A húsvéti időszak hatodik hetét kezdtük a mai vasárnappal. Húsvéti ünneplésünk vége felé figyelmünket a liturgia lassan hitünk következő nagy eseményére irányítja, mely egyre közelebb kerül hozzánk. Ez pedig a pünkösd ünnepe, a Szentlélek kiáradásának a napja. Amint hallottuk, a mai vasárnap olvasmánya és evangéliuma is erre a készületre figyelmeztet, ezt a készületet segíti elő.
Az olvasmány Péter és János apostol első bérma-útjáról számol be. Szamariában Fülöp igehirdetése következtében sokan megkeresztelkedtek, az apostolok pedig „rájuk tették a kezüket, és azok megkapták a Szentlelket”(ApCsel 8,17). Az evangéliumban, pedig az utolsó vacsora búcsúbeszédéből hallottunk egy részt, amelyben Jézus megígéri tanítványainak a vigasztaló Szentlelket, az „Igazság Lelkét” akit az Atya fog küldeni az Ő kérésére, és aki örökre velünk marad.
„Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm” (Jn 16,7) – olvashatjuk az Úr Jézus szavait Szt. János evangéliumában.
Miért jobb nekünk, ha Jézus elmegy, és helyette eljön a Szentlélek tevődik fel a kérdés?
Tudjuk jól, hogy Jézus földi működése, halála és feltámadása után 40 nappal felment az Atyához. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal, mint, a megtestesült Isten Fiával közel kétezer évvel ezelőtt mindössze pár ezer ember találkozott, látta őt, hallotta tanítását Palesztina területein.
Milyen jó lenne, ha ma is élne Jézus és találkozhatnánk vele, merül fel a gondolat egyesekben. De vajon milyen találkozás lenne az? Valami olyasmi, mint egy-egy pápalátogatás: megvillanna egy-egy tíz vagy százezres tömeg előtt, hallanák a hangját, némelyeknek megadatna, hogy kezet fogjanak vele és kész. A legtöbb hívő örülhetne, ha életében egyszer így találkozhatna Jézussal.
Az Úr Jézus nagyon jól tudta ezt, és ezért mondta, hogy jobb nekünk, ha ő elmegy, és elküldi a Vigasztalót, mert általa és benne mindig találkozhatunk Vele. Mindig személyesen beszélhetünk vele, ő, pedig személyesen válaszol nekünk.
De ez csak a benne hívők számára válhat valósággá. A világ, a kívülállók, a nem hivők számára Jézus megszűnt azzal, hogy meghalt, és talán igaz sem volt a története, vélik közülük sokan.
De vajon mi, akik a keresztségben meghaltunk Krisztussal a bűnnek és újjá születtünk vízből és Szentlélekből, meglátjuk-e a hit szemével, a Szentlélek segítségével Jézust? Vagy mi is ahhoz a világhoz tartozunk, amely vak az ilyen látásra? Mivel a „Lélek”, jelenléte és tevékenysége láthatatlan, teljesen lelki. Az anyagba elmerült és tévelygéstől elsötétedett világ nem ismeri fel, nem tudja befogadni, nyílt ellentétben van „az Igazság Lelkével”.
Valljuk meg: a megkereszteltek és megbérmáltak közül is sokan vakok rá. Mert lehet valaki külsőleg megkeresztelt, lehet elsőáldozó és megbérmált, ha belsőleg nem azonosul a szentséggel, ha nem hisz benne, ha nem engedi, hogy átalakítsa magatartását és formálja életvitelét.
„Következetes dolog-e – tette fel a kérdést a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa amerikai látogatása alkalmával – vasárnap a templomban megvallani hitünket, majd a hét során ezzel ellentétes üzleti ügyeket vagy orvosi beavatkozásokat végezni? Következetes-e egy gyakorló katolikus számára semmibe venni vagy kihasználni a szegényeket, a társadalom peremére szorultakat, a katolikus tanítással ellentétes szexuális viselkedést tanúsítani, vagy az emberi élet ellen állást foglalni? – Őszinte, öntudatos vallásosságra vall-e, hogy miközben a bűnbánat szentségéhez járulunk, és a szentáldozásban egyesülünk a Szentségi Jézussal, a szürke hétköznapok között, nyugodtan áskálódunk mások ellen, szemrebbenés nélkül megrágalmazunk másokat és minden lelkiismeret-furdalás nélkül széthúzást, gyűlölködést keltünk? – Ellen kell állni minden olyan áramlatnak – hívta fel a figyelmet a pápa –, amely azt sugallja, hogy a vallás magánügy. A keresztények csak akkor lesznek nyitottak az evangélium átalakító erejére, ha a hit átjárja életük minden területét”.
A hit és a szentségek között szoros és kölcsönös függőség áll fenn: a szentségek nemcsak feltételezik a szentségekhez járulók hitét, hanem növelik, megerősítik azt, s egyúttal ki is fejezik. A hit mindig előfeltétele a szentségek hatékonyságának, a szentségek ereje összekapcsolódik a hit erejével. A szentség bár önmagában hat, a hit hiányában mégis terméketlen marad.
Egyetlen szentség sem képes átalakítani bennünket, nem hozhat látható eredményeket az életünkbe, ha a hiányzik belőlünk a kegyelem működéséhez szükséges nyitottság, és belső irányultság. Ugyanis Isten nem követ el erőszakot szabad akaratunk ellen, Ő nem erőlteti ránk magát. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a Jelenések könyvében: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20) -, tehát tőlem függ, hogy beengedem az életembe vagy sem.
Ezért van az, hogy sok keresztény a szentségek gyakori vétele ellenére sem fejlődik lelkileg, mivel nincs meg bennük a kellő hit, mivel igazából nem engedték be Jézust az életükbe, illetve nem akarják, hogy formálja az életüket, ennek hiányában pedig nem részesülnek Krisztus halálának és feltámadásának megváltó művében, kegyelmében, mely a szentségek által valósul meg.
Isten kegyelme minden szentségben a hitünkre és szabad akaratunkra épít. Például a szentgyónásban, nincs meg a bűnök bocsánata, ha nincs meg a gyónóban a hitből fakadó belső hozzáállás, az őszinte bűnbánat. Igazából a bűnbánat eredményezi a feloldozást, a bűnök bocsánatát, nem pedig a bűnök listája és nem a pap feloldozó szava. A feloldozás szavai nem varázsigék, melyek mindenképpen megvalósulnak, ha akarjuk, ha nem. Csak akkor, ha a gyónóban megvan az igaz, őszinte bánat, illetve a bűnbánatra való készség, mert bánat nélkül nincs bocsánat!
De így van ez a bérmálásban is. Ha nem akarunk a bennünk lakozó Szentlélekkel együttműködni, akkor ő tétlen marad bennünk, akármilyen ünnepélyes is volt a bérmálási, a püspöki szentmise. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást, mint az a tény, hogy miután megbérmálkoztak fiataljaink, közülük nagyon sokan elmaradnak a templomból, a hittanórákról, nagyon sokan elhanyagolják a vallásos élet gyakorlatait, sőt hitükkel ellentétes magatartást, életvitelt gyakorolnak, holott a püspök előtt tett ígéretük alapján a szürke hétköznapjaik az elkötelezett, öntudatos, gyakorló keresztény életről kellene, hogy tanúskodjon.
A kegyelem, az isteni segítség működését, tevékenységét, úgy lehetne szemléltetni, hogy az ember a 100%-os tevékenységből csak 1%-ot kell teljesítsen azzal, hogy igent mond az Istenre, hogy őszintén vágyakozik utána, hogy akarja a Vele való kapcsolatot, a többi 99%-ot Isten cselekszi. De ha nincs meg ez az 1 %, akkor nincs meg a 99 sem.
Mondjunk tehát minden szentségben igent a Háromszemélyű egy Istennek, akarjuk a Vele való kapcsolatot. Bocsássuk rendelkezésére az 1%-ot, ami részünkről nyitottságot, befogadó készséget, utána való mélységes vágyakozást jelent. Mondjunk igent a Szentléleknek, akinek eljövetelét hamarosan ismét megünnepli az Egyház és természetesen benne mi is.
Ha egy őszinte önmagunkba szállás következtében, ha egy mély lelkiismeret vizsgálat alkalmával azt találnánk, hogy eddig nem működtünk kellőképpen együtt a Szentlélekkel, mi, akik a szentségekhez járultunk, mi, akik már meg vagyunk bérmálva, akkor nem kell újra bérmálkozni, de kell, hogy felszítsuk, felélesszük magunkban a szentségekkel járó kegyelmeket, kell hogy akarjuk az Istennel való együttműködést, az elkötelezett Krisztus követést.
Ezt megtehetjük bármikor, de különösképpen a pünkösdi ünnepekre való megfelelő előkészülettel – akár egyénileg, vagy közösségileg végzett kilenced megtartásával –, miként tették az apostolok az asszonyokkal és a Szűz Anyával az élen az utolsó vacsora termében. Krisztus Urunk mennybemenetele után, kilenc napon át együtt imádkoztak az utolsó vacsora termében, a Szentlélek eljöveteléért. Pünkösd napján pedig „mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek!” Ha mi is őszintén vágyakozunk utána, és kellőképpen készülünk a fogadására, akkor egészen biztos, hogy nem fog cserbenhagyni bennünket, el fog jönni hozzánk, be fog lépni az életünkbe, hogy általa és benne újra és újra találkozhassunk a feltámadt Üdvözítővel, Jézus Krisztussal.
Az olvasmány Péter és János apostol első bérma-útjáról számol be. Szamariában Fülöp igehirdetése következtében sokan megkeresztelkedtek, az apostolok pedig „rájuk tették a kezüket, és azok megkapták a Szentlelket”(ApCsel 8,17). Az evangéliumban, pedig az utolsó vacsora búcsúbeszédéből hallottunk egy részt, amelyben Jézus megígéri tanítványainak a vigasztaló Szentlelket, az „Igazság Lelkét” akit az Atya fog küldeni az Ő kérésére, és aki örökre velünk marad.
„Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm” (Jn 16,7) – olvashatjuk az Úr Jézus szavait Szt. János evangéliumában.
Miért jobb nekünk, ha Jézus elmegy, és helyette eljön a Szentlélek tevődik fel a kérdés?
Tudjuk jól, hogy Jézus földi működése, halála és feltámadása után 40 nappal felment az Atyához. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal, mint, a megtestesült Isten Fiával közel kétezer évvel ezelőtt mindössze pár ezer ember találkozott, látta őt, hallotta tanítását Palesztina területein.
Milyen jó lenne, ha ma is élne Jézus és találkozhatnánk vele, merül fel a gondolat egyesekben. De vajon milyen találkozás lenne az? Valami olyasmi, mint egy-egy pápalátogatás: megvillanna egy-egy tíz vagy százezres tömeg előtt, hallanák a hangját, némelyeknek megadatna, hogy kezet fogjanak vele és kész. A legtöbb hívő örülhetne, ha életében egyszer így találkozhatna Jézussal.
Az Úr Jézus nagyon jól tudta ezt, és ezért mondta, hogy jobb nekünk, ha ő elmegy, és elküldi a Vigasztalót, mert általa és benne mindig találkozhatunk Vele. Mindig személyesen beszélhetünk vele, ő, pedig személyesen válaszol nekünk.
De ez csak a benne hívők számára válhat valósággá. A világ, a kívülállók, a nem hivők számára Jézus megszűnt azzal, hogy meghalt, és talán igaz sem volt a története, vélik közülük sokan.
De vajon mi, akik a keresztségben meghaltunk Krisztussal a bűnnek és újjá születtünk vízből és Szentlélekből, meglátjuk-e a hit szemével, a Szentlélek segítségével Jézust? Vagy mi is ahhoz a világhoz tartozunk, amely vak az ilyen látásra? Mivel a „Lélek”, jelenléte és tevékenysége láthatatlan, teljesen lelki. Az anyagba elmerült és tévelygéstől elsötétedett világ nem ismeri fel, nem tudja befogadni, nyílt ellentétben van „az Igazság Lelkével”.
Valljuk meg: a megkereszteltek és megbérmáltak közül is sokan vakok rá. Mert lehet valaki külsőleg megkeresztelt, lehet elsőáldozó és megbérmált, ha belsőleg nem azonosul a szentséggel, ha nem hisz benne, ha nem engedi, hogy átalakítsa magatartását és formálja életvitelét.
„Következetes dolog-e – tette fel a kérdést a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa amerikai látogatása alkalmával – vasárnap a templomban megvallani hitünket, majd a hét során ezzel ellentétes üzleti ügyeket vagy orvosi beavatkozásokat végezni? Következetes-e egy gyakorló katolikus számára semmibe venni vagy kihasználni a szegényeket, a társadalom peremére szorultakat, a katolikus tanítással ellentétes szexuális viselkedést tanúsítani, vagy az emberi élet ellen állást foglalni? – Őszinte, öntudatos vallásosságra vall-e, hogy miközben a bűnbánat szentségéhez járulunk, és a szentáldozásban egyesülünk a Szentségi Jézussal, a szürke hétköznapok között, nyugodtan áskálódunk mások ellen, szemrebbenés nélkül megrágalmazunk másokat és minden lelkiismeret-furdalás nélkül széthúzást, gyűlölködést keltünk? – Ellen kell állni minden olyan áramlatnak – hívta fel a figyelmet a pápa –, amely azt sugallja, hogy a vallás magánügy. A keresztények csak akkor lesznek nyitottak az evangélium átalakító erejére, ha a hit átjárja életük minden területét”.
A hit és a szentségek között szoros és kölcsönös függőség áll fenn: a szentségek nemcsak feltételezik a szentségekhez járulók hitét, hanem növelik, megerősítik azt, s egyúttal ki is fejezik. A hit mindig előfeltétele a szentségek hatékonyságának, a szentségek ereje összekapcsolódik a hit erejével. A szentség bár önmagában hat, a hit hiányában mégis terméketlen marad.
Egyetlen szentség sem képes átalakítani bennünket, nem hozhat látható eredményeket az életünkbe, ha a hiányzik belőlünk a kegyelem működéséhez szükséges nyitottság, és belső irányultság. Ugyanis Isten nem követ el erőszakot szabad akaratunk ellen, Ő nem erőlteti ránk magát. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a Jelenések könyvében: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20) -, tehát tőlem függ, hogy beengedem az életembe vagy sem.
Ezért van az, hogy sok keresztény a szentségek gyakori vétele ellenére sem fejlődik lelkileg, mivel nincs meg bennük a kellő hit, mivel igazából nem engedték be Jézust az életükbe, illetve nem akarják, hogy formálja az életüket, ennek hiányában pedig nem részesülnek Krisztus halálának és feltámadásának megváltó művében, kegyelmében, mely a szentségek által valósul meg.
Isten kegyelme minden szentségben a hitünkre és szabad akaratunkra épít. Például a szentgyónásban, nincs meg a bűnök bocsánata, ha nincs meg a gyónóban a hitből fakadó belső hozzáállás, az őszinte bűnbánat. Igazából a bűnbánat eredményezi a feloldozást, a bűnök bocsánatát, nem pedig a bűnök listája és nem a pap feloldozó szava. A feloldozás szavai nem varázsigék, melyek mindenképpen megvalósulnak, ha akarjuk, ha nem. Csak akkor, ha a gyónóban megvan az igaz, őszinte bánat, illetve a bűnbánatra való készség, mert bánat nélkül nincs bocsánat!
De így van ez a bérmálásban is. Ha nem akarunk a bennünk lakozó Szentlélekkel együttműködni, akkor ő tétlen marad bennünk, akármilyen ünnepélyes is volt a bérmálási, a püspöki szentmise. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást, mint az a tény, hogy miután megbérmálkoztak fiataljaink, közülük nagyon sokan elmaradnak a templomból, a hittanórákról, nagyon sokan elhanyagolják a vallásos élet gyakorlatait, sőt hitükkel ellentétes magatartást, életvitelt gyakorolnak, holott a püspök előtt tett ígéretük alapján a szürke hétköznapjaik az elkötelezett, öntudatos, gyakorló keresztény életről kellene, hogy tanúskodjon.
A kegyelem, az isteni segítség működését, tevékenységét, úgy lehetne szemléltetni, hogy az ember a 100%-os tevékenységből csak 1%-ot kell teljesítsen azzal, hogy igent mond az Istenre, hogy őszintén vágyakozik utána, hogy akarja a Vele való kapcsolatot, a többi 99%-ot Isten cselekszi. De ha nincs meg ez az 1 %, akkor nincs meg a 99 sem.
Mondjunk tehát minden szentségben igent a Háromszemélyű egy Istennek, akarjuk a Vele való kapcsolatot. Bocsássuk rendelkezésére az 1%-ot, ami részünkről nyitottságot, befogadó készséget, utána való mélységes vágyakozást jelent. Mondjunk igent a Szentléleknek, akinek eljövetelét hamarosan ismét megünnepli az Egyház és természetesen benne mi is.
Ha egy őszinte önmagunkba szállás következtében, ha egy mély lelkiismeret vizsgálat alkalmával azt találnánk, hogy eddig nem működtünk kellőképpen együtt a Szentlélekkel, mi, akik a szentségekhez járultunk, mi, akik már meg vagyunk bérmálva, akkor nem kell újra bérmálkozni, de kell, hogy felszítsuk, felélesszük magunkban a szentségekkel járó kegyelmeket, kell hogy akarjuk az Istennel való együttműködést, az elkötelezett Krisztus követést.
Ezt megtehetjük bármikor, de különösképpen a pünkösdi ünnepekre való megfelelő előkészülettel – akár egyénileg, vagy közösségileg végzett kilenced megtartásával –, miként tették az apostolok az asszonyokkal és a Szűz Anyával az élen az utolsó vacsora termében. Krisztus Urunk mennybemenetele után, kilenc napon át együtt imádkoztak az utolsó vacsora termében, a Szentlélek eljöveteléért. Pünkösd napján pedig „mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek!” Ha mi is őszintén vágyakozunk utána, és kellőképpen készülünk a fogadására, akkor egészen biztos, hogy nem fog cserbenhagyni bennünket, el fog jönni hozzánk, be fog lépni az életünkbe, hogy általa és benne újra és újra találkozhassunk a feltámadt Üdvözítővel, Jézus Krisztussal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése