Rómi Riportok - 2016. augusztus 28.

Római Riportok 2016. aug. 21.

Szelídség, alázatosság, önzetlenség! - Évközi 22. vasárnap

A mai világban a versengés, a tolakodás, sőt az erőszakos előbbre jutás szinte megszokott dolog, mert úgy tűnik, hogy a törtetéssel, a könyökléssel jobban lehet érvényesülni. Ez van a minket körülvevő világban, de Isten világában egészen más a helyzet. A mai evangéliumi szakaszban Jézus a törtetéssel, kevélységgel, gőggel szemben figyelmünket a szelídségre, az alázatra, és az önzetlenségre irányítja. Azt mondja, hogy „aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják”(Lk 14,7-14). A szelídség és alázatosság lelkületét magától Jézustól, kell elsajátítanunk: „Tanuljatok tőlem – mondja –, mert szelíd vagyok és alázatos szívű”(Mt 11,29).

Olyan csodálatos dolog, hogy az isteni kinyilatkoztatás összfoglalata nem egy elmélet, nem egy filozófiai eszmerendszer, nem is egy törvénykönyv, hanem egy élő ember, akiben az Isten emberré lett és az ember Istenné. És még megkapóbb az, hogy ez az ember nem volt aranykoronás király, diadalmas hadvezér, ügyes politikus, gazdag üzletember, sem önsanyargató aszkéta, vagy sivatagi remete, hanem Ő a „szelíd és alázatos szívű” Jézus, „a bűnösök barátja” (Mt 11,19), a béke fejedelme. Ő soha semmit nem tett kevélységből, vetélkedésből, sem azért, hogy fölmagasztalják, hanem mindent csak másoknak és másokért.

A szelídség, alázatosság és önzetlenség – manapság nem a népszerű emberi tulajdonságok közé tartoznak. Ma teljes félreértés uralkodik e szavak tartalma körül. Éppen ezért fontos, hogy ezen értékek üzenetével újra meg újra találkozzunk, azokat igyekezzünk életünkbe beépíteni és gyakorolni.

A szelídséget, alázatosságot, önzetlenséget minden időben – de ma még inkább – erőtlenségnek, gyávaságnak tartja a világ, amit ki kell irtani az emberi szívekből. Az alázatos embert leginkább úgy képzelik el, mint aki egy kissé ügyetlen, magába zárkózott, félénk, meghunyászkodó. Hogy a valódi alázatnak mindehhez semmi köze, az abból következik, hogy az alázat pozitív erény, pontosabban a szeretetnek egy különleges minősége. 

Kétségkívül a szelídség, alázatosság korunk érvényesülésre törtető világában nem divatos tulajdonság. Annál inkább a nagyzolás, az érvényesülésért való törtetés, mely abban áll, hogy többnek látsszam, mint aki vagyok valójában, mint amire képes vagyok. Többnek látszani, vagyis szerepet, egy tőlem idegen szerepet játszani a világban az érvényesülés érdekében. Többnek látszani, vagyis a munkába, tanulásba belerokkanni, csak azért, hogy valami hamis elvárásnak eleget tegyek kifelé. Mennyi elhibázott, megrokkant élet köszönhető ennek…

Amikor szelídségről, alázatról beszélünk, akkor természetesen nem az alázatoskodásra gondolunk, ami az önzésnek és a figyelem felkeltésnek egy leplezett módja. Hány olyan ember van, aki hallgat, aki szerénykedik, de éppen ezzel a tüntető jámbor magatartással tolja magát egyre inkább a figyelem középpontjába! Ilyenkor használja a magyar nyelv az álszent kifejezést.

Ezzel szemben a helyes értelemben vett szelíd és alázatos ember abból indul ki, hogy mulandó: létének minden pillanatát Istennek köszönheti. Mert egyáltalán nem olyan természetes az, hogy létezünk, hogy este lefekszünk, és reggel felkelünk. Az alázatosság lényege, hogy elismerjük Istentől való abszolút függőségünket.

Az alázatos ember tisztában van ezzel az alapvető függésével, de ugyanakkor emberi méltóságával is, hiszen Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény. E két dolog tudatában fogadja el önmagát olyannak, amilyen.

Igazából tudatában van annak, amit több mint 800 évvel ezelőtt Szt. Ferenc atyánk az intelmeiben (19) megfogalmazott: hogy valójában „az ember annyit ér, amennyit Isten szemében ér, és semmivel sem többet”. Az alázatos ember nem tagadja meg adottságait, képességeit, de elismeri bennük Isten ingyenes ajándékát.

A keresztény alázat tehát nem tehetetlen meghunyászkodás, hanem helyes önismeret, amely nem túloz, nem gőgösködik, nem nagyzol, nem isteníti magát. Nem akar minden dicsőséget magának tulajdonítani, hanem felméri mindenkinek valóságos értékét, és nem szégyelli megadni az Istennek, ami az Istené, a felebarátnak, ami a felebaráté és önmagának, ami a magáé. Igen, az alázat és a szeretet lényegesen összetartozik. Azt állíthatná az ember, hogy az alázat a végső tisztaságig emelkedett szeretet, mintegy a szeretet csúcsa. Az alázat a szeretetnek az a végső ereje, amely képessé teszi az önzetlenségre.

Kt. Azt hiszem, sohasem fogjuk magunkat igazán megismerni, ha nem igyekszünk megismerni a második isteni személyt, Jézus Krisztust. Csak akkor értjük meg igazából kicsinységünket, ha az Ő nagyságát szemléljük: csak akkor vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyörködünk az Ő tisztaságában, és csak akkor látjuk be, mily messzire vagyunk az igazi alázatosságtól, ha az Övéről elmélkedünk, aki Isten létére megalázkodott, kiüresítette önmagát és egészen emberré lett, a bűnt kivéve.

Mindez azonban nem lehetséges a személyes Istenbe vetett hit, és bizalom nélkül. Mert az alázatos ember tudja: erényei és képességei nem magától, hanem Istentől valók, és azt is tudja, hogy ezt Istentől ajándékba kapta, minden előzetes teljesítmény, érdem nélkül. Ez az igazi alázatos gondolkodás persze a vallásosság külső tetteiben, és a jócselekedetekben is meg kell, hogy nyilvánuljon.

Ezen a ponton értjük meg, hogy az igazi alázat csak ott lehetséges, ahol van igazi önzetlenség, érdeknélküliség is, mert az alázat álarcát is lehet önzően használni, amint korábban utaltunk már erre. Jézus ezért kapcsolja első példázatához a második tanítását az önzetlenségről. Alapjában véve minden emberi jóindulat és szeretet magában hordja az önzés lehetőségét. Még a legtisztább, legmélyebb emberi szeretetet is meglegyintheti az önzés szele, hisz a viszonzás, a viszontszeretet vágya kísértéssé válhat.

Teljesen emberi vonás, hogy „szeretném, ha szeretnének…” – ahogy a költő, Ady Endre fogalmaz. De mihelyt azért szeretünk, hogy szeressenek, máris egy őrült spirálba kerülünk. Épp ezért fektet hitünk, s a krisztusi tanítás nagyon nagy hangsúlyt arra, hogy ne csak a családot, a barátot, a szimpatikus embert, de mindenkit szeressünk. Szeressük az ellenséget, mert az bizonnyal nem fog viszontszeretni, így felé gyakorolt szeretetünk kétségkívül tiszta és önzetlen.

Ugyanakkor szeressük – miként Jézus a mai evangéliumi szakaszban tanítja – azt, akinek nem áll módjában a viszontszeretettet, emberi szemmel gazdagon mérni. Nem tudnak ajándékért ajándékkal, meghívásért meghívással, megtisztelésért megtiszteléssel fizetni. Szívük hálája, köszönete az egyetlen, amit adni tudnak, de talán ez is elrejtve él bennük, nem látványos, nem nyilvános. Ám éppen ezáltal válik a szeretet hitelessé. Ahol úgy adunk, hogy nem várunk viszonzást; ahol úgy tudjuk túlárasztani szeretetünk jóságát, hogy érte semmit sem várunk, semmit sem kapunk – ott elkezdünk magára az Istenre hasonlítani, „aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is”(Mt 5,45).

Önmagunkat megalázni tehát nem azt jelenti, hogy egyfajta módon leértékelnénk magunkat Isten és az emberek előtt, hanem azt, hogy a mi saját, testre-személyre szabott helyünket foglaljuk el a világban. A szelídség és alázat állapota ugyanis nem valami vezeklő gyakorlatnak a gyümölcse, hanem magának a létnek az állandósága, annak tudata, hogy az ember minden nélkül boldog lehet, mert tudja: Istennek gondja van minden emberre és lehajol a kicsinyekhez és megvigasztalja őket. Mennyivel harmonikusabb lenne világunk, ha az emberek ilyen módon lennének alázatosak, és nem hamis elvárásoknak akarnának megfelelni.

A keresztény alázatosság az Úr Jézus alázatosságának újjáébredése bennünk. Legjobban úgy sajátíthatjuk el ezt az erényt, ha az Ő alázatát tanulmányozzuk a Biblia segítségével, s igyekszünk életpéldáját követni, gyakorolni. Az evangéliumokból tudjuk, hogy az Úr Jézusban az Atyával szemben a legtökéletesebb függés tudata él. Sohasem keresi saját dicsőségét, mindig csak az Atyáét. Az Atya akaratának teljesítése a mindennapi tápláléka. Engedelmesen követi a Szentlélek indításait akár a pusztába, akár a nyilvános életbe, akár a halálba vezeti.

Ezt az alázatosságot csodálatossá teszi Jézus kellő öntudata. Ennek alátámasztásaként idézhetjük az utolsóvacsora termében lejátszódót lábmosás történetét, ahol Jézus döbbenetes alázata mellett kifejezésre jut az Ő öntudata is. „Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem – mondja tanítványainak. Jól teszitek: az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester, megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek: Amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek”(Jn 13,13). Tehát, ha Jézust akarjuk követni, ha valóban hiszünk benne és elfogadjuk az Ő tanítását, akkor lelkileg mindenképpen el kell jutnunk erre az öntudatos alázatosságra.

Enélkül az öntudatos alázatosság nélkül minden szelídség és szerénység csak álszenteskedés, amire nagyon jól rávilágít a következő kis történet. A történet szerint egy állítólagos csodatevő apáca életszentségét kellett megvizsgálnia Néri Szt. Fülöpnek, aki betoppant az apáca zárdájába és megkérte őt, hogy húzza le sáros cipőjét. A nő felháborodva utasította vissza a kérést, mire Fülöp atya megállapította, hogy az apáca nem lehet szent, „mert hiányzik belőle az alázat”.

Ezzel kapcsolatosan mondja Szt. Ferenc atyánk az ő intelmeiben (13), hogy „Isten szolgája mindaddig nem láthatja, mennyi türelem és alázatosság lakozik benne, amíg minden kedve szerint történik. Amikor eljön az idő, hogy akiknek kedvében kellene járniuk, ellenére cselekszenek, amennyi türelmet és alázatosságot mutat akkor, annyi lakozik benne, és nem több.”

 A mondottak alapján meg kellene értenünk az öntudatos keresztény ember egyetlen helyes magatartását: Önmagában véve semmi sem, semmivel sem bír, de Isten szeretete teremtette, kegyelme által gyermekévé tette, Krisztus Testének részesévé, életének folytatójává, istenivé – s Istenben legyőzhetetlenné.

Ez a tény adja meg létének igazi, hamisítatlan értelmét, alázatos magatartását, de öntudatát, helyes önértékelését és boldogságát is. Ugyanis a keresztény alázatosságot a derű, a béke és a felszabadultság érzelme jellemzi. A kevély és hiú törtetés benső nyugtalansága helyett az Isten gyermekeinek a békéje tölti be. Mert „ahol türelem és alázatosság van – mondja Szt. Ferenc atyánk (Int 27) –, ott nincs sem harag, sem felindulás”.

Szelídség, alázatosság és önzetlenség – e három keresztény értékről elmélkedtünk a mai napon, amelyek Krisztus arcvonásait égetik belénk. E három vonás megajándékoz minket a legszabadabb emberi léttel, amely nem keres megtiszteltetést és elismerést, nem vár viszonzást és hálát. Szabad a nagyra törő vágyak és a szüntelen elvárások béklyóitól. És mert szabad, tud igazán és őszintén szeretni, tud minden külső körülménytől függetlenül boldog lenni. Egy szóval: tud úgy élni, hogy az élet boldogság, öröm és béke legyen a maga és környezete számára.

Szent István Király előtti tisztelgés

A Nagykárolyi Collegium Régizene-együttes 2009-ben vendégszerepelt Kaplonyban...

Szent István király ünnepének előestéje a kegytemplomban - 2016

Római Riportok - 2016. augusztus 14.

Érseki szentmise a nemzeti kegyhely főbúcsúján

„A mennyei boldogságom az lesz, hogy jót teszek a földön” – Nagyboldogasszony ünnepe

Jeruzsálem - Adormitio temploma - Szilveszter archívum

A mai napon hitünknek azt a titkát ünnepeljük, hogy a Szűzanyát földi életének befejezése után Isten egyedülálló módon megdicsőítette azzal, hogy testét is az égbe emelte anélkül, hogy romlást szenvedett volna. A Szűzanyának ez az ünnepe azt jelzi számunkra, hogy a feltámadás után testünknek is része lesz az örök boldogságban.

Miért tett Isten kivételt a Boldogságos Szűzanyával? A válasz a mai ünnep szentmiséjének prefációjában található, amely így fogalmaz: „A romlástól méltán óvtad meg az ő testét, mert csodálatosan világra hozta, megtestesült Fiadat, minden élet szerzőjét”- vagyis, mert ő az Istenanya.

Jeruzsálem - Adormitio templom - Szilveszter archívum

A Boldogságos Szűzanya menybevételének hittitkát 1950-ben XII. Pius pápa hirdette ki dogmaként, azaz minden katolikus hívő számára kötelező hitigazságként. Ez semmiképpen sem azt jelentette, hogy az Egyház ezzel valamilyen új hitigazságot kívánt volna bevezetni. Csak hittételként fogalmazta meg azt, amit már régen vallottak hívő tagjai. Így szól a hittétel lényegi része: „A szeplőtelen, mindenkor Szűz Istenanya Mária, miután befejezte földi életének pályafutását, testestől, lelkestől föl lett véve a mennyei dicsőségbe”.

Ez a hittétel a Boldogságos Szűzanya esetében két hitigazságot fogalmaz meg. Az egyik, hogy Mária Isten Fiának az édesanyja, vagyis: Istenanya. A másik, hogy élete végén fölvétetett a mennybe.

Mindkettő történetileg is a régmúlt századokba nyúlik vissza. Az Efezusi zsinat (431) Isten Anyjának nevezi a Boldogságos Szűz Máriát. A szentek tiszteletében pedig jelentős nap a mennyei születésnap – haláluk napja, ekkor tartják liturgikus ünnepüket. Ennek kapcsán Jeruzsálemben kezdődik el Mária elalvásáról (dormitio), átlépéséről (transitus) illetve felviteléről (assumptio) szóló tanítás kifejtése és magyarázata.Így az Egyház egyetlen más szentről sem beszél. Mindezzel együtt Mária, a Boldogságos Szűz mégis valóságos ember, akinek története, sorsa, életrajza, élete van. Élete, amely követendő példa a mi számunkra, mert teljesen Istenből ered, Őérte van, és Őbenne van. Ezért hirdeti boldognak őt minden nemzedék.

Az emberéletet már sokan hasonlították úthoz. Egy út akkor jó, ha vezet valahová. A hegymászó reméli, hogy a jelzett út elvezeti a hegycsúcsra, ahonnan élvezheti a gyönyörű kilátást. A vándor reméli, hogy az út haza vezeti a családi házba, ahol szeretettel fogadják. Jó tudni, hogy az utat emberek készítették, hogy emberek jártak, sőt célba is értek rajta. Vannak ugyanis csalóka utak is. Eleinte szélesek, kitaposottak, de aztán mind gazosabbak, szűkebbek, végül elvesznek a semmibe, vagy épen a szakadékba torkollanak.

