"Vágyva vágytam rá..." - Úrnapja

Melkizedek áldozata

Úrnapján az Oltáriszentséget ünnepeljük, a kenyérben és borban köztünk élő Úr Jézust, a valóságos Istent és valóságos embert. Hitünknek e nagy misztériumát és egyben nagy kincsét az egyházi év folyamán sokszor ünnepeljük, elsősorban Nagycsütörtökön, amikor Jézus rendelte az Oltáriszentséget, amikor az utolsó vacsorán így szólt a parancs: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Azonkívül ünnepeljük minden szentmiseáldozatban, minden szentségimádásban, amikor hívő szeretettel vesszük Őt körül.

A mai ünneplésünk, amelyet az Úr Jézus óhajának teljesítésére teszünk, egy magán-kinyilatkoztatásra vezethető vissza, amelyben Lüttichi Szent Julianna, Ágoston-rendi apáca részesült. A látomásban megjelenő Jézus Krisztus azt a szándékát közölte vele, hogy Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön külön ünnepe legyen az Ő Testének és Vérének. Ennek hatására először 1246-ban ünnepelték meg Úrnapját Lüttich városában.
 

Úrnapjának megünneplését, az egész egyházra kiterjedően 1264 nyarán rendelte el IV. Orbán pápa (1261-64) amikor tudomására jutott, hogy Bolsenában egy pap kezében, aki kételkedett az átváltozásban, Jézus Krisztus Oltáriszentségben való jelenlétében, átváltoztatáskor a Szentostya vérezni kezdett. A szomszédos Orvietóban tartózkodó pápának megmutatták a véres korporálét, amelyre lecsepegett a szentostyából kifolyt vér, és ekkor rendelte el az ünnepet. A korporálét ereklyeként őrzik ma is az orvietói szegyházban.  Az ünnep céljaként az Eukarisztia melletti ünnepélyes hitvallást jelölte meg, hisz abban a korban vagyunk, amikor a különböző tévtanítók vitatni kezdték Krisztus reális, valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. Ebben a lelkileg és szellemileg is nehéz században hihetetlen erőforrást jelentett az eucharisztia ezen kiemelkedő ünnepe, a katolikusok számára.

Amikor az Oltáriszentséget ünnepeljük, érdemes arra gondolnunk, hogy Isten ennek a nagy ajándéknak a befogadására, lassan-lassan készítette elő az embert, hiszen előképeit már az Ószövetségben megtaláljuk.
 

Elsőként Melkizedek áldozatát említhetjük, melyről a Teremtés könyvében (14,18-20) olvashatunk. Melkizedek Szálem pogány pap-királya volt. Amikor Ábrahám győzelmet aratott az ellenség fölött, kivonult elébe, kenyeret és bort áldozott föl a győzelem sikeréért és megáldotta Ábrahámot. Előképe lett az Oltáriszentségnek abban, hogy az Oltáriszentség anyaga is kenyér és bor. Mindez kifejezi azt, hogy az Oltáriszentség táplálék és egyben életünk vidámítója. Mint ahogy a kenyér nélkülözhetetlen a test számára, úgy Krisztus teste is nélkülözhetetlen a lélek számára. Mint ahogy a bor életünk vidámítója, úgy Krisztus vére is az igazi örömet és boldogságot adja.
 

Második előkép a Manna, amiről az első olvasmány beszél. Az egész ószövetség legközvetlenebb és legkönnyebben érthető előképe. Arról a csodálatos eledelről van szó, amelyet Isten adott a választott népnek a pusztai vándorlás idején. A szentírás magyarázók sokféleképpen próbálják magyarázni, hogy mi lehetett a manna. Azonban nem az a fontos, hogy természetét magyarázzuk, hanem sokkal inkább, hogy szimbolikus értelmét megértsük.
 

Ezen előképpel kapcsolatban sok mindent lehetne mondani, de most csak egy dolgot szeretnék kiemelni, éspedig azt hogy a mannára a nagy éhínség miatt volt szükség.
Nem volt a választott népnek ennivalója a pusztában. Minden készletüket, amit magukkal hoztak Egyiptomból, felélték. Éhségükben Mózes ellen fordultak, mert ő hozta ki őket Egyiptomból. Éhségükben Isten mannával sietett a segítségükre, s ezzel táplálta őket egészen a vándorlás végéig. – Amikor ezt a tényt megállapítjuk, akkor gondolnunk kell arra is, hogy Krisztus is azért szaporította meg két alkalommal is a pusztában a kenyeret, mert az embereknek nem volt ennivalójuk, és éheztek. Vajon testének kenyerét nem ugyanezért szaporította meg s adta nekünk eledelül?

Úgy van az emberi test megalkotva, hogy táplálékra szorul. Az egészséges szervezet önfenntartási igényének a szava az éhség. Jó jel az éhség bennünk. Testünk fenntartásához hozzátartozik az, hogy a táplálékot nagyra értékeljük, készséggel keressük, jó étvággyal fogyasszuk, jól megemésszük és így vérünkké váljon, friss élet és igazi emberi tevékenység legyen belőle. Mindennek kiinduló pontja pedig az éhség. Milyen nagy baj az, ha a szervezet már nem kívánja az ételt, nem fogadja be, nem tudja feldolgozni. Ez az elgyengülésnek és a rohamosan közeledő végnek a jele.
 

Ezek után elmondhatjuk, hogy nemcsak az emberi test, de az emberi lélek is úgy van megalkotva, hogy éhezzen. Hogy éhezze és szomjúhozza az igazságot. Tulajdonképpen ezt fogalmazta meg Szent Ágoston, amikor ezeket írta: Magadnak teremtettél Uram, s nyugtalan a mi szívünk, lelkünk, amíg tebenned meg nem nyugszik Istenünk. Ez a kitörölhetetlen vágy, ez az ellenállhatatlan erő teszi azt, hogy az ember a világ összes élvezetei között sem érzi kielégítettnek magát. Amint a testi éhség hiánya nem jó jel az ember számára, ugyanúgy elmondhatjuk, hogy a lelki-éhség hiánya sem jelent jót az ember számára. Ez is a pusztulásnak, a lelki haldoklásnak a jele.
 

Az emberi léleknek ez a nagy Isten utáni éhsége hozta magával ezt a táplálékot, amit Eukarisztiának, vagy Oltáriszentségnek nevezünk. Mózesnek azt mondta az Úr a mannával kapcsolatba: Ez az a kenyér, amit nektek adok enni. Nekünk pedig azt mondja: Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön, nem éhezik többé, „aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni”(Jn 6,51).
 

Az Úr Jézusnak egy érdekes kijelentésével találkozunk Szt. Lukács evangéliumában: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (22,15). Amióta látta az első tiszta áldozatot Ábel kezében, - amióta látta a bárányvérével megkent ajtófélfákat, - amióta látta a pusztában a lelkek éhségét, ami ott ásított a testük éhsége mögött, - amióta a kánai menyegzőn a lelkek végtelen sora úgy jelent meg a szemei előtt, mint üres korsók és kiszáradt kutak, azóta vágyva vágyta elfogyasztani a húsvéti vacsorát nemcsak apostolaival, hanem minden emberrel.
 

Vajon én is így vágyom, így éhezem utána? Ne feledjük: amekkora az embernek a vágya, éhsége, akkora lesz kielégültsége is. Ezért fontos, hogy nagy vággyal, nagy éhséggel közeledjünk feléje. Az Úr Jézus mondotta Alaquoque Szt. Margitnak: Annyiszor fogadj magadhoz, ahányszor csak az engedelmesség engedi, de tedd ezt nagy szomjúsággal, égő vággyal. Margitról pedig azt olvashatjuk, hogy olyan nagy volt a vágy benne, hogy ezt írta: Ha tüzes rostélyon és égő parázson mezítláb kellene is áthaladnom, ez a kin sem volna fogható ahhoz a kínhoz, melyet a szentáldozástól, való elmaradás okozna nekem.

Vajon így van ez velünk is?