„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát…” – Húsvét 5. vasárnapja

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk” (Jn 14.8) szól Fülöp apostol az Úr

Jézushoz.

Minden korban milliók vágya volt, hogy Istent megismerjék. Ne csak halljanak róla, ne csak üzeneteit és parancsait vegyék tudomásul, hanem valahogyan „közelebbről” megtapasztalják és a személyes ismeret által „lássák” őt. Tulajdonképpen minden vallásnak leglényegesebb törekvése ez volt: Istent ismerni, Istent látni, vele személyes kapcsolatba lépni! 

Az ószövetségi választott nép milyen boldogan hirdette: nincs nép, amelyhez oly közel lennének istenei, mint amilyen közel van hozzájuk az ő Istenük. Pedig ők csak cselekedeteiben és jeleiben ismerhették meg Istent. Személyes közvetlenségben senki sem láthatta közülük, de vágytak rá, hogy lássák. Ezért Fülöp apostol a próféták, pátriárkák nagy kívánságával fordul Jézushoz: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”- látni szeretnénk magát az Istent. Mózes is ezért könyörgött az Úrhoz, de azt a választ kapta, hogy nem láthatja meg, mert aki Istent meglátta, annak meg kell halnia. És ez természetes, mert aki Istent színről színre látja, az már nem e világban van, hanem odaát a mennyországban. Az Isten látás ugyanis az örök boldogság jutalma.

Isten láthatóan csak Jézus Krisztusban jelent meg a földön, amikor a látható, „megtapasztalható” emberi természet a Fiú Isten saját természete lett. Ezért mondja Jézus: „Aki engem látott, az Atyát is látta”. Vagyis a második isteni Személy megtestesülése, az Isten emberré válása után lehetségessé vált a lehetetlen, hogy ti. itt  a földön is megláthassuk az Istent. Mert aki Jézust látja, magát az Istent látja. Aki Jézus jóságával, szelídségével, bűnösök iránti irgalmával találkozik, az magának a mennyei Atyának jóságával, irgalmas szeretetével találkozik. Jézus tengert, vihart lecsendesítő hatalmában magának a mennyei Atyának az erejét csodálhatjuk. Jézus bölcsességében az Atya bölcsességét tapasztalhatjuk meg.

Az apostoloknak, különösen Fülöp apostolnak éppen ezzel a „látással” voltak nehézségeik. Mert azaz ismeret és látás, amelyet Jézus jelenléte valósít és közvetít hívei között, nyilván nem külső, emberi látás, hanem benső ismeret és a hitben való látás, amely egyben részesedés Istenben, vagyis Isten benső életének megtapasztalása. Nagy vigasztalás ez számunkra, akik test szerint nem láthattuk Jézust: a hitben és kegyelemben, tehát a benne való életben mégis láthatjuk és megtapasztalhatjuk őt, és általa az Atyát. S ez a „megtapasztalás” már elő íze az örök boldogságnak: Isten színről színre való látásának.

Tehát az Atyához a hit segítségével Jézus által juthatunk el, mint ahogy ki is jelenti Fülöpnek: „Senki sem juthat el az Atyához, csak általam”, mert „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

Jézus az Igazság, aki felé, mint végső Cél felé állandóan törekednünk kell. Jézus az Út, amelyen járnunk kell, s amely az Atyához vezet.  Jézus az Élet, aki az emberekkel az isteni életet közli, ezért ő a mi legfőbb boldogságunk. Viszont az ember csak egy feltétellel nyeri el a legfőbb boldogságot, találja meg az örök üdvösséget: ha Jézust követi, ha hallgatja tanítását és hagyja, hogy a kegyelem és szeretet által elárassza őt Jézus élete. Így nemcsak Krisztussal él közösségben, hanem az Atyával is, aki nincs messze, nincs elválasztva Krisztustól, sőt benne van: mert Krisztus az Atyával és a Szentlélekkel „egy”.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Jézusnak ez a kijelentése bizonyítja istenségét, illetve isteni öntudatát. Azzal, hogy önmagát az Igazságnak és Életnek nevezte, a Teremtő és teremtmény között a legmélyebb különbséget fejezte ki. A teremtmény ugyanis a tökéletes Igazságot, Jóságot, Bölcsességet csak részesedés által birtokolhatja, mégpedig aszerint, hogy kinek mekkora a befogadóképessége: az edénye, amellyel meríthet a végtelen tökéletesség tengeréből. A Teremtő ellenben azonosság által birtokol minden tökéletességet, mert Ő maga a bölcsesség, a jóság, az igazság, a szépség, az élet és Szeretet Tengere. És ez a Tenger, az amiben végső boldogságunkat, otthonunkat, megnyugvásunkat megtalálhatjuk.

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”. A zsoltáros szavai visszhangzanak Fülöp ajkán: „Uram, mutasd meg nekünk a te utaidat, taníts meg minket az ösvényeidre”(27,11 zs - 86,11 zs). Ezek az utak a parancsok, az istenfélelem, a felebaráti szeretet gyakorlása, egy szóval: a Törvény, az a törvény, amelyet Jézus nem megszüntetni akart, hanem tökéletessé tenni.

Egy prófétának sem jutott eszébe, hogy ezt az utat egy Személlyel azonosítsa. Jézus pedig azt mondja: a Cél, ahová el kell jutnotok, az Atya: egy Személy, s az út, amely hozzá vezet, szintén egy személy: a Fiú. „Én az Atyában vagyok, s az Atya bennem” - vagyis „az Atya és én egy vagyunk”(10,30).  Így lehet a Fiú Cél is meg Út is a célhoz: Isten és egyúttal közvetítő Isten és ember között. Éspedig egyedüli Út, egyedüli Közvetítő, mint egy szakadékon átvezető egyetlen Híd, úgy köti össze a megtestesült Ige az isteni és emberi természetet egyetlen Személyben.

Ezért bátorította Jézus a szomorkodó apostolokat búcsúzásakor „Ne nyugtalankodjék a szívetek... Atyám házában sok hely van”... Tamási Áron, a Farkaslak-i születésű író vallja, hogy az ember csak akkor érzi magát boldognak, ha valahol igazán „otthon van”. Ámde minden ember számára csak egy igazi otthon van: az Atyai házban, az örök életben. Az ember földi életében olyan, mint a madárfióka, amely kihullott a fészkéből, és mindaddig csipog, sír, amíg valaki vissza nem helyezi fészkébe. Jézus azért jött, hogy a boldogság fészkéből kihullott embert visszahelyezze a „boldogság paradicsomába”.

„Atyám házában sok hely van”... A hangsúly a „sok hely”-en van, mert Jézus szerint mindenkinek meglesz a maga helye, ha földi életében úgy él, hogy azt elfoglalhassa. Vagyis más szóval olyan sok hely van a mennyországban, hogy mindenkinek esélye van a bejutásra, vagyis az üdvösségre...

„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk”. Fülöp: „Aki engem látott, az Atyát is látta”.

Jézust akkor láthatjuk és ismerhetjük meg igazán, ha elfogadjuk őt útnak, igazságnak és életnek. Ha bennünk él, akkor megtapasztalhatjuk a hitben és kegyelemben azt, aki önmagában és önmaga által megmutatta az Atyát és a hozzá vezető utat is.

Ebből az a keresztény kötelesség és felelősség következik a mi számunkra, hogy Jézust kell megmutatnunk a világnak és az embereket elvezetnünk az örök üdvösségre. „Egy anyagiakban gazdag társadalomban fennáll annak a veszélye is, hogy figyelmünk könnyen a földi javakra összpontosul, akár az örök élet kárára is. Az embereknek szükségük van arra, hogy felismerjék: szomjaznak Istenre. Segítenünk kell nekik, hogy eljussanak az Ő végtelen szeretetének forrásáig, amelyből szomjukat olthatják” (XVI. Benedek pápa).

Úgy kell élnünk e világban, hogy fölismerjék bennünk Jézust és Jézus által az Atya házába vezető utat. Ennek érdekében kérte Jézus az utolsó vacsorán az Atyát, hogy „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”(17.21).

Befejezésül a nyugalomba vonult Szentatyával, Benedek pápával valljuk a mai evangélium alapján: „Krisztus az út, amely az Atyához vezet, az igazság, amely értelmet ad az emberi létezésnek, és az élet forrása, amely örök boldogság a szentek közösségével a mennyei királyságában. „Engedjük, hogy az Úr szava vezessen minket. Újítsuk meg hitünket benne és bízzunk ígéreteiben." Ámen.