Oldalak

szombat, május 27, 2017

Egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkoztak… - Húsvét 7. vasárnapja

A mai szentmise első olvasmányának és evangéliumának közös témája az ima. Az első olvasmányban az apostolok-cselekedete, arról számol be, hogy az apostolok Urunk mennybemenetele után visszatérnek Jeruzsálembe, és az emeleti teremben, ahol együtt szoktak lenni, ahol az utolsó vacsorát elfogyasztották az Úrral, ott a Boldogságos Szűzanya köré gyűlve, imádkozva várják az Úr Jézus által megígért Szentlelket.

Az evangéliumi szakasz Jézus főpapi imájából idéz egy részt. Az Úr Jézus az utolsó-vacsora termében mondja el főpapi imáját, hangosan, tanítványai körében, közvetlenül kínszenvedése, kereszthalála előtt: „Jézus szemét az égre emelve így szólt: »Atyám, elérkezett az óra! Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon”(Jn 17,1-2).

Az Úr Jézus életének egyik legmegrendítőbb állomása minden bizonnyal az Olajfák hegyi, ahol szembenéz a nagy választással: életét mentse, maga magát igazolja, vagy az Atya akarata szerint szolgáltassa ki magát azoknak, akik már életére törnek, s ezzel vállalja a biztos szenvedést és a halált. „Most mélyen megrendült a lelkem – mondja az olajfák hegyén. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám dicsőítsd meg nevedet” (Jn 12,27-28).
Ez Jézus órája, amelyre oly nagyon készült küldetése teljesítésének kezdete óta. Szent János evangélista sokszor említi ezt az órát, amely felé útján a Mester tudatosan halad.
Jézus gondolatai erre az „órára” irányulnak, kereszthalálának órájára, mert a halál által lép majd be a feltámadás dicsőségébe, vagyis abba a dicsőségbe, amelyben része volt már a világ teremtése előtt. A világba lépve, a megtestesülés által, amikor Pál apostol szavaival élve „szolgai alakot öltött”, megsemmisítette ezt a dicsőséget: most viszont, amikor halálával eltávozik ebből a világból, azt kéri, hogy visszatérhessen ebbe a dicsőségbe.

Halálával azonban nem szűnik meg küldetése, a halál csak az első elengedhetetlen lépés. Ezt egy második követi, nevezetesen a feltámadás, a megdicsőülés. Az önként vállalt halál után a dicsőségesen feltámadott Krisztus dicsőíti meg az Atyát és üdvözíti az embereket, mert hatalmat kapott, hogy örök-életet adjon nekik. Tehát, amikor Jézus saját megdicsőítését kéri, akkor az Atya dicsőségét és az emberek üdvösségét is kéri.

Az Úr Jézus miután önmagáért imádkozott, apostolaiért és általuk minden benne hívőért könyörög: „értük könyörgök.” Az Atyához tartoznak, nem csupán teremtményi voltuk miatt, hanem mivel az Atya apostoli tevékenységre választotta ki őket és e választás után Fiának adta őket. Ezért mondja „a tieid voltak, és nekem adtad őket”(6). Jézus odaadó szeretettel szerette és őrizte őket. Bevezette apostolait Isten titkaiba, átadta nekik az Atya szavát, tanítását, amit ők el is fogadtak: „az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták”(8).
A távozni készülő Jézus most aggódik értük. Mintha akarata ellenére hagyná őket a világban, ahol ezer veszélynek és harcnak vannak kitéve. Ezért megindító gyöngédséggel bízza őket az Atyára: „értük könyörgök… akiket nekem adtál, mert a tieid… Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád”(9,11). Az apostoloknak itt kell maradniuk, hogy Krisztus küldetését folytassák. Ezért fohászkodik tovább így: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”(15).

A világ egyrészt az Isten teremtette kozmoszt, földi létünk színterét jelenti. Másrészt ez a világ az antivilág; a hitetlenség, a gyűlölet és a szeretetlenség központja, a keresztény élet követelményeivel ellentétes és annak ellentmondó világ, ami a bűn birodalmát is jelzi: a Biblia gyakorta úgy beszél erről a világról, mint az istenellenes tényezők összességéről. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanítványait ne vegye el a világból, a világ szónak mindkét jelentésére gondol. A tanítványnak a földi életben kell tanúságot tennie, és itt kell megküzdenie a sötétség hatalmával.

A bűn hatalmával viaskodó tanítvány nem marad támasz nélkül: mert Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanúságtevőit óvja meg a gonosztól. A gonosz nem más, mint a bűnös világ, a személyes sátán, vagyis azoknak az istenellenes tényezőknek az összessége, amelyek személyek vagyis emberek közvetítésével érik el a tanítvány belső világát. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy óvja meg tanítványait a gonosztól, erőt kér számukra, hogy eredményesen tudjanak küzdeni az istenellenes hatalmakkal szemben, és hatékonyan tudjanak együttműködni Isten üdvözítő akaratával.

Az Apostolok-cselekedete arról számol be, hogy negyven nap múlva, amikor Jézus halála által már belépett az égi dicsőségbe, az apostolok ismét az utolsó vacsora termében vannak. A Mester már nincs közöttük, hogy velük és értük imádkozzék, de jelen van Mária, az Istenanya és segíti őket.
Az apostolok nem felejtették el Jézus imáját, és biztosra vehetjük, hogy magukévá tették. Jézushoz hasonlóan az atya dicsőségét és az emberek üdvösségét kérik, saját maguk számára pedig segítségért könyörögnek, hogy Krisztus hűséges tanúi lehessenek. Így várják a Szentlélek eljövetelét: „egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkozva… Máriával, Jézus Anyjával”(Csel 1,15).

Azzal a Máriával, akit Isten, mint a reménység gyönyörű képét, szent Fiának anyját, az emberi nem legszebb virágát, állítja elénk. Isten választotta ki ezt a leányt; létének első pillanatától kezdve elárasztotta kegyelmével, és kiszemelte a megtestesült Istenfia, Jézus anyjává. Nem emberi apától született Jézus, így mutatta meg az Isten, hogy bár Jézus valóságos ember, nem az ember önerejének alkotása, hanem az ő szeretetének ajándéka. Úgy volt rendjén, hogy Jézus az „atyám” szóval csak az ő mennyei Atyját szólíthassa.
Minthogy „Istennél semmi sem lehetetlen”(Lk 1,36), a Szentlélek csodálatos ereje teszi szűzen anyává Máriát. És Mária hisz az Istennek. „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid”(Lk 1,38) - feleli az Isten angyalának.
Ott áll Mária édes fia keresztfájánál: ő az egyetlen, aki még akkor is, ott is hisz benne. De ott van az apostolok között is, a mennybemenetel utáni napokban, és az első pünkösd napján, amikor mindnyájukra leszáll a Szentlélek.

Nekünk is az apostolokhoz és Máriához hasonlóan kell készülnünk Pünkösdre: imával és jó cselekedetekkel Istent dicsőíteni, és így felkészíteni szívünket a Szentlélek befogadására, imádkozni az Egyházért és pásztoraiért, s minden ember üdvösségéért.
Ugyanakkor a világban maradás és a bűn hatalma elleni küzdelem nekünk is feladatunk. És ez a feladat mindenképpen felülmúlja erőinket. Ne feledjük azonban, hogy Jézus értünk is imádkozott, számunkra is kérte az erőt. De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem (Jn 17,20). Ebből az erőforrásból merítve vállaljuk tehát földi létünk valamennyi terhét, harcoljunk a bűn ellen, hogy Isten igazságában megszentelt lényekké válhassunk.

És ne feledjük Mária az Isten szeretetétől elárasztott, a Krisztustól megváltott, a Szentlélektől betöltött ember tökéletes példája, az Egyház legtökéletesebb tagja és mintaképe. Ő a mennyországban sem tétlen: anyai szívébe zárja nemcsak Jézust, hanem valamennyi gyermekét, Jézus testvéreit s imádkozik értünk, „most és halálunk óráján”. Ámen.

Nincsenek megjegyzések: