Oldalak

vasárnap, június 15, 2014

Szentháromság vasárnapja

A mai ünnep – SZENTHÁROMSÁG - mélységes és titokzatos igazsága egészen új ismeretet ad nekünk az Istenről: egy az Isten, de nem magányos.
Egy édesanya tanítja imádkozni a kisfiát. Gyengéden odavezeti a gyerek kezét homlokához, melléhez, bal és jobb vállához, és fülébe súgja: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen”. És már próbálgatja is nagy ügyetlenül az apróság a keresztvetést, tágra nyílt szemét anyjára vetve, és ismétli gügyögve, egy kicsit bizonytalanul és meghatottan: „Az Atya, a Fiú...”. Nem érti még, de érzi, hogy anyja is, ő is olyat tesznek, olyat mondanak most, ami nagyon fontos, ami egészen más, mint a mindennapi beszéd; olyasvalakit szólítanak meg, aki nagyon nagy és hatalmas, de ugyanakkor végtelenül szerető és jóságos, akinek szeretete átkarol, és akibe beburkolózunk a kereszt jelével.

Három név, de egy titok; minden imádság, minden dolog kezdete és vége: a mi kedves, szelíd, jóságos, nagy Istenünk.
Rómának egy kis szobájában az idős Loyolai Ignác, a Jezsuita Rend alapítója, lép a házi kápolna oltárához. Vonásai nyugodtak, évtizedeken át gyakorolt önfegyelem mutatkozik rajtuk. Hajthatatlan akaraterőt tükröző éles szeme most mintha mérhetetlen távolságokba nézne. Keze a keresztvetésre lendül, kezdi a szentmisét: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. De itt elakad szava. Átszellemült arcán mintha fény ragyogna. Szeméből megered a könny. Olyat lát ez a két szem, amit szem nem láthat. Nem is szeme lát, hanem lelke: belesüllyed, belemerül az Isten mélységébe. Negyedóráig, félóráig is tart az elragadtatás, míg végre alábbhagy a benső láng, és folytatni tudja miséjét. De mise után is egész nap ott zsong szívében az élmény. „Az isteni lényeget, az Atya, Fiú és Szentlélek személyét szemléltem” írja ránk maradt följegyzéseiben. Ignácnak ebből a misztikus meglátásából fakadt minden tette, minden gondolata, egész élete.

Az élet hajnalán álló kisgyermek együgyű imája, s a világtörténelmet mozgató szent elragadtatott látomása – mekkora különbség! És mégis, mindkettőnek a lényege ugyanaz: egyszerű, úgy, hogy még egy kisgyermek is kimondhatja; kimeríthetetlenül mélységes, úgyhogy a legnagyobb szent és bölcs lángesze föl nem érheti: Atya, Fiú, Szentlélek: Szentháromság egy Isten, aki Krisztus keresztje által a mi életünk.

Az Ószövetség történelme megértette a zsidókkal az egy, élő Istent. Ennek az élő Istennek benső, szentháromságos életére vet új fényt a keresztény hitvallás. Talán legjobban egy középkori angol hittudós, a párizsi Szent Viktor kolostor szerzetese, Richard gondolatmenete érteti meg velünk, hogy milyen hallatlan dologról van itt szó.
Richard a szeretet teológusa. Az amor és caritas fogalmak boncolgatásával igyekszik felderíteni az Isten életének titkát. Magyar nyelven sajnos csak az egy szeretet szó áll rendelkezésünkre ennek a két nagyon is eltérő fogalomnak kifejezésére. Pedig gyakran teljesen ellentétes alap-beállítottság kifejezéséről van szó.
A falánk emberről mondjuk: „szereti az ételt”, a részegesről: „szereti az italt”. Nem éppen dicséret az ilyen megállapítás. Ha pedig hozzátesszük a „nagyon” határozószót akkor éppenséggel kemény bírálat lesz belőle. Az ilyen „szeretet” voltaképpen „önszeretet”. Van ugyan jogos önszeretet is, de az önszeretet magában véve sohasem lehet csodálatunk tárgya. Ha pedig valaki „nagyon”, sőt „mindennél jobban” szereti önmagát, akkor ennek az embernek az élete a maga számára értelmetlen üresség, másoknak, pedig pokol.

De van egészen más szeretet is. Ha egy feleség önfeláldozóan ápolja évtizedeken át ágyhoz kötött férjét, és amellett csendes boldogság tölti el lelkét, ennek csak egy oka lehet: nagyon szereti az urát. Az ilyen szeretet nem önszeretet, hanem annak éppen ellenkezője. Amikor így szeretünk, kilépünk önmagunkból, életünk súlypontját áthelyezzük egy másik személyre. Ha az embernek ez sikerül, ha nem saját magát, hanem másvalakit szeret: házastársát, szüleit, gyermekeit, barátait, embertársait, akkor élete a maga számára szép, másoknak, pedig áldás és boldogság. Az ilyen ember él és éltet.
Ilyen meggondolások alapján érthetjük meg, miképpen különbözteti meg Richard az „amor”-t és a „caritas”-t. Az „amor” szó általános értelmű, és minden vonzódás kifejezésére alkalmas, akár önszeretetről, akár mások iránti szeretetről van szó. De a „caritas” az „amor”-nak csak egyik fajtáját jelenti, vagyis a másokra irányuló szeretetet. Richard idézi Nagy Szent Gergely pápa szavait: „Ahhoz, hogy ,caritas' lehessen az ,amor', más személyre kell irányulnia”. Innen kiindulva gondolkodik tovább az Isten életéről: „Istenben minden jóság végtelen teljessége van, hiszen tökéletes. Ámde a legnagyobb jóság a ,caritas'. Ezért Istenben végtelen és örök ,caritas'-nak kell lennie. Ámde ,caritas' csak ott létezhet, ahol több személy létezik. Ezért létezik az örök Istenben két személy: az Atya és a Fiú”.

Az Atya végtelenül szereti Fiát, aki tőle származik, mint örök isteni Ige. A Fiú az, akit végtelenül szeret az Atya, és aki ezt a szeretetet örökké viszonozza. Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete az Isten élete és boldogsága. Nem két Isten az Atya és a Fiú, mert az Atya végtelen isteni létének teljes önátadásával „szüli” Fiát. Kettőjük léte egy, és mégis ketten vannak: két egymást szerető személy.
Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete nem két szeretet, hanem egy közös szeretet. Ezt a szeretetet hívjuk Szentléleknek. Ô a harmadik „személy”, mert sem nem az Atya, sem nem a Fiú, hanem kettejük köteléke. Az Isten egysége tehát nem egy magányos személy zártsága, hanem egymásnak megnyíló, egymásba áradó két személy (Atya és Fiú) tökéletes létegysége, amelynek köteléke a harmadik személy, kettejük közös szeretete, a Szentlélek. Mert ilyen szeretetközösség az Isten, azért nem volt szüksége a világra, hogy boldog legyen. De épp azért, mert ilyen szeretetközösség az Isten, akarta, hogy legyen teremtmények sokasága, akik részesülnek életében, szeretetében, boldogságában. Gyönyörűen fejezi ki Dante a teremtésnek ezt a csodáját: „új szeretetvirágokat hajtott az Örök Szeretet”.
Az isteni élet tehát körforgásban halad. Először magában a Szentháromságban: az Atyától a Fiúhoz, a Fiútól a Szentlelken át az Atyához. Azután tovább halad a körforgás, most már magával ragadva a világot. „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldötte Fiát, hogy Isten fiaivá lehessünk. Mivel Isten fiai vagyunk, a Fiú Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki Őt így szólítja: ,,Abba, Atya!” (Gal 4,4-6). Ez a kiáradás. És a visszatérés: „Krisztus Jézus révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához'' (Ef 2,18).

A Szentháromságban élni nem más, mint beleállni ebbe a körforgásba. Hálás szívvel elfogadni és viszonozni az Isten keresztre feszített szeretetét, szeretni az Atyát és Fiút azzal a tűzzel, amelyet a Szentlélek jelenléte gyújt meg szívünkben. De ez a szeretet nemcsak a Szentháromság felé irányul, hanem átöleli az egész világot. Jól mondja Nagy Szent Leó pápa: „Isten meggyújtja lelkünk mécsesét szeretetének lángjával, hogy ne csak Őt szeressük, hanem mindazt, amit Ô szeret”.

Elmélkedésünk folyamán igyekeztünk behatolni a Szentháromságos Egy Isten életének titkába. De talán minden fejtegetésnél jobban megértjük ezt az életet, ha rátekintünk olyan emberekre, akik Krisztus követésében élték ezt a csodát. Ilyen volt Assziszi Szent Ferenc atyánk is. Ott járt ô, mezítláb, egy szál rongyos csuhában, Umbria dombjain. Madaraknak prédikált, nappal, holddal, tűzzel, vízzel barátkozott. Átölelte a leprásokat, rámosolygott a szegényekre. Semmije sincs, és ezért minden az övé. Testén ott sajog és piroslik Jézus öt sebhelye. Örömmel várt barátja, „húgocskája'' a testi halálra. Jézus nyomán járni, az evangélium szerint élni: ez minden vágya. Ahol csak megjelent, az emberek szívében öröm fakadt és remény, szeretet és béke. És az ő lángja még most is ég.

Szent Ferenc követője, ferences volt Kolbe Szent Maximilián, aki az auschwitzi pokolban vállalta magára szeretetből egy másik fogoly halálítéletét. Meghalt éhen, magányosan, a hideg zárkában; de holtan is él, mert Jézushoz hasonult a halálban, hogy eljusson a feltámadásra (Fil 3,11). Nem lehetünk mindnyájan Szent Ferencek, Szent Maximiliánok. De mi is élhetjük, megvalósíthatjuk a „caritas”-t. Mert bennünk él és szeret az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Nincsenek megjegyzések: