Római Riportok - 2017. május 28.

Egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkoztak… - Húsvét 7. vasárnapja

A mai szentmise első olvasmányának és evangéliumának közös témája az ima. Az első olvasmányban az apostolok-cselekedete, arról számol be, hogy az apostolok Urunk mennybemenetele után visszatérnek Jeruzsálembe, és az emeleti teremben, ahol együtt szoktak lenni, ahol az utolsó vacsorát elfogyasztották az Úrral, ott a Boldogságos Szűzanya köré gyűlve, imádkozva várják az Úr Jézus által megígért Szentlelket.

Az evangéliumi szakasz Jézus főpapi imájából idéz egy részt. Az Úr Jézus az utolsó-vacsora termében mondja el főpapi imáját, hangosan, tanítványai körében, közvetlenül kínszenvedése, kereszthalála előtt: „Jézus szemét az égre emelve így szólt: »Atyám, elérkezett az óra! Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon”(Jn 17,1-2).

Az Úr Jézus életének egyik legmegrendítőbb állomása minden bizonnyal az Olajfák hegyi, ahol szembenéz a nagy választással: életét mentse, maga magát igazolja, vagy az Atya akarata szerint szolgáltassa ki magát azoknak, akik már életére törnek, s ezzel vállalja a biztos szenvedést és a halált. „Most mélyen megrendült a lelkem – mondja az olajfák hegyén. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám dicsőítsd meg nevedet” (Jn 12,27-28).
Ez Jézus órája, amelyre oly nagyon készült küldetése teljesítésének kezdete óta. Szent János evangélista sokszor említi ezt az órát, amely felé útján a Mester tudatosan halad.
Jézus gondolatai erre az „órára” irányulnak, kereszthalálának órájára, mert a halál által lép majd be a feltámadás dicsőségébe, vagyis abba a dicsőségbe, amelyben része volt már a világ teremtése előtt. A világba lépve, a megtestesülés által, amikor Pál apostol szavaival élve „szolgai alakot öltött”, megsemmisítette ezt a dicsőséget: most viszont, amikor halálával eltávozik ebből a világból, azt kéri, hogy visszatérhessen ebbe a dicsőségbe.

Halálával azonban nem szűnik meg küldetése, a halál csak az első elengedhetetlen lépés. Ezt egy második követi, nevezetesen a feltámadás, a megdicsőülés. Az önként vállalt halál után a dicsőségesen feltámadott Krisztus dicsőíti meg az Atyát és üdvözíti az embereket, mert hatalmat kapott, hogy örök-életet adjon nekik. Tehát, amikor Jézus saját megdicsőítését kéri, akkor az Atya dicsőségét és az emberek üdvösségét is kéri.

Az Úr Jézus miután önmagáért imádkozott, apostolaiért és általuk minden benne hívőért könyörög: „értük könyörgök.” Az Atyához tartoznak, nem csupán teremtményi voltuk miatt, hanem mivel az Atya apostoli tevékenységre választotta ki őket és e választás után Fiának adta őket. Ezért mondja „a tieid voltak, és nekem adtad őket”(6). Jézus odaadó szeretettel szerette és őrizte őket. Bevezette apostolait Isten titkaiba, átadta nekik az Atya szavát, tanítását, amit ők el is fogadtak: „az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták”(8).
A távozni készülő Jézus most aggódik értük. Mintha akarata ellenére hagyná őket a világban, ahol ezer veszélynek és harcnak vannak kitéve. Ezért megindító gyöngédséggel bízza őket az Atyára: „értük könyörgök… akiket nekem adtál, mert a tieid… Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád”(9,11). Az apostoloknak itt kell maradniuk, hogy Krisztus küldetését folytassák. Ezért fohászkodik tovább így: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”(15).

A világ egyrészt az Isten teremtette kozmoszt, földi létünk színterét jelenti. Másrészt ez a világ az antivilág; a hitetlenség, a gyűlölet és a szeretetlenség központja, a keresztény élet követelményeivel ellentétes és annak ellentmondó világ, ami a bűn birodalmát is jelzi: a Biblia gyakorta úgy beszél erről a világról, mint az istenellenes tényezők összességéről. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanítványait ne vegye el a világból, a világ szónak mindkét jelentésére gondol. A tanítványnak a földi életben kell tanúságot tennie, és itt kell megküzdenie a sötétség hatalmával.

A bűn hatalmával viaskodó tanítvány nem marad támasz nélkül: mert Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanúságtevőit óvja meg a gonosztól. A gonosz nem más, mint a bűnös világ, a személyes sátán, vagyis azoknak az istenellenes tényezőknek az összessége, amelyek személyek vagyis emberek közvetítésével érik el a tanítvány belső világát. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy óvja meg tanítványait a gonosztól, erőt kér számukra, hogy eredményesen tudjanak küzdeni az istenellenes hatalmakkal szemben, és hatékonyan tudjanak együttműködni Isten üdvözítő akaratával.

Az Apostolok-cselekedete arról számol be, hogy negyven nap múlva, amikor Jézus halála által már belépett az égi dicsőségbe, az apostolok ismét az utolsó vacsora termében vannak. A Mester már nincs közöttük, hogy velük és értük imádkozzék, de jelen van Mária, az Istenanya és segíti őket.
Az apostolok nem felejtették el Jézus imáját, és biztosra vehetjük, hogy magukévá tették. Jézushoz hasonlóan az atya dicsőségét és az emberek üdvösségét kérik, saját maguk számára pedig segítségért könyörögnek, hogy Krisztus hűséges tanúi lehessenek. Így várják a Szentlélek eljövetelét: „egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkozva… Máriával, Jézus Anyjával”(Csel 1,15).

Azzal a Máriával, akit Isten, mint a reménység gyönyörű képét, szent Fiának anyját, az emberi nem legszebb virágát, állítja elénk. Isten választotta ki ezt a leányt; létének első pillanatától kezdve elárasztotta kegyelmével, és kiszemelte a megtestesült Istenfia, Jézus anyjává. Nem emberi apától született Jézus, így mutatta meg az Isten, hogy bár Jézus valóságos ember, nem az ember önerejének alkotása, hanem az ő szeretetének ajándéka. Úgy volt rendjén, hogy Jézus az „atyám” szóval csak az ő mennyei Atyját szólíthassa.
Minthogy „Istennél semmi sem lehetetlen”(Lk 1,36), a Szentlélek csodálatos ereje teszi szűzen anyává Máriát. És Mária hisz az Istennek. „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid”(Lk 1,38) - feleli az Isten angyalának.
Ott áll Mária édes fia keresztfájánál: ő az egyetlen, aki még akkor is, ott is hisz benne. De ott van az apostolok között is, a mennybemenetel utáni napokban, és az első pünkösd napján, amikor mindnyájukra leszáll a Szentlélek.

Nekünk is az apostolokhoz és Máriához hasonlóan kell készülnünk Pünkösdre: imával és jó cselekedetekkel Istent dicsőíteni, és így felkészíteni szívünket a Szentlélek befogadására, imádkozni az Egyházért és pásztoraiért, s minden ember üdvösségéért.
Ugyanakkor a világban maradás és a bűn hatalma elleni küzdelem nekünk is feladatunk. És ez a feladat mindenképpen felülmúlja erőinket. Ne feledjük azonban, hogy Jézus értünk is imádkozott, számunkra is kérte az erőt. De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem (Jn 17,20). Ebből az erőforrásból merítve vállaljuk tehát földi létünk valamennyi terhét, harcoljunk a bűn ellen, hogy Isten igazságában megszentelt lényekké válhassunk.

És ne feledjük Mária az Isten szeretetétől elárasztott, a Krisztustól megváltott, a Szentlélektől betöltött ember tökéletes példája, az Egyház legtökéletesebb tagja és mintaképe. Ő a mennyországban sem tétlen: anyai szívébe zárja nemcsak Jézust, hanem valamennyi gyermekét, Jézus testvéreit s imádkozik értünk, „most és halálunk óráján”. Ámen.

Lelki beszélgetés… - Imre atya írása Stuttgartból

illusztráció

Mondod, de látom is, hogy új vagy a közösségben. A barátod ajánlotta Neked, hogy gyere el hozzánk, mert nálunk sok érdekes emberrel találkozhatsz…

Meg aztán arról is beszélt Neked – nem szívesen idézlek, mert öndicséretnek tűnhet –, hogy velem is nagyon jókat lehet beszélgetni…

Most itt ülünk, egymással szemben, és hirtelen kendőzetlenül s elég élesen azt kérded tőlem:

„Miért mondjam el az atyának életem dolgait?“

Kissé meglepsz a kérdéseddel, de aztán egy szösszenetnyi idő után a következő választ adom Neked:

„Azért beszélhetsz nekem nyugodtan az életedről, mert Isten embere vagyok, helyesebben igyekszem az lenni! És, ha feltárod előttem életedet, akkor én azokat nem csupán lélekgyógyászként minősítem, hanem – Isten embereként – segítek Neked abban, hogy bennük Isten lábnyomait is felfedezd!

Aztán ha elmúlt életedről nekem beszámolsz, akkor azért is teheted, mert én az életet jól ismerem. Hisz majd mindenki élettapasztalatát őrzöm lelkemben…

Ismerem az élet örömet és bánatait…

Ismerem az élet csillagóráit és buktatóit…

Ismerem az apályt és a dagályt, ismerem a nyugtalan tenger járását…

És tőlem megtanulhatod, hogy minden csillagtalan éjszakában valahol áll egy világítótorony, amely a Te életedet is bevilágítja…

Továbbá ha nekem életedről beszélsz, ha titkaidba beavatsz, akkor azért is teheted azt bizalommal, mert ismerem a szelek járását is…

Ismerem a szellőt, a szelet és a vihart…

Tehát segíthetek Neked abban, hogy a lelkedben dúló viharokat átvészeld, és Isten Szellőjének fuvallatát a Te egyéni – vagy mások – rossz sugallataitól meg tudd különböztetni…

Végül, ha nekem magadról beszélsz, akkor – az Istentől kapott talentumomnál fogva – segíthetek Neked abban, hogy önmagadat újra felfedezd.

Hogy ráébredj belső kincseidre.

Hogy észrevedd értékeidet, amelyek elrejtve hevernek benned, és amelyeket csak a velem való beszélgetésed hozhat felszínre.“

Az utolsó szavak után fürkészve néztelek, hogy megértetted-e szavaimat?

Aztán megnyugodtam, mert – hosszan elbeszélgettünk egymással – rólad…

Még sok ilyen beszélgetést adjon nekünk Isten!

Stuttgart, 2017-05-22.

Imre atya

Forrás:http://stuttgarti-katolikusok.de/index.php/lelki-beszelgetes/

Római Riportok - 2017. május 21.

„Krisztusban való szép élet...”- Húsvét 6. vasárnap

A hívő keresztény embernek a keresztségből, s még inkább a bérmálás szentségből fakadó kötelezettsége, feladata az, hogy egész magatartásával, életvitelével, szavaival és tetteivel tanúskodjon Krisztus igazságáról, a befogadott evangélium nagyszerűségéről.

Szent Péter apostol a mai szentleckében leirja számunkra azt, hogy miben is áll ez a tanúságtétel. Az apostol szava szerint a hívő ember tanúságtétele nem más, mint a „Krisztusban való szép élet”.

Egyszerű, mindenki által megragadható kijelentés ez, melynek befogadásához nincs szükségünk különleges képzettségre, értelmezésekre, vagy elvont magyarázatokra. Mindnyájan megérthetjük, hogy ez azt jelenti: becsületesen élni az evangélium iránti hűségben.

Kimondani könnyű, megvalósítani azonban már sokkal nehezebb, hiszen naponta találkozunk életünkben azokkal a kísértésekkel, melyek a „világ” szerinti gondolkodásmód könnyebb útját kínálják számunkra. Ez a kísértés így szólal meg: Törekedj a tisztességes életre, légy olyan, mint az átlagember, de nem kell elvakultan vallásosnak lenni, hiszen ezen a Földön élünk, mégpedig két lábbal. Durvábban is meg szokták ezt fogalmazni: „Hívő vagyok, de bolond nem”.

Pedig az igazán elkötelezett élet nem e világ logikája szerint rendezi mindennapjait, és vállalnia kell az emberi közvélemény gyakran megszólaló, lesajnáló „bolond” ítéletét. 

Szent II. János Pál Pápa is, amikor az új évezred keresztény tanúságtételének feladatairól szólt, többek között ezt írta: „Keresztény közösségeinknek az ima hiteles iskoláivá kell válniuk, ahol a Krisztussal való találkozás nem csak segítségkérés formájában nyilvánul meg, hanem hálaadás, dicséret, imádás, szemlélődés, figyelés, heves érzelmek formájában is, egészen a szív valódi „bolondságáig” (NMI 33).

Ez a bolondság azonban nem logikátlanságot, még kevésbé életvitelünk értelmetlenségét jelenti, hanem éppen egy magasabb logikára, a hiteles szeretet titkának értelmére irányítja a figyelmünket.

A Krisztusban való szép élet titkát tárja fel előttünk a mai evangéliumi szakasz is. Jézus az utolsó vacsorán, búcsúbeszédében arra figyelmezteti a tanítványokat, hogy az iránta való szeretet abban áll, ha megtartják parancsait.

A szép élet, a valódi és hiteles szeretet, nem az üres szavakból áll, hanem tettekben gazdag: „Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat”- mondja az Úr Jézus. Majd néhány mondattal később megismétli, hiszen ez nagyon fontos: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem”. Jézus szavai mindenekelőtt arra figyelmeztetnek, hogy nem lehetünk szóban a tanítványai, csakis tettekben: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,13). Jó minderre emlékeznünk egy olyan világban, ahol bővében vagyunk a szavaknak, de hiányoznak a tettek, a jó tettek.

Isten szeretetből teremtett és megváltott minket, ennek próbája a megtestesülés és megváltás misztériuma. Más szóval: Jézus Krisztusban emberré lett az Isten, vállalta értünk a szenvedést és a kereszthalált. Isten visszavonhatatlan szeretetének jelét adta. Erre az üzenetre méltánytalan csak szóban válaszolni. Hiteles válasz csak tettekben lehetséges, mégpedig úgy, hogy az egyetlen lehetséges válaszra Krisztushoz hasonlóan mi is rátesszük az életünket.

„Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem”. Ismeret és cselekedet, értelem és szabad akaratból fakadó cselekvés, teremtettségünk istenképisége jelenik itt meg. Jézus mellett elköteleződni, róla tanúskodni, nem a véletlenek találkozása, hanem átgondolt, megfontolt, tudatos odafordulást jelent, illetve a legszemélyesebb szeretetvallomást jelenti Isten felé. Természetesen ez nem marad válasz nélkül, hiszen maga Jézus ígéri: „Aki szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és megmutatom neki magamat”.

És ebben a kölcsönös szeretetben fedezhető fel, ragadható meg a Szentlélek, minden szeretet és igazság szerinti élet mozgatója, akit Jézus megígér és elküld, a Vigasztaló, az Igazság Lelke, aki örökre velünk marad.

A próféták Lélekkel eltelt, és a Lélek indításaira mindig nyitott és annak készségesen engedelmeskedő emberek voltak. Saját tanúságtevő, prófétai küldetésünkben is a Lélek, a Szentlélek a garancia, akit megkaptunk a keresztségben és a bérmálásban, hogy „egészen sajátos ereje gazdagítson minket…, hogy Krisztus hivatott tanúiként szavunkkal és életmódunkkal terjesszük és védelmezzük a hitet” (LG 11). Róla mondja Jézus, hogy a világ nem kaphatja meg. Mi viszont azért kaptuk, hogy szeretetében és igazságában megerősödve a minket körül vevő világban világosság, só és kovász legyünk. 

A Krisztusban való szép élet Lelke, a Szentlélek munkálkodott az ősegyház keresztény közösségeiben is. Az Apostolok Cselekedeteiből vett első olvasmány a Szamaria városában történtekről tudósít. Ott Fülöp diakónus igehirdetése őszinte elfogadásra talált. Az apostolok azonban tudták és nagyon fontosnak érezték, hogy ahhoz, hogy az elvetett isteni ige magva szárba szökkenjen, tartósan megmaradjon és sokszoros termést hozzon, nem elég csupán a hit hirdetése, az emberi elfogadás és jó szándék, de szükséges a Szentlélek kiáradása, termékenyítő ereje és garanciája is. Ezért küldték Pétert és Jánost Szamariába, akik imádságuk és kézrátételük által kiárasztották a Szentlelket.

Tanúságtevő, prófétai küldetésünk arra szól, hogy merjük megélni a Krisztusban való szép életet. Ez az élet nem azért szép, mert külső csillogása, felszínes élvezetei, vagy éppen mérgező, lelket ölő istentelensége, kábulata olcsó, mulandó élvezeteket nyújtanak, hanem mert az élet evangéliumának tiszta levegőjéből lélegzik. Mert magában hordozza azt a kimondhatatlan belső szabadságot és lelki békét, amelyet csak Jézus adhat meg nekünk, és amelyet semmi e világi körülmény nem szakíthat el tőlünk.

Ezt a belső szabadságot hordozzák a szentek, különösen is a vértanúk, napjaink vértanúi is, és ez az, ami megdöbbenti, ámulatba ejti, megrendíti sokszor még ellenségeiket is.

Az egyiptomi asszony, Naszím Fahím férjét Alexandriában, a Szent Márk kopt ortodox székesegyháznál (2017) virágvasárnap elkövetett merényletben ölték meg, közzel 50 társával. Ő volt a templom bejáratánál az öngyilkos merénylőt feltartóztatók egyike, aki az elsők között halt meg a robbanáskor.

Az asszonyt otthonában kereste fel egy tudósító, onnan közvetítették az interjút élő adásban. Szavai, amelyekkel a megbocsátásnak adott hangot, csodálatot keltettek a hallgatókban, köztük a műsor-vezetőben is. „Kérem Istentől, hogy bocsásson meg nekik, és adja meg, hogy elgondolkodjanak. Elgondolkodjanak azon, hogy semmi rosszat nem tettünk ellenük. Isten bocsásson meg nekik, ahogyan mi megbocsátunk” – mondta Naszím.

Az ismert műsorvezető megindult az asszony szavain: „Ti, koptok olyan erősek vagytok, mint az acél” – mondta, miután néhány másodpercig nem találta a szavakat. Majd hozzátette: „Milyen hatalmas a megbocsátásotok! Ha ellenségeitek hallanák, el sem hinnék. Ha az én apámat gyilkolták volna meg, én nem tudnék így beszélni. Ezekben az emberekben nagy megbocsátás él, ez a hitük, vallásos meggyőződésük. Ezek az emberek más anyagból készültek” – fogalmazott a riporter (Amr Adíb). Hősnek, mártírnak és példaképnek nevezte a meggyilkolt férfit, és felhívta a figyelmet arra, hogy az országot az ilyen emberek türelme és kitartása viszi előre.

II. Tavadrosz (Teodor) alexandriai ortodox pátriárka április 20-án, a támadásokat követően így nyilatkozott a SIR olasz katolikus hírügynökségnek: „Az ellenünk elkövetett merényletek teret adtak a Jézus Krisztusról és a kereszténységről szóló tanúságtételnek. Az egyiptomi népet megdöbbentette, felkavarta, ahogyan a koptok az erőszakra reagáltak: nem a gyűlöletet, hanem a türelem útját választották, még azok felé is, akik a félelem magjait vetik el, gonoszat cselekszenek és halált hoznak.”

Ez az a szabadság, mely le nem győzhető, melyet a bűn megsebez, de a bűnbánat mindig újra életre kelt, virágba borít. Ezt a belső szabadságot lehet elutasítani, megtagadni vagy gúnyolni, de sohasem lehet megsemmisíteni.

Az emberek látnak bennünket, de lelkünkben hordozott reményünk titkáról csak akkor fognak kérdezni, ha szép életünket látják. Azt a szépséget, mely a szenvedő Jézus arcán éppen úgy ott van, mint a föltámadott és megdicsőült Úr arcán, mely arról szól, hogy életünk minden eseményének van mélyebb értelme is. Ez a szépség valóban vonzó, és ez a vonzás valóban többet jelent minden emberi szónál és képes elvezetni az üdvösségre.

Szentmise bemutatása közben késeltek meg egy papot Mexikóban

Magyar Kurír - 2017. május 19. péntek 16:00

1990 óta 45 papot gyilkoltak meg Mexikóban. Ennek legfőbb oka, hogy az emberek mellé szegődnek, és így túl sokat tudnak meg a drogkereskedő bandákról, kényelmetlenné válnak számukra. A május 15-én megtámadott pap állapota súlyos.

Május 15-én, hétfőn este Mexikóváros székesegyházában az oltárnál támadták meg és szúrták meg legalább háromszor a szentmisét bemutató papot, Miguel Ángel Machorrót, akit úgy ismernek, mint a szegények, különösen az őslakosok védelmezőjét, aki a társadalmi igazságosságért küzd. A támadót, egy 26 esztendős külföldi férfit a hívek elfogták és feltartóztatták a rendőrség megérkezéséig. A megtámadott pap állapota súlyos, püspöke imádságokat kér a felépüléséért.

Évek óta Mexikó a legveszélyesebb hely a papok számára: pedig nem az Iszlám Állam uralta területről, hanem egy katolikus országról van szó, ahol azonban a korrupt politikusok által fedezett drogkereskedő bandák rettegésben tartják a lakosságot. A legutóbbi gyilkosság áldozatát idén március 27-én találták meg, El Nayarban. Felipe Altamirano Carrillót útközben ölték meg, amint egy másik város plébániájára igyekezett látogatóba. 2017-ben nem ez volt az első gyilkosság: január 3-án holtan találták a néhány nappal korábban elrabolt Joaquín Hernández Sifuentest.

A folytatás a Magyar Kurírra kattintva olvasható

Assisi Szent Ferenc Iskolája Gyerektábor 2017

Anyák Napjára – Imre atya írása

Az Egyesült Államok egyik városában új intézetet építettek vakok számára. Az épületre nem terveztek ablakot. Gondolták, hogy a vakok úgysem látnak ki rajta. Rövidesen észrevették, hogy a vakok rosszkedvűek, szomorúak, és sokan megbetegednek. Rájöttek, hogy a napsugár hiánya okozza a bajt.

Vannak gyermekek (felnőttek), akik jól látnak, de hiányzik nekik a lelki napsugár: a szeretet. Modern szóval így nevezik őket: „érzelmileg sérültek.” Szeretetéhségben szenvednek. Kiskorukban nem volt alkalmuk, hogy odasimuljanak az anya testéhez. Senki sem mosolygott rájuk, nem csókolta meg őket, nem simogatta meg a fejüket. Később sem tudták kis szívük nagy titkait senkivel sem megosztani. Ezek a gyermekek felnőttek, és testileg egészségesek lettek. Mindent megtanultak. Csak egyet nem: a szeretetet. Olyan lelki sérülés érte őket, amelyet egy életen át nem lehet kiheverni.

Adjon hálát mindenki az Istennek, aki meleg családi otthonban nőhetett föl: volt jó édesanyja, és megtapasztalta, mi a szeretet.

Meddig megy el az édesanyák szeretete? Hol a határa? Erre most a Szentírás lapjaival szeretnék válaszolni. Az Ószövetség legmelegebb szívű alakja: Jeremiás próféta. Csupa melegség, gyöngédség árad belőle. Ki csöpögtette ezt a szívébe? Az édesanyja! A sok megnemértés közepette, amellyel a prófétálás jár, az édesanya az, aki mindig megérti fiát. Az üldözés közben védelmezi őt, a menekülés és bujdosás alatt hazavárja, és a gyilkos összeesküvés közepette életét áldozza gyermekéért. Érdemes belelapozni a próféta könyvébe… A világhírű író, Franz Werfel nagy lélektani megértéssel dolgozza fel az életét „Halljátok az igét!” című regényében.

Nem minden anya adja oda ilyen hősi gesztussal életét gyermekéért. De az anyai hivatás annyit jelent, mint gyertyának lenni: világosságot és meleget árasztani a családra, és közben csonkig elégni.

És mi a gyermek feladata édesanyjával szemben? A viszontszeretet! – így írja a költő Mécs László:

Hogyha minden folyó telkemen átfolyna.

Minden hálamalom csak zsoltárt mormolna.

Kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Ha az egész világ szín mézét átadom.

Az ő édességét meg nem hálálhatom.

Ez az én bánatom, legnagyobb bánatom.

Sajnos sok gyermek van, aki akkor szeretné meghálálni édesanyja szeretetét, amikor az már késő. Vigyázzunk, nehogy egyszer mi is így járjunk!

Köszönjük meg Istennek édesanyánkat, és ajánljuk őt égi édesanyánk, Szűz Mária szeretetébe és oltalmába!

Ezekkel a gondolatokkal – és a mellékelt képpel – kívánok Híveink és Olvasóink édesanyáinak nagyon boldog, öröm- és hálateli Anyák Napját!

Szeretettel,

Imre atya

Stuttgart, 2017-05-14.

Római Riportok - 2017. május 14.

Római Riportok - 2017. május 7.

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát…” – Húsvét 5. vasárnapja - hanganyag

Minden korban milliók vágya volt, hogy Istent megismerjék. Ne csak halljanak róla, ne csak üzeneteit és parancsait vegyék tudomásul, hanem valahogyan „közelebbről” megtapasztalják és a személyes ismeret által „lássák” őt. Tulajdonképpen minden vallásnak leglényegesebb törekvése ez volt: Istent ismerni, Istent látni, vele személyes kapcsolatba lépni!

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát…” – Húsvét 5. vasárnapja

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk” (Jn 14.8) szól Fülöp apostol az Úr

Jézushoz.

Minden korban milliók vágya volt, hogy Istent megismerjék. Ne csak halljanak róla, ne csak üzeneteit és parancsait vegyék tudomásul, hanem valahogyan „közelebbről” megtapasztalják és a személyes ismeret által „lássák” őt. Tulajdonképpen minden vallásnak leglényegesebb törekvése ez volt: Istent ismerni, Istent látni, vele személyes kapcsolatba lépni! 

Az ószövetségi választott nép milyen boldogan hirdette: nincs nép, amelyhez oly közel lennének istenei, mint amilyen közel van hozzájuk az ő Istenük. Pedig ők csak cselekedeteiben és jeleiben ismerhették meg Istent. Személyes közvetlenségben senki sem láthatta közülük, de vágytak rá, hogy lássák. Ezért Fülöp apostol a próféták, pátriárkák nagy kívánságával fordul Jézushoz: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”- látni szeretnénk magát az Istent. Mózes is ezért könyörgött az Úrhoz, de azt a választ kapta, hogy nem láthatja meg, mert aki Istent meglátta, annak meg kell halnia. És ez természetes, mert aki Istent színről színre látja, az már nem e világban van, hanem odaát a mennyországban. Az Isten látás ugyanis az örök boldogság jutalma.

Isten láthatóan csak Jézus Krisztusban jelent meg a földön, amikor a látható, „megtapasztalható” emberi természet a Fiú Isten saját természete lett. Ezért mondja Jézus: „Aki engem látott, az Atyát is látta”. Vagyis a második isteni Személy megtestesülése, az Isten emberré válása után lehetségessé vált a lehetetlen, hogy ti. itt  a földön is megláthassuk az Istent. Mert aki Jézust látja, magát az Istent látja. Aki Jézus jóságával, szelídségével, bűnösök iránti irgalmával találkozik, az magának a mennyei Atyának jóságával, irgalmas szeretetével találkozik. Jézus tengert, vihart lecsendesítő hatalmában magának a mennyei Atyának az erejét csodálhatjuk. Jézus bölcsességében az Atya bölcsességét tapasztalhatjuk meg.

Az apostoloknak, különösen Fülöp apostolnak éppen ezzel a „látással” voltak nehézségeik. Mert azaz ismeret és látás, amelyet Jézus jelenléte valósít és közvetít hívei között, nyilván nem külső, emberi látás, hanem benső ismeret és a hitben való látás, amely egyben részesedés Istenben, vagyis Isten benső életének megtapasztalása. Nagy vigasztalás ez számunkra, akik test szerint nem láthattuk Jézust: a hitben és kegyelemben, tehát a benne való életben mégis láthatjuk és megtapasztalhatjuk őt, és általa az Atyát. S ez a „megtapasztalás” már elő íze az örök boldogságnak: Isten színről színre való látásának.

Tehát az Atyához a hit segítségével Jézus által juthatunk el, mint ahogy ki is jelenti Fülöpnek: „Senki sem juthat el az Atyához, csak általam”, mert „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

Jézus az Igazság, aki felé, mint végső Cél felé állandóan törekednünk kell. Jézus az Út, amelyen járnunk kell, s amely az Atyához vezet.  Jézus az Élet, aki az emberekkel az isteni életet közli, ezért ő a mi legfőbb boldogságunk. Viszont az ember csak egy feltétellel nyeri el a legfőbb boldogságot, találja meg az örök üdvösséget: ha Jézust követi, ha hallgatja tanítását és hagyja, hogy a kegyelem és szeretet által elárassza őt Jézus élete. Így nemcsak Krisztussal él közösségben, hanem az Atyával is, aki nincs messze, nincs elválasztva Krisztustól, sőt benne van: mert Krisztus az Atyával és a Szentlélekkel „egy”.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Jézusnak ez a kijelentése bizonyítja istenségét, illetve isteni öntudatát. Azzal, hogy önmagát az Igazságnak és Életnek nevezte, a Teremtő és teremtmény között a legmélyebb különbséget fejezte ki. A teremtmény ugyanis a tökéletes Igazságot, Jóságot, Bölcsességet csak részesedés által birtokolhatja, mégpedig aszerint, hogy kinek mekkora a befogadóképessége: az edénye, amellyel meríthet a végtelen tökéletesség tengeréből. A Teremtő ellenben azonosság által birtokol minden tökéletességet, mert Ő maga a bölcsesség, a jóság, az igazság, a szépség, az élet és Szeretet Tengere. És ez a Tenger, az amiben végső boldogságunkat, otthonunkat, megnyugvásunkat megtalálhatjuk.

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”. A zsoltáros szavai visszhangzanak Fülöp ajkán: „Uram, mutasd meg nekünk a te utaidat, taníts meg minket az ösvényeidre”(27,11 zs - 86,11 zs). Ezek az utak a parancsok, az istenfélelem, a felebaráti szeretet gyakorlása, egy szóval: a Törvény, az a törvény, amelyet Jézus nem megszüntetni akart, hanem tökéletessé tenni.

Egy prófétának sem jutott eszébe, hogy ezt az utat egy Személlyel azonosítsa. Jézus pedig azt mondja: a Cél, ahová el kell jutnotok, az Atya: egy Személy, s az út, amely hozzá vezet, szintén egy személy: a Fiú. „Én az Atyában vagyok, s az Atya bennem” - vagyis „az Atya és én egy vagyunk”(10,30).  Így lehet a Fiú Cél is meg Út is a célhoz: Isten és egyúttal közvetítő Isten és ember között. Éspedig egyedüli Út, egyedüli Közvetítő, mint egy szakadékon átvezető egyetlen Híd, úgy köti össze a megtestesült Ige az isteni és emberi természetet egyetlen Személyben.

Ezért bátorította Jézus a szomorkodó apostolokat búcsúzásakor „Ne nyugtalankodjék a szívetek... Atyám házában sok hely van”... Tamási Áron, a Farkaslak-i születésű író vallja, hogy az ember csak akkor érzi magát boldognak, ha valahol igazán „otthon van”. Ámde minden ember számára csak egy igazi otthon van: az Atyai házban, az örök életben. Az ember földi életében olyan, mint a madárfióka, amely kihullott a fészkéből, és mindaddig csipog, sír, amíg valaki vissza nem helyezi fészkébe. Jézus azért jött, hogy a boldogság fészkéből kihullott embert visszahelyezze a „boldogság paradicsomába”.

„Atyám házában sok hely van”... A hangsúly a „sok hely”-en van, mert Jézus szerint mindenkinek meglesz a maga helye, ha földi életében úgy él, hogy azt elfoglalhassa. Vagyis más szóval olyan sok hely van a mennyországban, hogy mindenkinek esélye van a bejutásra, vagyis az üdvösségre...

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk”. Fülöp: „Aki engem látott, az Atyát is látta”.

Jézust akkor láthatjuk és ismerhetjük meg igazán, ha elfogadjuk őt útnak, igazságnak és életnek. Ha bennünk él, akkor megtapasztalhatjuk a hitben és kegyelemben azt, aki önmagában és önmaga által megmutatta az Atyát és a hozzá vezető utat is.

Ebből az a keresztény kötelesség és felelősség következik a mi számunkra, hogy Jézust kell megmutatnunk a világnak és az embereket elvezetnünk az örök üdvösségre. „Egy anyagiakban gazdag társadalomban fennáll annak a veszélye is, hogy figyelmünk könnyen a földi javakra összpontosul, akár az örök élet kárára is. Az embereknek szükségük van arra, hogy felismerjék: szomjaznak Istenre. Segítenünk kell nekik, hogy eljussanak az Ő végtelen szeretetének forrásáig, amelyből szomjukat olthatják” (XVI. Benedek pápa).

Úgy kell élnünk e világban, hogy fölismerjék bennünk Jézust és Jézus által az Atya házába vezető utat. Ennek érdekében kérte Jézus az utolsó vacsorán az Atyát, hogy „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”(17.21).

Befejezésül a nyugalomba vonult Szentatyával, Benedek pápával valljuk a mai evangélium alapján: „Krisztus az út, amely az Atyához vezet, az igazság, amely értelmet ad az emberi létezésnek, és az élet forrása, amely örök boldogság a szentek közösségével a mennyei királyságában. „Engedjük, hogy az Úr szava vezessen minket. Újítsuk meg hitünket benne és bízzunk ígéreteiben." Ámen.

Mi életed célja? – Imre atya írása - újraolvasva

Mosolyogsz, de érzem, hogy belül szorongsz… Féltő szemmel figyeled hároméves kislányodat, aki előttünk a földön játszik, de hangod színéből kihallom, hogy igazából a magad irdatlan gondjaival vagy elfoglalva…

Mivel először vagy nálam, nem tudod, mit mondhatsz el nekem és mit nem? És mert sokat hallgatok, ugyanis egész lényedet meg akarom érteni, zavarban vagy, és nem tudod, hogy értem-e, amit mondasz, vagy sem?

És akkor kibuggyan belőled: „Céltalan vált minden... Ha nem lenne ő...“ – és kislányod felé intesz, „…akkor… …“… Nem fejezed be a mondatot, de megértem...

Más is van velünk, ezért hagyom, hogy ti ketten beszéljetek. A női lelkek hamarabb összeérnek ennyi tengernyi szenvedés láttán… Sok jótanácsot kapsz tőlünk, még több címet és telefonszámot, s azzal a szent ígérettel engedlek el, hogy még visszajössz...

Megfogadod…

Én meg közben gondolkozom, és megfogalmazom azt, amit Neked, most céltvesztettnek, mondani szeretnék… De mivel nem vagyok benne biztos, hogy a következő találkozónk alkalmával is ilyen céltalan leszel, most leírom Neked – és mindenkinek – ezeket a gondolatokat arra az esetre, ha ugyanilyen helyzetbe kerülne…

Kérdezz meg száz embert egymás után az utcán, hogy mit várnak az élettől? És ők százszor egymás után száz különböző választ adnak majd Neked.

Ami viszont a különböző válaszokban közös lesz az az, hogy mindegyiküknek van egy célja!

És mindegyik erre a célra irányítja az életét.

És mindent el is követ azért, hogy ezt a célt elérje.

Jegyezd meg: Minden ember számára életbevágóan fontos a cél!

A cél – életed értelme…

A cél – cselekedeteid motorja…

A cél – mindennapjaid iránytűje…

A cél – rád váró kincshez vezető térkép…

A cél – jellemed formálója…

A cél – szenvedésre, kudarcra, fáradságra és tragédiára a leghatékonyabb gyógyír…

A cél – maga az élet…

Azok az emberek, akiknek nincs céljuk, céltalanul elfecsérlik az életüket, és egy nap majd azt kell megállapítaniuk, hogy elveszítették annak fonalát.

Csavargókká váltak, akik egyik napról a másikra tengetik mindennapjaikat, és ha őszinték lennének önmagukhoz, be kellene vallaniuk, hogy az élettől már nem is várnak semmit… Megfeneklettek és elsekélyesedtek…

Ne feledd, Te csak úgy juthatsz előbbre, ha megnevezed életed célját.

És csak úgy juthatsz magasabbra, ha ez a cél nap, mint nap szemed előtt lebeg.

És csak úgy éred el életed célját, ha minden idegszáladdal harcolsz érte.

Valahol azt olvastam: "Ha fontos neked a célod, akkor megoldást találsz. Ha nem, akkor csak kifogást."

Hogy milyen érdekes és milyen érdekfeszítő, lebilincselő egy cél szerint élni az életed, azt csak akkor látod meg, ha kimondod a célt, célba veszed és minden erőddel harcolsz érte.

Harcolj a célodért, hidd el, megéri!

Mert csak oda jutsz el, ahova nézel.

Hova nézel?

Imre atya

Stuttgart, 2016. május 2.

A te kezeid

„Kérjétek hát az aratás urát…” – Húsvét 4. vasárnapja – Hivatások világnapja

Mai ünneplésünk középpontjába Jézus, a Jó Pásztor alakja áll, aki lelki hivatással és küldetéssel lát el bennünket. Éppen ezért Szent XXIII. János pápa, amikor tapasztalta a papi és szerzetesi hivatások nagyfokú visszaesését, 1963-ban a II. vatikáni zsinat első ülésén elrendelte, hogy húsvét negyedik vasárnapja – a Jó Pásztor vasárnapja – legyen a lelki hivatások világnapja. Azóta ezt a napot a katolikus egyház hívei világszerte megünneplik, és papi, szerzetesi valamint szerzetesnői hivatásokért imádkoznak.

Ahhoz, hogy a mai evangéliumi szakasz képét, a Jó Pásztor csodálatos jelentését fel tudjuk fogni, tudnunk kell: Jézus idejében mit jelentett a pásztor és a nyáj fogalma?

Mindenekelőtt egy nagyra becsült, ősi életstílust, helyesebben életformát jelentet, amelyet a Mester hallgatói mind jól ismertek és értékeltek. Ez az életforma a pásztor és a nyáj számára az élet és a hivatás teljes összefonódását jelentette, egyik sem képzelhető el a másik nélkül. Jézus hasonlatában elsősorban tehát a pásztor és a nyáj összetartozását, életegységét kell észrevennünk és megvalósítanunk ma is.

A pásztornak a nyáj élete a saját élete is, hiszen innen származik megélhetése, fennmaradása, ezért a Jó Pásztor veszély idején nem hagyja ott a nyáját, mint a béres, nem menekül el, hanem hogy megmentse, kész saját életét feláldozni, vállalni a halált is a nyáj miatt. Így volt ez Jézus korában és így van ez ma is, hiszen az elmúlt napokban is lehetett olvasni, de korábban is a híradásokban, hogy a pásztor, a nyáj gazdája élete kockáztatása árán is szembefordult a nyájra támadó medvével, csakhogy juhait mentse.

A Úr Jézus ebből a valóságból indulva ki szögezi le, hogy: „A jó pásztor életét adja juhaiért” (Jn 10,11). Azonban ez a kijelentés már Jézus önfeláldozó emberszeretetének a megnyilatkozása, amihez hozzá teszi: „Senki nem veszi el tőlem életemet, magam adom oda”(18) – tehát önként és szabadon vállalja értünk a kereszt-halált.

A végtelen irgalom e misztériumában Jézus szeretete összefonódik az Atyáéval. Az Atya küldte öt, hogy az embereknek Pásztora, vezetője legyen, aki őrzi őket és biztosítja számukra az igazi életet. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk”(1Jn 3,1).

Ezt a szeretetet az Atya a Fiúban adta meg, aki áldozatával megszabadította az embereket a bűntől, nem új nevet, hanem új létmódot, új életet adott nekik: Isten gyermekeinek létét és életét.

Krisztus megváltó műve folytán minden ember hívatott, hogy tagja legyen annak az egyetlen családnak, amelyben Isten az Atya, tagja annak az egyetlen nyájnak, amelynek Krisztus a pásztora. Ez a család és ez a nyáj azonos az Egyházzal, amelynek – mint Péter apostol mondja – Jézus az alapköve. „Ő a kő, melyet ti, építők elvetettetek, mégis szegletkővé lett” (ApCsel 4,11).

A zsidóság hivatalos vezetősége -, elvetette Jézust, de Ő, halálának és feltámadásának titka által, egy új épület, egy új közösség, az Egyház alapköve lett.

A juhok hallgatnak a jó pásztor szavára és követik őt, mert ismerik a hangját – olvastuk a szent Jánostól vett evangéliumi szakaszból. A Jó Pásztor szavára az hallgat, az Ő hangját az ismeri fel, aki ismeri és elfogadja az Ő tanítását, az evangéliumot. Az evangélium tanítását, annak igazi jelentését viszont ma az érti meg, aki hallgatja a tanító Egyház hangját – pápa, püspökök, elöljárókét. A Jó Pásztornak az engedelmeskedik, aki a tanító hivatal útmutatásait szem előtt tartva, figyel lelkiismerete és a belső sugallatok hangjára. Így azaz ember követi hűségesen és növekvő buzgalommal az Urat, aki meghallja hangját és életre, tettekre váltja tanítását.

Ki tehát a Jó Pásztor, akire a szerzetesnek épp úgy oda kell figyelnie, mint az egyházmegyés papnak, vagy a világi hívőnek? Az ószövetségi szentírás válasza szerint mindenekelőtt maga az Isten. Ö a választott nép pásztora, gondviselője és vezére. Majd az újszövetségben, az idők beteltével Jézus Krisztus, az életét feláldozó pásztor, az Istennek, a Jó Pásztornak látható megjelenése a földön, valóságos emberi testben-lélekben. Az Atya személyes küldötte ő, Isten szeretetének látható jele és kegyelme, Isten „jó pásztorságának” szentsége.

Krisztus, a jó pásztor misztériuma egyházában folytatódik az általa kiválasztott és meghívott személyekben. Jézus már nyilvános működése során, közvetlen munkatársakat választott megváltói szolgálatához. A kenyérszaporításkor például így szólt az apostolokhoz: „Ti adjatok nekik enni!” (Mt 14,16). Arra ösztönözte őket, hogy gondoskodjanak mindarról, amire a tömegnek szüksége van. A sokaságnak ételt akart adni, hogy ne éhezzen, de egyúttal kinyilvánította, hogy ez a táplálék „megmarad az örök életre” (Jn 6,27). Együtt érzett az emberekkel. Miközben járta a városokat és falvakat, megfáradt, kimerült emberekkel találkozott, akik olyanok voltak, „mint a pásztor nélküli juhok” (Mt 9,36). Ebből a szeretetteljes tekintetből fakadtak tanítványaihoz intézett szavai: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásába” (Mt 9,38).

Aki válaszol az Úr hívására, annak az okosság és a bizalom jegyében számolnia kell mindenfajta veszéllyel, sőt még az üldözéssel is, minthogy „nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál” (Mt 10,24). Az apostolok, akik eggyé lettek Mesterükkel, már nem egyedül hirdetik a mennyek országát, hanem maga Jézus az, aki bennük cselekszik: „Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött” (Mt 10,40). Mindemellett igaz tanúságtevőkként magukra veszik „a magasságból való erőt” (Lk 24,49), hirdetik a „megtérést és bűnbocsánatot minden népnek” (Lk 24,47).

Minden hívő részesül Krisztus Urunk küldetésében, de egészen sajátos módon azok, akik az egész közösségért vállalt pásztori hívatást kaptak, akik az üdvösség választott munkatársai, a szolgálati papság. Ők mind Jézus nevében és küldetésében munkálkodnak a nyáj üdvösségén. Mindegyik lelkipásztor, legyen szó az egyszerű papról, a püspökről, vagy a pápáról, az egyetlen, igaz Jó Pásztortól, Jézustól nyeri hivatása értelmét és értékét.

Ma a hívatások világnapján, és ne csak ma, hanem mindennap imádkozzunk értük, hogy az egyetlen, isteni Pásztornak, Jézusnak tökéletes megjelenítői és munkájának hű folytatói legyenek a világban. De ugyanakkor imádkozunk újabb papi és szerzetesi hivatásokért, hogy minél több fiatal hallja meg Isten hívó szavát és azt bátran kövese.

A nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa szavaival kérjük:

„Ó, Atyánk, add, hogy a keresztények közül

számos szent papi hivatás szülessen,

akik élő hittel őrzik Fiad, Jézus szent emlékét,

igéjének hirdetése, és a szentségek kiszolgáltatása által

amelyekkel folyamatosan megújítod híveidet.

Adj szent szolgákat oltárodhoz,

legyenek figyelmes és lelkes őrzői az Eucharisztiának,

amely szentség Krisztus legfőbb ajándéka

a világ megváltásáért.

Hívj szolgákat a te irgalmasságod kifejezésére,

hogy a kiengesztelődés szentsége által

megbocsátásod örömét terjesszék.

Add meg, ó, Atyánk, hogy az Egyház örömmel fogadja

Fiad Lelkének számos sugallatát,

és iránta való tanulékonysággal gondoskodjon

papi és szerzetesi hivatásokról.

Erősítsd meg a püspököket, papokat, diakónusokat,

szerzeteseket, és minden Krisztusban megkereszteltet,

hogy hűségesen teljesítsék küldetésüket

az evangélium szolgálatában.

Kérünk Téged Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.”

(XVI. Benedek pápa)

Búzaszentelő a Barátok kertjében

A többi kép ide kattintva látható.

Nyárádremetei Gyöngyszemek HD