„Az erdélyi ferences nagyokról – Esztelneki kötödéssel” - hanganyag és képes beszámoló

„Esztelneki Ferences Kolostor alapításának 325. éve” – kapcsán szeptember 29-én, kedden a du. 6 órás szentmise után fr. Urbán Erik OFM Csíksomlyói templomigazgató tartott előadást a fenti témában.
. .

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.09.27.

Szentírás vasárnapja és a 80 évesek kortárstalálkozója Esztelneken - kép és hanganyag

Szentmise bevezetője: 

A mai napon templomunkban kettős ünnepet ülünk.
Először is, a világegyház és természetesen benne mi is, ünnepeljük a Szentírás Vasárnapját, amikor Egyházunk még hatványozottabban állítja figyelmünk középpontjába a Bibliát, Istenünk üzenetét, az emberhez intézet szavát, életünk eligazításával kapcsolatos tanítását.  Ez jó alkalom arra, hogy lelkiismeret vizsgálatot tartva elgondolkodjunk azon, hogy milyen a mi kapcsolatunk a Szentírással? Egyáltalán fontos-e a mi számunkra, kézbe vesszük-e, olvassuk-e, és engedjük-e hogy hatással legyen életünkre?
Másodszor pedig ünneplésünk középpontjában állnak azok, akik 1935-ben, azaz 80 évvel ezelőtt születtek, s ma eljöttek, hogy hálát adjanak a Mindenható Istennek az eltelt évekért és az elkövetkezőkhöz az Ő segítségét, áldását kérjék.
Ha jól informáltak, akkor összesen 27 születtek. Közülük már 9-en az örök béke álmát alusszák, s ha tehetnék, akkor arra biztatnának bennünket, hogy vegyük komolyan a Biblia tanítását, mert nagyon megéri! 9-en idegenben élnek és 9-en itthon járják az élet göröngyös útját.
Egyébként minden egyes szentmisében elhangzik a felszólítás: Adjunk hálát Urunknak Istenünk! És a válasz: méltó és igazságos! Azt hiszem ez a felszólítás egy 80 éves kortárs találkozó alkalmával bemutatott szentmiseáldozatban még inkább hangsúlyt kap.
Isten előtt is „a hálás szív” kedves. Aki tud mindenért köszönetet mondani Istennek; reggel, hogy felvirrasztotta napját újra, este hálás szívvel mond köszönetet, hogy a nap folyamán megőrizte minden bajtól, adott erőt, egészséget, és hogy a tövisek közé rózsát is teremtett, hogy a viharok mellet is van kéklő ég és napsütés, aki mindezeket szívből meg tudja köszönni Istennek, az hálás.
A mai ünneplés, különösen is jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk azon: tudunk-e igazán hálásak lenni? Tudunk-e hálás szívvel köszönetet mondani, Istennek és embernek, mindenért, amit csak kaptunk az életben?
A tapasztalat azt igazolja, hogy az tud hálás lenni embertársainak, aki előbb le tudja róni a hála adóját Isten iránt.
Ezekkel a gondolatokkal vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és …

. .

„Száz szónak is egy a vége”- Szentírás vasárnapja

„Száz szónak is egy a vége”- szereti mondani a magyar ember. Ami a fontos e mondásban, az nem a „száz szó”, hanem az „egy vég”.

Amikor az Isten szólt az emberiséghez, akkor is egy ideig úgy látszott, mintha el rekedne a szavakba az érintkezés. „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz” (Zsid 1,1). „De amikor elérkezett az idők teljessége” (Gal 4,4), egy vége lett a sok szónak, egy szó lett a sok beszédből; és ez az egy szó: Jézus. „Ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk” (Zsid 1,1).

Igen, az Isten kinyilatkoztatásának összfoglalata nem egy elmélet, nem egy eszmerendszer, nem is egy törvénykönyv, hanem egy élő személy, akiben az Isten emberré lett és az ember Istenné. És ez az ember nem volt aranykoronás király, diadalmas hadvezér, ügyes politikus, gazdag üzletember, de még csak önsanyargató aszkéta és sivatagi remete sem volt, hanem „szelíd és alázatos szívű”, „a bűnösök barátja” (Mt 11,19), a béke fejedelme, aki soha semmit sem tett a saját maga érdekében, hanem mindent másoknak és másokért. Itt van az „egy vége” a „száz szó”-nak. És ez az „egy vég” szólal meg a szívünkbe és arra hív, hogy bízzuk életünket Jézusra! Mert szent János evangélista szerint: „aki benne hisz, örökké él” (Jn 3,15). Viszont „aki azt állítja, hogy benne él, annak úgy kell élnie, ahogyan Ő élt” (1Jn 2,6).

Kt. A keresztények az örömhírt, amelynek neve „Jézus Krisztus”, végtelen kincsnek tekintették. Ezért érezték, hogy szent kötelességük megőrzése. „Timóteus, őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik” (2Tim 1,14) - inti Pál tanítványát. Amikor vasárnaponként az első keresztények egybegyűltek a kenyértörésre, erre a kincsre emlékeztek; ezt suttogták tovább, amikor barátaikkal, ismerőseikkel, az emberi élet értelméről beszélgettek; erre tanították gyermekeiket. Ezért nagyon is érthető, hogy nemsokára ösztönzést éreztek ennek az örömhírnek az írásba foglalására.

Így születtek meg az első krisztuskövetők tollaiból azok az iratok, melyeket „újszövetségi Szentírás”-nak nevezünk, s amelyek kifejtették, hogy ki volt Jézus, mit tanított és cselekedett, mit tett általa velünk az Isten, s mit kell tennünk, hogy belőle és általa éljünk. Így a feltámadt Krisztus által küldött Szentlélek általuk valósította meg célját: hogy megszülessék egy könyvgyűjtemény, amely a világ végéig minden nemzedék számára eljutatja a krisztusi tanítás lényegét.

Már a Jézus korabeli zsidóknak is volt egy könyvgyűjteményük, amelyet „Szentírásnak” neveztek, és amelynek föltétlen tekintélyt tulajdonítottak. Jézus maga is isteni tekintéllyel rendelkező szóként idézte. Az Ősegyház keresztényei meg voltak győződve arról, hogy az egész zsidó Szentírás, az egész zsidó „törvény végső célja Krisztus” (Róm 10,4). Jézus által kötött az Isten az emberekkel „újszövetséget” (Lk 22,20). Ezért a zsidó Szentírás, amelynek egyik főtémája a mózesi szövetség, a keresztényeknek „ószövetségi Szentírás” lett. Melynek célja és egyben helyes megértésének kulcsa: Jézus Krisztus, az ő megváltó halála és életet adó feltámadása.

Kt. Tudnunk kell, hogy a Szentírás a hitből élő Egyházban született, és hogy az Egyház ismerte fel Szentírásként és őrizte meg az utókor számára. Ez az Egyház egy és egyetemes. Voltak hívői között zsidók és görögök, tudósok és írástudatlanok, mély gondolkodók és egyszerű lelkek; volt ott mindenféle szokás és mindenféle felfogás; de ez az Egyház egy egyház volt: az egy Atya gyermekei, az egy Jézus Krisztus megváltott testvérei, az egy Szentlélek temploma, és az egy hit, egy keresztség, egy oltáriszentség által egybefűzött család.

Sajnos mindig voltak emberek, akik megpróbálták kitépni ebből a nagy egységből a Szentírást, vagy jobban mondva annak egyik nekik tetsző részét. Úgy gondolták, hogy ők, csak is ők fedezték fel a Szentírás igazi értelmét, és követőket toboroztak. Egy ideig úgy látszott, hogy vállalkozásuk eredményes, de nemsokára elhervadt a kezükben az élő talajból kitépett szentírási könyv virága.

Már nem az egy Isten egy szava volt ez a könyv számukra, hanem bármennyire is esküdtek rá a saját, igen korlátolt meglátásaik alapján kiválogatott és magyarázott szöveg. Az ilyen eljárás persze szakadáshoz vezet: hisz az egyik ember ezt, a másik azt a gondolatot ragadja ki a Szentírásból, és így a Szentírás, amelyet Isten és az apostoli Egyház szült, szétesik egymással veszekedő felekezetek fegyvertárává.

