„A kősziklákat mindig irigyeltem" - Szent Péter és Pál apostolok ünnepe

Bevezetőül Reményik Sándornak, az evangélikus lelkész költőnek a Sziklák című verséből szeretnék idézni egy néhány sort:

„A kősziklákat mindig irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájuk sújt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull,
Számukra soha sincs "talán", se"hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófúvásos, sivatag nagy – télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindig irigyeltem."

Ilyen irigylésre méltó kősziklákként állnak előttünk a mai nap szentjei is Szt. Péter és Pál apostolok. - Kik is voltak ők valójában?

Simon Péter egyszerű halász mester. Jól érti mesterségét, buzgón gyakorolja vallását és gondos atyja családjának. Kafarnaumban lakik, elégedett életével és esze ágába sincs elhagyni foglalkozását vagy szülővárosát. Nem is sejti, hogy Istennek milyen nagy tervei vannak vele. Hirtelen azonban minden megváltozik, amikor a galileai-tenger partján Jézus rátekint és megszólítja; Jöjj, kövess engem! Én emberek halászává teszlek.

A változás még nagyobb a Tarzusi, romai állampolgársággal rendelkező Saul esetében. Nemcsak igazhitű izraelita, hanem szinte fanatikus híve az Ószövetségi törvényeknek. Ennek következtében elsajátítja a jeruzsálemi rabbi-képzőben az ószövetségi vallás teológiáját. Ezért érthető, ha kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetik Jézus követői iránt, akik Mesterük példájára új törvényt, újszövetséget emlegetnek. Abban a tudatban vállalkozik az első keresztények üldözésére, hogy ezzel Istennek tetsző dolgot cselekszik. Ám a damaszkuszi kapu előtt ragyogó látomásban eléje áll az üldözött Jézus. Rátekint és megkérdezi: Saul, Saul miért üldözöl engem? Mielőtt megpróbálna Saul válaszolni, rá jön a Szentlélek által arra, hogy fölösleges, sőt bűnös dolog Jézus ellen hadakozni. Néhány pillanat elegendő a Mesternek arra, hogy ellentétes irányba fordítsa Saul útját, és az üldözőt apostollá változtassa így lesz SauI Krisztus evangéliumának választott edénye, miként Péter.

A két apostol fejedelem életében valóban sorsdöntő nap volt a Jézussal való találkozás. Jézus tekintete az e egyszerű galileai halászt halhatatlanná tette.

Jézus rátekintett Pétre, fürkésző, mindent látó isteni tekintetével a Galileai tenger partján és meghívta az ő szolgálatára: Jöjj köves engem... Te Simon vagy Jónás fia,ezentúl Péter, azaz Szikla lesz a neved... A névváltozás hivatásváltozást is jelentett. Az ingadozó, szalmaláng Péter szikla emberré lett Kr. országában.

- Aztán ránézett Krisztus Péterre, meleg biztató tekintetével a csodás halfogás után. Ne félj mostantól kezdve emberek halásza leszel. És Péter rengeteg embert vezetett el Isten országába.

- Harmadszor ránézett Krisztus Péterre fájdalmas, figyelmeztető-tekintetével. Hiszen a tanítvány is eleshet. Az apostol is lehet gyenge... ő is összeomolhat a nagy csapás alatt... Nem ismerem ezt az embert, tagadta meg Péter mesterét. Pedig pár órával előbb esküdözött: „Ha mindenki elhagy is, én soha.”

S a kakas alig szól kétszer, ő már háromszor tagadta, meg mesterét. Csak akkor döbben rá erre, amikor tekintete találkozik Jézus szomorú tekintetével.

Ó ez a lelkekbe markoló tekintet, amely Mátét a Pénzváltó asztaltól, Zakeust a fügefáról, Mária Magdolnát a bűnös életből vezette az igaz Istenhez.

Ez a tekintet változtatta meg Pétert is. Szerény, Isten kegyelmében és nem saját erejében bízó - emberré tette.

- A negyedik isteni tekintet, a szeretet, a bizalom tekintete. A feltámadás után, amikor Pétre először találkozik mesterével, egy kicsit remegve, de teljes bizalommal siet háromszor megtagadott mesteréhez. Mi volt Jézus válasza, erre a háromszoros tagadásra? Meleg szeretettel és bizalommal nézett ingadozó apostolára. Háromszor tudakozódik szeretete után. Péter szégyenkezve, Jézus isteni mindenhatóságára hivatkozva háromszor megvallja, hogy nagyon szereti őt, Urát és Istenét. Erre Jézus megbízik Péterben. Nyugodtan reá bizza szent vérével megváltott nyáját, az fegyház kormányzását.

Ez a jézusi-tekintet alakította át Sault Szt. Pállá, a népek apóstollává. Ha megszólaltatnánk Szt. Pál apostolt az ö írásai alapján, akkor az ő pálfordulását a következőképpen mondaná el: - Nem tagadom, hogy sokáig tusakodtam az evangélium igazságai ellen. Nem is vagyok méltó az apostol névre, hiszen üldöztem Isten egyházát. Fanatikus védelmezője voltam a zsidó vallásnak, a mózesi törvénynek. Végignéztem István diakónus megkövezését és egyetértettem gyilkosaival. A magam jószántából sohasem tértem volna le erről az útról. És mert nagyon keményen és elszántan vágtattam a keresztényüldözés útján, Isten is kemény eszközhöz folyamodott. Vakító fénnyel, mennydörgéssel állított elém tilalom-fát és saját arcával nézett a szemembe. Igaz belevakultam, ebbe n látomásba, de lelkem mélyén megnyíltak szemeim. Üldözésre indultam és üldözött lett belőlem. Győzni akartam és legyőzött lettem. Isten győzelme és az én üdvös vereségem, ez életem titka. Ha azt keresem, hogy miért tudtam, talán mindenkinél többet munkálkodni az evangélium terjesztéséért. Miért tekintettem nyereségnek minden veszteséget, csak ezt válaszolhatom; MERT találkoztam KRISZTUSSAL! A damaszkuszi élmény fénye mindig reám ragyogott, semmi és senki sem tudta elfeledtetni.

Vesszőzés, megkövezés, börtön, bilincsek és halál sötétje fölött ragyogott e gyönyörű látomás. Tehát Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok. Krisztus kiválasztott és arra rendelt, hogy mindenkinek mindene legyek. Nem én akartam, nem én kerestem ezt a találkozást. Mégis boldogan vállaltam a küldetést és megtapasztaltam: ISTEN akaratának teljesítése a mi igazi boldogságunk.

Sokat kellett szenvednem nevéért, végül életemet is áldozatul kérte, de én szívesen odaadtam, mert számomra Krisztus volt az élet, a halál pedig nyereség. Olykor elfogott a csüggedés, kísértések és betegségek gyötörték testemet. Krisztus azonban mindig mellém állt és fülembe súgta ELÉG neked az én kegyelmem. Gyötrelmek közt kellet megtapasztalnom: mindent megtehetek azáltal, aki engem megerősített. 

Amikor Jézus rátekintett Péterre és meghívta az ő szolgálatára, Péter nem ellenkezett, mindenét elhagyva követte Jézust. Üres kézzel indult, hogy kezébe foghassa a "mennyek országának kulcsait", kiüresített szívvel, hogy megtölthesse Krisztus szeretetével. - Azonban Pál apostolnak is volt mit elhagynia. Szakítania kellett egy vakvágányra futott fanatikus vallásossággal. El kellett vetnie előítéleteit, le kellett tennie eddigi tudományának fegyverzetét. Mindezt azonban könnyű szívvel megtehette, mert Jézust kapta helyett.

Igaz Péter és Pál megtérésük előtt is vallásosak voltak és a mózesi törvény megtartásával törekedtek az Istennek tetsző életre. Ám az igazi vallásosság akkor ragyogott fel előttük, amikor Jézussal találkozott a tekintetük. Hiszen Ő azért jött a földre, hogy megtanítson minket az Istennek tetsző életre.

Péter és Pál apostol mindezt felismerte és ez a magyarázata "pálfordulásuknak". Lehetetlen ugyanis megismerni Istent, megismerni az Úr Jézus tanítását és ugyanannak maradni, mint annak előtte. Aki egyszer belenézett Jézus szemébe, abban föl kell ébrednie a szent vágynak, hogy magára öltse Krisztus emberségét, akit egyszer megérintett Jézus szeretete az nem szabadulhat boldogító rabságából. Ezért lett Simonból Péter és Saulból Pál.

Nem kétséges, hogy ez a találkozás Krisztus kezdeményezésére történt, ő nézett Péterre, ő tekintett Saulra a damaszkuszi úton. Azonban tévedés lenne azt gondolnunk, hogy ebben a kitüntetésben kizárólag a két apostol részesült. Jézus nemcsak a múltban szólt, hanem a jelenben is. Nemcsak Pál elé áll, hanem elénk is. Csak ki kell nyitnunk a szemünket, hogy meglássuk, a fülünket, hogy meghalljuk, s főként a szívünket, hogy befogadjuk. Hiszen Ő ott áll minden szív ajtajában, szerényen kopogtatva, bebocsátást kérve.

De Ő hiába tekint ránk, ha lehunyjuk szemünket, vagy elfordítjuk tekintetünket. Hiába szól, hiába hív, ha mi más hangokra, más hullámhosszra állítjuk be szívünk felvevő készülékét. Sokszor ösztönösen, vagy szándékosan foglaljuk le magunkat, csakhogy ne kelljen Isten hívására figyelnünk. Önzésünk börtönébe zárkózunk s magunkra aggatjuk a mulandó értékek bilincsit. Valahogy úgy vagyunk, mint ahogy a költő, Kányádi Sándor írja az ö versében; „Ültem az Isten sírján, /megkönnyebbülten; /enyém a lelkem s irhám, megmenekültem. //Fölálltam, s visszarogytam, /nem volt ahová mennem, /erőm sem volt, a harcban /megöregedtem.”

Sokszor mi is küzdünk az Isten ellen, s amikor úgy gondoljuk, hogy győztünk, akkor jövünk rá, hogy Isten nélkül nem megyünk semmire sem. Ezért van igaza Kempis Tamásnak, a középkori nagy lelki írónak, amikor ezt írja; „Ha nem keresi az Istent, az ember sokkal nagyobb kárt okozhat magának, mint összes ellensége okozhat neki”.

„A Te arcodat keresem Uram” (Zsolt 27,8.) – mondja a zsoltáros. Duval atya, aki mint Jézus énekese járta be a világot, egyik dalában így énekelt „Jézus az én barátom, keresem arcodat”.

Ha azt akarjuk, hogy tekintetünk találkozzék Jézus tekintetével, akkor nekünk is keresnünk kell a vele való találkozást.

- Néhány évvel ezelőtt Michaelangelo remek művét a Pietát (a holt Krisztust ölébe tartó fájdalmas anya szobrát) Amerikába szállították az ott megrendezett világkiáltásra. Tették ezt azzal a megfontolással, hogy minél több ember gyönyörködhessen a remekműben, Mert a szépségnek az a hivatása, hogy mindég viruljon és mindenkit megajándékozzon őrömével. Jézusunk is azért jött a földre, hogy saját arcán ragyogtassa fel azt a szépséget melyben a mennyei Atyának is kedve telik. Azért választott és választ apostolokat, azért küldi őket a világba, hogy szavukkal hirdessék és életükkel megmutassák az isteni élet szépséget. Ezen feladat teljesítésében számít ránk is, szinte semmit sem tesz közreműködésünk nélkül a földön.

Szüksége van az igehirdetőkre, hogy elhintsék gondolatait, az ember lelkek barázdáiban. Szüksége van az édesanyákra, édesapákra, hogy általuk dédelgesse és simogassa gyermekeit. Szüksége van a szerelmesekre, hogy általuk megsejtesse a szeretet mérték nélküli gazdagságát. Megértette ezt a két apostol fejedelem is, ezért hirdették oly fáradhatatlanul az evangéliumot.

- Egy fényképész, aki beutazta Abesziniát, mondotta el, hogy többek között meglátogatta a híres lalibelai templomot. Kíváncsi volt rá, hogy vajon mi az érdekessége ennek a templomnak, amivel annyi turistát vonz magához? S a választ a templom történetében találta meg. A 13. században vallásos uralkodója volt az országnak, akit Lalibellának hívtak. Uralkodása alatt virágzott fel a kopt kereszténység és templomokat építettek. A mohamedánok mindezt rossz szemmel nézték és egymás után rombolták le a keresztény templomokat. Ekkor a király utasítására sziklába vájták a templomot, amit aztán nem tudtak lerombolni.

A mai nap mi is arra a két apostolra emlékezzünk, akik sziklába vájták Isten egyházát. Ez a szikla tulajdonképpen Krisztus, és az Ő hatására maguk is szikla szilárdakká váltak, olyannyira, hogy inkább meghaltak, akkor sem tagadták meg hitüket és nem váltak hűtlenekké Krisztushoz.

Nekünk is ilyen szikláknak kell lennünk. Hajlíthatatlanoknak, hogy a viharban és veszedelemben is számíthasson ránk Krisztus.

Jellemszilárdaknak kell lennünk, mint a hegyes csúcs, amely keményen és mozdulatlanul tör az ég felé, még a legborzasztóbb viharban is, és inkább kettétörik, de akkor sem adja fel szikla voltát!

Reményik Sándorral mondjuk mi is: „Már megtanulok én is síkraszállni…/S lenni kőszirt, mely int és fenyeget,/Kőszikla, mit meg nem ingat semmi Kőszikla, min a csákány eltörik.”

De ne feledjük, hogy csak azokból lesznek igazán hősök, szikla kemény jellemű emberek, akik Krisztusra szegezik tekintetüket, akik figyelnek Isten hívó szavára, akik befogadják Istent a szívükbe és mindennapi-életükbe. Azokból, akik ehhez erőt az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztusból és az apostolok életpéldájából merítenek.

Hát adja Isten, hogy ti és mi mindannyian, akik Szt. Péter és Pál apostolokra emlékeztek, emlékezünk és őket ünnepeljük, ti is, mi is ilyen jellemszilárd sziklákká váljatok, váljunk, mert ma ilyen keresztény emberekre van szüksége az Egyháznak és népünknek is.