Oldalak

vasárnap, november 25, 2012

„Nyújts nekik képet arról, hogy ki vagyok”! - Krisztus Király ünnepére

„Abban az időben: Pilátus megkérdezte Jézustól: "Te vagy-e a zsidók királya?" Jézus így válaszolt… "Az én országom nem ebből a világból való… "Tehát király vagy?" Jézus így felelt: "Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!”(Jn 18,33b-37). 

A kép forrása
Az evangéliumból vett bevezető mondatok után, mely a mai ünnep lényegére világit rá, egy kis történettel szeretném folytatni. A történet szerint: a király találkozni akart egy fiatalházaspár fiával, akik a folyó partján laktak, 10 mérföldnyire a palotától. Közölte kívánságát szolgáival, akik közül egy hamarosan felkereste a házaspárt. A kis parasztházhoz érkezve a fiatalasszonyt találta, aki éppen az álatokat etette. Amikor a hírnök átadta a király üzenetét, az csodálkozva nézett rá. "Itt valami tévedés lehet - mondta. - Egyáltalán nincs gyermekem, még kevésbé fiam, aki a királlyal találkozhatna". Így a szolga dolgavégezetlenül tért vissza a palotába és elmesélte kudarcát. Az udvartartás, azt remélte, hogy a király elfelejti kívánságát. Valóban úgy is tűnt, mert a király sem ezen, sem a következő napokban nem tért vissza a parancsra.
Mintegy 25 évvel később, egy ifjú tűnt fel a palota kapujánál. Kérte, hogy engedjék a király elé, aki őt hívatta. A kapus bizalmatlanul mustrálta és kicsit később a lakáj úgy nyilatkozott, hogy a király nem hívta. Ám az ifjú kitartott, és végül a legfőbb udvarmester fogadta őt. Egy idős udvari tanácsos ráismert az ifjú történetére, aki elmesélte neki, hogy jóval a születése előtt követ jött a palotából a király kérésével, hogy jöjjön el hozzá. Most amikor megkérdezték a királyt, hogy akarja-e a fiatalembert fogadni, a király azt válaszolta, hogy természetesen, hisz maga hívatta az ifjút.
Amikor a király elé vezették a fiatalembert, az megparancsolta a többieknek, hogy hagyják el a tróntermet és hívta, hogy üljön a trón elé. Azután ezt mondta: „Nagy az én királyságom. Mindenütt laknak emberek, akik még soha nem láttak engem és csak futó benyomásuk van arról, mi is az a király. Rád bízok egy küldetést: Nyújts képet népemnek arról, hogy ki vagyok. Íme, adok neked egy királyi pálcát, koronát és egy királyi palástot. Menj békével.”
A király felemelkedett és otthagyta az ifjút, aki kábultan ült a székén. Kezeiben tartotta a picike koronát, pálcát és palástot, ami alig volt nagyobb, mint egy babáé. Mielőtt azonban a király elhagyta volna a termet, az ifjú összeszedte minden bátorságát, és alig hallhatóan azt mondta: „De hiszen egyáltalán nem ismerem Felséged.” A király nem figyelt rá. Most már hangosabban, bátrabban kérdezte: „De hogy kell ezt tennem?” A király elment. Vad kétség lett úrrá a fiún: „Miért kell ezt csinálnom?” Belépett egy lakáj, meghajtotta magát előtte és kivezette a trónteremből.
Ettől kezdve az ifjú mindig a küldetésére gondolt. Ha a mezőn dolgozott, vagy a munkája fáradságát pihente, mindig üldözte a királyi parancs gondolata. Végül eldöntötte, hogy megkeresi a falu bölcsét. Amikor az meghallotta a történetet és a problémát, ami az ifjút nyomasztotta, ezt a tanácsot adta neki: „Bizonyára tudod, mi az hogy király, ha ezt a meghatározott személyt nem is ismered, mert vele csak egyszer találkoztál. Nem volnék meglepve, ha a pálca, a korona és a királyi palást szimbolikusan a király tulajdonságait jelképeznék. Talán, ha időt szakítasz a királyi adományok figyelmes szemlélésére, felfedezheted azok jelentését. És ha egyszer már tudod, fáradozz azon, hogy olyan légy, ahogyan azt a palást, a pálca és a korona megkívánja.”
Az ifjú bólintott. „De - vetette ellen - hogy kell megszolgálnom megélhetésemet?” „Földműves vagy - mondta a bölcs -, maradj az. Nincs rosszabb, mint az olyan földműves, aki hivatalnokoskodik, vagy egy írnok, aki földbirtokosnak játssza magát. Ha ez lenne a helyes út, akkor a király jönne, és ő dolgozna a földeken.”
 „De miért pont engem hívott a király – kérdezte az ifjú –, hogy ezt a küldetést teljesítsem?” A bölcs nevetett és így válaszolt: „Mert a király pontosan ennyi erővel mást is hívhatott volna.”
Így történt, hogy a folyó közelében élt egy férfi, akit mindenki szeretett. Bölcs volt és igazságos, öröm volt vele társalogni. Ez a férfi vetette és aratta a búzáját, etette sertéseit és trágyázta a földjét. Időről időre jöttek hozzá, hogy meglátogassák.
Miért? Tulajdonképpen senki sem tudta megmagyarázni. Olyan volt, mintha jelenlétében több lett volna az ember. Olyan volt, mint mikor valaki éhes volt és jóllakik. Az emberek titokzatos kifejezéseket suttogtak maguk között, amit tőle hallottak. Egyszer egy esti séta alkalmával azt mondta néhány barátjának: „Ha a búzamag elhal, élet szökken elő belőle és termés. Nem kell félnünk a haláltól.” Egy másik mondása, ami újból megragadta az embereket: „Minden mulandó közepette megmarad egy valami; mégpedig az, hogy Isten által szeretve vagyunk.”
Egy napon meghalt ez az ember. Halála után unokafivérei és nővérei elkezdtek kutatni a kincsei után. Hisz a családi hagyomány révén úgy tudták, hogy egyszer a királytól pálcát, koronát és palástot kapott tiszta aranyból. Minden kutatásuk ellenére is csak egy elhasznált könyvet találtak, ami ezekkel a sajátos szavakkal kezdődött: „Jézus Krisztus nemzetségtáblája, aki Ábrahám fia volt, Dávid fia...” (Mt 1,1). 

E kis történetben különös meghívásról hallhattunk: Egy gyermeknek még születése előtt megmondják, hogy meg kell látogatnia a királyt. Bármennyire is különösnek tűnik ez, pontosan megtaláljuk a Szentírásban is: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek” (Jer 1,5). Izaiás is erről beszél: „Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva a nevemen szólított” (Iz 49,1).
Az a küldetés, amely az ószövetségben a prófétákra volt bízva, ma, a keresztség szentségének felvételével ránk van bízva. Jóval születésünk előtt ismert bennünket is az Úr, nevünkön szólított és meghívott, mert terve volt, terve van velünk.
Az ifjú küldetése abban állt, hogy hiteles képet kellett nyújtania a királyról. Ez valamennyiünk hívatása – láthatóvá, hallhatóvá kell tennünk az emberek számára Krisztust, a világmindenség királyát, akit ma ünneplünk. Azt kell mondanunk, amit Tőle hallottunk. Nem a saját üzenetünkről van szó, nem a mi saját gondolatainkról. Nekünk csak az Úr szavait kell továbbadnunk, életünkkel róla tanúskodnunk. Azonban ez azt jelenti, hogy az Ő életútját választjuk, még ha az a golgotára is vezet.
Az evangéliumot továbbadni teremtő cselekedet. De először saját életünkben kell alakot öltenie. Csak így közvetíthetjük hitelesen Isten üzenetét. Ha éljük Krisztust, akkor tanítjuk is Öt: „Akiket ugyanis eleve elismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra...” (Róm 8,29). A Fiúnak képmását magunkra ölteni, az a mi hivatásunk. Krisztusra mutató jellé kell lennünk, szóvá, amely a megtestesült „Igére” mutat.
„De én nem ismerlek téged” – mondja a fiatalember a királynak. Krisztus ismerete a küldetésünk alapja. Hogyan tehetnénk láthatóvá Krisztust az embereknek, ha mi magunk sem ismerjük? Természetesen nem arról van szó, hogy tudom, mikor és hol született, ki volt az édesanyja és nevelő apja, hanem sokkal többről, arról az ismeretről, amiről Szent Pál apostol beszél: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam” (Fil 3,8).
Megismerni Krisztust, ez kell, hogy életünk célja legyen. Egyetlen módja van Krisztus megismerésének, hogyha őt szemléljük. Ha Őt szemléljük, akkor lassanként, észrevétlenül történik valami, és mi azzá válunk, amit, pontosabban, Akit szemlélünk. Ez „az Úr Lelke által” megy végbe és hosszú folyamat. Időbe kerül: - imában eltöltött időbe. Azonban nincs más út, hogy Krisztust megismerjük.

A kis történetben azt javasolja a bölcs az ifjúnak, hogy komolyabban nézze meg a királytól kapott adományokat: a koronát, ami töviskorona; a vesszőt, ami mintegy keresztnek van kiképezve és a ruhát, ami Krisztus ruhája, amikor azt Heródes katonái leköpdösték. Ez a három jelkép Krisztus szenvedésére utalnak. Hogy Krisztushoz hasonlítsunk, késznek kell lennünk a kereszt útját járni, ami a golgotán át vezet a megdicsőülésbe.
Mi valahogy úgy vagyunk, hogy amikor valami sikert érünk el, akkor győztesnek, erősnek, hatalmasnak érezzük magunkat. Ilyenkor felemeljük fejünket, mélyet lélegzünk, tisztelnek bennünket, királynak érezzük magunkat. Azonban Jézus sohasem kérkedett királyi hatalmával, csodáit jelnek szánta, nem engedte magát királlyá koronázni. Ma mégis királyként áll előttünk.
De milyen koronával? Sikeres, győztes vezérként? Nem! Kifosztva, megalázva, meg nem értetten, gyalázatban. Mégis kijelenti: Király vagyok! Ránk gondol, mert nekünk fontos tudnunk, hogy ki Ő. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. – Mondja Pilátusnak. - Aki az igazságból való, hallgat szavamra!" (Jn 18, 37)
„De miért pont engem hívott a király, hogy ezt a küldetést teljesítsem?”- kérdezi a fiatalember, és a bölcs válasza: „Mert a király éppen ennyi erővel mást is hívhatott volna.”
Isten nem amiatt szeret bennünket, amik vagyunk, hanem mi azért vagyunk, mert Ő szeret minket. Hívása teremtő hívás: Ha hív bennünket, képessé, alkalmassá is tesz, hogy a ránk bízott feladatot teljesíteni tudjuk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Kiválasztásában mindegyikünknek megadja a lehetőséget, hogy olyan gyümölcsöt hozzunk, amely megmarad az örökéletre.
„Mintha jelenlétében jobban önmaga lenne az ember”- mondták a folyó partján lakó bölcs emberről. Ez a szent ismertetőjele. Azt a jótékony érzést adja az embereknek, hogy önmaguk lehetnek. A szent nem nyomasztó, hanem békét áraszt. Más elnyomása, leigázása a figyelem és a szeretet hiányát jelzi. Isten ezt nem teszi. Ha mi az embereknek Jézust láthatóvá szeretnénk tenni, Róla hitelesen tanúskodni, akkor meg kell velük éreztetnünk, hogy mindig önmaguk lehetnek.
„Minden mulandó közepette megmarad egy valami - mégpedig az, hogy Isten által szeretve vagyunk”. Annak hogy bennünket szeretnek, nagyobb jelentősége van, mint annak, hogy szeressünk. Mélyebbre hatol, ősibb. Mielőtt szerethetnénk, szeretve kell lennünk. Ez az alapvalóság. „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket” (1Jn 4,10). És egyedül ez a valóság marad meg: Isten igazsága, Isten hűsége mellett. 

Ennek az isteni szeretetnek a bizonyítéka az Oltáriszentség, az a tény, hogy néhány perc múlva megjelenik közöttünk az oltáron Krisztus, a mindenség Királya, a kenyér és a bor külső színe alatt. S teszi ezt mindennap, mert szeret bennünket, és velünk akar lenni, ígérete alapján a világvégezetéig, jó és balsorsunkban.
Érdemes átgondolnunk életünk eljövendő eseményeit! Mit szeretnénk elérni? Célunk tényleg értékes, Isten szemszögéből nézve is? Döntéseinket majd kihez igazítjuk? Ne feledjük, Jézus már győzött, győzelmének útja nem más, mint az önmegtagadás és a hűséges szeretet.
Érdemes hozzá csatlakozni, döntéseinket, életvitelünket hozzá igazítani, mert Ő a mi királyunk az igazság királya, ne keresünk mást. Ő legyen az életünk, az út, amin járunk, és az igazság mércéje, amihez igazítjuk életünket, mert Jézus Krisztus az alfa és az omega, a kezdet és a vég, Ő ugyanaz tegnap, ma és mindörökké (vö Zsid 13,8).

Nincsenek megjegyzések: