Oldalak

vasárnap, szeptember 27, 2015

„Száz szónak is egy a vége”- Szentírás vasárnapja



Száz szónak is egy a vége”- szereti mondani a magyar ember. Ami a fontos e mondásban, az nem a „száz szó”, hanem az „egy vég”.
Amikor az Isten szólt az emberiséghez, akkor is egy ideig úgy látszott, mintha el rekedne a szavakba az érintkezés. Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz (Zsid 1,1). „De amikor elérkezett az idők teljessége” (Gal 4,4), egy vége lett a sok szónak, egy szó lett a sok beszédből; és ez az egy szó: Jézus. Ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk (Zsid 1,1).
Igen, az Isten kinyilatkoztatásának összfoglalata nem egy elmélet, nem egy eszmerendszer, nem is egy törvénykönyv, hanem egy élő személy, akiben az Isten emberré lett és az ember Istenné. És ez az ember nem volt aranykoronás király, diadalmas hadvezér, ügyes politikus, gazdag üzletember, de még csak önsanyargató aszkéta és sivatagi remete sem volt, hanemszelíd és alázatos szívű”, „a bűnösök barátja” (Mt 11,19), a béke fejedelme, aki soha semmit sem tett a saját maga érdekében, hanem mindent másoknak és másokért. Itt van az „egy vége” a „száz szó”-nak. És ez azegy vég” szólal meg a szívünkbe és arra hív, hogy bízzuk életünket Jézusra! Mert szent János evangélista szerint: „aki benne hisz, örökké él” (Jn 3,15). Viszont „aki azt állítja, hogy benne él, annak úgy kell élnie, ahogyan Ő élt” (1Jn 2,6).
Kt. A keresztények az örömhírt, amelynek neve „Jézus Krisztus”, végtelen kincsnek tekintették. Ezért érezték, hogy szent kötelességük megőrzése. „Timóteus, őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik” (2Tim 1,14) - inti Pál tanítványát. Amikor vasárnaponként az első keresztények egybegyűltek a kenyértörésre, erre a kincsre emlékeztek; ezt suttogták tovább, amikor barátaikkal, ismerőseikkel, az emberi élet értelméről beszélgettek; erre tanították gyermekeiket. Ezért nagyon is érthető, hogy nemsokára ösztönzést éreztek ennek az örömhírnek az írásba foglalására.
Így születtek meg az első krisztuskövetők tollaiból azok az iratok, melyeket „újszövetségi Szentírás”-nak nevezünk, s amelyek kifejtették, hogy ki volt Jézus, mit tanított és cselekedett, mit tett általa velünk az Isten, s mit kell tennünk, hogy belőle és általa éljünk. Így a feltámadt Krisztus által küldött Szentlélek általuk valósította meg célját: hogy megszülessék egy könyvgyűjtemény, amely a világ végéig minden nemzedék számára eljutatja a krisztusi tanítás lényegét.
Már a Jézus korabeli zsidóknak is volt egy könyvgyűjteményük, amelyet „Szentírásnak” neveztek, és amelynek föltétlen tekintélyt tulajdonítottak. Jézus maga is isteni tekintéllyel rendelkező szóként idézte. Az Ősegyház keresztényei meg voltak győződve arról, hogy az egész zsidó Szentírás, az egész zsidó „törvény végső célja Krisztus” (Róm 10,4). Jézus által kötött az Isten az emberekkel „újszövetséget” (Lk 22,20). Ezért a zsidó Szentírás, amelynek egyik főtémája a mózesi szövetség, a keresztényeknek „ószövetségi Szentírás” lett. Melynek célja és egyben helyes megértésének kulcsa: Jézus Krisztus, az ő megváltó halála és életet adó feltámadása.
Kt. Tudnunk kell, hogy a Szentírás a hitből élő Egyházban született, és hogy az Egyház ismerte fel Szentírásként és őrizte meg az utókor számára. Ez az Egyház egy és egyetemes. Voltak hívői között zsidók és görögök, tudósok és írástudatlanok, mély gondolkodók és egyszerű lelkek; volt ott mindenféle szokás és mindenféle felfogás; de ez az Egyház egy egyház volt: az egy Atya gyermekei, az egy Jézus Krisztus megváltott testvérei, az egy Szentlélek temploma, és az egy hit, egy keresztség, egy oltáriszentség által egybefűzött család.
Sajnos mindig voltak emberek, akik megpróbálták kitépni ebből a nagy egységből a Szentírást, vagy jobban mondva annak egyik nekik tetsző részét. Úgy gondolták, hogy ők, csak is ők fedezték fel a Szentírás igazi értelmét, és követőket toboroztak. Egy ideig úgy látszott, hogy vállalkozásuk eredményes, de nemsokára elhervadt a kezükben az élő talajból kitépett szentírási könyv virága.
Már nem az egy Isten egy szava volt ez a könyv számukra, hanem bármennyire is esküdtek rá a saját, igen korlátolt meglátásaik alapján kiválogatott és magyarázott szöveg. Az ilyen eljárás persze szakadáshoz vezet: hisz az egyik ember ezt, a másik azt a gondolatot ragadja ki a Szentírásból, és így a Szentírás, amelyet Isten és az apostoli Egyház szült, szétesik egymással veszekedő felekezetek fegyvertárává.
Kt. Minden írott könyvnél fennáll a veszély, hogy olvasói azt olvassák ki belőle, ami saját eszméiknek és előítéleteiknek megfelel. Hogy a Szentírással ez meg ne történjék, az Isten két dolgot cselekedett. Először is elküldi minden nap a világ végéig az emberek szívébe Szent Lelkét, hogy suttogja bennünk azt a hitet, amelynek kifejezéseként a Szentírás íródott. De minthogy az egyes emberek a Szentlélek vezetését is félreérthetik vagy elutasíthatják - amint a szomorú tapasztalat bizonyítja -, Isten az ember társas természetének megfelelően, az Egyházban bizonyos személyeket bízott meg azzal a szolgálattal, hogy a Szentlélek erejében az evangélium megőrzésén őrködjenek.
Jézus ezzel a feladattal apostolait bízta meg és az apostolok, amint főképpen Pál leveleiből tudjuk (2Kor 5,20), nagyon is tudatában voltak felelősségüknek. Az apostolok halála után ez a feladat a kézfeltétel által szentelt egyházi vezetőkre szállt át, akiket „püspökök”-nek nevezünk. Az Óegyháznak szent meggyőződése volt, hogy amikor hittel kapcsolatos kétely merül fel, „az igazság megbízható kegyelmével” (Iréneusz) megáldott püspökök egyhangú tanítása szolgál eligazításul. Nem mintha ezek a püspökök a Jézusban beteljesedett kinyilatkoztatáson túlmenő új kinyilatkoztatásokat kapnának; nem is mintha az lenne a feladatuk, hogy egyéni felfogásukat másokra kényszerítsék. Feladatuk az, hogy a Krisztusban beteljesedett és lényegében a Szentírásban kifejezett evangéliumot hűségesen megőrizzék, a szétdarabolástól megvédelmezzék, a félremagyarázástól megóvják, és minden kor minden nyelvén kifejezzék.
Ezért az Egyház tanítóhivatalát ellátó pápa és püspökök nem feljebbvalói az egyházi hagyományban élő és a Szentírásba foglalt Isten Szavának, hanem szolgái. Feladatuk: hittel hallgatni az Isten szavára, és hűségesen megőrizni mindenki számára a krisztusi kincset (DV 10). Ennek a feladatnak teljesítésében erősíti meg és vezeti őket a Szentlélek. „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) – mondotta az Úr Jézus.
Olyan az egyházi tanítóhivatal, mint az útjelző tábla: megőriz attól, hogy eltévedjünk, de semmiképpen sem helyettesíti az utat. Az út pedig Krisztus, úgy, ahogy az apostolok látták és hirdették, úgy, ahogy a Szentírás Őt minden idők embereinek hirdeti.
Kt. Nagyon fontos tudatában lennünk annak, hogy az isteni sugalmazásra írt Szentírás, és a Szentlélektől vezérelve, az azt értelmező tanítóhivatal csak eszköz, tehát nem lép Krisztus helyébe és nem is helyettesíti Őt: „Aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8). A feltámadt Úr Krisztus arra használja fel őket, hogy Ő, „aki az Atya ölén van”, ma is „kinyilatkoztassa” az Atyát nekünk (Jn 1,18).
Ez a krisztusi kinyilatkoztatás meghalad minden emberi szót, amely csak gyermeki gagyogás az Isten végtelen titkához mérten. De egyben olyan erőt ad ennek az emberi szónak, hogy behatol szívünk legmélyebb rejtekébe, és ott élő víz forrását fakasztja.
Azért van ez így, mert a gyenge emberi szavakat eszközként használva, az Isten örök Igéje és Bölcsessége, Krisztus gyűjti egybe ma is választott tanítványait. „Általa, vele és benne” részesülnek mindenben, ami Ő volt, amit Ő tett, ami vele történt. Így az apostolok utódai, a püspökök és papok, küldetést kapnak Krisztustól és a Szentlélektől, hogy jelenné tegyék minden kor és minden nép számára Krisztus szavát, egyesítő erejét, bocsánatát és áldozatát.
Kt. Ezért lényeges, hogy a Szentírás ne csak egy könyv legyen a mi számunkra a sok könyv közül, hanem az egyetlen, amelynek életünk részévé kell, hogy váljon, mindennapjainkat annak fényében kell megélnünk, magatartásunkat hozzá kell igazítanunk, ha azt akarjuk, hogy kiegyensúlyozott és boldog legyen az életünk.
 „Száz szónak is egy a vége”-, s mint láttuk azelőtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez. „De amikor elérkezett az idők teljessége” (Gal 4,4), egy vége lett a sok szónak, egy szó lett a sok beszédből; és ez az egy szó: Jézus. Tehát az Isten kinyilatkoztatásának összfoglalata nem egy elmélet, nem egy eszmerendszer, nem is egy törvénykönyv, hanem egy élő ember, akiben az Isten emberré lett és az ember Istenné. Viszont az egésznek számunkra akkor van értelme, ha engedjük, hogy ez az Isten-ember belépjen az életünkbe, s tetszése szerint alakítsa magatartásunkat, s irányítsa életünket.
Befejezésül egy tanulságos történet: Az egyik japán egyetemen a professzornak a fülébe jutott, hogy egyik tanítványa megkeresztelkedet. Megkérdezte tőle: - Mondja csak, igaz-e, hogy maguk, keresztények, a Bibliát Isten szavának tartják? – Igen, tanár úr! – Mikor vette utoljára kezébe a Szentírást? – érdeklődött tovább a professzor. – Van már vagy négy hónapja! – felelte kissé zavartan az egyetemista. – Szégyellje magát, fiam! Ha én hinni tudnék abban, hogy létezik egy könyv, amelyben az én Istenem beszél hozzám, naponta elmerülnék az olvasásában, hogy Istennel találkozzam, egyre inkább megismerje és megszeressem Őt. Gondolkodjunk csak el azon mi is, hogy mi mikor vettük kezünkbe, mikor olvastuk utoljára Szentírást? Vajon a szóban forgó professzor minket is elmarasztalna?
Igen, minden attól függ, hogy szeretjük-e a Szentírást, kezünkbe vesszük-e, olvassuk-e? És engedjük-e, hogy általa az Isten-ember belépjen az életünkbe, s tetszése szerint alakítsa magatartásunkat, irányítsa életvitelünket?
Érdemes megfontolnunk a nagy bibliafordító Szent Jeromos buzdító szavait: „szeresd a Szentírást, és az Örök Bölcsesség szeretni fog téged. Szeresd és szolgálni fog téged, becsüld és karjaiba fog zárni”. Arany János mondotta egy alkalommal: „Vidd a Bibliát házadba, és beviszed vele a férj szeretetét, a feleség hűségét, a gyermek engedelmességét, megenyhíted a család baját és megszaporítod a család örömét".

Nincsenek megjegyzések: