Ferenc pápa szerda délelőtti katekézise az Egyházról, annak ábrahámi kezdetéről

Szerdán délelőtt fél tizenegykor tartotta Ferenc pápa a Szent Péter téren a szokásos szerdai általános kihallgatását. Ezen részt vett a magyar zarándokok között egy 50 fős csoport Veszprémből, az ottani KÉSZ, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Szervezésében.

A napok óta esőben ázó Róma ezúttal bátorkodó napfénnyel fogadta a teret megtöltő zarándokokat.

Meg is jegyezte a pápa rögtön a kihallgatás elején: „Jó napot, kedves testvéreim és nővéreim! Gratulálok nektek, nagyon derék emberek vagytok ebben az időben, amikor nem lehet tudni, mikor esik és mikor nem. Reméljük, hogy megússzuk ezt a kihallgatást eső nélkül, csak az Úr legyen velünk irgalmas!”

Katekézisében a pápa ez alkalommal új sorozatot kezdett, miután a húsvéti időszakban a Szentlélek hét ajándékáról tartott elmélkedéseket.

„Ez a katekézis-sorozat most az Egyházról szól, és egy kicsit úgy, ahogy a fiú szól az anyjáról és a saját családjáról. Az egyházról beszélni azt jelenti, hogy az anyánkról beszélünk, a mi családunkról” – határozta meg Ferenc pápa az új kezdeményezés műfaját. „Az egyház ugyanis nem egy önmagára irányuló intézmény, nem magántársulat, nem egy NGO, vagyis nem egy „nem kormányzati szervezet”, még kevésbé kell leszűkítenie a tekintetét a klérusra vagy a Vatikánra. Az egyház azt gondolja…” – tette hozzá szabadon a pápa – „de az egyház mi vagyunk. Kiről beszélsz te? A papok egyházáról, nem… A papság az egyház része, de az egyház mi vagyunk. Ne szűkítsük le a papokra, a püspökökre, a Vatikánra… Ez mind az egyház része, az egyház mi mindnyájan vagyunk, az összes család. Az Egyház egy sokkal szélesebb valóság, mely az egész emberiségre nyílik és amely nem egy laboratóriumban született hirtelenül. Jézus alapította, de egy olyan nép, melynek hosszú történet áll a vállai mögött, méghozzá egy olyan előkészülettel, mely sokkal korábban kezdődik magánál Krisztusnál”.

A három pontban összefoglalt katekézis első témája „az egyház előtörténetével foglalkozik, melyet az Ószövetség első lapjai tartalmaznak. Hallottuk, hogy a Teremtés könyve szerint Isten Ábrahámot - Atyánkat a hitben - választotta ki és arra kérte, hogy induljon el, hagyja el hazáját, menjen arra a földre, melyet majd mutat neki. Ebben a meghívásban Isten nem egyedül Ábrahámot szólítja meg, hanem az egész családját, rokonságát, és mindazokat, akik házának szolgálatában álltak. Az út során aztán - igen, így kezdődik az egyház útja - az Isten kiterjeszti a látóhatárt és eltölti Ábrahámot az áldásával, miközben számtalan utódot ígér neki, mint az ég csillagai és a tengerpart homokszemei. Az első fontos adat - hangsúlyozta Ferenc pápa -, hogy Ábrahámmal kezdve az Isten egy népet teremt, hogy ő hordozza a föld minden családjának tett ígéretét. Ennek a népnek az ölén születik meg Jézus. Isten az, aki megteremti ez a népet, ez a történelmet, az úton járó egyházat, és ott születik Jézus, ebben a népben. ”.

A katekézis második pontjában a pápa leszögezte: „Nem Ábrahám formál maga körül egy népet, hanem Isten ad életet ennek a népnek. Rendszerint egy ember fordul az istenséghez, megpróbálja betölteni a távolságot, közben segítségért és védelemért folyamodik hozzá. Az emberek isteneket, istenségeket imádtak. Ebben az esetben viszont valami hallatlan dolog tanúi lehetünk: Isten maga lesz a kezdeményező. Hallgassuk csak ezt – tette hozzá a pápa ismét szabadon –, Isten maga kopogtat Ábrahám ajtaján és azt mondja neki: Menj előre, menj ki a földedről, indulj útnak, és én nagy néppé teszlek. Ez az egyház kezdete és ebben a népben születik meg Jézus. Isten veszi a kezdeményezést, aki az ember felé fordul a szavával és így új kapcsolatot teremt vele.

De atya – tesz közbevetést ismét a pápa – hogyan van ez? Isten beszélget velünk? Igen! És mi is beszélhetünk vele? Igen! És mi folytathatunk vele, az Istennel társalgást? Igen. Ezt hívják imádságnak, amit Isten kezdettől fogva tett a maga részéről. Így az Isten egy népet formál mindazokkal együtt, akik hallgatják az ő Szavát és útra kelnek, mert bíznak benne. Az egyetlen feltétel: bízni benne. Ha te bízol az Istenben, hallgatod őt és útra kelsz, ez teszi az egyházat. Isten szeretete megelőz mindent. Isten mindig az első, előbb érkezik nálunk és megelőz bennünket.

Izajás próféta, vagy Jeremiás azt mondta, hogy az Isten olyan, mint a mandulavirág, mert a mandulafa elsőként virágzik tavasszal. Azt jelenti, hogy az Isten mindig korábban virágzik. Amikor megérkezünk, ő már vár bennünket. Hív bennünket. Az útra hív minket. Ezt nevezik szeretetnek, mert az Isten mindig vár bennünket. De atya - tett ellenvetést a pápa önmagának – én nem hiszem ezt, mert ha ön tudná, az én életem olyan ronda, hogyan is gondolhatom, hogy az Isten vár engem? De igen, az Isten vár téged. És minél nagyobb bűnös lettél, annál inkább vár téged, még nagyobb szeretettel, mert ő az első. Ez az egyház szépsége, hogy ahhoz az Istenhez visz, aki vár bennünket… Megelőzi Ábrahámot, megelőzi még Ádámot is.

A katekézis harmadik részében Ferenc pápa az Ábrahám és az Isten közötti kapcsolat módjáról szólt. „Ábrahám és az övéi meghallják Isten hívását, útra kelnek, annak ellenére, hogy nem tudják, ki ez az Isten, és hová akarja vezetni őket. Igaz, hogy Ábrahám útra kel, bízva az Úrban, aki beszélt hozzá, de nem volt neki teológia könyve, hogy tanulmányozhatta volna, ki is ez az Isten.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ez a nép mindig ilyen meggyőződéssel és hittel lenne eltelve. Sőt, kezdettől fogva ott él bennük az ellenállás, a saját magukhoz és a saját érdekeikhez való visszatérés, az Istennel való kalmárkodás kísértése, hogy a maguk módján oldják meg a dolgokat. Ezek az árulások és bűnök jelzik ennek a népnek az útját az üdvösség e hosszú történetén, ami az Isten hűségének és a nép hűtlenségének a története. Isten azonban nem fárad bele, Isten türelmes, annyira türelmes és az időben mindig tovább neveli és alakítja az ő népét, ahogy egy apa bánik a fiával. Az Isten velünk jár. Ezt mondja Ozeás próféta: „Veled együtt jártam, én tanítottalak járni, mint ahogy egy apa tanítja a gyermekét járni. Szép ez a kép Istenről! Velünk van és megtanít járni. Ugyanez a magatartása az Egyházzal szemben is. Mert mi is, jóllehet szándékunkban áll követni az Úr Jézust, napról napra tapasztalatot szerzünk az önzésről és a szívünk keménységéről. Amikor azonban elismerjük vétkeinket, az Úr betölt bennünket irgalmával és szeretetével. Megbocsát nekünk, állandóan megbocsát nekünk. Valójában ez az, ami élteti az Isten népét, mint Egyházat: nem a mi bravúrunk, nem a mi érdemeink, hanem az a hétköznapi tapasztalat, hogy az Úr szeret minket és törődik velünk. Éppen ettől érezzük magunkat az övéinek, hogy az ő kezében vagyunk, és ez növeli bennünk a vele való és az egymás közötti közösséget. Egyháznak lenni, azt jelenti, hogy Isten kezében érezzük magunkat, aki mint egy atya és szeret bennünket, megsimogat minket, érezteti velünk a gyengédségét.

Katekézise végén Ferenc pápa összefoglalta tanítását: „Isten terve az volt, amikor meghívta Ábrahámot, hogy szeretetével egy népet formál, hogy az hordozza az áldását a föld minden népe számára. Ez a terv nem változik, mindig valósul. Krisztusban jött el a beteljesedése és a megvalósítását az Isten még ma is folytatja az Egyházban. Kérjük a kegyelmet, hogy hűségesek maradjunk Jézus Krisztus követéséhez, az Ige hallgatásához, hogy készek legyünk minden nap elindulni, mint Ábrahám, az Isten és az ember földje felé, a mi igazi hazánk felé, és így áldássá legyünk, jele az Isten minden gyermeke iránti szeretetének. Tetszik nekem ez a gondolat, a keresztény szó szinonimájaként: keresztény az, aki áld, megáld. A kereszténynek egész életével áldani kell, áldani az Istent és áldani az embereket. A keresztény tud áldani. Nemde, szép ez a hivatás!” – tette hozzá a sok rögtönzéssel tarkított katekézise végén Ferenc pápa.

(vl)

Forrás: Vatikáni Rádió