Oldalak

vasárnap, szeptember 20, 2015

Ki a nagyobb? - Évközi 25. vasárnap

A kép forrás helye itt érhető el
A mai evangéliumi szakaszban (Mk 9,30-37) olyan emberi magatartásra, életformára tanít Jézus, ami szöges ellentétben áll korunk divatjával, közfelfogásával. Azonban a Jézus által javasolt életforma olyan, amit lehetetlen puszta ésszel belátni, főleg nem, a túlzottan anyagias ember eszével. Csak az érti meg ennek igazságát, csak az látja be értelmét, aki elkezdi élni, megvalósítani ezeket.

Jézus életének vége felé szükségesnek tartja elmondani tanítványainak, hogy szenvedés és halál vár rá, de fel fog támadni. Nyilván elő akarta készíteni őket, hogy a fájdalmas események bekövetkeztével, ne rendüljön meg a hitük.
Érdemes megfigyelni, hogy hogyan reagálnak erre a fontos bejelentésre az apostolok. Korábban, amikor először erről beszélt nagy volt a felháborodás és a tiltakozás: Péter megkísérelte lebeszélni Jézust arról, hogy mindezt vállalja (Mk 8,33). Most már egészen más a helyzet. A tanítványok nem is foglalkoznak a hallottakkal, szinte eleresztik a fülük mellett a szenvedésről, halálról szóló jövendölését. Ehelyett fontosabbnak tartják eldönteni, hogy ki a legnagyobb, a legelső közöttük.

Elég fonák a helyzet. Miközben Jézus arról beszél, ami számára a legnehezebb és legfájdalmasabb, az apostolok éppen azt akarják sürgősen tisztázni, hogy ki a legnagyobb, a legrangosabb közülük.
A hatalmi törtetés földúlja az apostolok közösségét, és ez sajnos ma sincs másként. Ez a hatalmi törtetés, a mások fölé emelkedés vágya, és az "igazam van" kórsága ma is megkeseríti a falusi vagy épen városi közösségek, olykor a családok vagy épen a templomi közösségek életét is, és elhomályosítja Krisztus képét, ahogy ezt a történelem tanúsítja. Holott Ő azért jött, hogy szolgáljon, hogy a kicsinyek, a gyöngék, és az elnyomottak, vagy, ahogy Ferenc pápa fogalmaz, a társadalom peremére szorultak oldalára álljon.
Az irigységből fakadó versengés szelleme az élet szinte minden területét áthatja. Mondhatjuk azt is, hogy megmérgezi, hiszen a mindenáron való érvényesülés, az előbbre jutás, a karrier és az anyagiak hajhászása háttérbe szorítja az igazi emberi értékeket és tönkreteszi a személyek közti kapcsolatokat, legyen szó akár munkahelyről, rokonságról vagy épen barátságról.

Az Úr Jézus egy gyermeket állítva apostolai elé, kijelenti: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem”(Mk 9,37).
A befogadás itt elsősorban azt jelenti, hogy a gyermek egyszerű lelkületét kell elsajátítani. Egyszerű az ő lelkülete abban az értelemben, hogy amit mond és gondol nem bonyolult, hanem világos, könnyen érthető. Egyszerű abban az értelemben is, hogy a tulajdonságai benne egységben, harmóniában vannak. Általában nincs benne alattomosság, kétszínűség.
A mondottak alapján képet alkothattunk arról, hogy mit jelent "befogadni" a gyermeki lelkületet. Mennyire fontos volna megvalósítani ezt ebben a mai, szomorú világban, amikor még az önmagukat gyakorló keresztényeknek nevezők is, „megengedett” eszköznek tartják a kétszínűséget, a színészkedést, az alattomosságot, a szembe mosolygást és a hátba szúrást ahhoz, hogy per pillanat érvényesüljenek, illetve ideig-óráig tartó hatalmukat éreztessék mások fölött.

Sajnos ettől az egyszerű gyermeki lelkülettől még messze járunk, és messze jártak a „ki a nagyobb közülünk” kérdés fölött vitatkozó apostolok is. De Jézus nem adta, és nem adja fel. Van elég türelme s szeretete ahhoz, hogy segítse és alakítsa őket, s általa bennünket is. Most tehát meg akarja őket tanítani arra, ami bizony még nagyon hiányzik belőlük, s belőlünk: hogy hogyan érthetik meg és fogadhatják el, fogadhatják be Őt, s általa a másik embert maradéktalanul és teljesen, akivel azonosította magát.
„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája”(Mk 9,35) – mondja nekik, feltárva az igazi nagyság titkát, egyben az embertárs megismerésének és elfogadásának legbiztosabb útját. Jézus szerint az életben az a fontos, az a lényeges, hogy egymáshoz hogyan viszonyulunk, egymásra mennyire figyelünk, egymást hogyan szolgáljuk.

„Ha valaki első akar lenni…”- mondja. Éppen ezen a ponton mutatkozik Jézus egészen másnak, mint amit elvártak tőle: arról beszél, hogy az elsőbbség, a dicsőség helyett szenvedés és halál vár rá, és ebben követői is részesülni fognak. Arról beszél, hogy Országában azok az elsők, akik másokat szolgálnak, hogy az Ő országában nincs irigység, könyöklés, irgalmatlan, másokat letipró törtetés, mert mindenki arra figyel, amivel segítségére lehet másoknak, mert a krisztusi szolgálat lényege abban áll, hogy akik szolgálnak, azok az embertársban, főleg a legszegényebbekben, a társadalom szélére szorultakban, a megfeszített és feltámadott Krisztust szolgálják, vele találkozzanak.
Ennek a szolgálatnak a forrása Jézus magatartása és szenvedése, aki nem azért jött, hogy uralkodjon, hanem, hogy szolgáljon, hogy övéinek lábát megmossa, hogy életét adja…

A Názáreti Jézusban Szent Ferenc atyánk Isten titkát ismeri fel, emberségünk és törékenységünk testében az Atya Igéjét. Ugyanis Isten számunkra nem, mint mindenható és uralkodó tapasztalható meg, hanem Jézus személyében, mint alázatos és szelíd szívű szolga. Nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Ő, aki a mindennél nagyobb, de Jézusban mindig a kisebbnek mutatatja önmagát, lemond a hatalomról és uralomról, és az alázat, a szolgálat útját járja.
Ezért Szent Ferenc atyánk azt akarja, hogy az ő lelkiségét követők, az általa alapított rendi közösségek legyenek a hatalomtól és az uralkodástól mentes szigetek, ahol csupa szolgáló és egymásra figyelő testvér él, nem pedig parancsoló és hatalmaskodó úr. Ezt az alapvető magatartást fejezi ki a „minoritas”, a kisebb szó, mely annyira fontos volt a számára, hogy ez lesz a rend hivatalos neve is: ordinum fratrum minorum, azaz a kisebb testvérek rendje, csak a nép megnevezése szerint vagyunk ferencesek, magyar földön barátok.

A szolgálat nem az érvényesülés útja, hanem az igazi, a krisztusi nagyság elérésének lehetősége. Az emberek szemében a szolgálat akár kívánatos is lehet, ha nagy embert szolgálunk, s a szolgálattól így sokat remélhetünk. Ezzel ellentétben Jézus szemében a szolgálat annál értékesebb, minél elesettebb, kisebb, kiszolgáltatottabb az, akit szolgálunk. Mert a cél nem valami más, amit szolgálatunk által el akarunk érni, hanem a másik ember megismerése, elfogadása és általa Krisztus befogadása, mert, ahogy Ő fogalmaz: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).
Ehhez azonban alázatra van szükség. Már pedig a föld porából teremtett ember egyre magasabbra tör, míg a mindennél hatalmasabb Istenfia a legnagyobb mélységekbe ereszkedik alá – értünk, szeretetből.
Igen, Isten iskolájában minden tananyag a Jézus által bemutatott alázatra épül, márpedig az ember számára ez a legnehezebb lecke. Hisz mindannyiunk igénye, hogy észrevegyenek és értékeljenek bennünket; szinte mindenfajta e világi fáradozásunknak ez az egyik mozgatórugója. Ennek ellenére, Jézus azzal a „képtelenséggel” áll elő, hogy „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35).
Ez a törekvés teljesen idegen a mai ember természetétől. Ha igazán őszinték vagyunk, be kell ismernünk, hogy az embert nagyon fájdalmasan tudja érinteni, ha nem kap elismerést, ha megfeledkeznek róla, ha kihagyják a felsorolásból. Hiúsága sebeződik meg, amire sértődöttséggel reagál; a sértődöttség haragot táplál, a harag pedig rossz tanácsadó…

Nekünk nem lehet más tanító Mesterünk, csak egyedül Jézus. A tőle való tanulás felsőfoka a kicsiségben rejlő nagyság felismerése, amelyre személyesen adott példát nekünk. Aki e téren már némi gyakorlatra tett szert, az tanúsíthatja, hogy mennyi áldás rejlik benne. Ezért is érdemes minden adódó alkalmat megragadni a kicsivé alakulás gyakorlására. Lehet, hogy éppen ennek a nehéz leckének a megtanulása jelenti majd a legnagyobb segítséget életünk terheinek a hordozásához.
Egy kolduló szerzetesről jegyezték fel, hogy amikor az árvaház kis lakói számára gyűjtött, valaki arcul köpte. A szerzetes letörölte az arcát, újra kinyújtotta kérő kezét, és szelíden csak ennyit mondott: „nos, én már megkaptam a magam részét; most arra kérem, hogy adakozzon a gyermekeknek.” – Bizonyára sokat gyakorolta már ezt a jézusi erényt, azért találta fel ilyen jól magát a megalázó helyzetben.

Ne feledjük, az embert nem csak a másik ember rosszindulata, hanem a saját hiúsága, érzékenykedése fosztja meg a legtöbb örömtől. Ragaszkodunk ahhoz, ami megítélésünk szerint megillet bennünket és ezt szinte soha nem kapjuk meg. Ennek óhatatlan velejárója a csalódás, a megkeseredettség és az ebből fakadó pesszimizmus, borúlátás. Épen a múlt vasárnap mondta valaki: „a pesszimista embernek mindig igaza van, de sosincs öröme”. Pedig annyi szépség vesz körül bennünket, amelyet talán nem is veszünk észre a folytonos irigykedésben, méricskélésben, hogy mit adtunk, és mit kaptunk érte cserébe. Az évek meg egymás után suhannak el felettünk, míg mi balga módon csak a veszteségeinket és a sérelmeinket számolgatjuk. Mindez azért van így, mert olyan nehezen akarjuk megtanulni azt, amire tanítómesterünk, Jézus biztat: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s bennem megtaláljátok lelketek nyugalmát.”(Mt 11,29)

Bizonyára jobban esett volna Jézusnak is, ha tanítványai nagyobb figyelemmel és együttérzéssel hallgatták volna a szenvedéséről mondott szavakat. De nem neheztelt, nem tett szemrehányást nekik. Nem, mert ő azt tette, amit tanított. Azért jött, hogy szolgája legyen mindenkinek, mert mindenkit szeretni akart, és befogadni Isten országába.

„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája”!

Talán a mondottak alapján jobban megértjük ezeket a jézusi szavakat. De ez kevés. Kevés figyelmesen hallgatni a szentmise prédikációit és bólintani rá, hogy úgy van, hogy jó vagy kevésbé jó beszéd. Valamikor már el is kellene kezdeni megélni Krisztus Urunk tanításait. Mert e nélkül a Szentírás minden egyes szava csak holt betű, és a kereszténység minden értéke csak egy a sok muzeális és kulturális értékek között.

Amint a beszéd elején mondtuk a ma hallott jézusi igazságokat lehetetlen emberi ésszel belátni. Csak akkor értjük meg igazán, hogy Jézus micsoda nagyszerű dolgot tárt elénk akár a mai evangéliumban, akár az egész tanítását tekintve, ha törekszünk is komolyan úgy élni, ahogy Ő tanította, s még inkább elénk élte. És ebben nem vagyunk egyedül: hisz segíthetjük egymást, mi, akik hasonlóképpen gondolkodunk, segítségünkre van az Esztelneki Madonna, a Boldogságos Szűzanya, aki életével bizonyította, hogy Jézus Igéi megvalósíthatok, és ami a legfontosabb, segít bennünket Isten is az ő ingyenes, természetfeletti ajándékaival, sőt Önmagával, amikor minden egyes szentmisében, lelki erőforrásul adja saját magát, a kenyér ás a bor külső színében, az Oltáriszentségben.

Nincsenek megjegyzések: