A templom számára történő adakozás nagyon régi gyakorlat volt. Jézus e történetben a különféle adományozók magatartásformáit szembesíti egymással.
A templomperselyhez járuló személyek két csoportra oszthatók: néhány gazdag ember és egy szegény özvegyasszony. Még ilyen helyzetben sem valószínű, hogy az előbbiek kürtöltettek volna maguk előtt, mint ahogyan ezt a Mt 6,2 megjegyzi, de minden bizonnyal nagyobb nyilvánosságot adtak cselekedetüknek.
Valószínűleg előhúzták vaskos erszényüket, a pénzérméket úgy dobták a perselybe, hogy ezek zajt keltsenek, azaz művük nem maradt észrevétlen. Ezzel szemben az özvegy, akire senki sem ügyel, úgy közeledik a perselyhez, hogy senkinek sem tűnik fel.
Adományához nem férhet kétség, mert nem hiú kérkedésből, gőgből vagy érdekből fakad. Ő a valódi jámborságot testesíti meg, az előbbiek azonban hamis vallásosságukról tesznek tanúságot.
Az evangélista nem beszél kifejezetten e mozzanatokról, de sejteni engedi ezeket, midőn színre viszi a két különböző társadalmi csoport képviselőit. Lehetséges, hogy a gazdagok bőkezűen adakoznak, de ez nem sodorja veszélybe gazdasági helyzetüket vagy biztonságukat. Lemondásuk mindenkor figyelemre méltó, de nem annyira, mint az özvegy esetében, aki szinte egész jövedelmét odaadta.
Jézus dicséri az özvegy nagylelkűségét, de egyben utal az önmagát megalázó szolgának a nagylelkűségére, arra a mozzanatra, amikor saját életét adja oda értünk a kereszten.
Az elbeszélés által Jézus arra is felszólít bennünket, hogy hatoljunk a látszat mögé, amelynél valamennyien könnyen megállunk, és jussunk el a valósághoz: lehetséges ugyanis, hogy a legnagyobb adományozók vagy a legnagyobb hívők éppen azok, akik látszólag keveset adnak.
Ezt az elemi és alapvető jézusi figyelmeztetést nagyon gyakran elfeledjük mind a «jócselekedetek» értékelésében, mind a helytelen cselekedetekkel kapcsolatos felelősség mérlegelésében.
Ahhoz, hogy egy ember cselekedeteinek összegző értékelését megadhassuk, mindenkor figyelembe kellene vennünk a cselekvő személyes helyzetét és életkörülményeit,mert a látszat, szinte mindig csal.
Végezetül: az özvegyasszony „az egész vagyonát” adta… az Úr Jézus életét áldozta váltságul… és én? és te?- vagyis mi, milyen, mekkora áldozatra vagyunk készek Istenért, Isten ügyéért?
A templomperselyhez járuló személyek két csoportra oszthatók: néhány gazdag ember és egy szegény özvegyasszony. Még ilyen helyzetben sem valószínű, hogy az előbbiek kürtöltettek volna maguk előtt, mint ahogyan ezt a Mt 6,2 megjegyzi, de minden bizonnyal nagyobb nyilvánosságot adtak cselekedetüknek. Valószínűleg előhúzták vaskos erszényüket, a pénzérméket úgy dobták a perselybe, hogy ezek zajt keltsenek, azaz művük nem maradt észrevétlen. Ezzel szemben az özvegy, akire senki sem ügyel, úgy közeledik a perselyhez, hogy senkinek sem tűnik fel.
Adományához nem férhet kétség, mert nem hiú kérkedésből, gőgből vagy érdekből fakad. Ő a valódi jámborságot testesíti meg, az előbbiek azonban hamis vallásosságukról tesznek tanúságot.
Az evangélista nem beszél kifejezetten e mozzanatokról, de sejteni engedi ezeket, midőn színre viszi a két különböző társadalmi csoport képviselőit. Lehetséges, hogy a gazdagok bőkezűen adakoznak, de ez nem sodorja veszélybe gazdasági helyzetüket vagy biztonságukat. Lemondásuk mindenkor figyelemre méltó, de nem annyira, mint az özvegy esetében, aki szinte egész jövedelmét odaadta.
Jézus dicséri az özvegy nagylelkűségét, de egyben utal az önmagát megalázó szolgának a nagylelkűségére, arra a mozzanatra, amikor saját életét adja oda értünk a kereszten.
Az elbeszélés által Jézus arra is felszólít bennünket, hogy hatoljunk a látszat mögé, amelynél valamennyien könnyen megállunk, és jussunk el a valósághoz: lehetséges ugyanis, hogy a legnagyobb adományozók vagy a legnagyobb hívők éppen azok, akik látszólag keveset adnak.
Ezt az elemi és alapvető jézusi figyelmeztetést nagyon gyakran elfeledjük mind a «jócselekedetek» értékelésében, mind a helytelen cselekedetekkel kapcsolatos felelősség mérlegelésében.
Ahhoz, hogy egy ember cselekedeteinek összegző értékelését megadhassuk, mindenkor figyelembe kellene vennünk a cselekvő személyes helyzetét és életkörülményeit,mert a látszat, szinte mindig csal.
Végezetül: az özvegyasszony „az egész vagyonát” adta… az Úr Jézus életét áldozta váltságul… és én? és te?- vagyis mi, milyen, mekkora áldozatra vagyunk készek Istenért, Isten ügyéért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése