Oldalak

szombat, február 20, 2016

A lélegzetvételi szünet egyszerűen elengedhetetlen az ember életében – Nagyböjt 2. vasárnapja

Rohanó világunkban a megállás, a lélegzetvételi szünet egyszerűen elengedhetetlen az ember életében. A munkahelyen, az iskolában, a háztartási-ház körüli munkában… bizonyos idő után szünetet kell tartanunk, mert nem vagyunk gépek, robot-emberek, akik képesek szünet nélkül tevékenykedni. A lélegzetvételnyi idők, rövidke szünetek nem elvesztegetett percek – ellenkezőleg! A helyesen felhasznált szünetek friss erőt, lendületet, életörömet nyújtanak az embernek.

A keresztény ember számára a vasárnap egy ilyen, tartalommal kitöltött „lélegzetvételnyi” idő. Különösen, ha a teremtéstörténeti hetedik napra, gondolunk, amelyet az Úr Isten pihenőnappá nyilvánított. Vagy ha Krisztus föltámadását tartjuk szem előtt, amely által az isteni dicsőség, az üdvözülés lehetősége nyílt meg számunkra.
A személyes ima, a vasárnapi szentmisék és azok bibliai olvasmányai, a prédikációk, az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus előtt eltöltött csendes percek olyan területet jelentenek a számunkra, amelyekben a mindennapi hajtás alól egy kissé fellélegezhetünk, a stresszes napoktól megpihenhetünk, és nem utolsó sorban új erőt meríthetünk az elkövetkezendő hét küzdelmeihez.

A mai evangéliumi szakaszban egy különleges lélegzetvételi időről van szó Jézus színeváltozásának történetében. A három tanítvány: Péter, Jakab és János számára Jézus isteni titkának kinyilvánítására szolgál e lélegzetvételnyi idő. A szürke hétköznapokból, az Úr Jézussal visszavonult tanítványok számára húsvét fénye dereng fel a Tábor hegyén.

Szent Lukács evangélista beszámolója szerint korábban még üldözésről, szenvedésről és halálról beszélt az Úr Jézus. Követésre és önmegtagadásra szólította fel hallgatóit: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét mindennap, és úgy kövessen”(Lk 9,23). Az élet elvesztéséről beszélt: „Aki életét meg akarja menteni, elveszíti” (Lk 9,24). Minden a helyzet kiéleződésére enged következtetni.
De Jézus nem engedi, hogy pesszimista, borúlátó hangulat legyen úrrá az apostolokon. Ő bár szenvedésre és halálra utal, ugyanazzal a lélegzetvétellel, a harmadnapi feltámadásával biztat. Az élet elvesztéséről szól, de ugyanakkor hozzáfűzi: „Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti”(Lk 9,24). És jelzi az Emberfia megjelenését, aki „majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal”(Mk 8,38).
Ebbe a keretbe helyezi az evangélista Jézus színeváltozását. A múlt vasárnapi Evangéliumban, lélekben a sátán vitte föl Jézust egy magas hegyre, most Jézus viszi föl tanítványait. A sátán a hegyről lefelé mutatott, és arra akarta csábítani Jézust, hogy a birtoklás szintjén valósítsa meg önmagát, Jézus viszont fölfelé, a hegynél is magasabbra irányítja a tanítványok figyelmét, és az isteni világba helyezi őket. A sátán azt kéri Jézustól, hogy leborulva őt imádja, Jézus pedig Pétert, Jakabot és Jánost az Atya imádására tanítja.

Jézus visszavonul a mindennapi tevékenységből, de nem egyedül, hanem legbizalmasabb tanítványaival. És imájában egészen a mennyei Atya felé fordul. Ebben azonban nem olyan valaki, aki ezt a „gonosz világot” maga mögött akarja hagyni, hanem sokkal inkább a hídépítő szerepét tölti be. Ő egyszerre áll az Isten és az emberek oldalán. Benne a menny és a föld találkozik. Ő egymáshoz vezeti őket, a földhöz kötött, elálmosodott embereket, és a mennyeieket: Pétert, Jakabot és Jánost, valamint Mózest és Illést, Isten világának képviselőit, akik az Ószövetség képviselőiként tanúskodnak arról, hogy Jézus a megígért Messiás.

A színeváltozás pillanatai gyorsan tovatűnnek, de a három kiválasztott apostolban, és az egyházban mindörökre megmarad ez az „ikon”, ez a kép, ez a kinyilatkoztatás. Az elbeszélés értelme: Jézus és a mennyei Atya elragadtatott pillanata. Erre utal az evangélium megjegyzése: mindez imádság közben történt.
Az az élet- és szeretetközösség, amely öröktől fogva ragyog, vonz, elkápráztat: a Szentháromság benső élete. Mivel természetfeletti élményről van szó, amely a résztvevők számára valami módon érzékelhetővé, tapasztalhatóvá lett, küszködnek a hasonlatokkal, keresik a szavakat, ügyetlenül viselkednek, szinte magukon kívül vannak. Ennek ellenére Jézus színeváltozása mégsem a misztérium-vallásokból ismerős átváltozás, átalakulás, ahol az emberek közé jövő istenek öltenek emberformát. Itt éppen az ellenkezőről van szó: amit az apostolok eddig csak fokozatosan tudtak meg Jézusról, ami homályosan rajzolódik ki előttük, az most lebilincselő erővel tapasztalatukká lesz: ő tényleg az Isten Fia. Ezt fejezi ki Péter felkiáltása: „Mester, jó nekünk itt lennünk!”(9,33)
Egyedül Jézus Krisztus tudja összekötni a mennyet és a földet, személyének ragyogó valóságában. Ő Úr mindkettő fölött: arcán megfér a szenvedés és a dicsőség. A tanúságtevő hang ezért irányítja rá a figyelmünket: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!”(9,35)
A földi élet valósága folytatódik az apostolok számára, de ennek az eseménynek az élménye, hatása, látványa benne marad a szívükben, s megerősíti hitüket, valamint állandó segítséget nyújt a kereszt hordozásához, a szenvedés óráiban.

Jézus, az Isten Fia, a Tábor hegyen még nincs életútja végén. Tovább kell haladnia, a befejezésig, amely Jeruzsálemben, a Golgota ormán történik majd meg. Igen, aki, mint Ő, Isten országáról, és az ahhoz szükségszerűen hozzátartozó megtérésről beszél, az kikerülhetetlenül halálos összeütközésbe kerül a Sátán uralta világgal.
Aki azonban következetesen teljesíti Isten akaratát, mint az Úr Jézus, az megtapasztalja, hogy nem a szenvedésé és a halálé az utolsó szó, hanem Istené, aki feltámadást és megdicsőülést ajándékoz. Az isteni dicsőség – a Táborhegyén elővételezve – válik nyilvánvalóvá Jézus színeváltozásában egy pillanatra – a még kereszt és halál előtt álló Krisztus – már feltámadott, mennyei megdicsőültségben. De a szenvedésnek és halálnak meg kell történnie, az isteni „kell”-nek, amely által az út a szabadságba vezet: „Nem ezeket kellett elszenvednie a messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”(Lk 24,26) – kérdezi föltámadása után Jézus az emmauszi tanítványoktól.
Úgy tűnik, hogy Péter nem tudja ezt megérteni. Szeretné a pillanatot megállítani. Számára a beteljesedés már most valósággá vált. Nem érti meg, hogy milyen úton kell haladnia a Megváltónak. A szenvedés előrejelzése által kiváltott tiltakozó szavai félreérthetetlenek, amikor a szenvedés útjától akarta Jézust visszatartani, itt viszont egy tévesen értelmezett beteljesülést akart megállítani.
Péter három sátrat akar készíteni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, hogy őket ott marasztalja, hogy ezt a nagy boldogságot megőrizze magának és társainak azzal, hogy nem engedi el a mennyei vendégeket. Szeretnének ott maradni a hegyen feledve munkát, szenvedést, otthagyva lenn a rájuk bízottakat. De Isten megszólal a felhőből, és a látomás véget ér. A gyötrelmes élet folytatódik tovább, ha akarják, ha nem.

Amit Péter akar, az tipikus emberi kívánság: kizárni az életből minden szenvedést és keresztet, mert a mindennapok szárazságát és megszokottságát nehezen viseli el. Így mi is – akik Jézus feltámadására alapozzuk hitünket – hajlunk arra, hogy csak a feltámadottra és nem a szenvedő Krisztusra gondoljunk. Kísértésünk van kunyhókat építeni, amikor még nem érkeztünk meg a célba. Jézus színeváltozása azt üzeni számunkra, hogy szabad, és kell a feltámadott képéből erőt merítenünk, de a Megfeszített, a szenvedő Krisztust sem téveszthetjük szem elől.

A mai evangélium újraolvasásakor át kell, hogy hasson a tudat, ami Szent Pált is betöltötte, és amit a szentleckében így fogalmazott meg: „A mi hazánk a mennyben van!”(Fil 3,20) Hozzá kell mindent viszonyítanunk! Idelent, a földön keresés, építkezés, szenvedés, reménykedés a sorsunk, de nem értelmetlenül, s nem eredménytelenül, hanem az örök élet biztos tudatával.
Nagy püspökünk, Márton Áron szerint: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem műkedvelő. Feladatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot szeretetből. A jámborság önmagában nem elég. A vallás nem menti fel az erőfeszítés alól, nem pótolja a szaktudást és a lelkiismeretes munkát. Mesterségét mindenkinek meg kell tanulnia, képességeit ki kell művelnie, és lelkiismeretesnek kell lennie. Ha képességeit kifejleszti, s az emberi tevékenység bármely területén szakértelemmel, lelki függetlenséggel, igazságszeretettel, felelősség-tudattal dolgozik, valóságos apostoli munkát végez a világban” – s hirdeti Isten országát, amely a maga valóságéban és boldogságában a mennyek országában teljesedik ki (Csíkszeredában 1975. május 12-én mondott beszédéből).

A kis történet szerint az egyik nagyvárosban, a nagymama, unokája kezét fogva belépett a templomba. Megkereste a piros fényt, amely a tabernákulumban köztünk élő Jézusra hívja fel a figyelmet. Letérdelt és elkezdett imádkozni.
Az unoka ránézett a nagymamára, aztán a piros fényre, majd ismét a nagymamára. Egyszer csak kifakadt: - Nagymama! Amikor majd zöldre vált a lámpa, kimegyünk, ugye?

Az örökmécses vibráló piros fénye sosem lesz zöld. Megállás nélkül arra szólít fel bennünket, hogy e rohanó világban álljunk meg, legalább egy lélegzetvételnyi időre! Hagyjuk, hogy az Oltáriszentségben jelenlévő, s megdicsőült Krisztus csodálatos képe beépüljön a lelkünkbe, akár a Szentségi Jézus által, akár egy-egy szellemi, lelki élmény, kapcsolatok, ünnepek, kirándulások, zarándoklatok kegyelmi pillanatai révén, amelyeket nem azért kapunk, hogy elfelejtsük, hanem azért, hogy a rákövetkező nehezebb órákat jó szívvel tudjuk elfogadni, elviselni, átélni és üdvösséggé érlelni a magunk és a környezetünk számára. Ámen.

Nincsenek megjegyzések: