A Római Riportok különkiadása II. János Pál pápáról

A Római Riportok különkiadása II. János Pál pápáról from jezsuitastudio on Vimeo.

Római Riportok - 2014. május 11. és 18. és 25.

Római Riportok - 2014. május 25. from jezsuitastudio on Vimeo.

.

Római Riportok - 2014. május 18. from jezsuitastudio on Vimeo.

.

Római Riportok - 2014. május 11. from jezsuitastudio on Vimeo.

Urunk Mennybemenetele - Esztelnek - hanganyag

Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb, annál is rosszabb, fájdalmasabb. Ez az értelmetlen lét, az örökre magára maradt ember létezése. Ezek után lett Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember, a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk...
.

Szent Antal kilenced – Biztos remény 2 rész - Esztelnek - hanganyag

Georges Bernanosszal, a nagy regényíróval valljuk, hogy a reménytelenség ködén mindig átfénylik az isteni kegyelem ragyogása. Egyetlen ügy sem lehet annyira vesztett, hogy Isten ne tudná azt az ember javára fordítani...

"Én vagyok az út, az igazság és az élet" - Urunk mennybemenetelének ünnepe

Nyárádremetei templom festménye

Ha figyelmesen hallgattuk az első olvasmányt, amit az Apostolok Cselekedeteiből vettünk, és ha ismerős előttünk Szent Lukács evangéliuma, akkor megállapíthatjuk, hogy Lukács a Jézusról szóló örömhírt, evangéliumát azzal fejezi be, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok Cselekedeteit kezdi (hisz mindkét könyvnek ő az írója): vagyis Jézus mennybemenetelével. Igen, a Jézusról szóló írás éppen azért az egyetlen igazi örömhír az emberiség számára, mert Jézus a mennyből, az Atyától jött közénk a földre, és emberségünket az Atyához vitte, miközben isteni személyével mindig is az Atyánál volt.

A Szentlélek alkotta meg Mária méhében az örök Ige testét, és a Szentlélek dicsőítette meg ugyanezt a testet, vagyis feltámasztotta, és felmagasztalta az Atya jobbjára. Szent Lukács két könyve abban is megegyezik, hogy mindkettő a Szentlélek elküldésével kezdődik. Amint Krisztus földi teste a Szentlélektől fogantatott Mária szíve alatt, úgy Titokzatos Teste, az Egyház is a Szentlélektől fogantatott Pünkösd napján, és benne teljesedik ki az utolsó napon. Ebből azonban az is következik, hogy az Egyház is oda fog fölemelkedni, ahol már a Fő, Krisztus van emberi természetével: a mennybe, az Atya jobbjára.

Ahhoz, hogy jobban megérthessük Krisztus mennybemenetelének lényegét, gondolnunk kell arra, ami ennek ellenpólusa, arra, amit a Hiszekegyben így fogalmazunk meg „Szála alá poklokra”. Jézusnak a nagyszombati poklokra szállása és a föltámadása utáni negyvenedik napon történt mennybemenetele az egyetlen üdvösségtörténeti eseménynek a két szélső, legtávolabb eső pontja.

Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől félünk: a bűnbe esett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot, ami Krisztus halála előtt se a mennyországhoz, se a pokolhoz nem tartozott, hiszen mindkettő még zárva volt, ezt nevezték az alvilágnak. Ide szállt le a jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavait: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is”(138.zs.). Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, amelyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, a magányban is velünk van.

Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb, annál is rosszabb, fájdalmasabb. Ez az értelmetlen lét, az örökre magára maradt ember létezése. Ezek után lett Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember, a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk, vagy, ahogy Ő maga mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

A mai napon, Áldozócsütörtök ünnepén a nagyszombati alászállásnak az ellentétére tekintünk, vagyis Krisztus mennybemenetelére. Ezt a Hiszekegy így fogalmazza meg: „Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”. 

E kijelentés nem Jézus Krisztus isteni személyére vonatkozik, hiszen a második isteni személy mindig is a mennybe volt, hanem emberi testére és lelkére. Erre mondja Szt. János apostol: senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia (Jn.3,13).
A mennybemenetel tudomására adja az emberiségnek azt a titkot, hogy a mi testünknek is lesz örökké-valósított formája, hogy Isten felveszi emberségünket az Ő dicsőségébe, sőt a megdicsőülés valamiképpen kiterjed a világmindenségre is.
Mindez annak köszönhető, hogy a második isteni személy egykor emberi testet, emberi természetet vett magára. De teste, amit értünk vett föl, nem jelmez, nem népviselet, amit azért öltött magára, hogy ismerőseinek bemutassa, hanem ezáltal velünk egylényegű lett, amint istenségében egylényegű Atyjával. Vagyis örökre ember is lett. Tehát nem a műkedvelő átmeneti rajongásának szintjén ember, hanem az isteni szeretet valóságában, amely végleges, örökkévaló és soha le nem törölhető bélyeggel jelöl meg mindent, amit magáévá tesz.

Tehát a második isteni személy nemcsak emberré lett, hanem ember is marad egy örökkévalóságon át. Ez azt jelenti, hogy az Úristennek van feltámadott arca, van feltámadott szíve, teste. S mindez nem az Atyaistenért történt, Ő érte Krisztus Isten maradt, hanem „érettünk, a mi üdvösségünkért” testesült meg, lett emberré, hogy „emberarcú” örökkévalóságunk legyen.
Krisztus mindent magával vihetett a mennybe, mert nem volt egyetlen érzése, gondolata, szándéka sem, amely az Atyáéval ellenkezett volna. Minket is magával vihet, akiknek üdvösségéért leszállott a mennyből, akiket szent vérével megmosott a bűntől, és kiváltott a halál fogságából. Magával vihette Galilea tájait, mert az Atya szeretetében látta. Semmit sem látott nélküle, tőle függetlenül. Amikor a Kísértő lélekben fölvitte őt egy magas hegyre, és megmutatta neki a világ minden országát és gazdagságát, mivel mindezt az Atya iránti szerelem fényében nézte, az egészet magával vihette.

Most már az emberen múlik, mit választ: akar-e vele a mennybe emelkedni? Ha igen, akkor úgy kell élnie, hogy élete: emberi kapcsolatai, döntései, szavai, cselekedetei örökké-valósíthatók legyenek.
Vigyázzunk, mert a legédesebb és legbensőségesebb emberi szeretet sem menthető át az örökkévalóságba, ha az Isten törvényein, vagyis az ő szeretetén, az egyetlen igazi és örök valóságon kívül volt.

A mennybemenetel itt és most történik velünk, amikor nap, mint nap elvetünk mindent, ami összeegyeztethetetlen Krisztus törvényével, tanításával, szeretetével, és vállalunk mindent, amit szeretete megkíván tőlünk, ami Isten nagyobb dicsőségét, embertársaink javát és lelkünk üdvét szolgálja.

ÁKOS - ÚJRAKEZDHETNÉNK :: dalszöveg

Pápai szentmise a Cenákulumban: innen indul misszióba az egyház a Szentlélektől hajtva

Lezárult Ferenc pápa háromnapos szentföldi utazása. Hétfőn este tizenegy órakor szállt le az El Al légitársaság gépe Róma Ciampino repülőterére. A Szentatya rendkívül intenzív programjának utolsó mozzanata a Cenákulumban bemutatott szentmise volt. Jézus itt ünnepelte az Utolsó Vacsorát tanítványaival, itt jelent meg feltámadása után közöttük és itt szállt le a Szentlélek Máriára és a tanítványokra; itt született az egyház.

Ez a hely mindig vita tárgya volt: a ferencesekre bízták, aztán átalakították mecsetté, ma pedig Izrael állam ellenőrzése alatt áll. A Cenákulumban II. János Pál pápa is misézett. Ma már nem arról van szó, hogy visszaadnák a ferenceseknek a helyet, hanem hogy a keresztények használhatják liturgikus célokra. Ez azonban nem fékezte az elmúlt napokban a tiltakozást az ultraortodox zsidók részéről, akik ezen a helyen tisztelik Dávid sírját és maguknak követelik a tulajdonjogot. Ferenc pápa a szentföldi püspökökkel és a pápai kíséret tagjaival mutatta be hétfőn este az Utolsó Vacsora termében a szentmisét.

A Cenákulumban született az egyház, amelynek sajátossága, hogy kifelé nyit, misszióba indul. Emellett őrzi annak az emlékét, ami ezen a helyen történt. A Szentatya erről elmélkedett homíliájában. Mire emlékeztet minket a Cenákulum? A szolgálatra: hiszen Jézus megmosta tanítványai lábát, hogy mi is szolgáljuk a szegényeket, a betegeket és a kitaszítottakat. Emlékeztet minket az Eucharisztiára, az áldozatra: Jézus példájára, aki felajánlotta magát értünk az Atyának, mi is felajánlhatjuk életünket, munkánkat, örömeinket és fájdalmainkat Istennek.

A Cenákulum a barátságra is emlékeztet: a keresztények legszebb élménye ugyanis az, ha Jézus Krisztus barátaivá válnak. A búcsúra és az ígéretre is emlékeztet e hely, hiszen Jézus nem hagy el minket soha. Az álnokság, a kíváncsiság és az árulás emlékét is őrzi a Cenákulum. Bármelyikünk e csoportba tartozhat, ha lenézzük, elítéljük testvéreinket, ha bűneinkkel eláruljuk Jézust. A megosztás, a testvériség, a harmónia és a béke jele is köztünk ez a szent hely.

Ferenc pápa így folytatta homíliáját: „Mennyi szeretet, mennyi jóság fakad a Cenákulumból!
Mennyi szeretet áramlott ki innen, mint folyó a forrásból, mely kezdetben egy kis ér csupán, de aztán folyammá szélesedik… Minden szent innen merített; az egyház szentségének nagy folyója mindig innen ered, újra és újra Krisztus szívéből, az Oltáriszentségből, Szentlelkéből”.
A Cenákulum az új család, az egyház születésére emlékeztet bennünket, amelyet a feltámadt Jézus alapított. Olyan család ez, ahol van egy édesanya, Szűz Mária. A keresztény családok ehhez a nagy családhoz tartoznak és benne találják meg az erőt a zarándoklathoz és a megújuláshoz, az élet fáradalmain és megpróbáltatásain keresztül:

„Ez a Cenákulum távlata:. A Feltámadott és az egyház távlata. Innen indul el kifelé az egyház, amelyet a Lélek éltető lehelete fűt. Együtt imádkozva Jézus Anyjával, az egyház mindig újraéli a Szentlélek megújult kiáradásának várakozását: Szálljon le Lelked, Uram és újítsa meg a föld arcát” – ezzel a fohásszal zárta homíliáját Ferenc pápa szentföldi zarándoklatának utolsó állomásán, a jeruzsálemi Cenákulumban bemutatott szentmisén.

(gá)

Forrás: Vatikáni Rádió

Paradox kegyelem

Teológián tanulok és ismét eljött a vizsgaidőszak, amelyben le kell vizsgázni megannyi tantárgyból. A vizsgaidőszak elején egyfajta belső megingásom volt. “Most is olyan sokat kell tanulni, mint előző félévben? Most is lesznek áttanult éjszakai órák? Nem lehetne valahogy spórolni belőle és nem lehetne esetleg több kedvem hozzá?” 

Valahogy arra vártam, hogy Isten majd valami szupererőt ad ahhoz, hogy megtanuljam, amit rám bízott. Ezért mindig imádsággal kezdtem a tanulást és vártam, hogy majd hip-hop megjön a kedvem csodálatos módon és megúszhatom a sok figyelést és ücsörgést, mert minden olyan könnyen megy. Valahogy le akartam dobni magamról a keresztet és automata üzemmódba kapcsolni, hogy megússzam.

Valamit éreztem is, vágytam rá, hogy megtanuljam a tananyagot, de túlságosan vakmerően bíztam abban, hogy ez tökéletesen menni fog kevés ráfordítással.  Rájöttem, hogy valami baj van a belső hozzáállásommal. Elkezdtem megvizsgálni az indítékokat. Azt hiszem el akartam kerülni a keresztet, ami rám várt. Túlságosan azt akartam, hogy Isten dobja a vállamra és úgymond elkényeztessen, hogy ne magamnak kelljen felvennem azt.

Közben eszembe jutott Szent Ágoston egyik mondása: “Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna, és cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna.” Imádkoznom kell tehát tudva, hogy minden erőt Isten ad, és hogy Isten az akarata teljesítéshez erőt ad. Viszont nem várhatok erre az erőre, hanem cselekednem kell és le kell ülni és csinálni. Paradox módon így működik valahogy a kegyelem. Imádkozunk érte, de mégis mi változtatunk. Ha nem így lenne, nem lenne szabad akaratunk. Olyanok lennénk mint a bábok, akiket Isten felülről rángat madzagon. A mi Istenünk nem ilyen. Ha nem így lenne, Istent kihasználnánk, hogy azt tegye, amit mi akarunk. A mi Istenünk úgy szint nem ilyen, mert ha ilyen lenne, akkor igazából mi volnánk a főnökök, ő pedig a beosztott. 

Szemünk előtt kell tartani, hogy Isten csak akkor teljesít kérést, ha az az üdvösségünket szolgálja.

Ez a paradoxon nagyon érdekes. Kérem a kegyelmet, de teszem, amit tennem kell. Ha nagyon nincs erőm, akkor is teszem. Ha már végképp unom, akkor is teszem. És amikor megtettem, az volt a kegyelem. Az ajándék, hogy felülmúltam önmagamat, hogy elsajátítottam egy csomó dolgot és ezáltal alakultam, még ha kicsit meg is haltam bele. Valahol itt lehet megérteni, amit Jézus mond: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meg- hal, sokszoros termést hoz.” Jn 12,24 

Egyet tudnunk kell: minden kegyelem. Kegyelem, ha le tudok ülni tanulni, kegyelem, ha levizsgázok, kegyelem, ha alszok (vizsgaidőszakban különösen), és végül kegyelem, ha mindezt szeretettel teszem. Végső soron minden ajándék. 

Forrás: Istenről, vallásról, életről, emberről.

Az olasz szentek nyomában - 4. rész

„Jobb nektek, ha elmegyek" - Húsvét 6. vasárnapja - hanganyag

De vajon mi, akik a keresztségben meghaltunk Krisztussal a bűnnek és újjá születtünk vízből és Szentlélekből, meglátjuk-e a hit szemével, a Szentlélek segítségével Jézust? Vagy mi is ahhoz a világhoz tartozunk, amely vak az ilyen látásra? Mivel a „Lélek”, jelenléte és tevékenysége láthatatlan, teljesen lelki, ezért az anyagba elmerült és tévelygéstől elsötétedett világ nem ismeri fel, nem tudja befogadni, nyílt ellentétben van „az Igazság Lelkével”.

„Jobb nektek, ha elmegyek" - Húsvét 6. vasárnapja

A húsvéti időszak hatodik hetét kezdtük a mai vasárnappal. Húsvéti ünneplésünk vége felé figyelmünket a liturgia lassan hitünk következő nagy eseményére irányítja, mely egyre közelebb kerül hozzánk. Ez pedig a pünkösd ünnepe, a Szentlélek kiáradásának a napja. Amint hallottuk, a mai vasárnap olvasmánya és evangéliuma is erre a készületre figyelmeztet, ezt a készületet segíti elő.
Az olvasmány Péter és János apostol első bérma-útjáról számol be. Szamariában Fülöp igehirdetése következtében sokan megkeresztelkedtek, az apostolok pedig „rájuk tették a kezüket, és azok megkapták a Szentlelket”(ApCsel 8,17). Az evangéliumban, pedig az utolsó vacsora búcsúbeszédéből hallottunk egy részt, amelyben Jézus megígéri tanítványainak a vigasztaló Szentlelket, az „Igazság Lelkét” akit az Atya fog küldeni az Ő kérésére, és aki örökre velünk marad.
„Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm” (Jn 16,7) – olvashatjuk az Úr Jézus szavait Szt. János evangéliumában.

Miért jobb nekünk, ha Jézus elmegy, és helyette eljön a Szentlélek tevődik fel a kérdés?
Tudjuk jól, hogy Jézus földi működése, halála és feltámadása után 40 nappal felment az Atyához. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal, mint, a megtestesült Isten Fiával közel kétezer évvel ezelőtt mindössze pár ezer ember találkozott, látta őt, hallotta tanítását Palesztina területein.
Milyen jó lenne, ha ma is élne Jézus és találkozhatnánk vele, merül fel a gondolat egyesekben. De vajon milyen találkozás lenne az? Valami olyasmi, mint egy-egy pápalátogatás: megvillanna egy-egy tíz vagy százezres tömeg előtt, hallanák a hangját, némelyeknek megadatna, hogy kezet fogjanak vele és kész. A legtöbb hívő örülhetne, ha életében egyszer így találkozhatna Jézussal.

Az Úr Jézus nagyon jól tudta ezt, és ezért mondta, hogy jobb nekünk, ha ő elmegy, és elküldi a Vigasztalót, mert általa és benne mindig találkozhatunk Vele. Mindig személyesen beszélhetünk vele, ő, pedig személyesen válaszol nekünk.
De ez csak a benne hívők számára válhat valósággá. A világ, a kívülállók, a nem hivők számára Jézus megszűnt azzal, hogy meghalt, és talán igaz sem volt a története, vélik közülük sokan.
De vajon mi, akik a keresztségben meghaltunk Krisztussal a bűnnek és újjá születtünk vízből és Szentlélekből, meglátjuk-e a hit szemével, a Szentlélek segítségével Jézust? Vagy mi is ahhoz a világhoz tartozunk, amely vak az ilyen látásra? Mivel a „Lélek”, jelenléte és tevékenysége láthatatlan, teljesen lelki. Az anyagba elmerült és tévelygéstől elsötétedett világ nem ismeri fel, nem tudja befogadni, nyílt ellentétben van „az Igazság Lelkével”.
Valljuk meg: a megkereszteltek és megbérmáltak közül is sokan vakok rá. Mert lehet valaki külsőleg megkeresztelt, lehet elsőáldozó és megbérmált, ha belsőleg nem azonosul a szentséggel, ha nem hisz benne, ha nem engedi, hogy átalakítsa magatartását és formálja életvitelét.
„Következetes dolog-e – tette fel a kérdést a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa amerikai látogatása alkalmával – vasárnap a templomban megvallani hitünket, majd a hét során ezzel ellentétes üzleti ügyeket vagy orvosi beavatkozásokat végezni? Következetes-e egy gyakorló katolikus számára semmibe venni vagy kihasználni a szegényeket, a társadalom peremére szorultakat, a katolikus tanítással ellentétes szexuális viselkedést tanúsítani, vagy az emberi élet ellen állást foglalni? – Őszinte, öntudatos vallásosságra vall-e, hogy miközben a bűnbánat szentségéhez járulunk, és a szentáldozásban egyesülünk a Szentségi Jézussal, a szürke hétköznapok között, nyugodtan áskálódunk mások ellen, szemrebbenés nélkül megrágalmazunk másokat és minden lelkiismeret-furdalás nélkül széthúzást, gyűlölködést keltünk? – Ellen kell állni minden olyan áramlatnak – hívta fel a figyelmet a pápa –, amely azt sugallja, hogy a vallás magánügy. A keresztények csak akkor lesznek nyitottak az evangélium átalakító erejére, ha a hit átjárja életük minden területét”.

A hit és a szentségek között szoros és kölcsönös függőség áll fenn: a szentségek nemcsak feltételezik a szentségekhez járulók hitét, hanem növelik, megerősítik azt, s egyúttal ki is fejezik. A hit mindig előfeltétele a szentségek hatékonyságának, a szentségek ereje összekapcsolódik a hit erejével. A szentség bár önmagában hat, a hit hiányában mégis terméketlen marad.
Egyetlen szentség sem képes átalakítani bennünket, nem hozhat látható eredményeket az életünkbe, ha a hiányzik belőlünk a kegyelem működéséhez szükséges nyitottság, és belső irányultság. Ugyanis Isten nem követ el erőszakot szabad akaratunk ellen, Ő nem erőlteti ránk magát. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a Jelenések könyvében: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20) -, tehát tőlem függ, hogy beengedem az életembe vagy sem. 
Ezért van az, hogy sok keresztény a szentségek gyakori vétele ellenére sem fejlődik lelkileg, mivel nincs meg bennük a kellő hit, mivel igazából nem engedték be Jézust az életükbe, illetve nem akarják, hogy formálja az életüket, ennek hiányában pedig nem részesülnek Krisztus halálának és feltámadásának megváltó művében, kegyelmében, mely a szentségek által valósul meg.

Isten kegyelme minden szentségben a hitünkre és szabad akaratunkra épít. Például a szentgyónásban, nincs meg a bűnök bocsánata, ha nincs meg a gyónóban a hitből fakadó belső hozzáállás, az őszinte bűnbánat. Igazából a bűnbánat eredményezi a feloldozást, a bűnök bocsánatát, nem pedig a bűnök listája és nem a pap feloldozó szava. A feloldozás szavai nem varázsigék, melyek mindenképpen megvalósulnak, ha akarjuk, ha nem. Csak akkor, ha a gyónóban megvan az igaz, őszinte bánat, illetve a bűnbánatra való készség, mert bánat nélkül nincs bocsánat!
De így van ez a bérmálásban is. Ha nem akarunk a bennünk lakozó Szentlélekkel együttműködni, akkor ő tétlen marad bennünk, akármilyen ünnepélyes is volt a bérmálási, a püspöki szentmise. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást, mint az a tény, hogy miután megbérmálkoztak fiataljaink, közülük nagyon sokan elmaradnak a templomból, a hittanórákról, nagyon sokan elhanyagolják a vallásos élet gyakorlatait, sőt hitükkel ellentétes magatartást, életvitelt gyakorolnak, holott a püspök előtt tett ígéretük alapján a szürke hétköznapjaik az elkötelezett, öntudatos, gyakorló keresztény életről kellene, hogy tanúskodjon.
A kegyelem, az isteni segítség működését, tevékenységét, úgy lehetne szemléltetni, hogy az ember a 100%-os tevékenységből csak 1%-ot kell teljesítsen azzal, hogy igent mond az Istenre, hogy őszintén vágyakozik utána, hogy akarja a Vele való kapcsolatot, a többi 99%-ot Isten cselekszi. De ha nincs meg ez az 1 %, akkor nincs meg a 99 sem.

Mondjunk tehát minden szentségben igent a Háromszemélyű egy Istennek, akarjuk a Vele való kapcsolatot. Bocsássuk rendelkezésére az 1%-ot, ami részünkről nyitottságot, befogadó készséget, utána való mélységes vágyakozást jelent. Mondjunk igent a Szentléleknek, akinek eljövetelét hamarosan ismét megünnepli az Egyház és természetesen benne mi is.

Ha egy őszinte önmagunkba szállás következtében, ha egy mély lelkiismeret vizsgálat alkalmával azt találnánk, hogy eddig nem működtünk kellőképpen együtt a Szentlélekkel, mi, akik a szentségekhez járultunk, mi, akik már meg vagyunk bérmálva, akkor nem kell újra bérmálkozni, de kell, hogy felszítsuk, felélesszük magunkban a szentségekkel járó kegyelmeket, kell hogy akarjuk az Istennel való együttműködést, az elkötelezett Krisztus követést.
Ezt megtehetjük bármikor, de különösképpen a pünkösdi ünnepekre való megfelelő előkészülettel – akár egyénileg, vagy közösségileg végzett kilenced megtartásával –, miként tették az apostolok az asszonyokkal és a Szűz Anyával az élen az utolsó vacsora termében. Krisztus Urunk mennybemenetele után, kilenc napon át együtt imádkoztak az utolsó vacsora termében, a Szentlélek eljöveteléért. Pünkösd napján pedig „mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek!” Ha mi is őszintén vágyakozunk utána, és kellőképpen készülünk a fogadására, akkor egészen biztos, hogy nem fog cserbenhagyni bennünket, el fog jönni hozzánk, be fog lépni az életünkbe, hogy általa és benne újra és újra találkozhassunk a feltámadt Üdvözítővel, Jézus Krisztussal.

Ferenc pápa a kétségbeesés szent földjén - Bucsy Levente írása

Bucsy Levente

Arra a Szentföldre, ahová Ferenc pápa most, első saját szándékú külföldi útján látogat, a keresztények számára a kilátástalanság a hétköznapok meghatározója – kétharmaduk el akarja hagyni otthonát. Eközben viszont rengeteg a zarándok, akik ha a tendencia folytatódik, hamarosan csak múzeumba járhatnak Jézus életének helyszíneire.

Keresztények nem csupán zarándokként vagy turistaként tűnnek fel a Szentföldön, annál is inkább, mert hiszen a Földnek ez a pontja az újszövetségi bölcső. A XIV. században a ferencesekre bízta VI. Kelemen pápa a mindinkább keveredő vallási összetételű Szentföld keresztény misszióját, de – a politika, és főleg az elmúlt évtizedek hatására már csak a legkitartóbb keresztények élnek ott, ahol Jézus Krisztus – a legtöbben a hétköznapok élhetetlensége és a kettős szorítás miatt máshová költöznek. A szentföldi keresztények helyzetéről beszéltünk az oda rendszeresen zarándokutakat szervező ferences atyával, Tóth Vencellel – a szombaton kezdődő pápalátogatás előtt egy nappal. 

– A Bibliában Az apostolok cselekedeteiben olvasni, miként terjedt el a kereszténység Krisztus után. Először Antióchiában nevezték az új vallás követőit „christianusoknak”, vagyis Krisztus követőinek. A hit főképp Szent Pál munkálkodása révén terjedt el a Római Birodalomban. Nyilván a rómaiak irányából és máshonnan is volt üldöztetés, magát Szent Pált is Rómában fejezték le Nero császár idején. De folyamatosan egyre nőtt a kereszténység követőinek száma, és Nagy Konstantin császár államvallássá is nyilvánította – említi nagy vonalakban a kezdeteket Tóth Vencel, hozzátéve, ezt követően a Közel-Keleten sokáig háborítatlanul élhettek az Újszövetség hívei.

Az írás folytatása itt olvasható

Kérjük a Szentlélektől a kegyelmet, hogy alázattal és szelídséggel indítson küldetésre bennünket a béke keresésének fáradságos, de termékeny útjain – a pápa homíliája az ammani stadionban tartott szentmisén

A Szentatya helyi idő szerint délután negyed négykor érkezett meg az ammani nemzetközi stadionba, ahová 25 ezer ember fér be a lelátókon és több ezernek ad helyet a labdarúgópályán. A szentmisére számos keresztény menekültet vártak Palesztinából, Szíriából és Irakból. Az olasz és arab nyelvű szertartáson közel 1400 gyermek járult első szentáldozáshoz. A pápai szertartást óriáskivetítőkön követhették a jelenlevők. XVI. Benedek 2009. május 10-én ugyanitt mutatott be szentmisét.

A szentmise megkezdése előtt Ferenc pápa nyitott pápamobilján körbejárta a stadiont, köszöntötte a híveket, megáldott és megcsókolt számos kisgyermeket. Olasz nyelven mondott homíliájában a Szentlélekről szólt. Utalt rá, hogy a szertartás helyszíne nem messze található attól a helytől, ahol a Szentlélek ereje leszállt a Názáreti Jézusra, miután János megkeresztelte a Jordán folyóban (vö. Mt 3,16). A vasárnapi Evangélium és ez a hely arra hív, hogy a Szentlélekről és arról elmélkedjünk, amit véghez visz Krisztusban és bennünk. A Szentlélek három cselekedetét így foglalhatjuk össze: felkészít, felken és küldetésre indít.

A keresztség pillanatában a Lélek leereszkedik Jézusra és felkészíti Őt üdvözítő küldetésére, amit a szolga alázata és szelídsége jellemez, készen áll az osztozásra és a teljes önajándékozásra. A pápa kiemeli, hogy a Szentlélek az üdvösség kezdete óta jelen van, már Jézus fogantatásának pillanatától fogva működik Jézusban, megvalósítva a megtestesülés csodás eseményét. A Szentlélek száll le Máriára és a Magasságbeli ereje borítja el, Fiút szül majd, akit Jézusnak nevez (vö. Lk 1,35). Ezt követően a Szentlélek Simeonban és Annában is működött Jézus templomi bemutatása napján. Mindketten várták a Messiást és a Szentlélek ösztönzésére a gyermek láttán megérzik, hogy Ő az, akit minden nép várt. A két idős ember prófétai viselkedése kifejezi a találkozás örömét a Megváltóval és bizonyos értelemben a Messiás és a nép közötti találkozó előkészítése.

A Szentlélek különböző beavatkozásai részét képezik egy harmonikus cselekvésnek, a szeretet egyedülálló isteni tervének. A Szentlélek küldetése valójában az, hogy harmóniát teremtsen, Ő maga is harmónia, és hogy működtesse a békét a különböző környezetekben és alanyok között. A személyek és a gondolatok különbözősége ne eredményezzen visszautasítást és akadályokat, mert a sokszínűség mindig gazdagságot jelent. Ezért ma lángoló szívvel kérjük a Szentlelket, hogy készítse elő a béke és az egység útját – szólt Ferenc pápa.

A Szentlélek második cselekedete az, hogy felken. Felkente belülről Jézust és az apostolokat, hogy Jézus érzéseivel rendelkezzenek és ezáltal életükben olyan viselkedési módokat vállaljanak fel, amelyek elősegítik a békét és a szeretetközösséget. A Szentlélek felkenése által az emberiséget megjelöli Jézus Krisztus szentsége és képessé tesz bennünket, hogy szeressük testvéreinket ugyanazzal a szeretettel, amellyel Isten szeret bennünket. Ezért szükség van az alázat, a testvériség, a megbocsátás és a kiengesztelődés gesztusaira. Ezek feltételei az igaz, szilárd és tartós békének. Kérjük az Urat: kenjen fel bennünket, hogy teljesen gyermekeivé váljunk, egyre jobban hasonlítva Krisztushoz és, hogy mindannyian testvéreknek érezzük magunkat, így eltávolítva tőlünk a haragot és a megosztottságot, és, hogy testvérként tudjuk szeretni egymást. Ezt kérte Jézus az Evangéliumban: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az igazság Lelkét, aki mindörökké veletek marad.” (Jn 14,15-16)

Végül a Szentlélek küldetésre indít. Jézus a Küldött, az Atya Lelkével eltelve. A Szentlélektől felkenve bennünket is elküld, mint hírvivőket és a béke tanúságtevőit. Mekkora szüksége van a világnak, hogy a béke hírvivői és tanúságtevői legyünk! A világ ezt kéri tőlünk: hozzuk el a békét és tegyünk róla tanúságot! – nyomatékosította a pápa.
A békét nem lehet adni-venni: a béke ajándék, amelyek türelmesen kell keresni, kis és nagy gesztusokkal építeni, amelyek betöltik mindennapi életünket. A béke útja akkor szilárdul meg, ha felismerjük, hogy mindannyiunknak egy a vére és részét képezzük az emberi nemnek, illetve, ha nem feledjük, hogy ugyanaz az Atyánk a Mennyben és mindannyian gyermekei vagyunk képére és hasonlatosságára teremtve.

Ezzel a lélekkel ölellek meg mindannyiótokat: a pátriárkát, a püspöktestvéreket, a papokat, a megszentelt életet élőket, a világi híveket, a sok gyermeket, akik ma járulnak először a szentáldozáshoz és családtagjaikat. Szívem ahhoz a számos menekült keresztényhez is fordul, akik Palesztinából, Szíriából és Irakból érkeztek: vigyétek el családjaitoknak és közösségeiteknek üdvözletemet és lelki közelségemet – kérte a Szentatya.

Kedves barátok! Kedves testvérek! A Szentlélek leszállt Jézusra a Jordán közelében és elindította megváltó művét, hogy megszabadítsa a világot a bűntől és a haláltól. Kérjük tőle, hogy készítse fel szívünket a találkozásra testvéreinkkel a gondolkodás, a nyelv, a kultúra és a vallás különbözősége ellenére. Kenje fel egész létünket irgalmasságának olajával, amely meggyógyítja a hibák, a meg nem értések, az ellentétek sebeit. Kérjük a kegyelmet, hogy alázattal és szelídséggel indítson küldetésre bennünket a béke keresésének fáradságos, de termékeny útjain – zárta homíliáját Ferenc pápa szombaton délután az ammani stadionban megtartott szentmiséjén.

A szentmise végén Fouad Twal, a jeruzsálemi latin rítusú pátriárka köszöntötte beszéddel a pápát.

(sv)

Forrás: Vatikáni Rádió

Az olasz szentek nyomában: 3. rész

A keresztény ember akkor egészséges, ha öröm tölti el – Ferenc pápa csütörtöki szentbeszéde

A Szentatya szokásos reggeli szentmiséjén a Szent Márta Ház kápolnájában az életörömről, a derűs magatartásról elmélkedett, mint a keresztény ember megkülönböztető jegyeiről. A keresztény a szenvedések, a viszontagságok között is képes örülni. A pápa hangsúlyozta, hogy lehetetlen elképzelni egy szomorú keresztényt, hiszen a Szentlélek megtanít bennünket a szeretetre és örömmel tölt el minket.

Mennybemenetele előtt Jézus számtalan dologról beszélt tanítványainak, de főként három kulcsfontosságú szó foglalja össze tanítását: béke, szeretet és öröm. A békével kapcsolatban azt hagyta ránk, hogy az ő békéje nem olyan, mint, amit a világ ad. Az ő békéje örökké tart. A szeretettel kapcsolatban megismételte azt, amit már annyiszor mondott, vagyis, hogy a szeretet parancsa arra szól, hogy szeressék Istent és a felebarátaikat. Máté evangéliumának 15. fejezete lefektet egyfajta szabályt erről és mi ennek jegyében részesülünk az utolsó ítéletben. A mai evangéliumban János 15. fejezetének 9-11. versében a szeretetről szólva Jézus új dolgot mond, nemcsak azt, hogy szeressetek, hanem azt is hozzáteszi, hogy „maradjatok meg szeretetemben”.

A keresztény ember hivatása ennek megfelelően megmaradni Isten szeretetében, azaz benne lélegezni, abban az oxigénben, abban a levegőben élni. Megmaradni Isten szeretetében. Ezzel Jézus lezárja a szeretetre vonatkozó tanítását és tovább lép. Milyen tehát az Ő szeretete? „Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket.” A szeretet az Atyától származik és a közte és az Atya közötti szeretetkapcsolat olyan, mint az Ő és a mi szeretetkapcsolatunk. Jézus azt kéri tőlünk, hogy maradjunk meg ebben az Atyától jövő szeretetben.

A béke gondolatára visszatérve a pápa szentbeszédében ezt mondta: a béke nem a világtól származik, hanem tőle. A béke, amelyet nem a világ ad, az Atyától jön. Ferenc pápa itt elidőzött Jézus felhívásán, hogy „maradjatok meg szeretetemben.” A Jézus szeretetében megmaradás jele az, hogy megőrizzük a parancsolatokat. Nem elég tehát ezek követése. Ha megmaradunk a szeretetben, akkor a parancsolatok maguktól jönnek, a szeretetből fakadnak. A szeretet az, amely a parancsolatok megtartására indít, mégpedig a legnagyobb természetességgel. A szeretet gyökere a parancsolatokban hajt ki. A parancsolatok egy fonalat alkotnak, amely egybekapcsolja a lánc szemeit: vagyis az Atyát, a Fiút és minket.

Az örömre terelve a szót ezt mondta: „Az öröm a keresztények megkülönböztető jegye. Az örömtelen keresztény vagy nem keresztény, vagy pedig beteg. Valami nincs rendben az egészségével. A keresztények egészsége az öröm. Egy alkalommal azt mondtam – idézte fel a pápa -, hogy vannak savanyú, fancsalodott arcú keresztények (olyanok, mint az ecetbe eltett paprikák). Ezeknek az elszontyolodott arcú keresztényeknek a lelkük is ilyen és ez bizony elég csúnya. Az ilyenek nem is keresztények, mert a vigasztalan keresztények valójában nem is igazán keresztények. A keresztény ember megkülönbözető jegye az életöröm, amely megmarad a szenvedések, hányattatások és az üldöztetés közepette is.” Az első keresztényekről azt jegyezték fel, hogy úgy mentek a vértanúság felé, mintha lakodalomba készültek volna. A keresztény ember öröme a béke és a szeretet megőrzője. Ki adja nekünk ezt a békét – kérdezte a pápa? A Szentlélek.

A Szentlélek valójában életünk nagy elfelejtettje. Szeretném feltenni a kérdést – de most inkább eltekintek tőle – hányan vannak közületek azok, akik imádkoznak a Szentlélekhez. A Szentlélek a nagy elfeledett. A Szentlélek ajándék, aki békét ad, aki megtanít a szeretetre, aki eltölt minket örömmel. Az imádságban azt kértünk az Úrtól, hogy őrizze meg bennünk a Szentlelket, adja meg nekünk ezt a kegyelmet. A Szentlélek tanít meg bennünket a szeretetre, az örömre és adja meg a békét – mondta végül Ferenc pápa csütörtök reggel elhangzott homíliájában.

(ik)

Forrás: Vatikáni Rádió

Az olasz szentek nyomában – 2. rész - képes beszámoló

Uram, mutasd meg nekünk az Atyát - Húsvét 5. vasárnapja

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk” (Jn 14.8) szól Fülöp apostol az Úr Jézushoz.

Minden korban milliók vágya volt, hogy Istent megismerjék. Ne csak halljanak róla, ne csak üzeneteit és parancsait vegyék tudomásul, hanem valahogyan „közelebbről” megtapasztalják és a személyes ismeret által „lássák” őt. Tulajdonképpen minden vallásnak leglényegesebb törekvése ez volt: Istent ismerni, Istent látni, vele személyes kapcsolatba lépni! 

Az ószövetségi választott nép milyen boldogan hirdette: nincs nép, amelyhez oly közel lennének istenei, mint amilyen közel van hozzájuk az ő Istenük. Pedig ők csak cselekedeteiben és jeleiben ismerhették meg Istent. Személyes közvetlenségben senki sem láthatta közülük, de vágytak rá, hogy lássák. Ezért Fülöp apostol a próféták, pátriárkák nagy kívánságával fordul Jézushoz: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”- látni szeretnénk Isten dicsőségét, magát az Istent. Mózes is ezért könyörgött az Úrhoz, de azt a választ kapta, hogy nem láthatja meg, mert aki Istent meglátta, annak meg kell halnia. És ez természetes, mert aki Istent színről színre látja, az már nem e világban van, hanem odaát a mennyországban. Az Isten látás ugyanis az örök boldogság jutalma.

Isten láthatóan csak Jézus Krisztusban jelent meg a földön, amikor a látható, „megtapasztalható” emberi természet a Fiú Isten saját természete lett. Ezért mondja Jézus: „Aki engem látott, az Atyát is látta”. Vagyis a második isteni Személy megtestesülése, az Isten emberré válása után lehetségessé vált a lehetetlen, hogy ti. itt  a földön is megláthassuk az Istent. Mert aki Jézust látja, magát az Istent látja. Aki Jézus jóságával, szelídségével, bűnösök iránti irgalmával találkozik, az magának a mennyei Atyának jóságával, irgalmas szeretetével találkozik. Jézus tengert, vihart lecsendesítő hatalmában magának a mennyei Atyának az erejét csodálhatjuk. Jézus bölcsességében az Atya bölcsességét tapasztalhatjuk meg.

Az apostoloknak, különösen Fülöp apostolnak éppen ezzel a „látással” voltak nehézsége. Mert azaz ismeret és látás, amelyet Jézus jelenléte valósít és közvetít hívei között, nyilván nem külső, emberi látás, hanem benső ismeret és a hitben való látás, amely egyben részesedés Istenben, vagyis Isten benső életének megtapasztalása. Nagy vigasztalás ez számunkra, akik test szerint nem láthattuk Jézust: a hitben és kegyelemben, tehát a benne való életben mégis láthatjuk és megtapasztalhatjuk őt, és általa az Atyát. S ez a „megtapasztalás” már előíze az örök boldogságnak: Isten színről színre való látásának.

Tehát az Atyához a hit segítségével Jézus által juthatunk el, mint ahogy ki is jelenti Fülöpnek: „Senki sem juthat el az Atyához, csak általam”, mert „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

Jézus az Igazság, aki felé, mint végső Cél felé állandóan törekednünk kell. Jézus az Út, amelyen járnunk kell, s amely az Atyához vezet.  Jézus az Élet, aki az emberekkel az isteni életet közli, ezért ő a mi legfőbb boldogságunk. Viszont az ember csak egy feltétellel nyeri el a legfőbb boldogságot, találja meg az örök üdvösséget: ha Jézust követi, ha hallgatja tanítását és hagyja, hogy a kegyelem és szeretet által elárassza őt Jézus élete. Így nemcsak Krisztussal él közösségben, hanem az Atyával is, aki nincs messze, nincs elválasztva Krisztustól, sőt benne van: mert Krisztus az Atyával és a Szentlélekkel „egy”.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Jézusnak ez a kijelentése bizonyítja istenségét, illetve isteni öntudatát. Azzal, hogy önmagát az Igazságnak és Életnek nevezte, a Teremtő és teremtmény között a legmélyebb különbséget fejezte ki. A teremtmény ugyanis a tökéletes Igazságot, Jóságot, Bölcsességet csak részesedés által birtokolhatja, mégpedig aszerint, hogy kinek mekkora a befogadóképessége: az edénye, amellyel meríthet a végtelen tökéletesség tengeréből. A Teremtő ellenben azonosság által birtokol minden tökéletességet, Ő maga a bölcsesség, a jóság, az igazság, a szépség, az élet és Szeretet Tengere. És ez a Tenger, az amiben végső boldogságunkat, otthonunkat, megnyugvásunkat megtalálhatjuk.

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”. A zsoltáros szavai visszhangzanak Fülöp ajkán: „Uram, mutasd meg nekünk a te utaidat, taníts meg minket az ösvényeidre”(27,11 zs - 86,11 zs). Ezek az utak a parancsok, az istenfélelem, a felebaráti szeretet gyakorlása, egy szóval: a Törvény, az a törvény, amelyet Jézus nem megszüntetni akart, hanem tökéletessé tenni.

Egy prófétának sem jutott eszébe, hogy ezt az utat egy Személlyel azonosítsa. Jézus pedig azt mondja: a Cél, ahová el kell jutnotok, az Atya: egy Személy. Az út, amely hozzá vezet, szintén egy személy: a Fiú. „Én az Atyában vagyok, s az Atya bennem” - vagyis „az Atya és én egy vagyunk”(10,30).  Így lehet a Fiú Cél is meg Út is a célhoz: Isten és egyúttal közvetítő Isten és ember között. Éspedig egyedüli Út, egyedüli Közvetítő, mint egy szakadékon átvezető egyetlen Híd, úgy köti össze a megtestesült Ige az isteni és emberi természetet egyetlen Személyben.

Ezért bátorította Jézus a szomorkodó apostolokat búcsúzásakor „Ne nyugtalankodjék a szívetek... Atyám házában sok hely van”... Tamási Áron, a Farkaslak-i születésű író vallja, hogy az ember csak akkor érzi magát boldognak, ha valahol igazán „otthon van”. Ámde minden ember számára csak egy igazi otthon van: az Atyai házban, az örök életben. Az ember földi életében olyan, mint a madárfióka, amely kihullott a fészkéből, és mindaddig csipog, sír, amíg valaki vissza nem helyezi fészkébe. Jézus azért jött, hogy a boldogság fészkéből kihullott embert visszahelyezze a „boldogság paradicsomába”.

„Atyám házában sok hely van”... A hangsúly a „sok hely”-en van, mert Jézus szerint mindenkinek meglesz a maga helye, ha földi életében úgy él, hogy azt elfoglalhassa. Vagyis más szóval olyan sok hely van a mennyországban, hogy mindenkinek esélye van a bejutásra, vagyis az üdvösségre...

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk”. Fülöp: „Aki engem látott, az Atyát is látta”.

Jézust akkor láthatjuk és ismerhetjük meg igazán, ha elfogadjuk őt útnak, igazságnak és életnek. Ha bennünk él, akkor megtapasztalhatjuk a hitben és kegyelemben azt, aki önmagában és önmaga által megmutatta az Atyát és a hozzá vezető utat is.

Ebből az a keresztény kötelesség és felelősség következik a mi számunkra, hogy Jézust kell megmutatnunk a világnak és az embereket elvezetnünk az örök üdvösségre. „Egy anyagiakban gazdag társadalomban fennáll annak a veszélye is, hogy figyelmünk könnyen a földi javakra összpontosul, akár az örök élet kárára is. Az embereknek szükségük van arra, hogy felismerjék: szomjaznak Istenre. Segítenünk kell nekik, hogy eljussanak az Ő végtelen szeretetének forrásáig, amelyből szomjukat olthatják” (XVI. Benedek pápa).

Úgy kell élnünk e világban, hogy fölismerjék bennünk Jézust és Jézus által az Atya házába vezető utat. Ennek érdekében kérte Jézus az utolsó vacsorán az Atyát, hogy „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”(17.21).

Befejezésül a nyugalomba vonult Szentatyával, Benedek pápával valljuk a mai evangélium alapján: „Krisztus az út, amely az Atyához vezet, az igazság, amely értelmet ad az emberi létezésnek, és az élet forrása, amely örök boldogság a szentek közösségével a mennyei királyságában. „Engedjük, hogy az Úr szava vezessen minket. Újítsuk meg hitünket benne és bízzunk ígéreteiben." Ámen.

Az olasz szentek nyomában – első rész – képes beszámoló

Szent Ferenc evangéliumi élete - Assisi - hanganyag

Az alábbi szent beszéd Assisi-Santa Maria dei Angeli-ben hangzott el, az „olasz szentek nyomában” 2014-es zarándoklatunk alkalmával.

Húsvét 3. vasárnapja – „Ekkor megnyílt a szemük” + hanganyag

.

A föltámadási történetek közül a legizgalmasabban megszerkesztett jelenet az emmauszi tanítványok találkozása Jézussal. Az evangéliumi részlet nem riport, hanem hitoktatási céllal szerkesztett vallási dráma, amely a tanítványok hitének érlelődését mutatja be: jelképek használatával arra a folyamatra utal, amelyben Jézus követői a nagypéntek után megbizonyosodnak arról, hogy Mesterük legyőzte a halált és föltámadt. Az úton történő külső események azt, az ember belsejében megvalósuló átalakulást szemléltetik, ahogy kialakul az istenhit bizonyossága, a Páli „tudom, kinek hiszek”(2Tim 1,12) meggyőződés.

Ugyanakkor az evangéliumi részlet arról is beszél, hogy a Krisztust követő közösség nem maradt magára, mert Ő láthatatlanul kíséri és vezeti övéit. Együtt halad velük, még ha nem is veszik észre őt. Krisztus mindig jelen van az egyházban, de csak az egyszerűek, az egyenes lelkűek, vagy, ahogy Máté evangélista mondaná (5,8), a tisztaszívűek látják őt. Döntő jelentőségű az Írások megértése, de az is fontos, hogy Jézus az Írások értelmezője. Ám ha a szív fel is lángol, a felismerés csak a kenyértörésben jön létre.

A mai evangéliumi szakasz két kulcsfontosságú eseményre épül.

Az egyik esemény a Szentírással való találkozás. Az Emmausz felé tartó tanítványok társalognak; de nem akármiről, hanem a Jézussal kapcsolatos eseményekről. Társalgásuk nem üres fecsegés, pletykálkodás, hanem az Szentírás és az Úr Jézus személyének értelmezése. A hozzájuk csatlakozó idegen is az Írásra hivatkozik: Mózes és a próféták tanítása alapján mutatja be, hogy Isten logikájában a föltámadás a Messiás szenvedésének logikus következménye. Elmagyarázza nekik, hogy a keresztről szóló tanítása nemcsak üres beszéd volt, hanem a próféták által is megjövendölt véres valóság. A dicsőség jutalmát a szeretetből vállalt szenvedés áldozata előzi meg, érdemli ki még a Messiás számára is. A vándoroknak pedig lángol a szívük, mert a jól értelmezett Íráson keresztül megérinti őket a föltámadt Krisztus valósága.

Az ismeretlen útitárs ezek után már tovább mehetne, hiszen megtörtént az értelmi megvilágosodás. De jól tudja, hogy még ez nem elég a cselekvéshez. Szabad döntésüket nem befolyásolva engedi, hogy vele jót tegyenek, befogadják szeretetük közösségébe. Az értelmi felismerést követi az érzelmi megtapasztalás és majd az akarati cselekvés. Vagyis egész emberségükkel juthatnak el a föltámadásból forrásozó Isten hitre.

Az Emmausz felé haladó tanítványok a földön vándorló zarándok-egyházat jelképezik. A Jézus-esemény köré fonódó és az Írást értelmező társalgásuk pedig arra utal, hogy az ősegyház tagjai első fokon az igeliturgiában tapasztalták meg Krisztus titokzatos jelenlétét.

A dráma másik eseménye az „idegen” társaságában elfogyasztott vacsora. Az emmauszi vándorok már sejtenek valamit a titokból, de látásuk még homályos és szívüket bizonytalanság uralja. Hitük erősítésre vár. És ezt az erősítést is megkapják. A dráma csúcspontjához jutunk: az ismeretlen „idegennel” betérnek egy házba, asztalhoz ülnek, és a "kenyértörés" pillanatában felismerik Krisztust.

A nagy Idegent kenyértörő mozdulatai leplezik le. Hiszen sokszor láthatták korábban a Mester kenyérosztó mozdulatait. Most kézzelfoghatóan megtapasztalják, hogy Jézus él. A halál nem tudta megsemmisíteni. Isten győzelmet aratott Benne a mulandóság fölött. Újra van remény! Nem Izrael helyreállítása a cél, hanem a szeretet, az Isten országának a fölépítése. Ezért érdemes élni és halni. Az így tisztán látok szeme elöl, eltűnik Jézus. Ám új módon marad meg közöttük és bennük: igéjével és a kenyér izével.

Az idegennel történő együttétkezés az utolsó vacsora megjelenítése. Az elbeszélés az eukarisztia alapításának szavait ismétli: "kenyeret vett kezébe, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik". Egyébként a kenyértörés az ősegyházban mindig az eukarisztikus lakomát, a szentmisét jelentette. Ebből, pedig az következik, hogy az első keresztények az eukarisztia, a szentmise ünneplésében találkoztak legteljesebb módon a föltámadt Krisztussal.

Amikor odanyújtotta nekik a megtört kenyeret: „akkor megnyílt a szemük”. Ez a kifejezés ott található a Teremtés könyvében is (3,7). „Erre megnyílt mindkettőjük szeme”. Mindkét esetben két személyre vonatkozik, s mindkét esetben óriási változás, fordulat áll be.

Az első a paradicsomkertben, Ádámmal és Évával történik meg. A fordulat pedig az, hogy az addigi harmónia, összhang, boldogság darabjaira törik, mint egy velencei kristály. A kezdeti ártatlanság, öröm, boldog béke semmivé foszlik egy szempillantás alatt. Helyébe a káosz, a szorongás, a félelem, a békétlenség, boldogtalanság, gyanakvás kerül. A tiszta tisztátalanná, a szent ördögivé válik: íme, a „meztelen” valóság. Mindez az isteni törvény figyelmen kívül hagyásának, az engedetlenségnek, a bűnnek a következménye.

Emmauszban ennek a fordítottja történik: a korábbi kétségbeesés, fásult félelem, kínzó kételyek, a fizikai kimerültség megszűnik, mintha elfújták volna, húsvéti ujjongássá lesz, fényben, a béke és öröm sugaraiban fürdik a lét.

Felejtve keresztet, kétségbeesést, félelmet, fáradságot, vacsorát, még aznap este visszasietnek Jeruzsálembe megvinni a nagy Hírt: Jézus él! A találkozástól önállókká váltak. Felismerték küldetésüket: mostantól nekik kell láthatóvá tenni és megismertetni Jézust az emberekkel.

A húsvéti esemény, a feltámadás, annak ellenére, hogy ez a keresztény igehirdetés legnehezebben elfogadható pontja, már a közösségi élet középpontját alkotja. A feltámadás üzenetét, amelyet az «elbeszélés» elején a bizalmatlanság légköre vett körül, a tanítványok hittel és örömmel adják át a Jeruzsálemben maradt közösségnek, az apostoloknak.

Mindannyiunk életében megvan ennek a kétféle szemkinyílásnak a lehetősége. Minél jobban távolodunk a gyermekkortól, annál jellemzőbbek ránk Ádám és Éva megnyíló szemei: meglátjuk a rosszat, a szégyenletest, a kificamodott valóság szégyenletes mezítelenségeit. Ezt a „meztelen” látomást ábrázolják a modern művészet neves képviselői, mint a nagy festő Picasso is. Persze, lehet ezeket más szemszögből is nézni és értelmezni, mégis jól illusztrálják, mi megy végbe szüntelen az Istennel, önmagával, környezetével meghasonlott emberben, ha már nem a kegyelem fénye ragyog rá.

Szerencsére ott a másik lehetőség is: Emmausz fényes megvilágosulása: a föltámadás harangzúgása, fényözöne, allelujás bűntelen ujjongása. A misztikus szentek a fény áramlásának, a kegyelem áradásának, az élet és öröm fellobbanásának neveznék ezt az isteni élményt.

A szentmiseáldozatban az Igeliturgia és az Eukarisztikus lakoma: két olyan "közeg", amelyben valamennyien megtapasztalhatjuk Krisztus jelenlétét. Mert ne feledjük, az emmauszi tanítványok mi vagyunk, s Emmausz nem más, mint ez a templom. Ha tehát a Föltámadottal akarunk találkozni, nem látomásokra kell várnunk, vagy jelenések után szaladgálnunk, hanem nyitott szívvel kell részt vennünk és tevékenyen bekapcsolódnunk a szentmiseáldozatba.

A tevékenyen bekapcsolódni, azt kellene jelentse, hogy mindannyian együtt éneklünk a kántorral, együtt imádkozzuk a szentmise ránk eső részét, egyszerre állunk fel és ülünk le. Egyébként e tevékeny bekapcsolódás nélkül, a szentmiseáldozat nem fog többet jelenteni számunkra, mint egy jól, vagy rosszul sikerült színházi előadás, aminek semmi köze az Úrnapjának, a vasárnapnak a megszenteléséhez, a Föltámadottal való találkozáshoz.

Ne feledjük az emmauszi tanítványok története, nem egy közömbös, mozdulatlan képből áll, hanem tele van mozgással, aktivitással, tevékenységgel, pozitív lelki hozzáállással, aminek végül is a Feltámadottal való találkozás lesz a csúcspontja, a gyümölcse. A történet vége is mozgalmas, az útra kelléssel, a Jeruzsálembe való visszatéréssel és a tapasztalatok lelkes megosztásával fejeződik be.

A két tanítvány életében Emmausz fordulópont lett. Csalódottan indultak el Jeruzsálemből és örömmel tértek oda vissza. Világos nappal, de sötét szívvel hagyták el Jeruzsálemet, azonban a visszatérés az est sötétjében történt, viszont lángoló szívvel. Tapasztalatukkal fényt vittek társaik közé. Így lettek a feltámadt Jézus hírvivői, tanúság tevői.

Tapasztalatuk minta és erőforrás a mi számunkra, hogy emberi találkozásaink, a szentmisében való tevékeny részvételünk, a Föltámadt Krisztussal való találkozás, és a vele való kapcsolatteremtés esélyeit hordozzák magukban, példájukat, hozzáállásukat követjük.

Ezért a mai napon arra kérjük Istent, adjon nekünk nyitott szívet, hogy e templom Emmauszában, a szentmiseáldozaton való tevékeny részvételben föl tudjuk fedezni az örökkön élő Krisztus jelenvalóságát, és adjon erőt ahhoz, hogy útra kellhessünk, és a föltámadt Krisztus, lángoló szívű hírvivői lehessünk a mindennapi életben.

Keresem az Utam - hivatástisztázó hétvége