Kt. Minden írott könyvnél fennáll a veszély, hogy olvasói azt olvassák ki belőle, ami saját eszméiknek és előítéleteiknek megfelel. Hogy a Szentírással ez meg ne történjék, az Isten két dolgot cselekedett. Először is elküldi minden nap a világ végéig az emberek szívébe Szent Lelkét, hogy suttogja bennünk azt a hitet, amelynek kifejezéseként a Szentírás íródott. De minthogy az egyes emberek a Szentlélek vezetését is félreérthetik vagy elutasíthatják - amint a szomorú tapasztalat bizonyítja -, Isten az ember társas természetének megfelelően, az Egyházban bizonyos személyeket bízott meg azzal a szolgálattal, hogy a Szentlélek erejében az evangélium megőrzésén őrködjenek.

Jézus ezzel a feladattal apostolait bízta meg és az apostolok, amint főképpen Pál leveleiből tudjuk (2Kor 5,20), nagyon is tudatában voltak felelősségüknek. Az apostolok halála után ez a feladat a kézfeltétel által szentelt egyházi vezetőkre szállt át, akiket „püspökök”-nek nevezünk. Az Óegyháznak szent meggyőződése volt, hogy amikor hittel kapcsolatos kétely merül fel, „az igazság megbízható kegyelmével” (Iréneusz) megáldott püspökök egyhangú tanítása szolgál eligazításul. Nem mintha ezek a püspökök a Jézusban beteljesedett kinyilatkoztatáson túlmenő új kinyilatkoztatásokat kapnának; nem is mintha az lenne a feladatuk, hogy egyéni felfogásukat másokra kényszerítsék. Feladatuk az, hogy a Krisztusban beteljesedett és lényegében a Szentírásban kifejezett evangéliumot hűségesen megőrizzék, a szétdarabolástól megvédelmezzék, a félremagyarázástól megóvják, és minden kor minden nyelvén kifejezzék.

Ezért az Egyház tanítóhivatalát ellátó pápa és püspökök nem feljebbvalói az egyházi hagyományban élő és a Szentírásba foglalt Isten Szavának, hanem szolgái. Feladatuk: hittel hallgatni az Isten szavára, és hűségesen megőrizni mindenki számára a krisztusi kincset (DV 10). Ennek a feladatnak teljesítésében erősíti meg és vezeti őket a Szentlélek. „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) – mondotta az Úr Jézus.

Olyan az egyházi tanítóhivatal, mint az útjelző tábla: megőriz attól, hogy eltévedjünk, de semmiképpen sem helyettesíti az utat. Az út pedig Krisztus, úgy, ahogy az apostolok látták és hirdették, úgy, ahogy a Szentírás Őt minden idők embereinek hirdeti.

Kt. Nagyon fontos tudatában lennünk annak, hogy az isteni sugalmazásra írt Szentírás, és a Szentlélektől vezérelve, az azt értelmező tanítóhivatal csak eszköz, tehát nem lép Krisztus helyébe és nem is helyettesíti Őt: „Aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8). A feltámadt Úr Krisztus arra használja fel őket, hogy Ő, „aki az Atya ölén van”, ma is „kinyilatkoztassa” az Atyát nekünk (Jn 1,18).

Ez a krisztusi kinyilatkoztatás meghalad minden emberi szót, amely csak gyermeki gagyogás az Isten végtelen titkához mérten. De egyben olyan erőt ad ennek az emberi szónak, hogy behatol szívünk legmélyebb rejtekébe, és ott élő víz forrását fakasztja.

Azért van ez így, mert a gyenge emberi szavakat eszközként használva, az Isten örök Igéje és Bölcsessége, Krisztus gyűjti egybe ma is választott tanítványait. „Általa, vele és benne” részesülnek mindenben, ami Ő volt, amit Ő tett, ami vele történt. Így az apostolok utódai, a püspökök és papok, küldetést kapnak Krisztustól és a Szentlélektől, hogy jelenné tegyék minden kor és minden nép számára Krisztus szavát, egyesítő erejét, bocsánatát és áldozatát.

Kt. Ezért lényeges, hogy a Szentírás ne csak egy könyv legyen a mi számunkra a sok könyv közül, hanem az egyetlen, amelynek életünk részévé kell, hogy váljon, mindennapjainkat annak fényében kell megélnünk, magatartásunkat hozzá kell igazítanunk, ha azt akarjuk, hogy kiegyensúlyozott és boldog legyen az életünk.

 „Száz szónak is egy a vége”-, s mint láttuk azelőtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez. „De amikor elérkezett az idők teljessége” (Gal 4,4), egy vége lett a sok szónak, egy szó lett a sok beszédből; és ez az egy szó: Jézus. Tehát az Isten kinyilatkoztatásának összfoglalata nem egy elmélet, nem egy eszmerendszer, nem is egy törvénykönyv, hanem egy élő ember, akiben az Isten emberré lett és az ember Istenné. Viszont az egésznek számunkra akkor van értelme, ha engedjük, hogy ez az Isten-ember belépjen az életünkbe, s tetszése szerint alakítsa magatartásunkat, s irányítsa életünket.

Befejezésül egy tanulságos történet: Az egyik japán egyetemen a professzornak a fülébe jutott, hogy egyik tanítványa megkeresztelkedet. Megkérdezte tőle: - Mondja csak, igaz-e, hogy maguk, keresztények, a Bibliát Isten szavának tartják? – Igen, tanár úr! – Mikor vette utoljára kezébe a Szentírást? – érdeklődött tovább a professzor. – Van már vagy négy hónapja! – felelte kissé zavartan az egyetemista. – Szégyellje magát, fiam! Ha én hinni tudnék abban, hogy létezik egy könyv, amelyben az én Istenem beszél hozzám, naponta elmerülnék az olvasásában, hogy Istennel találkozzam, egyre inkább megismerje és megszeressem Őt. Gondolkodjunk csak el azon mi is, hogy mi mikor vettük kezünkbe, mikor olvastuk utoljára Szentírást? Vajon a szóban forgó professzor minket is elmarasztalna?

Igen, minden attól függ, hogy szeretjük-e a Szentírást, kezünkbe vesszük-e, olvassuk-e? És engedjük-e, hogy általa az Isten-ember belépjen az életünkbe, s tetszése szerint alakítsa magatartásunkat, irányítsa életvitelünket?

Érdemes megfontolnunk a nagy bibliafordító Szent Jeromos buzdító szavait: „szeresd a Szentírást, és az Örök Bölcsesség szeretni fog téged. Szeresd és szolgálni fog téged, becsüld és karjaiba fog zárni”. Arany János mondotta egy alkalommal: „Vidd a Bibliát házadba, és beviszed vele a férj szeretetét, a feleség hűségét, a gyermek engedelmességét, megenyhíted a család baját és megszaporítod a család örömét".

Arany János a Bibliáról

 „Vidd a Bibliát házadba, és beviszed vele a férj szeretetét, a feleség hűségét, a gyermek engedelmességét, megenyhíted a család baját és megszaporítod a család örömét".

Szentírás Vasárnapja kapcsán is, tanuljuk meg mindennapi békétlenségeink, lelki nyugtalanságaink és gondjaink közepette gyakrabban olvasni a Szentírást, szavain elmélkedve Isten jelenlétében élni, Isten gondviselésében bízni, tanításából megnyugvást meríteni! 

Erdei házikó Csíkszépvíz határában

Szent Rita Napközi Otthon támogatottjai - szilvaszedés

Emberi kapcsolataid… - Imre atya írása újra olvasva

Emberi kapcsolatok hálójában élsz, és ezek a kapcsolatok nagyon fontosak a számodra.

Egészséges emberi kapcsolatok nélkül ugyanis teljesen elszigetelődnél, jellemed és személyiséged torzóvá válna, és az életben soha nem jutnál előbbre.

Aki kapcsolatban él, annak azonban ápolnia is kell a kapcsolatokat, nehogy azok hálói - egyoldalúan megterhelve - elszakadjanak.

Ha egy kapcsolatod megszakad, mert nem ápoltad, pedig érdemes lett volna, mert előbbre vitt, gazdagított, jobbá és nemesebbé tett, akkor szíved egy része meghal.

Sőt! Az ember annyiszor hal meg, ahányszor egy-egy jóbarátját elveszíti...

A kapcsolatok ápolása a gyakorlatban azt jelenti, hogy barátaidra időt, energiát és törődést fordítasz. Őket rendszeresen felhívod, érdeklődsz sorsuk felől, velük gyakran találkozol és elbeszélgetsz...

Ez nem csak Neked, de nekik is olyan fontos, mint az élőlénynek a fény vagy a levegő!

Mert barátaid sokszor nem tudják, hogy milyen fontos az, hogy egyáltalán vannak, élnek, léteznek...

Mert barátaid sokszor nem tudják, hogy milyen jó őket egyszerűen csak látni...

Mert barátaid sokszor nem tudják, hogy milyen vigasztaló néha a nevetésük, a mosolyuk...

Mert barátaid sokszor nem tudják, hogy milyen balzsam a közelségük...

Mert barátaid sokszor nem tudják, hogy ők számodra valójában a menny ajándékai...

Tudnák, ha megmondanád nekik.

Milyen kár, hogy olyan ritkán mondod nekik!

Ne hagyd, hogy – hibádból – szakadozzanak körülötted kapcsolataid hálói!

Talán nem is tudod, hogy Istennel is ilyen kapcsolatban élsz: egy szeretetkapcsolatban.

Még meg sem születtél, Ő már kapcsolatba lépett Veled: igenelt, akart és szeretett Téged!

Azóta is nagyon sokszor bebizonyította már Neked, hogy szeret Téged.

Ami Isten és közted növekszik, annak sem szabad egyoldalúnak lennie.

Ami Istent és Téged összeköt, annak sem szabad csak futó ismeretségnek maradnia!

A kapcsolatot, amely Istennel összeköt, szintén ápolnod kell.

Istenre is időt, energiát és törődést kell fordítanod. Őt is rendszeresen fel kell hívnod, érdeklődnöd kell utána, vele gyakran kell találkoznod és beszélgetned...

Ez nem csak Neki, de Neked is olyan fontos, mint az élőlénynek a fény vagy a levegő!

Mert soha nem fogod megtapasztalni milyen mély, személyes, rád szabott az a barátság és az a hűség, amely Isten és közötted feszül, ha nem élsz Istennel baráti kapcsolatban!

Nem tudom, megfigyelted-e? Minél szorosabb körülötted a kapcsolatok hálója, annál biztosabban tudsz rá hagyatkozni és annál biztosabban hordoz Téged.

Minél inkább ápolod a kapcsolatot barátaiddal, ismerőseiddel, munkatársaiddal, a közösséged tagjaival, annál inkább számíthatsz rájuk, annál kiegyensúlyozottabb, derűsebb és szeretetteljesebb vagy.

Bízzál hát magadban, hogy képes vagy kapcsolatok hálóiban élni!

Bízzál abban, hogy képes vagy Istennel is mély kapcsolatot teremteni!

Aki kapcsolatokba fektet, az gondoskodott jövőjéről, mert belőlük tartalmasabb életet fog élni!

Stuttgart, 2013-04-14.

„Esztelneki Ferences Kolostor alapításának 325. éve”

Tisztelettel tudatjuk, hogy október 1-én lesz 325 éve annak, hogy a Szent István Királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány „Szent György vértanú címe és védelme alatt” (Györffi Pál) kolostort alapított Esztelneken.

 

Ezzel kapcsolatos rendezvény sorozatunkat ajánljuk szíves figyelmükbe az alábbi program szerint.

Rendezvény sorozatunk csúcspontja az október 1-én, csütörtök du. 6 órakor kezdődő hálaadó-jubileumi és Szent Ferenc tiszteletére bemutatott búcsús szentmise lesz. 

A szentmisét bemutatja, és szentbeszédet mond nm. és ft. Tamás József segédpüspök úr.

Szeretettel hívjuk és várjuk Esztelnekről és Esztelnekre Mindazokat, akik számára fontos a ferencesek háromszéki jelenléte, hogy együtt emlékezzünk, ünnepeljünk és adjunk hálát a Mindenható Istennek az eltelt 325 évért, és az elkövetkező évekhez Szent Ferenc atyánk, Szent György vértanú és az Esztelneki Madonna közbenjárására kérjük Isten segítségét és áldását!

Jubileumi megemlékezések programja:

Szeptember 29-én, Kedden a du. 6 órás szentmise után előadás:

„Az erdélyi ferences nagyokról – Esztelneki kötödéssel”

Előadó: fr. Urbán Erik OFM Csíksomlyói templomigazgató

Helyszín: ferences templom

Szeptember 30-án, Szerdán a du. 6 órás szentmise után előadás:

„Ferencesek letelepedése Magyar földön: Magyarország, Erdély, Esztelnek”

Előadó: Dr. Varga Kapisztrán OFM a Budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára

Helyszín: ferences templom

Október 1-én, Csütörtök du. 6 órától Hálaadó-jubileumi és Szent Ferenc tiszteletére búcsús szentmise. 

A szentmisét bemutatja, és szentbeszédet mond nm. és ft. Tamás József segédpüspök úr.

Október 4-én, Vasárnap de. ½ 11-kor szentmise.

              Szentmise után az iskolás gyerekek előadása: „Képek Szent Ferenc életéből”.

              Délután 6 órától szentmise.

            

             Este 7 órától a kultúrotthonban:

A Nagy Mózes általános iskola és a Kolostor által, az iskolás gyerekek számára meghirdetett „Esztelneki Ferences Kolostor alapításának 325. éve” jubileumi pályázat (rajz és fogalmazás) kiértékelése és a díjak átadása.

Ezt követi: a sepsiszentgyörgyi Bartus Barna és Löfi Gellért „Operett és szalonzene” koncertje.

Szeretettel várunk minden kedves érdeklődött a jubileumi rendezvény sorozatunkra!

Esztelneki Ferences Barátok

Jubileumi ünnepségsorozat - Székely Hírmondó - Sajto.ro partner

Jubileumi ünnepségsorozat - Székely Hírmondó - Sajto.ro partner

VATICAN: FERENC PÁPA HOMÍLIÁJA HAVANNÁBAN MAGYARUL

Ki a nagyobb? - Évközi 25. vasárnap - hanganyag

Az irigységből fakadó versengés szelleme az élet szinte minden területét áthatja. Mondhatjuk azt is, hogy megmérgezi, hiszen a mindenáron való érvényesülés, az előbbre jutás, a karrier és az anyagiak hajhászása háttérbe szorítja az igazi emberi értékeket és tönkreteszi a személyek közti kapcsolatokat, legyen szó akár munkahelyről, rokonságról vagy épen barátságról. .

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2014. 09.20.

Ki a nagyobb? - Évközi 25. vasárnap

A kép forrás helye itt érhető el

A mai evangéliumi szakaszban (Mk 9,30-37) olyan emberi magatartásra, életformára tanít Jézus, ami szöges ellentétben áll korunk divatjával, közfelfogásával. Azonban a Jézus által javasolt életforma olyan, amit lehetetlen puszta ésszel belátni, főleg nem, a túlzottan anyagias ember eszével. Csak az érti meg ennek igazságát, csak az látja be értelmét, aki elkezdi élni, megvalósítani ezeket.

Jézus életének vége felé szükségesnek tartja elmondani tanítványainak, hogy szenvedés és halál vár rá, de fel fog támadni. Nyilván elő akarta készíteni őket, hogy a fájdalmas események bekövetkeztével, ne rendüljön meg a hitük.

Érdemes megfigyelni, hogy hogyan reagálnak erre a fontos bejelentésre az apostolok. Korábban, amikor először erről beszélt nagy volt a felháborodás és a tiltakozás: Péter megkísérelte lebeszélni Jézust arról, hogy mindezt vállalja (Mk 8,33). Most már egészen más a helyzet. A tanítványok nem is foglalkoznak a hallottakkal, szinte eleresztik a fülük mellett a szenvedésről, halálról szóló jövendölését. Ehelyett fontosabbnak tartják eldönteni, hogy ki a legnagyobb, a legelső közöttük.

Elég fonák a helyzet. Miközben Jézus arról beszél, ami számára a legnehezebb és legfájdalmasabb, az apostolok éppen azt akarják sürgősen tisztázni, hogy ki a legnagyobb, a legrangosabb közülük.

A hatalmi törtetés földúlja az apostolok közösségét, és ez sajnos ma sincs másként. Ez a hatalmi törtetés, a mások fölé emelkedés vágya, és az "igazam van" kórsága ma is megkeseríti a falusi vagy épen városi közösségek, olykor a családok vagy épen a templomi közösségek életét is, és elhomályosítja Krisztus képét, ahogy ezt a történelem tanúsítja. Holott Ő azért jött, hogy szolgáljon, hogy a kicsinyek, a gyöngék, és az elnyomottak, vagy, ahogy Ferenc pápa fogalmaz, a társadalom peremére szorultak oldalára álljon.

Az irigységből fakadó versengés szelleme az élet szinte minden területét áthatja. Mondhatjuk azt is, hogy megmérgezi, hiszen a mindenáron való érvényesülés, az előbbre jutás, a karrier és az anyagiak hajhászása háttérbe szorítja az igazi emberi értékeket és tönkreteszi a személyek közti kapcsolatokat, legyen szó akár munkahelyről, rokonságról vagy épen barátságról.

Az Úr Jézus egy gyermeket állítva apostolai elé, kijelenti: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem”(Mk 9,37).

A befogadás itt elsősorban azt jelenti, hogy a gyermek egyszerű lelkületét kell elsajátítani. Egyszerű az ő lelkülete abban az értelemben, hogy amit mond és gondol nem bonyolult, hanem világos, könnyen érthető. Egyszerű abban az értelemben is, hogy a tulajdonságai benne egységben, harmóniában vannak. Általában nincs benne alattomosság, kétszínűség.

A mondottak alapján képet alkothattunk arról, hogy mit jelent "befogadni" a gyermeki lelkületet. Mennyire fontos volna megvalósítani ezt ebben a mai, szomorú világban, amikor még az önmagukat gyakorló keresztényeknek nevezők is, „megengedett” eszköznek tartják a kétszínűséget, a színészkedést, az alattomosságot, a szembe mosolygást és a hátba szúrást ahhoz, hogy per pillanat érvényesüljenek, illetve ideig-óráig tartó hatalmukat éreztessék mások fölött.

Sajnos ettől az egyszerű gyermeki lelkülettől még messze járunk, és messze jártak a „ki a nagyobb közülünk” kérdés fölött vitatkozó apostolok is. De Jézus nem adta, és nem adja fel. Van elég türelme s szeretete ahhoz, hogy segítse és alakítsa őket, s általa bennünket is. Most tehát meg akarja őket tanítani arra, ami bizony még nagyon hiányzik belőlük, s belőlünk: hogy hogyan érthetik meg és fogadhatják el, fogadhatják be Őt, s általa a másik embert maradéktalanul és teljesen, akivel azonosította magát.

„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája”(Mk 9,35) – mondja nekik, feltárva az igazi nagyság titkát, egyben az embertárs megismerésének és elfogadásának legbiztosabb útját. Jézus szerint az életben az a fontos, az a lényeges, hogy egymáshoz hogyan viszonyulunk, egymásra mennyire figyelünk, egymást hogyan szolgáljuk.

„Ha valaki első akar lenni…”- mondja. Éppen ezen a ponton mutatkozik Jézus egészen másnak, mint amit elvártak tőle: arról beszél, hogy az elsőbbség, a dicsőség helyett szenvedés és halál vár rá, és ebben követői is részesülni fognak. Arról beszél, hogy Országában azok az elsők, akik másokat szolgálnak, hogy az Ő országában nincs irigység, könyöklés, irgalmatlan, másokat letipró törtetés, mert mindenki arra figyel, amivel segítségére lehet másoknak, mert a krisztusi szolgálat lényege abban áll, hogy akik szolgálnak, azok az embertársban, főleg a legszegényebbekben, a társadalom szélére szorultakban, a megfeszített és feltámadott Krisztust szolgálják, vele találkozzanak.

Ennek a szolgálatnak a forrása Jézus magatartása és szenvedése, aki nem azért jött, hogy uralkodjon, hanem, hogy szolgáljon, hogy övéinek lábát megmossa, hogy életét adja…

A Názáreti Jézusban Szent Ferenc atyánk Isten titkát ismeri fel, emberségünk és törékenységünk testében az Atya Igéjét. Ugyanis Isten számunkra nem, mint mindenható és uralkodó tapasztalható meg, hanem Jézus személyében, mint alázatos és szelíd szívű szolga. Nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Ő, aki a mindennél nagyobb, de Jézusban mindig a kisebbnek mutatatja önmagát, lemond a hatalomról és uralomról, és az alázat, a szolgálat útját járja.

Ezért Szent Ferenc atyánk azt akarja, hogy az ő lelkiségét követők, az általa alapított rendi közösségek legyenek a hatalomtól és az uralkodástól mentes szigetek, ahol csupa szolgáló és egymásra figyelő testvér él, nem pedig parancsoló és hatalmaskodó úr. Ezt az alapvető magatartást fejezi ki a „minoritas”, a kisebb szó, mely annyira fontos volt a számára, hogy ez lesz a rend hivatalos neve is: ordinum fratrum minorum, azaz a kisebb testvérek rendje, csak a nép megnevezése szerint vagyunk ferencesek, magyar földön barátok.

A szolgálat nem az érvényesülés útja, hanem az igazi, a krisztusi nagyság elérésének lehetősége. Az emberek szemében a szolgálat akár kívánatos is lehet, ha nagy embert szolgálunk, s a szolgálattól így sokat remélhetünk. Ezzel ellentétben Jézus szemében a szolgálat annál értékesebb, minél elesettebb, kisebb, kiszolgáltatottabb az, akit szolgálunk. Mert a cél nem valami más, amit szolgálatunk által el akarunk érni, hanem a másik ember megismerése, elfogadása és általa Krisztus befogadása, mert, ahogy Ő fogalmaz: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).

Ehhez azonban alázatra van szükség. Már pedig a föld porából teremtett ember egyre magasabbra tör, míg a mindennél hatalmasabb Istenfia a legnagyobb mélységekbe ereszkedik alá – értünk, szeretetből.

Igen, Isten iskolájában minden tananyag a Jézus által bemutatott alázatra épül, márpedig az ember számára ez a legnehezebb lecke. Hisz mindannyiunk igénye, hogy észrevegyenek és értékeljenek bennünket; szinte mindenfajta e világi fáradozásunknak ez az egyik mozgatórugója. Ennek ellenére, Jézus azzal a „képtelenséggel” áll elő, hogy „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35).

Ez a törekvés teljesen idegen a mai ember természetétől. Ha igazán őszinték vagyunk, be kell ismernünk, hogy az embert nagyon fájdalmasan tudja érinteni, ha nem kap elismerést, ha megfeledkeznek róla, ha kihagyják a felsorolásból. Hiúsága sebeződik meg, amire sértődöttséggel reagál; a sértődöttség haragot táplál, a harag pedig rossz tanácsadó…

Nekünk nem lehet más tanító Mesterünk, csak egyedül Jézus. A tőle való tanulás felsőfoka a kicsiségben rejlő nagyság felismerése, amelyre személyesen adott példát nekünk. Aki e téren már némi gyakorlatra tett szert, az tanúsíthatja, hogy mennyi áldás rejlik benne. Ezért is érdemes minden adódó alkalmat megragadni a kicsivé alakulás gyakorlására. Lehet, hogy éppen ennek a nehéz leckének a megtanulása jelenti majd a legnagyobb segítséget életünk terheinek a hordozásához.

Egy kolduló szerzetesről jegyezték fel, hogy amikor az árvaház kis lakói számára gyűjtött, valaki arcul köpte. A szerzetes letörölte az arcát, újra kinyújtotta kérő kezét, és szelíden csak ennyit mondott: „nos, én már megkaptam a magam részét; most arra kérem, hogy adakozzon a gyermekeknek.” – Bizonyára sokat gyakorolta már ezt a jézusi erényt, azért találta fel ilyen jól magát a megalázó helyzetben.

Ne feledjük, az embert nem csak a másik ember rosszindulata, hanem a saját hiúsága, érzékenykedése fosztja meg a legtöbb örömtől. Ragaszkodunk ahhoz, ami megítélésünk szerint megillet bennünket és ezt szinte soha nem kapjuk meg. Ennek óhatatlan velejárója a csalódás, a megkeseredettség és az ebből fakadó pesszimizmus, borúlátás. Épen a múlt vasárnap mondta valaki: „a pesszimista embernek mindig igaza van, de sosincs öröme”. Pedig annyi szépség vesz körül bennünket, amelyet talán nem is veszünk észre a folytonos irigykedésben, méricskélésben, hogy mit adtunk, és mit kaptunk érte cserébe. Az évek meg egymás után suhannak el felettünk, míg mi balga módon csak a veszteségeinket és a sérelmeinket számolgatjuk. Mindez azért van így, mert olyan nehezen akarjuk megtanulni azt, amire tanítómesterünk, Jézus biztat: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s bennem megtaláljátok lelketek nyugalmát.”(Mt 11,29)

Bizonyára jobban esett volna Jézusnak is, ha tanítványai nagyobb figyelemmel és együttérzéssel hallgatták volna a szenvedéséről mondott szavakat. De nem neheztelt, nem tett szemrehányást nekik. Nem, mert ő azt tette, amit tanított. Azért jött, hogy szolgája legyen mindenkinek, mert mindenkit szeretni akart, és befogadni Isten országába.

„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája”!

Talán a mondottak alapján jobban megértjük ezeket a jézusi szavakat. De ez kevés. Kevés figyelmesen hallgatni a szentmise prédikációit és bólintani rá, hogy úgy van, hogy jó vagy kevésbé jó beszéd. Valamikor már el is kellene kezdeni megélni Krisztus Urunk tanításait. Mert e nélkül a Szentírás minden egyes szava csak holt betű, és a kereszténység minden értéke csak egy a sok muzeális és kulturális értékek között.

Amint a beszéd elején mondtuk a ma hallott jézusi igazságokat lehetetlen emberi ésszel belátni. Csak akkor értjük meg igazán, hogy Jézus micsoda nagyszerű dolgot tárt elénk akár a mai evangéliumban, akár az egész tanítását tekintve, ha törekszünk is komolyan úgy élni, ahogy Ő tanította, s még inkább elénk élte. És ebben nem vagyunk egyedül: hisz segíthetjük egymást, mi, akik hasonlóképpen gondolkodunk, segítségünkre van az Esztelneki Madonna, a Boldogságos Szűzanya, aki életével bizonyította, hogy Jézus Igéi megvalósíthatok, és ami a legfontosabb, segít bennünket Isten is az ő ingyenes, természetfeletti ajándékaival, sőt Önmagával, amikor minden egyes szentmisében, lelki erőforrásul adja saját magát, a kenyér ás a bor külső színében, az Oltáriszentségben.

Követni foglak!

Ha tudnád… Imre atya írása - újra olvasva

Nem is gondolod, milyen gyakran gyógyulnak meg tört szívek, és egyenesednek fel rokkant ember-lelkek, csak azért, mert szóba állsz velük.

Ha gondolnád, többször beszélgetnél az emberekkel...

Nem is sejted, hányan gyógyulnak körülötted meg csupán csak azért, mert elmondhatják Neked kisebb-nagyobb bánataikat.

Ha sejtenéd, gyakrabban hallgatnád meg az embereket...

Fogalmad sincs arról, hányan örvendenek ismerőseid és barátaid közül,

mert pár sort írsz nekik vagy néha felhívod őket.

Ha tudnád, gyakrabban írnál nekik, és többször hívnád fel őket...

Elképzelni sem tudod, hány embernek vagy Te a fény,

amikor az élet egy-egy sötét éjszakája rájuk borul.

Ha egyszer rádöbbennél, akkor mindig ragyogna az arcod és a szíved...

Elgondolkoztál-e már ezeken a dolgokon?

Stuttgart, 2013-07-09.

A kép innen származik

A jubileumi Mária-év bezárása - Aki zarándokol, önmaga felé tart - Ambrus Ágnes írása

Foto: fr. Szilveszter ofm

... A jubileumi Mária-év bezárása alkalmából a magyarországi Lendvai József és a felsőháromszéki Szalló János szervezésében, szeptember 9–13. között magyarországiak és erdélyiek közös gyalogos zarándoklatára is sor került az erdélyi Mária-út legdélebbi szakaszán, a Perkőről indulva Csíksomlyóig.

A kezdeményezők azzal a szándékkal szervezték a közös gyalogos zarándoklatot, hogy hagyományt teremtsenek, és az elkövetkező években is sor kerüljön rá, ha lesz rá igény. A közös székely–magyar zarándokútra azokat a székelyeket és magyarokat várták, akik szerették volna megélni, mit is jelent, amikor a „Vándor fecske hazatalál,/Édesanyja fészkére száll” – tudtuk meg.

Szalló János kézdiszentkereszti szervező elmondása szerint Lendvai József, Pilisszentkereszt volt polgármestere, a Mária-zarándoklatok szervezője bejárta gyalog a közép-európai fő Mária-utakat – volt Mariazellben, Csíksomlyón, Częstochowában és Medjugorjéban –, és most a mellék-Mária-utakon történő zarándoklatokat igyekszik meghonosítani. Hozzáfűzte: ha az elsőnek nem is volt sok résztvevője, nem hagynak fel a kezdeményezéssel, a következő években is megszervezik itt a zarándoklatokat.

Ambrus Ágnes teljes írása a Morfondír oldalán olvasható

Ferenc pápa videóüzenete a Szerzetesek Tere rendezvényre (magyar felirat...

Szeptember 13-án a Mária-év záró momentuma.

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.069.13.

Ki számomra, számodra Jézus? – Évközi 24. vasárnap

Manapság népszerű műfaj a közvélemény-kutatás, különösen egy-egy politikai választás előtt. Máskor egy egész országot szavaztatnak le döntő fontosságú kérdésekben. – A mai evangéliumi szakasz tanúsága szerint 2000 évvel ezelőtt az Úr Jézus is közvélemény-kutatást rendezett saját személyére vonatkozólag: „Kinek tartanak engem az emberek?”- kérdezte apostolaitól. A liturgia pedig elénk tárja a mai vasárnappal a jézusi közvélemény-kutatás eredményét. Teszi ezt azzal a célzattal, hogy a mai keresztényeket, vagyis bennünket is döntés elé állítson és arra ösztönözön, hogy mi magunk is választ adjunk a kérdésre.

Nagyon fontos ennek a kérdésnek a tisztázása. Fontos, mert ettől függ keresztény azonosságunk megőrzése, hitünk élővé tétele, sőt földi és örök boldogságunk is. Hiszen ha Jézus valóban a Messiás, ahogy Péter apostol vallja, vagy az élő Isten fia, ahogy Szt. Máté evangélista fogalmaz, akkor el kell döntenünk, hogy mihez kezdünk ezzel a tudással, engedjük-e hogy hatással legyen az életünkre, a mindennapjainkra, hogy újjá teremtsen bennünket, vagy sem?

Visszatérve a kérdésre: „Kinek tartanak engem az emberek?”

Az ellenséges világ kritikáját tapintatosan elhallgatták a felmérést végző tanítványok. Az evangéliumok egyéb helyeiből azonban könnyen összeállíthatjuk a fölsorolást: „falánk és borissza ember…, Belzebub cinkosa…, törvényszegő…, forradalmár…, lázító…, istenkáromló…” Ezek nemcsak tekintélyét kezdték ki, becsületébe gázoltak bele, de a halálos ítélet meghozatalát is elősegítették.

Viszont a jó-szándékúak véleménye kevésbé volt sértő a Mesterre. Keresztelő Jánossal…, Illéssel…, Jeremiással hasonlították össze. A közös vonás ezekben, hogy prófétának, nagy embernek, de csak embernek tartják.

Azonban bármennyire is elemeznénk a hasonlóságokat, mégis sokkal kirívóbbak a különbségek. Érezte is ezt biztosan mindegyik apostol, de a kérdésre, hogy „hát ti kinek tartotok engem? - nem találtak megfelelő választ.

Egyedül Péter válaszolt a többiek nevében is: „te vagy a Messiás.” Sokkal egyszerűbb volt mások véleményét ismételgetni, azok észrevételét sorolgatni. Annál nehezebb feladatnak bizonyult valami olyant mondani, ami a mélyről jön, ami személyes, ami tökéletesen fedi a valóságot.

Mert az Úr nem arra volt kíváncsi, hogy jól tudják-e a leckét, hogy képesek-e mint egy kis iskolás, megismételni, amit tőle hallottak, vagy mások mondtak. Azonosulniuk kellett vele, különben hogyan is válhattak volna a későbbiekben apostollá?

Jézus kérdése, bennünket is sürget, nekünk is választ kell adnunk e kérdésre. Igaz sokkal egyszerűbb lenne elmondani azt, amit a hittanórán tanultunk, vagy mások véleményét ismételgetni. Például, hogy mit mondtak a nagy emberek, a szentek, esetleg a történészek Jézus személyéről, vagy éppen az ellenségei?

Azonban a kérdés sokkal személyesebb, ma az Úr az én személyes véleményemet szeretné hallani, itt és most. A hitem szavát, az életem és tetteim hitvallását várja az Úr. És itt nem lehet mellébeszélni, nem lehet kitérni a válasz elől. Olyan választ kell adnom, amelyet csak én adhatok és senki más, mélyről jövőt és személyeset, olyat, ami mögött tartalom és elkötelezett élet van.

Itt figyelembe vehetjük Péter apostol vallomását, aki a mennyei Atya kinyilatkoztatását foglalta szavakba: „te vagy a Messiás”, vagy Szt. Máté evangéliumában: „Te vagy Krisztus az élő Isten fia". De úgy tűnik, hogy ez a vallomás nélkülözi a személyes jelleget, ti. „az én számomra kicsoda Jézus Krisztus?" Nos, erre az evangéliumokban Tamás apostol válaszolt a legszemélyesebben. Amikor kételkedése után újra megjelent az apostoloknak és köztük neki is a feltámadt Krisztus, akkor térdre roskadva ennyit mond: „Én Uram, én Istenem".

Tamás apostol azzal, hogy Krisztust Urának és Istenének vallotta, egy egész életre elkötelezte magát mellette. Ettől a pillanattól kezdve Tamás életében minden egészen megváltozott. A Krisztus istenségébe vetett hit megvilágította egész emberi létét, új értelmet és célt adott neki. Ettől kezdve legfontosabb feladatának érzi, Krisztust vinni az emberekhez, Krisztust hirdetni a nemzeteknek Olyannyira mély volt ez a Krisztus melletti döntés, hogy később, amikor életét menthette volna, ha megtagadja Krisztust, ő nem tette. Inkább választotta a halált, mert Krisztus nélkül az életet értelmetlenek találta.

Mindannyiunk súlyos kötelessége a Krisztusba vetett hitet nemcsak megvallani, hanem tovább adni, ahogyan tette Tamás és a többi nagy Krisztus-követő. Krisztus arra küld bennünket, hogy szerepünk a kovászé legyen, vagyis, belülről alakítsuk át, szenteljük meg azt a világot, azt a családot, azt a munkaközösséget, azt a baráti kört, amelyben élünk.

Ránk vár az a kényes feladat, hogy az élet minden területére és állapotába elvigyük az evangélium örömhírét: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz benne, annak örökélete, örök boldogsága legyen”(Jn 3,18). Azonban e feladatnak csak akkor tudunk eleget tenni, ha hitünk alapja nem a szokás, nem a hagyomány, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni, hanem a személyes meggyőződés. „Hiszek, mivel meggyőződtem az igazságról”.

Ne feledjük, ha hitünk alapja a személyes meggyőződés, az öntudatos hit, akkor igehirdetésé válik az életünk és mindenkori magatartásunk. Lényünkből és viselkedésünkből fog sugározni az a tény, hogy „az Úr nekünk édes Istenünk” és vidám dolog Őt szolgálni. Életvitelünkön pedig meg fog látszani az, hogy Istennel szeretet viszonyba, élő, személyes kapcsolatba kerülni olyan csodálatos élmény, hogy tőle kedvünk kerekedik magunkhoz ölelni az egész világot, és jónak lenni mindenkihez.

A történelem véres lapjai között mindig ott derengett a remény fénye: a Jézus Krisztusról szóló evangélium jelenléte. Mindig voltak emberek, akiket megérintett a jézusi tanítás, akik megélték az evangéliumot, mert az Úr Jézussal való találkozás annyira valóságos volt a számukra, hogy bele szerettek és érte képesek voltak mindent megtenni.

Gondolok itt az evangéliumbeli szamariai asszonyra, aki ott hagyja korsóját Jákob kútjánál, mert hírül akarja adni a település lakóinak, hogy találkozott a Messiással, Jézussal. - Assisi Szt. Ferenc atyánkra, aki az anyagi jólét biztonságát elhagyva szegénységben követte Krisztust, s ezzel egy olyan forradalmat indított el, amely belűről reformálta meg az egyházat. – Vagy Árpádházi Szt. Erzsébetre, aki a szegényekben, a szenvedő betegekben, a társadalom kivetettjeiben szolgálta Krisztust. – Illetve a közelünkből, Altorjáról származó, boldog Apor Vilmos vértanú püspökre, aki az üldözöttek, a zaklatottak védelmére kelve áldozta életét Krisztusért a második világháború alatt Győrben. - De fölidézhetjük Erdély nagy és hitvaló püspökének, Isten szolgájának, Márton Áronnak az alakját, aki a legnehezebb időkben, az ateista diktatúra éveiben volt az igazságnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népének jó pásztora, s akinek „tanítása és példája” ma is világító jel mindannyiunk számára. – De utalhatunk korunk szentjére, boldog Kalkuttai Teréz anyára, akivel volt szerencsém találkozni, s aki a kényelmesebb kolostori életet feladva, minden idejét, s energiáját Isten imádására, s a felebarát, a szegények legszegényebbjeinek szolgálatára fordította. - De idézhetnénk korunk öntudatos és elkötelezett családjait, vagy éppen az egyedül élőket is, azokat a férfiakat és nőket, időseket és fiatalokat, akik életvitelükkel, mindennapi magatartásukkal, beszédjükkel és tetteikkel tesznek tanúságot arról, hogy a Jézussal való találkozás, az ő személye és tanítása életbevágóan fontos az ő számukra.

Külső és belső csendet kellene teremtenünk, magunkba szállnunk és elgondolkodnunk a már mondottak segítségével. Vajon miért van az, hogy mi, akik hívőknek valljuk magunkat, sokszor olyan élettelen magatartást tanúsítunk, olyan az életvitelünk, hogy az egyáltalán nem vonzó, sőt olykor taszító, mert a szürke-hétköznapok közepette, akár mint munkaadók, akár mint munka vállalok, amikor egy kis anyagi érdek, könnyű gazdagodási lehetőség van a háttérben, úgy viselkedünk, mintha sohasem hallottunk volna az Úr Jézus tanításáról, evangéliumáról. Némelykor úgy tűnik, mintha belefáradtunk volna a Krisztus-követésbe. Sokszor a mindennapi életünk olyan, mintha sohasem találkoztunk volna Vele.

Vajon nem azért van ez így, mert a kérdésre: hogy „az én számomra kicsoda Krisztus?"- helytelen, olcsó, felszínes választ adtunk, vagy egyáltalán nem válaszoltunk rá, közömbösök maradtunk?

Akkor végül is: Ki számomra, számodra Jézus?

Talán Tamás apostollal Uradnak, Istenednek vallod Őt? Az Úrnak, Istennek engedelmeskedni, szolgálni szoktak; az ember odaajándékozza neki a szívét. Ki, vagy mi foglalja el a te szívedet?

Még egy kérdés: Mit kér tőled Jézus, ha őt Uradnak, Istenednek vallod, abban a konkrét élethelyzetben és állapotban, amelyben élsz, akár mint munkaadó, akár mint munkavállaló, a családban, akár mint férjtől, feleségtől, akár mint szülőtől vagy gyermektől, a munkahelyen, az iskolában, a szórakozó helyen, az utcán?

Ne feledd, Jézus mindent kér, mert mindent neked adott a kereszten. Ezért tiszta szívet kér tőled, melynek közepében Ő áll.  Egy szegény és szabad szívet kér, amelyben ő lesz a te gazdagságod. Egy engedelmes és rendelkezésre álló szívet kér, amelybe az Ő akarata befogadást és az Ő szava meghallgatást nyerhet. Azt kéri, hogy – amint Mária, a názáreti Szűz, a szabad, szegény és engedelmes szívű lány – te is hittel mondjad: „Íme, itt vagyok, legyen nekem a te igéid szerint…”

És most, amikor már tudod, hogy kicsoda számodra Jézus, és azt is, hogy mit kíván tőled: fáradt vagy? “Kelj föl és egyél…- mondta az angyal a menekülő, fáradt Illés prófétának – vegyétek és egyétek, ez az én testem… - ismétli a pap minden szentmisében Krisztus szavait –, mert még hosszú út vár rád” (1Kir 19,7).

Lehetetlennek tűnik ma az öntudatos, elkötelezett keresztény élet? „Istennél semmi sem lehetetlen”(Lk 1,37). Félsz? Nyisd ki életed kapuját Krisztusnak, aki azt mondja: „ne félj, mert én veled vagyok minden nap a világ végezetéig. ”

A Perkőtől Csíksomlyóig - gyalogos zarándoklat - képes beszámoló a 2-ik napról

Lendvai József (Magyarország) és Szalló János (Erdély, Felsőháromszék) szervezésében került sor a szeptember 9 és 13 közötti, magyarországiak és erdélyiek közös gyalogos zarándoklatára, a Perkőről kiindulva az Erdélyi Mária Út legdélebbi szakaszán Csíksomlyóig. József szeretné, ha ez a közös gyalogos zarándoklat rendhagyó lehetne, ha az elkövetkező években is sor kerülhetne rá, ha lennének emberek, akik igényt tartanak rá.

A gyalogos zarándoklat apropóját a Csíksomlyói Kegytemplom Szűz Mária szobor alkotásának ötszáz éves évfordulója alkalmából tartott jubileumi Mária-év lezárásának hálaadó szentmiséje adta, amit vasárnap délelőtt fél 11-kor egyházmegyénk főpásztora, György érsek atya végez. 

A zarándoklat első 10 km-es szakaszát 7-en tették meg a Perkőtől az esztelneki ferences kolostorig. Köztük volt a kézdiszentkereszti plébános, Gábor atya is.

A zarándoklat második 24 km-es szakaszát 6-on jártuk végig. Esztelnekről délelőtt 9 órakor indultunk, a ferences templomban bemutatott szentmiseáldozat után. A Csángótelepen és Kászonjakabfalván át, a Mária út jeleit követve jutottunk el Kászonaltízre délután 5 órára. Imádkozva, énekelve, beszélgetve, kisebb pihenőket tartva, a táj szépségeit figyelve, elmélkedve tettük meg, az „edzés” nélküliek számára (jómagam is ezek közé tartoztam) nem könnyű útszakaszt. 

Erről az útszakaszról szeretnék megosztani néhány képet és egy ide találó verset…

Jövés-menés helyett...

Aki zarándokol, nem rohan

Aki zarándokol, nem menekül

Aki zarándokol, nem menetel

Aki zarándokol, nem túrázik

Aki zarándokol, nem kirándul

Aki zarándokol, nem sétál

Aki zarándokol, nem bóklászik

Aki rohan, azt az idő szorítja,

Aki zarándokol, azt az idő tágítja

Aki menekül, önmaga elől fut

Aki zarándokol, önmaga felé tart

Aki menetel, másokhoz igazodik

Aki zarándokol, saját ritmusára jár

Aki túrázik, teljesít

Aki zarándokol, teljessé lesz

Aki kirándul, kikapcsolódik

Aki zarándokol, bekapcsolódik

Aki sétál, nézelődik

Aki zarándokol, befelé figyel

Aki bóklászik, céltalan

Aki zarándokol, célra talál

Aki zarándokol, úton van.

Aki zarándokol, jó úton van.

Báloztak a nyárádremetei csőszök

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.09.06.

Erdő Péter bíboros szentbeszéde a megújult Mátraverebély-Szentkúti Nemze...

„Lelki fegyver a rózsafüzér”

Élő közvetítés a csíksomlyói kegytemplomból 10,30 -tól. Évközi 23-dik Vasárnap. 2015

„… adj nekem biztos reményt!- Évközi 23 vasárnap

Kaplonyi deportáltak - Szilveszter archívum

Valaki mesélte egyszer, hogyha a mennyországban lenne egy hivatal, amely a benyújtott panaszokat fogadná, akkor oda a legtöbb panasz, a „meg nem hallgatott ima” címszó alá érkezne. Az emberek imádkoznak, de sokszor úgy tűnik, mintha nem nyernének meghallgatást, mintha nem kapnának választ kéréseikre, kérdéseikre.

Hallgat az Isten, távol az Isten, elfelejtett az Isten, talán nincs is Isten, talán üres az ég és nincs remény... Hány ember szívéből törnek fel napjainkban ilyen gondolatok! És mégis, ennek ellenére olykor felcsillan az ember szívében a felismerés, visszatekintve életünkre: hogy amikor a legkevésbé vártuk, a legkevésbé reméltük, akkor tapasztaltuk meg Isten jelenlétét, akkor fedeztük fel Isten működését az életünkben. Az igazság az, hogy Isten mindig és mindenütt jelen van, csak szem kell, hogy lássuk, fül kell, hogy halljuk, szív kell, hogy érezzük, befogadjuk.

A mai szentírási részek ebben akarnak segítségünkre lenni, amikor az Üdvözítő Istenben való remény üzenetét tolmácsolják a mi számunkra, mert Izajás próféta jövendölése szerint „megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog… és a némák nyelve örvendezve ujjong”(Iz 35, 5-6).

A kinyilatkoztatás Istene a történelem eseményeiben működik. Nem úgy, hogy ebben a fejlődő világban minden ellentétet megszüntet, mindent összehangol, hanem úgy, hogy jövőt ígér. Akárcsak a választott népnek a babiloni fogság idején. A teljes elveszettség pillanatában Izajás próféta arra buzdítja a népet, hogy egyedül Istenben keresse szabadulását. „Bátorság! Ne féljetek! Íme eljön Istenetek… jön, hogy szabadulást hozzon nektek!”(35,4) – olvastuk az első olvasmányban. A próféta bár nem látja a szabadulást, de szilárdan hiszi, hogy Isten közbe fog lépni népe javára, ami később meg is történt.

Isten kezdettől fogva úgy mutatkozott be, mint aki népét megszabadítja, a gyengét megerősíti, a vándornak hazát ad, az éhezőt jóllakatja, a keresőt kielégíti. Jézus Krisztusban még mindezekhez hozzáfűzte: Ő az, aki a holtakat feltámasztja, és a mulandó életet örökléttel cseréli fel. Nem a jelen helyzetet merevíti meg, nem a földön kialakult igazságosságot, reményt és szeretetet állandósítja, hanem teljességet ígér. Istenben olyan teremtő és üdvözítő áll előttünk, „akinél minden lehetséges” (Mt 12,27).

Annak ellenére, hogy Ő a természetfeletti, az egészen „más”, az egészen távoli, mégis jelen van. Ő áll minden jogos igény, minden igazi szeretet mögött. Nemcsak kívül áll történelmünkön, hanem egészen benne is van: az Ő igazságossága követeli a gyengék védelmét, az elnyomottak felszabadítását, az Ő szentsége kötelez a bűn megbánására és kerülésére, az Ő irgalma írja elő a megbocsátást. Az egyház nem azt az Istent hirdeti, aki egyszerűen van, hanem azt, aki itt van, velünk van, aki bennünk és általunk működik, s írja a történelmet. Őt hallgatjuk, megszólítjuk, tőle kérünk, neki hálát adunk.

A megszabadulás művéről Izajás két szempont szerint jövendöl: a csodálatos gyógyulások visszaadják az embernek fizikai épségét: „megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog… a némák nyelve ujjongva ujjong”(Iz 35, 5-6), s a sivatag bővizű, kellemes tartózkodási hellyé válik: „vizek fakadnak a pusztában”.

Mindez azt a mély átalakítást hirdeti meg előre, amelyet az újszövetségben Krisztus művel az emberben és a teremtésben. Mert Krisztus óta az emberi lét hozzá van kötve Istenhez, s nincs az a reménytelen helyzet, amely azt a kapcsolatot elszakítaná. Azért „dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből pedig kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg” (Róm 5,3-4).

Kétezer év keresztény millióinak élete bizonyítja, hogy a keresztény ember alapvető érzelmi beállítottsága nem a félelem, hanem az öröm, a hála és a remény. Hiszen „ha Isten velünk, ki ellenünk? – vallja Pál apostol. – Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,31-39). Szent János apostol pedig azt állítja, hogy: „A szeretetben nincs félelem, a tökéletes szeretet kizárja a félelmet” (1Jn 4,18-19). Békét, az ő békéjét hagyta ránk Jézus (Jn 14,27). Örömöt, az ő örömét adta nekünk (Jn 16,22). Senki tőlünk azt el nem veheti.

Az evangéliumi szakasz, a süket meggyógyításával, a Messiásra vonatkozó prófétai ígéretek megvalósulását mutatja be, s egyben igazolja, hogy a választott nép reménye nem volt hiábavaló. A Jézus által művelt csodálatos gyógyítások erre a kiáltásra ragadják a népet: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta a hallásukat, a némáknak beszélőképességüket”(Mk 7,37). Ezek a csodák azt bizonyítják, hogy az ószövetségi prófétai jövendölés nem maradt puszta szó, annak ellenére, hogy Jézusig eltelt néhány száz év: ugyanakkor jelei egy olyan teljesebb megszabadulásnak, amely az embert bensőjében újítja meg, a bűnbánat szentsége által.

Az Úr Jézus, aki hallóvá tette a süketeket és megszólaltatta a némákat, a keresztség szentségében ma is, megszabadítva az embert a bűntől, alkalmassá teszi arra, hogy lelkében a remény csírája szárba szökkenjen, hogy meghallja Isten szavát, megvallja hitét, és dicsérje az Urat.

Igaz a süketség, a fizikai némaság és sok más betegség továbbra is gyötri az emberiséget, de az is igaz, hogy a Krisztusban újjászületett keresztény belsőleg már se nem süket, se nem néma, se nem vak vagy sánta. Szelleme megnyílt a hit felé, lelke alkalmas a remény befogadására, szíve pedig fogékony a szeretetre. Az ilyen ember képes arra, hogy megismerje Istent, és az Ő útjain haladjon.

A Biblia üzenete, a kinyilatkoztatás a mindennapi bajokkal küzdő embernek szól, vagyis nekünk: itt és most. Nem áltat azzal, hogy az élet megpróbáltatásai elől elmenekülhetünk, de biztosít arról, hogy a küzdelmek vége a biztos győzelem lehet. Ezért a remény összefonódik a türelemmel (Róm 5,4; 8,25). A remény központi helyzetét és lendítő erejét a rómaiakhoz írt levél világítja meg: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkűek: az Úr az, akinek szolgáltok. A reményben legyetek örvendezők, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak, segítsetek azokon, akik szükségben vannak” (12,11-13).

Tudjuk, hogy az isteni ígéret, amely reményünket felélesztette, halálunk után érhető el, de csak azzal a helytállással, amelyet a földi életben tanúsítunk. Ugyanis a remény pozitív erény, ez azt jelenti, hogy nem passzív tétlenségben, semmittevésben mutatkozik meg. Így csak abban van meg, aki buzgó a kötelességteljesítésben, türelmes a nehézségekben, állhatatos az imában és együtt érez mások bajaival, segít megoldani gondjaikat.

Az öröm abból fakad, hogy a hittel az élet forrása felé irányítottuk életünket, és tudjuk, hogy fáradozásunk nem hiábavaló. Igazi öröm csak az lehet, amelyben benne van a maradandóság biztosítéka. Krisztus ezt a teljes örömet ígérte (Jn 16,24), de csak azoknak, akik kitartanak mellette, illetve őt követik. Külön hangsúlyozza, hogy amit az ő nevében kérnek az Atyától, azt is megszerzi nekik.

Olyan a keresztény remény, mint egy kis mécses lángocskája, amelyet a Szentlélek olaja táplál. Rátörhet mindenfelől a világűrt betöltő sötétség, mégsem tudja eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény!

Csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. Hogy mennyire igaz ez, arról a leginkább, és a leghitelesebben azok tudnak beszélni, akik közöttünk élnek és kemény megpróbáltatásokon mennetek át.

Itt eszembe jutnak a kaplonyi deportáltak, az idős sváb férfiak és nők, volt plébániám hívei, akikkel volt szerencsém találkozni, beszélgetni, akik megjárták a szovjetdeportálással járó poklokat és testileg, fizikai erejükben megfogyatkozva, de hitükben megerősödve tértek haza. Érdemes megkérdezni a kemény megpróbáltatásokon átment hívő embereket reményük felől, különösen akkor, amikor kishitűeknek bizonyulunk, akkor, amikor szinte minden semmiség miatt reményt vesztettekké válunk, és kétségbe esünk, amikor arról panaszkodunk, hogy az Isten se hallgat meg minket. 

Igen, csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. S mind ez azért van, mert a reményt hatalmas erő élteti és táplálja a századokon át: Isten Lelkének ereje.

Azt hiszem, befejezésül semmi sem talál jobban ide, mint Szt. Ferenc atyánk imája, amelyben kérjük: Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.

Szentírási részek: Iz 35, 4-7: Mk. 7, 31-27

Isten hozott Benneteket! – Imre atya írása

Már nagyon vártam a találkozást! Ha nem tudtam volna, hogy mindannyiótoknak szüksége van a pihenésre és a kikapcsolódásra, nem is beszélve a rokonaitokkal és barátaitokkal való találkozásra, akkor türelmetlenebb lettem volna!

Így azonban türelmesen vártam arra, hogy ismét találkozzunk!

A képen két kéz látható, amint keresi egymást, hogy összeérjen, összekulcsolódjék...

Így legyen közöttünk is az elkövetkező időben: keressük egymást, fogjuk meg egymás kezét, és kulcsoljuk össze őket. Csak így lehet együtt menni az úton, csak így lehet együtt dolgozni a közösségért - és Istenért!

Holnaptól eggyel többen leszünk: Merlás Tibor atya is velünk tart az úton, hogy - a püspökség jóvoltából - együttlétünk még gyümölcsözőbb legyen! Fogadjátok szeretettel őt is!

Köszönjük az Úrnak azokat is, akiket majd hozzánk vezet! Kérjük, hogy legyünk nekik is jó útitársaik!

XVI. Benedek (volt) pápánk mondta: "Zarándok-egyház vagyunk" ! Nem véletlenül választottuk szeptember első vasárnapját a Zarándokok Találkozója Vasárnapjának!

Együtt akarunk vándorolni ebben a félévben is.

Kézen fogva!

Ezt kívánom minden kedves Hívemnek,

zarándoktársi szeretettel

Imre atya

Forrás: stuttgarti magyar katolikusok