Oldalak

vasárnap, június 30, 2013

Napi gondolatok: Kövess engem! - Évközi 13. vasárnap - meghallgatható

A mai evangéliumi szakasz második felének fő gondolata a Krisztus-követés. A követésnek, mint a keresztény lelkiség magvát kifejező szónak a gyökerei mélyen az Ószövetségbe és az antik görög-római világba nyúlnak vissza. A szó kezdetben sokféle követést jelentett: például a karavánvezetőt követte az utazó, az urat az udvartartása, a mestert a tanítványa, a pásztort a nyája. Hosszú fejlődési folyamat után kapta meg a követés azt a vallásos értelmet, ami a keresztény lelkiségben helyét kijelöli.

Az Újszövetségben a követés szorosan összetartozik a tanítvány-léttel. Az evangéliumok elbeszélései szerint a Názáreti Jézus a kiválasztottakat meghívta a maga követésére. Az evangéliumok beszélnek a 72 tanítvány, illetve a 12 apostol meghívásáról. Igaz, ebben nincs semmi rendkívüli, látszólag a kortárstanítókhoz, rabbikhoz hasonló eljárást tükrözi. Ez azonban csak külső hasonlóság; Jézus követését ugyanis Messiás-volta határozta meg, ami lényegesen megkülönbözteti őt minden más mestertől. Hiszen Ő nem egy a többi mester, vagy tanító közül, hanem Ő a Tanító, Ő a Mester, ahogy ő maga fogalmaz: „egy a ti mesteretek… egy a ti tanítótok, Krisztus”.(Mt. 23, 8-10)
A követés feltétele már Jézus nyilvános működése idején a messiási küldetésbe vetett hit volt, ami lényeges különbség az ószövetségi próféta illetve a korabeli vallási és filozófiai iskolákkal szemben.
Jézus követése életközösségre, nyilvános működése alatt sorsközösségre, halála és feltámadása után pedig az idő és tér fölötti életközösségre vezet a megdicsőült Úrral a Szentlélekben.
Jézus felszólítása: „Kövess engem!” ma is érvényben van és vonatkozik minden megkeresztelt emberre, sőt minden jó szándékú emberre.

Az Úr föltámadása után ugyanaz az életközösség már nem lehetséges, ami Jézus földi működése alatt volt. Halála és mennybemenetele a földi életközösséget, különösen a mester-tanítvány kapcsolatot természetfeletti életközösséggé alakítja át a Szentlélekben. Jézus tanítványából a megdicsőült Krisztus tanítványa lesz. Ez a változás a Krisztus-követés gondolatának elmélyítéséhez vezet és a lelkiélet központjává lesz.
A keresztény hit és igehirdetés történetében a követés, tanulási folyamattá lesz, amiben iránymutató és egyben egyedüli tankönyv a Biblia, és a vonzó példát az Úr Jézus, illetve a szentek élete szolgáltatja.
Ennek a tanulási folyamatnak első követelménye az, hogy Krisztus tanítványának meg kell szabadulnia az emberi és anyagi kötődésektől. Mert a mai szentleckében, Pál apostol szerint: „a meghívástok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal”(Gal 5, 13). Ez éppúgy vonatkozik minden fajta emberi kapcsolatra, mint az anyagi dolgokhoz való rendetlen ragaszkodásra. Csak a kötődések feladásával tud Krisztus tanítványa eleget tenni annak a hivatásnak, ami a meghívásában rejlik, és amely örök üdvösségét szolgálja.
Az imént hallott evangéliumi szakasz beszámol egy emberről, aki követni akarja az Úr Jézust. Jézus válaszában arra emlékeztet: „a rókáknak odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa fejét”. (9,58) Egy másik embert maga Jézus szólított fel: Kövess engem! És egy harmadik ember ugyancsak hozzá akar csatlakozni. Mindketten előbb azonban haza szeretnének menni, hogy otthoni kötelességüknek eleget tegyenek, és elbúcsúzzanak hozzátartozóiktól illetve eltemessék halottjukat. Jézus az elsőnek ezt válaszolja: „Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat." 
A zsidó szokás az volt, hogy még az nap eltemették halottaikat, ebben az estben még élt az apa, tehát a meghívott meg akarta várni, hogy apja meghaljon, utána eltemesse, és csak aztán kövesse az Urat, ez késedelmeskedést jelentett volna. – A másiknak pedig ezt mondja: "Senki, aki kezét az ekeszarvára téve hátratekint, nem alkalmas Isten országára”. (9,62)
Valóban életünk alapvető feladatával kapcsolatban nem bizonytalankodhatunk, nem késlekedhetünk. Mi hívő emberek ismerjük Jézustól életünk nagy igazságát: Az örök életre vagyunk hivatalosak, az a döntő feladatunk, hogy ennek a meghívásnak szellemében éljünk. Ennek akkor teszünk eleget, ha életünkkel Jézust követjük.
Ez olyan alapvető döntést tételez fel mindnyájunk életében, amelyben életünk értelme mellett kötelezzük el magunkat egész életvitelünkkel. Ehhez a felismeréshez kapcsolódnak azok az elhatározások, amelyek életünk vezetésére vonatkoznak. Ezért csak olyan célokat, terveket állíthatunk magunk elé, amelyek összhangban vannak végső célunkkal. Amikor ezeknek a céloknak teljesítésén fáradozunk, egyben az örök élet útján járunk.
A legjobb példa erre Krisztus élete. Az Ő életét az evangéliumok úgy beszélik el, hogy bemutatják, minden cselekedetével küldetésének teljesítését szolgálta. Ezzel együtt minket is mindig az üdvösség követelményeivel szembesítenek, amelyekkel teljes komolysággal kell szembenéznünk.
Jézus szabad ember volt – mindenki felé nyitott. Nem kötötték merev törvények. Mindenki számára elérhető volt és senkit sem utasított vissza, miközben a Mennyei Atya akaratának a megvalósításán fáradozott. Hogyan volt képes ennyire szabad és elérhető lenni, és mindenkit elfogadni? Mi volt a titka?
Az, hogy földi-életének középpontjában az Isten, Mennyei Atyja állt. Atyja kedvében élt és ez tette öt szabaddá. Minden igyekezetével azon volt, hogy az Atya akaratát valósítsa meg, így nem volt önmagával elfoglalva. Ő nem aggodalmaskodott, még akkor, sem amikor kijelenti: hogy „a rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”. Ennek ellenére a Mennyei Atya akarata iránti teljes kiszolgáltatottságában, engedelmességében, tökéletes békét talált a szíve és kiegyensúlyozott, stressz mentes volt az élete.

Szent Pál beszél arról, hogy az általános meghívás mennyire sokféleképpen valósítható meg: akár a házasságban, vagy az Istennek szentelt életformában, a különböző lelki adományokkal, szolgálatokkal, és erőkkel. A megvalósítás sokfélesége különösen abban mutatkozik meg, hogy Krisztus parancsa szerint mindenkinek a saját keresztjét kell hordoznia.
A vagyon elhagyásának parancsából is a követés sokfélesége adódik. Jézus nem ad szegénységi parancsot Egyházának, de az egyes embereket meghívja rá. A szegénység parancsa mindig akkor hangzik fel, amikor a tanítvány a vagyonhoz való ragaszkodás miatt elveszíti belső szabadságát, és ez akadályozza, vagy lehetetlenné teszi számára a Krisztus követését. Evangéliumi példa a gazdag ifjú története, aki nagy vagyona, illetve az ahhoz való ragaszkodása miatt, nem engedelmeskedik a „Kövess engem!” felszólításnak, és szomorúan távozik a Mestertől (Mt 19,16).
A vagyontól való elszakadás időközönként a Krisztus-követés egyetlen, kizárólagos jele lehet az egyes ember életében. Példaként idézhetjük remete Szent Antalt, aki a gazdag ifjúról szóló történetet hallva úgy érzi, hogy az befejezetlen, és azt neki kell befejeznie, eladja mindenét, amit örökölt gazdag szüleitől, árát szétosztja a szegények között és követi Krisztust.
E felszólítás pozitív hatásai bizonyítják, hogy a követésre való felhívás Isten válasza lehet sok bajra és nyomorúságra. Így nyer óriási jelentőséget az egyes szenteknek, rendalapítóknak vagy rend-reformátoroknak adott kegyelmi ajándék, az újra felfedezett szegénység.
Ezek közül idézhetjük Szent Ferenc atyánkat, aki pontosan akkor lesz a szegénység szerelmese, amikor a világi, és az egyházi elöljárók igen nagy gazdagsággal, vagyonnal rendelkeznek. Ő életével és társainak életével bizonyítja, hogy minden vagyoni biztonság nélkül, egyedül a Gondviselő Istenre hagyatkozva is lehet szép, boldog és kiegyensúlyozott életet élni.
A II. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy a Krisztus-követés a keresztény élet alapfeladata. Ami Isten szavának meghallgatásában, a krisztusi tanúságtételben, és erényeinek átvételében áll. Mindez csak a szentségekből merített erővel lehetséges. A keresztségben mindenki felé elhangzik a követésre szólító felhívás, ez ismétlődik meg a bérmálás szentségének felvétele alkalmával.

A Krisztus-követés nem légüres térben, hanem mindig konkrét feltételek között történik. Jézus a követést az élet konkrét feladataiban várja, ott, ahol a mindennapi életünk zajlik: a kolostorban, a családban, a munkahelyen, az utcán. Ez az a terület, ahol az igazságot – ami Ő maga – bátran képviselni és megélni kell. Ez egyszerre lemondást és odaadást igényel. A Krisztus-követés az élet elveszítésének és megnyerésének ellentmondásos törvénye alatt áll. Ebben nem kevesebbről van szó, mint – a Szentlélek ajándékaként – az Úr életében való részesedésről, ez viszont énünk és környezetünk újjászületését kell hogy eredményezze.
Éppen ezért a Krisztus-követő ma sok súlyos kérdéssel szembesül, de tudnia kell, hogy senki és semmi nem mentheti föl az alól, hogy minden pillanatban megtegye a tőle telhetőt és szükségeset, mert: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára”(Lk 9,62). 

Nincsenek megjegyzések: