Oldalak

vasárnap, szeptember 13, 2015

Ki számomra, számodra Jézus? – Évközi 24. vasárnap

Manapság népszerű műfaj a közvélemény-kutatás, különösen egy-egy politikai választás előtt. Máskor egy egész országot szavaztatnak le döntő fontosságú kérdésekben. – A mai evangéliumi szakasz tanúsága szerint 2000 évvel ezelőtt az Úr Jézus is közvélemény-kutatást rendezett saját személyére vonatkozólag: „Kinek tartanak engem az emberek?”- kérdezte apostolaitól. A liturgia pedig elénk tárja a mai vasárnappal a jézusi közvélemény-kutatás eredményét. Teszi ezt azzal a célzattal, hogy a mai keresztényeket, vagyis bennünket is döntés elé állítson és arra ösztönözön, hogy mi magunk is választ adjunk a kérdésre.
Nagyon fontos ennek a kérdésnek a tisztázása. Fontos, mert ettől függ keresztény azonosságunk megőrzése, hitünk élővé tétele, sőt földi és örök boldogságunk is. Hiszen ha Jézus valóban a Messiás, ahogy Péter apostol vallja, vagy az élő Isten fia, ahogy Szt. Máté evangélista fogalmaz, akkor el kell döntenünk, hogy mihez kezdünk ezzel a tudással, engedjük-e hogy hatással legyen az életünkre, a mindennapjainkra, hogy újjá teremtsen bennünket, vagy sem?

Visszatérve a kérdésre: „Kinek tartanak engem az emberek?”
Az ellenséges világ kritikáját tapintatosan elhallgatták a felmérést végző tanítványok. Az evangéliumok egyéb helyeiből azonban könnyen összeállíthatjuk a fölsorolást: „falánk és borissza ember…, Belzebub cinkosa…, törvényszegő…, forradalmár…, lázító…, istenkáromló…” Ezek nemcsak tekintélyét kezdték ki, becsületébe gázoltak bele, de a halálos ítélet meghozatalát is elősegítették.
Viszont a jó-szándékúak véleménye kevésbé volt sértő a Mesterre. Keresztelő Jánossal…, Illéssel…, Jeremiással hasonlították össze. A közös vonás ezekben, hogy prófétának, nagy embernek, de csak embernek tartják.

Azonban bármennyire is elemeznénk a hasonlóságokat, mégis sokkal kirívóbbak a különbségek. Érezte is ezt biztosan mindegyik apostol, de a kérdésre, hogy „hát ti kinek tartotok engem? - nem találtak megfelelő választ.
Egyedül Péter válaszolt a többiek nevében is: „te vagy a Messiás.” Sokkal egyszerűbb volt mások véleményét ismételgetni, azok észrevételét sorolgatni. Annál nehezebb feladatnak bizonyult valami olyant mondani, ami a mélyről jön, ami személyes, ami tökéletesen fedi a valóságot.
Mert az Úr nem arra volt kíváncsi, hogy jól tudják-e a leckét, hogy képesek-e mint egy kis iskolás, megismételni, amit tőle hallottak, vagy mások mondtak. Azonosulniuk kellett vele, különben hogyan is válhattak volna a későbbiekben apostollá?

Jézus kérdése, bennünket is sürget, nekünk is választ kell adnunk e kérdésre. Igaz sokkal egyszerűbb lenne elmondani azt, amit a hittanórán tanultunk, vagy mások véleményét ismételgetni. Például, hogy mit mondtak a nagy emberek, a szentek, esetleg a történészek Jézus személyéről, vagy éppen az ellenségei?
Azonban a kérdés sokkal személyesebb, ma az Úr az én személyes véleményemet szeretné hallani, itt és most. A hitem szavát, az életem és tetteim hitvallását várja az Úr. És itt nem lehet mellébeszélni, nem lehet kitérni a válasz elől. Olyan választ kell adnom, amelyet csak én adhatok és senki más, mélyről jövőt és személyeset, olyat, ami mögött tartalom és elkötelezett élet van.

Itt figyelembe vehetjük Péter apostol vallomását, aki a mennyei Atya kinyilatkoztatását foglalta szavakba: „te vagy a Messiás”, vagy Szt. Máté evangéliumában: „Te vagy Krisztus az élő Isten fia". De úgy tűnik, hogy ez a vallomás nélkülözi a személyes jelleget, ti. „az én számomra kicsoda Jézus Krisztus?" Nos, erre az evangéliumokban Tamás apostol válaszolt a legszemélyesebben. Amikor kételkedése után újra megjelent az apostoloknak és köztük neki is a feltámadt Krisztus, akkor térdre roskadva ennyit mond: „Én Uram, én Istenem".

Tamás apostol azzal, hogy Krisztust Urának és Istenének vallotta, egy egész életre elkötelezte magát mellette. Ettől a pillanattól kezdve Tamás életében minden egészen megváltozott. A Krisztus istenségébe vetett hit megvilágította egész emberi létét, új értelmet és célt adott neki. Ettől kezdve legfontosabb feladatának érzi, Krisztust vinni az emberekhez, Krisztust hirdetni a nemzeteknek Olyannyira mély volt ez a Krisztus melletti döntés, hogy később, amikor életét menthette volna, ha megtagadja Krisztust, ő nem tette. Inkább választotta a halált, mert Krisztus nélkül az életet értelmetlenek találta.

Mindannyiunk súlyos kötelessége a Krisztusba vetett hitet nemcsak megvallani, hanem tovább adni, ahogyan tette Tamás és a többi nagy Krisztus-követő. Krisztus arra küld bennünket, hogy szerepünk a kovászé legyen, vagyis, belülről alakítsuk át, szenteljük meg azt a világot, azt a családot, azt a munkaközösséget, azt a baráti kört, amelyben élünk.
Ránk vár az a kényes feladat, hogy az élet minden területére és állapotába elvigyük az evangélium örömhírét: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz benne, annak örökélete, örök boldogsága legyen”(Jn 3,18). Azonban e feladatnak csak akkor tudunk eleget tenni, ha hitünk alapja nem a szokás, nem a hagyomány, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni, hanem a személyes meggyőződés. „Hiszek, mivel meggyőződtem az igazságról”.
Ne feledjük, ha hitünk alapja a személyes meggyőződés, az öntudatos hit, akkor igehirdetésé válik az életünk és mindenkori magatartásunk. Lényünkből és viselkedésünkből fog sugározni az a tény, hogy „az Úr nekünk édes Istenünk” és vidám dolog Őt szolgálni. Életvitelünkön pedig meg fog látszani az, hogy Istennel szeretet viszonyba, élő, személyes kapcsolatba kerülni olyan csodálatos élmény, hogy tőle kedvünk kerekedik magunkhoz ölelni az egész világot, és jónak lenni mindenkihez.

A történelem véres lapjai között mindig ott derengett a remény fénye: a Jézus Krisztusról szóló evangélium jelenléte. Mindig voltak emberek, akiket megérintett a jézusi tanítás, akik megélték az evangéliumot, mert az Úr Jézussal való találkozás annyira valóságos volt a számukra, hogy bele szerettek és érte képesek voltak mindent megtenni.
Gondolok itt az evangéliumbeli szamariai asszonyra, aki ott hagyja korsóját Jákob kútjánál, mert hírül akarja adni a település lakóinak, hogy találkozott a Messiással, Jézussal. - Assisi Szt. Ferenc atyánkra, aki az anyagi jólét biztonságát elhagyva szegénységben követte Krisztust, s ezzel egy olyan forradalmat indított el, amely belűről reformálta meg az egyházat. – Vagy Árpádházi Szt. Erzsébetre, aki a szegényekben, a szenvedő betegekben, a társadalom kivetettjeiben szolgálta Krisztust. – Illetve a közelünkből, Altorjáról származó, boldog Apor Vilmos vértanú püspökre, aki az üldözöttek, a zaklatottak védelmére kelve áldozta életét Krisztusért a második világháború alatt Győrben. - De fölidézhetjük Erdély nagy és hitvaló püspökének, Isten szolgájának, Márton Áronnak az alakját, aki a legnehezebb időkben, az ateista diktatúra éveiben volt az igazságnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népének jó pásztora, s akinek „tanítása és példája” ma is világító jel mindannyiunk számára. – De utalhatunk korunk szentjére, boldog Kalkuttai Teréz anyára, akivel volt szerencsém találkozni, s aki a kényelmesebb kolostori életet feladva, minden idejét, s energiáját Isten imádására, s a felebarát, a szegények legszegényebbjeinek szolgálatára fordította. - De idézhetnénk korunk öntudatos és elkötelezett családjait, vagy éppen az egyedül élőket is, azokat a férfiakat és nőket, időseket és fiatalokat, akik életvitelükkel, mindennapi magatartásukkal, beszédjükkel és tetteikkel tesznek tanúságot arról, hogy a Jézussal való találkozás, az ő személye és tanítása életbevágóan fontos az ő számukra.

Külső és belső csendet kellene teremtenünk, magunkba szállnunk és elgondolkodnunk a már mondottak segítségével. Vajon miért van az, hogy mi, akik hívőknek valljuk magunkat, sokszor olyan élettelen magatartást tanúsítunk, olyan az életvitelünk, hogy az egyáltalán nem vonzó, sőt olykor taszító, mert a szürke-hétköznapok közepette, akár mint munkaadók, akár mint munka vállalok, amikor egy kis anyagi érdek, könnyű gazdagodási lehetőség van a háttérben, úgy viselkedünk, mintha sohasem hallottunk volna az Úr Jézus tanításáról, evangéliumáról. Némelykor úgy tűnik, mintha belefáradtunk volna a Krisztus-követésbe. Sokszor a mindennapi életünk olyan, mintha sohasem találkoztunk volna Vele.
Vajon nem azért van ez így, mert a kérdésre: hogy „az én számomra kicsoda Krisztus?"- helytelen, olcsó, felszínes választ adtunk, vagy egyáltalán nem válaszoltunk rá, közömbösök maradtunk?

Akkor végül is: Ki számomra, számodra Jézus?

Talán Tamás apostollal Uradnak, Istenednek vallod Őt? Az Úrnak, Istennek engedelmeskedni, szolgálni szoktak; az ember odaajándékozza neki a szívét. Ki, vagy mi foglalja el a te szívedet?
Még egy kérdés: Mit kér tőled Jézus, ha őt Uradnak, Istenednek vallod, abban a konkrét élethelyzetben és állapotban, amelyben élsz, akár mint munkaadó, akár mint munkavállaló, a családban, akár mint férjtől, feleségtől, akár mint szülőtől vagy gyermektől, a munkahelyen, az iskolában, a szórakozó helyen, az utcán?
Ne feledd, Jézus mindent kér, mert mindent neked adott a kereszten. Ezért tiszta szívet kér tőled, melynek közepében Ő áll.  Egy szegény és szabad szívet kér, amelyben ő lesz a te gazdagságod. Egy engedelmes és rendelkezésre álló szívet kér, amelybe az Ő akarata befogadást és az Ő szava meghallgatást nyerhet. Azt kéri, hogy – amint Mária, a názáreti Szűz, a szabad, szegény és engedelmes szívű lány – te is hittel mondjad: „Íme, itt vagyok, legyen nekem a te igéid szerint…”

És most, amikor már tudod, hogy kicsoda számodra Jézus, és azt is, hogy mit kíván tőled: fáradt vagy? “Kelj föl és egyél…- mondta az angyal a menekülő, fáradt Illés prófétának – vegyétek és egyétek, ez az én testem… - ismétli a pap minden szentmisében Krisztus szavait –, mert még hosszú út vár rád” (1Kir 19,7).
Lehetetlennek tűnik ma az öntudatos, elkötelezett keresztény élet? „Istennél semmi sem lehetetlen”(Lk 1,37). Félsz? Nyisd ki életed kapuját Krisztusnak, aki azt mondja: „ne félj, mert én veled vagyok minden nap a világ végezetéig. ”

Nincsenek megjegyzések: