Paradox kegyelem

Teológián tanulok és ismét eljött a vizsgaidőszak, amelyben le kell vizsgázni megannyi tantárgyból. A vizsgaidőszak elején egyfajta belső megingásom volt. “Most is olyan sokat kell tanulni, mint előző félévben? Most is lesznek áttanult éjszakai órák? Nem lehetne valahogy spórolni belőle és nem lehetne esetleg több kedvem hozzá?” 

Valahogy arra vártam, hogy Isten majd valami szupererőt ad ahhoz, hogy megtanuljam, amit rám bízott. Ezért mindig imádsággal kezdtem a tanulást és vártam, hogy majd hip-hop megjön a kedvem csodálatos módon és megúszhatom a sok figyelést és ücsörgést, mert minden olyan könnyen megy. Valahogy le akartam dobni magamról a keresztet és automata üzemmódba kapcsolni, hogy megússzam.

Valamit éreztem is, vágytam rá, hogy megtanuljam a tananyagot, de túlságosan vakmerően bíztam abban, hogy ez tökéletesen menni fog kevés ráfordítással.  Rájöttem, hogy valami baj van a belső hozzáállásommal. Elkezdtem megvizsgálni az indítékokat. Azt hiszem el akartam kerülni a keresztet, ami rám várt. Túlságosan azt akartam, hogy Isten dobja a vállamra és úgymond elkényeztessen, hogy ne magamnak kelljen felvennem azt.

Közben eszembe jutott Szent Ágoston egyik mondása: “Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna, és cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna.” Imádkoznom kell tehát tudva, hogy minden erőt Isten ad, és hogy Isten az akarata teljesítéshez erőt ad. Viszont nem várhatok erre az erőre, hanem cselekednem kell és le kell ülni és csinálni. Paradox módon így működik valahogy a kegyelem. Imádkozunk érte, de mégis mi változtatunk. Ha nem így lenne, nem lenne szabad akaratunk. Olyanok lennénk mint a bábok, akiket Isten felülről rángat madzagon. A mi Istenünk nem ilyen. Ha nem így lenne, Istent kihasználnánk, hogy azt tegye, amit mi akarunk. A mi Istenünk úgy szint nem ilyen, mert ha ilyen lenne, akkor igazából mi volnánk a főnökök, ő pedig a beosztott. 

Szemünk előtt kell tartani, hogy Isten csak akkor teljesít kérést, ha az az üdvösségünket szolgálja.

Ez a paradoxon nagyon érdekes. Kérem a kegyelmet, de teszem, amit tennem kell. Ha nagyon nincs erőm, akkor is teszem. Ha már végképp unom, akkor is teszem. És amikor megtettem, az volt a kegyelem. Az ajándék, hogy felülmúltam önmagamat, hogy elsajátítottam egy csomó dolgot és ezáltal alakultam, még ha kicsit meg is haltam bele. Valahol itt lehet megérteni, amit Jézus mond: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meg- hal, sokszoros termést hoz.” Jn 12,24 

Egyet tudnunk kell: minden kegyelem. Kegyelem, ha le tudok ülni tanulni, kegyelem, ha levizsgázok, kegyelem, ha alszok (vizsgaidőszakban különösen), és végül kegyelem, ha mindezt szeretettel teszem. Végső soron minden ajándék. 

Forrás: Istenről, vallásról, életről, emberről.