A mai napon, az évközi idő utolsó hetében, az evangéliumi szakasz által mintegy ráhangolódunk az egyházi év lezárására, hiszen a világ végéről, a végső dolgokról kapunk tanítást Jézustól.
A kiindulási pont közérthető s mindenki számára beszédes: a jeruzsálemi Templom csodálatos fenségében gyönyörködőket szólítja meg az Úr, rámutatva, hogy mindez az emberi kézzel épített hatalmasság és gazdagság könnyen lesz az enyészeté.
Tudjuk, hogy ez a jóslat nagyon hamar, alig négy évtizeddel Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele után beteljesült a választott nép Szentélyén, ám a tulajdonképpeni tanítás ennél jóval többet mond.
Az üzenet középpontjában az a megállapítás áll: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket!”
A kőből épült, emberkéz alkotta, ám mégis maradandónak vélt tárgyak pusztulása drámai és megrázó, ám önmagában nem mérhető össze a végső idők hatalmas erejű történéseivel. Nincs történelmi esemény, nincs nemzetek közötti harc és háború, ami léptékében hasonlítana az isteni végítélethez.
Jézus felsorolja mindazokat a történelmi drámákat, természeti katasztrófákat és csapásokat, amelyekből minden kor minden embere baljós jövőt vél kiolvasni. Halljuk az evangéliumban a háborúk, a vészek hangját, ám mindig újra Jézus szava is felhangzik: „Ne rémüldözzetek! Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!”
Mi azonban ilyenkor aggódva kérdezzük az apostolokkal: Mester, mikor történik mindez? A kérdés mögött az a bizonytalanság rejtőzik, hogy mindez egy messzi, valószínűtlenül messzi jövőben történik meg, vagy netán életünkben? Mert, legyünk őszinték, az végső soron harmadrendű számunkra, hogy halálunk után lesz-e még művelt Európa, vagy a mi civilizációnk is eltűnik, mint megannyi más előtte.
Ami azonban nagyon is érint bennünket, az a saját sorsunk. Az nem közömbös számunkra, hogy megszokott környezetünktől egyik pillanatról a másikra megfosztanak-e vagy sem! Mindezt átgondolva, be kell vallanunk, csodálatos, hogy Jézus mindebben elsősorban alkalmat fedez fel a mellette való tanúságtételre.
Mikor jön hát a vég? Tulajdonképpen Krisztus erről nem szól, hisz nem szándéka dátumot, időpontot, egyértelmű történelmi jelet meghatározni. Ez a szekták, kis vallási csoportosulások, fanatikusok szokása.
A krisztusi hit higgadt, s az isteni Gondviselés felé fordul. Ez a belső szilárd meggyőződés tudja világosan a legfontosabb igazságot: az emberek történelme bár egybefonódott az üdvtörténettel, e kettő mégsem azonos.
Az emberi történelemnek is ura Isten, ám ebben az emberi szabadság, szabad akarat visz előre vagy húz hátra minket.
Az üdvtörténetet azonban az isteni üdvakarat vezérli, amely az emberi történelemben hatékony. A két szint, a két dimenzió összefonódott, legfőképpen akkor, amikor elérkezett az idők teljessége, s Isten Fia emberré lett, belépett az emberi időbe. Azóta a történelem ideje egyszersmind az isteni kegyelem ideje is, vagyis a történelmi idő együtt folyik a kegyelmi idővel, Isten mintegy áturalja a történelmet.
Jézus akkor emeli az emberi történelem részeit, az időben behatárolt eseményeket az üdvtörténet részévé, amikor azt állítja: mindez egyben alkalom a tanúságtételre, arra, hogy mások legyünk, arra, hogy a lelkünket megmentsük. Addig ugyanis könnyű a lélekről, a megmentendő, mindent túlélő valaminkről beszélni, ameddig csak elméletben van róla szó, de azonnal nehézzé válik, ha akárcsak egy hétköznapi csetepatéban kell nem úgy viselkednünk, mint azt vegetatív zsigereink diktálják.
Ebből következik, hogy a hívő ember számára a fő kihívás nem az, hogy miként tudja az emberi történelemben a következő végidő előjeleit felfedezni, hanem sokkal inkább az, hogy ebben a történelmi időben miként válik az isteni akarat engedelmes, odaadó eszközévé. Nem az a kérdés, ismerem-e a napot és az órát, hanem az, hogy életemben beteljesül-e, amit a Szent Péter apostol mond:
„Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld, és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját.” (2Pét 3,10-13)
Mivel nem ismerjük elérkezte időpontját, tolvajhoz hasonlít ez a nap, amely meglep bennünket. Azonban ennek ellenére mégis tudjuk, mit hoz magával. A pusztulás és az új ég és új föld ígérete a hívőben azt az érzést termi meg, ami már a Miatyánkban is kérésként megfogalmazódik: „Jöjjön el a te országod, a te királyságod, a te uralmad.” És mivel tudjuk, hogy ez milyen lenyűgöző és szép, már nem rettegve és elfogódottan, mintegy kényszeredetten várakozunk rá, hanem életünkkel, elköteleződésünkkel, belső tökéletesedésünkkel mintegy siettetjük, örömtelien várjuk ezt a napot.
Ahhoz, hogy az készen találjon minket, természetesen fel kell vállalnunk a krisztuskövetés keresztjét, amely a hűségben, az őszinte kiállásban, a hitvalló lelkületben áll. Erre utal Jézus, amikor felszólít mindannyiunkat: „Állhatatossággal őrizzétek meg lelketeket.” Ha az életünkben sikeresen harcoljuk meg a hűség és kitartás nagy harcát, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valósággá válik számunkra Malakiás próféta szava: „Nektek pedig, akik félitek nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.” (Mal 3,20)
A kiindulási pont közérthető s mindenki számára beszédes: a jeruzsálemi Templom csodálatos fenségében gyönyörködőket szólítja meg az Úr, rámutatva, hogy mindez az emberi kézzel épített hatalmasság és gazdagság könnyen lesz az enyészeté.
Tudjuk, hogy ez a jóslat nagyon hamar, alig négy évtizeddel Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele után beteljesült a választott nép Szentélyén, ám a tulajdonképpeni tanítás ennél jóval többet mond.
Az üzenet középpontjában az a megállapítás áll: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket!”
 |
| Kép forrása |
Jézus felsorolja mindazokat a történelmi drámákat, természeti katasztrófákat és csapásokat, amelyekből minden kor minden embere baljós jövőt vél kiolvasni. Halljuk az evangéliumban a háborúk, a vészek hangját, ám mindig újra Jézus szava is felhangzik: „Ne rémüldözzetek! Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!”
Mi azonban ilyenkor aggódva kérdezzük az apostolokkal: Mester, mikor történik mindez? A kérdés mögött az a bizonytalanság rejtőzik, hogy mindez egy messzi, valószínűtlenül messzi jövőben történik meg, vagy netán életünkben? Mert, legyünk őszinték, az végső soron harmadrendű számunkra, hogy halálunk után lesz-e még művelt Európa, vagy a mi civilizációnk is eltűnik, mint megannyi más előtte.
Ami azonban nagyon is érint bennünket, az a saját sorsunk. Az nem közömbös számunkra, hogy megszokott környezetünktől egyik pillanatról a másikra megfosztanak-e vagy sem! Mindezt átgondolva, be kell vallanunk, csodálatos, hogy Jézus mindebben elsősorban alkalmat fedez fel a mellette való tanúságtételre.
Mikor jön hát a vég? Tulajdonképpen Krisztus erről nem szól, hisz nem szándéka dátumot, időpontot, egyértelmű történelmi jelet meghatározni. Ez a szekták, kis vallási csoportosulások, fanatikusok szokása.
A krisztusi hit higgadt, s az isteni Gondviselés felé fordul. Ez a belső szilárd meggyőződés tudja világosan a legfontosabb igazságot: az emberek történelme bár egybefonódott az üdvtörténettel, e kettő mégsem azonos.
Az emberi történelemnek is ura Isten, ám ebben az emberi szabadság, szabad akarat visz előre vagy húz hátra minket.
Az üdvtörténetet azonban az isteni üdvakarat vezérli, amely az emberi történelemben hatékony. A két szint, a két dimenzió összefonódott, legfőképpen akkor, amikor elérkezett az idők teljessége, s Isten Fia emberré lett, belépett az emberi időbe. Azóta a történelem ideje egyszersmind az isteni kegyelem ideje is, vagyis a történelmi idő együtt folyik a kegyelmi idővel, Isten mintegy áturalja a történelmet.
Jézus akkor emeli az emberi történelem részeit, az időben behatárolt eseményeket az üdvtörténet részévé, amikor azt állítja: mindez egyben alkalom a tanúságtételre, arra, hogy mások legyünk, arra, hogy a lelkünket megmentsük. Addig ugyanis könnyű a lélekről, a megmentendő, mindent túlélő valaminkről beszélni, ameddig csak elméletben van róla szó, de azonnal nehézzé válik, ha akárcsak egy hétköznapi csetepatéban kell nem úgy viselkednünk, mint azt vegetatív zsigereink diktálják.
Ebből következik, hogy a hívő ember számára a fő kihívás nem az, hogy miként tudja az emberi történelemben a következő végidő előjeleit felfedezni, hanem sokkal inkább az, hogy ebben a történelmi időben miként válik az isteni akarat engedelmes, odaadó eszközévé. Nem az a kérdés, ismerem-e a napot és az órát, hanem az, hogy életemben beteljesül-e, amit a Szent Péter apostol mond:
„Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld, és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját.” (2Pét 3,10-13)
Mivel nem ismerjük elérkezte időpontját, tolvajhoz hasonlít ez a nap, amely meglep bennünket. Azonban ennek ellenére mégis tudjuk, mit hoz magával. A pusztulás és az új ég és új föld ígérete a hívőben azt az érzést termi meg, ami már a Miatyánkban is kérésként megfogalmazódik: „Jöjjön el a te országod, a te királyságod, a te uralmad.” És mivel tudjuk, hogy ez milyen lenyűgöző és szép, már nem rettegve és elfogódottan, mintegy kényszeredetten várakozunk rá, hanem életünkkel, elköteleződésünkkel, belső tökéletesedésünkkel mintegy siettetjük, örömtelien várjuk ezt a napot.
Ahhoz, hogy az készen találjon minket, természetesen fel kell vállalnunk a krisztuskövetés keresztjét, amely a hűségben, az őszinte kiállásban, a hitvalló lelkületben áll. Erre utal Jézus, amikor felszólít mindannyiunkat: „Állhatatossággal őrizzétek meg lelketeket.” Ha az életünkben sikeresen harcoljuk meg a hűség és kitartás nagy harcát, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valósággá válik számunkra Malakiás próféta szava: „Nektek pedig, akik félitek nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.” (Mal 3,20)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése