Nélküled... Imre atya írása

Az egyik este azt olvastam: „Az ember annyiszor hal meg, ahány jóbarátját elveszíti“.

Azonnal vettem a telefont, és minden otthoni jóbarátomat felhívtam, nehogy elveszítsem őket, és meghaljak…

A gondolat azonban napokig nem hagyott nyugodni. Ennek a belső szent nyugtalanságnak az eredménye az alábbi pár sor...

Nem tudom, ki volt kettőnk közül az, aki a másikunknak keresztezte az útját?
Mint ahogyan azt sem tudom, hogy pontosan, napra, percre mikor is találkoztunk először?
Egyáltalán hogyan is léptél be az életembe?
Végül fogalmam nincs arról sem, hogy a sors – helyesebben Isten – mit gondolt, amikor összehozott bennünket?

Igazán nem tudom!

Csak azt tudom, hogy életem szegényebb lenne, ha Te nem lennél...
Nem lenne benne annyi szép közös emlék, annyi öröm, annyi derű, annyi szín, annyi fény...
Csak azt tudom, hogy ha nem lennél, akkor hiányozna belőle egy biztos pont, egy sziget...
Csak azt tudom, hogy ha nem lennél, akkor hiányozna belőle az otthon melege...

Nélküled nem lennék én...

Ezért elképzelni sem tudnám azt, hogy életemből kihúzzalak.
Hogy emlékezetemből kizárjalak.
Vagy szívemből száműzzelek.
Ez olyan lenne, mintha életem egyik leglényegesebb részét eldobnám magamból.

Azt az ürességet semmi sem lenne képes kitölteni!

Köszönöm Neked, hogy vagy!
Köszönöm Neked, hogy létezel!
Köszönöm, hogy életem egyik legnagyobb ajándéka lettél!

Stuttgart, 2013-06-27.