Ami általában az utakra igaz, érvényes az emberéletre is. Az is akkor jó, ha egy szép célhoz vezet. Az emberélet útja is akkor megbízható, ha valaki számunkra készítette, és ha valaki már végig is járta, sőt szerencsésen célba is ért. Ha nem ismernénk ezt az utat, azt gondolhatnánk, hogy az emberi élet utjának végállomása a sír, a megsemmisülés. És ez nem valami fényes, biztató cél. Az odavezető út nem érdemel túl sok erőfeszítést.

Ám a sír a hívő keresztény ember számára az emberélet útjának csak látszólagos végállomása. Mert a történelem folyamán volt egy sír, amelyet üresen találtak, az Úr Jézus sírja. Annál az üres sírnál mondta az angyal a kenettel érkező asszonyoknak: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadt”. Jézus az „elsőszülött a holtak közül” (Kol 1,18) – írja Szt. Pál apostol. Mivel ő föltámadt, mi is feltámadunk és átalakulunk. Így hát életutunk célja nem a megsemmisülés, hanem az Istennel való találkozás, a boldog egyesülés. Vele leszünk eggyé, és részt veszünk a Szentháromság örök szeretet-áradásában.

Halálunkkal felérkezünk a csúcsra, amelynél fenségesebbet és magasztosabbat elgondolni sem lehet. Hazaérkezünk az atyai házba, amelynél szebbet, jobbat elképzelni sem lehet. Amivel kapcsolatosan Szent Pál apostol így fogalmaz: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1 Kor 2, 9).

Jézus anyjáról, Máriáról hittel valljuk, hogy számára ez a hazaérkezés, ez a találkozás, a feltámadás és átalakulás már megtörtént halála alkalmával.

Viszont jó tudni, hogy a megtestesült és feltámadt Isten Fia, Jézus minden ember számára készített egy utat, amely az örök, a feltámadott életbe vezet, és amelyet Mária járt végig elsőként. Ahogy a már idézett prefáció fogalmaz: „az Istenszülő Szüzet fölvetted a mennybe, így ő lett Egyházad megdicsőülésének kezdete és példája, zarándok néped vigasza és biztos reménye”.

Ezért is nevezi Máriát a II. vatikáni zsinat az Egyház példaképének. Hiszen mi mindnyájan abban reménykedünk, ami Máriában már valóság.

Mária tehát példaképünk abban, hogy mi fog történni az emberi testtel Krisztus második dicsőséges eljövetelekor, a feltámadáskor.

De ami fontosabb: nem csak testünk sorsát mutatja meg Mária, hanem azt is, hogy hogyan kell élnünk, hogy erre a megdicsőülésre eljussunk. Hiszen, Mária nem csak anyja, hanem leghűségesebb tanítványa is volt Jézusnak.

Emlékezzünk arra, hogy pünkösdkor ott találjuk az apostolok között, amint együtt imádkozik velük. Az Egyház tanítása vallja, hogy Mária azóta is imádkozik velünk és értünk Istennél a dicsőségben: az Egyház anyja lett, különleges közbenjárónk Istennél.

Máriánál senki sem tehetné jobban magáévá Kis Szent Teréz szavait: „Érzem, hogy nyugalomra térek… De leginkább azt érzem, hogy elkezdődik a küldetésem, hogy megszerettessem a jó Istent úgy, ahogy én szeretem, hogy az én kis utamat a lelkeknek adjam. Ha az irgalmas Isten meghallgatja kívánságom, a mennyországom a földön fog eltelni a világ végéig. Igen, a mennyei boldogságom az lesz, hogy jót teszek a földön”. Kis Szent Teréz ebben is felfedezte és megélte Mária hivatását. Csupa jót tesz a földön, hány és hány ember tanúja ma is annak, hogy Mária nem veti meg, a hozzá menekülök könyörgését…

A Feltámadt Jézusról azt írja Pál apostol: „közbenjár értünk”(Róm 8,34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig hathatósan közben jár értünk a Fiúnál.

Mária hite, szeretete és Krisztussal való tökéletes egysége legyen példakép számunkra. Ahogyan ő hordozta Krisztust, s volt Isten engedelmes szolgálóleánya, s ahogyan ő volt a leghűségesebb tanítvány, úgy nekünk is példát véve róla Krisztus-hordozókká és hűséges tanítványokká kell lennünk. Mert ez a hiteles kereszténység, ez példaértékű a környezetünk számára, amely távol került Istentől.

Íme, ez a mai ünnep üzenete, erre tanít bennünket a ma ünnepelt hittitok. Ezért imádkozzunk, hogy méltók legyünk erre a nagy ajándékra és példaképre, Máriára. Hogy mi is Krisztus-hordozókká váljunk, és hűséges tanítványok maradjunk az élet minden vihara közepette is. Így hát a szentmise áldozás utáni könyörgésével kérjük: „Urunk, Istenünk, add, kérünk, hogy a mennybe felvett Boldogasszony közbenjárására a feltámadás dicsőségébe jussunk”- add kegyesen, hogy akit Szent István királyunk példája szerint Nagyasszonyunknak tisztelünk a földön, annak örök társaságában örvendhessünk a mennyben! Ámen.

Esztelneki Ferences Templom Hirdetése: Évközi 20. vasárnap és KÉRÉSE

Hirdetjük a kedves testvéreknek:

1.    Holnap, aug. 15-én van Nagyboldogasszony főünnepe, ekkor a szentmise du. 6-tól lesz.

2.    Kedden, szerdán és szombaton reggel ½ 8-tól lesz szentmise, csütörtökön és pénteken nem lesz szentmise templomunkban.

3.    Szombaton, aug. 20-án, Szent István király, főegyházmegyénk alapítójának főünnepén a szokásos perkői búcsú Kézdiszentléleken a Szent István szobornál való 10 órai gyülekezővel veszi kezdetét. Ezt követi a felvonulás a Perkőre, útközben elvégzik a keresztutat, majd déli 12 órakor kezdődik a búcsús szentmise.

***

Mindannyian láthatjuk, hogy templomunk elég gyatra állapotban van, és nagyon rászorul a felújításra. Ha Isten is megsegít, akkor nemsokára elkezdjük a felújítási munkálatokat. E munkálatokhoz az Emberi Erőforrások Minisztériumából kértünk támogatást. A kért összeg egyharmadát meg is kaptuk, ami természetesen nem futja a teljes külső és belső felújítási költségekre. 

Korábban többen is mondták, hogy szívesen adakoznak a templom javára, ha hozzá kezdünk a felújításhoz.

Hát elérkezett az idő, hogy ezt megtegyük, ezért kérem a kedves testvéreket, anyagi lehetőségeikhez mérten támogassanak bennünket, hogy valami nagyon szépet hozhassunk ki templomunkból Isten dicsőségére, lelkünk üdvére és a falu örömére.

Adományukat az elkövetkező vasárnapokon a kórus alatt lévő perselybe helyezhetik el, vagy személyesen adhatják át a sekrestyében, illetve a kolostorban, ahol az adakozók nevét följegyezzük és megörökítjük az utókor számára.

Ha valaki szponzorokat tudna keresni e cél támogatására, azt is örömmel vennénk. Természetesen a pénzbeli adományok mellett majd el kell a fizikai segítség is és nem utolsósorban az ima is, hogy kitűzött célunkat megvalósíthassuk.

Én bízom benne, hogy Isten segítségével és a segíteni akaró, jó szándékú emberek összefogásával sikerülni fog.

Áldozatok nélkül nincs igazi kereszténység – Évközi 20. vasárnap

Isten szolgálata és az Ő akarata szerinti életvitel, ha komolyan vesszük, nem kínál mindig kényelmes és nyugodt életet. Olykor belső vívódással jár. Máskor meg kockázatot, harcot és üldöztetéseket hoz magával, mert a krisztusi üzenet radikális, és radikális, azaz alapos, mélyreható választ kíván. Ez a válasz akár meg is oszthatja az embereket, adott esetben még a családon belül is.

Az Isten ügyéért folytatott belső küzdelemnek, és a hitnek illetve az isteni kinyilatkoztatás megosztó jellegének ezt a sajátosságát az Ószövetségben is megtaláljuk.

Már a Pusztai Vándorlás történetében végig lehet kísérni, hogy, hogyan támad meghasonlás az Istennel kötött szövetséghez ragaszkodok, és a szövetséget semmibe vevők között.

Az első olvasmányban szereplő Jeremiás próféta példájából (Jer 38, 4. 6. 8-10) meg lehet tanulni, hogy az istentől kapott feladattal az ember könnyen egyedül marad, és néha azt kell tennie, amitől a legjobban irtózik…

Jeremiás mivel Isten üzenetét tolmácsoló szavaiban nem volt tekintettel emberi nézetekre, a „perlekedés és ellentmondás emberévé” vált (Jer 15, 10) „az egész ország számára”. A katonai vezetők, hogy megszabaduljanak tőle, a király előtt azzal vádolják, hogy „a népnek nem a javát keresi, hanem inkább a rontását”, s miután hatalmat nyertek fölötte, mély, iszapos vízgyűjtőbe vetik, ahol a próféta belesüpped a sárba. Biztosan elpusztult volna, ha Isten egy ismeretlen által nem siet a segítségére. Ez a rabszolga elnyeri a király engedélyét, és megmenti a prófétát a biztos haláltól. Jeremiás helyzetét jól érzékelteti a zsoltár:

„Bíztam az Úrban, bizakodtam, s ő lehajolt hozzám és meghallgatott. Kiszabadított a sírgödörből, ki az iszapból és mocsárból” (Zsolt 40, 2-3).

Mi sem könnyebb, mint az igazság emberét erőszakkal elhallgattatni. Ezt tették Jeremiás próféta ellenségei is, ahelyett, hogy megtértek volna figyelmeztető szavára és komolyan vették volna az Istennel kötött szövetséget.

Ma is vannak, akik nem szívesen hallgatják a tettekre indító krisztusi tanítást. Egyet azonban elfelejtenek: Isten szándékai a mi akaratunk ellenére is megvalósulnak a világban.

A szentleckében (Zsid 12, 1-4) a szent író, miután felidézte az ősi pátriárkák és próféták megingathatatlan hitét, utánzásukra biztatja a keresztényeket, de hozzáteszi: „Ezért mi is… váljunk szabaddá minden tehertől… és fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Emeljük szemünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra”. Vagyis az Ószövetségtől a keresztény figyelmének Jézus felé kell fordulnia, akinek az ószövetségi nagyok – beleértve Jeremiás prófétát is – csak halvány előképei voltak.

Ő az az isteni példakép, akit a hívőnek utánoznia kell, Ő Isten ügyének legnagyobb harcosa, aki, alávetve magát akaratának, „elszenvedte a keresztet”. A kereszténynek, amikor Abban hisz, aki a hit szerzője, oka, támasza, nem kell félnie attól, hogy „a bűn elleni küzdelemben vére ontásáig” is ellenálljon, s fölvegye mindazzal a harcot, amely elvonhatná őt Isten iránti teljes hűségétől.

Jézus, aki boldognak mondta a békességeseket, és tanítványainak békéjét hagyta örökségül, a mai evangéliumi szakaszban, mintha ennek ellentmondana, amikor (Lk 12, 49 - 53) nyíltan kijelenti: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást,” széthúzást.

Első hallásra nagyon könnyen félreérthetőek ezek a szavak. Úgy tűnik, mintha Jézus akarná a "szakadást" és a "tűz lángra lobbanását". Pedig neki nem ez a célja, de tudja, hogy szavai, az igazság tanítása megoszlást fog kelteni, akárcsak Jeremiás próféta esetében.

Valójában annak a ténynek a megállapításáról van szó, hogy Jézus tanítása elkerülhetetlen módon szembeállítja egymással a jót és a rosszat, az igazságot és a hazugságot, a békét és az erőszakot, a Jézusban hívőket és a vele szembefordulókat, az öntudatos, elkötelezett keresztényeket és a farizeusi, kétszínű, jámborkodó keresztényeket, az Egyház tanításához, pápához hűeket, és az Egyház tanítását semmibe vevőket, pápát is kritizálókat.

Jézus kijelentései akkor válnak drámaivá, amikor ezeket az értékeket, illetve hiányokat az egyik oldalon is és a másikon is emberek képviselik, talán éppen egy család keretein belül vagy a legbensőségesebb emberi kapcsolatokban, közösségekben…

Ám ez a szembeállás, ez a szakadás kell a gyógyuláshoz, mert a mindenáron való békesség a rothadás, a pusztulás, a halál békéje, s nem az igazi, egészséges életé.

Az első pillanatban zavarba ejtő jézusi kijelentés se ellent nem mond korábbi tanításának, se meg nem szünteti annak érvényességét. Kijelentésével, inkább arra mutat rá, hogy a benső béke, vagyis az Isten és az ember közötti összhang, tehát az Isten akaratához való ragaszkodás ismertetőjele nem ment fel a harctól, a hadviseléstől mindaz ellen, ami saját magunkban – szenvedélyek, kísértések, bűnök – vagy környezetünkben ellenszegül Isten akaratának, támadja a hitet és akadályozza az Úr szolgálatát. Abban a pillanatban a legbékésebb kereszténynek is bátor és megfélemlíthetetlen harcossá kell válnia, aki nem riad vissza se kockázatoktól, se üldözéstől, se haláltól. 

Példája Jeremiás, de még inkább Jézus, aki vérig, a kereszt gyalázatáig küzdött a bűn ellen. Hogy azonban ez a küzdelem őszinte és szent legyen, nem szabad abba belekeverni semmiféle emberi személyeskedő indulatot vagy szándékot.

Ezt a küzdelmet egyedül annak a szeretet-tűznek kell hevítenie, amelynek fellobbantásáért Jézus a földre jött (49). Célja, hogy ez a tűz elharapózzék mindenütt az Atya dicsőségére és az emberek üdvösségére.

A szeretetnek ezért a lobogásáért várta annyira Jézus kínszenvedése vérkeresztségét (50). A kereszténynek ezért a tüzért kell készen állnia arra, hogy ellenálljon a számára akár legdrágább embernek is, sőt el is szakadjon tőle, ha az akadályozza erkölcsi meggyőződésének magvalósításában, hite megvallásában, hivatása vagy Isten akarata teljesítésében.

Ha például egy családban valaki az élet mellett síkraszáll azokkal szemben, akik az ártatlan magzat meggyilkolására készülnek, akkor ezt a nyílt szakításig, a kitagadottság kockázatáig is vállalnia kell. De ugyanez a magatartás kell bennünket jellemezzen a házassági egység, hűség, a férfi és nő szentségi házasságának védelmében, a hiteles egyházi tanítás megőrzésében, a mindenkori egyházfő, a pápához való ragaszkodásban, és még folytathatnánk a felsorolást, de ezt megteheti ki-ki maga házi feladat gyanánt…

Igaz, az efféle keserű megoszlás mindig súlyos keresztet jelent, de – akárcsak Jézus keresztje – azok üdvösségét szolgálja, akiket Jézus szeretetéért elhagyunk.

Jegyezzük jól meg, hogy az olyan nemzeti, családi, vagy baráti szolidaritás, mely a bűnre s a bűnben való cinkosságra alapoz, az a nemzet, az a család és az a barátság legbiztosabb szétbomlásához vezet előbb vagy utóbb!

Krisztus követése teljes odaadást és hősiességet kíván. A vértanúk hosszú sora, a ma is fel-fellángoló keresztényüldözések azt bizonyítják, hogy áldozatok nélkül nincs igazi kereszténység. Ez nem fanatizmus, hanem a szeretet elkötelezettségét jelenti Krisztus iránt. Hiszen Ő tűzet hozott a földre, és azt akarja, hogy ez a tűz a mi lelkünkben is nagy lánggal égjen.

Kérjük Istent az Esztelneki Madonna közbenjárására adjon erőt, hogy életünk tüzet gyújtó, meghaló-feltámadó, keresztény forradalmat kirobbantó magatartássá váljon, és engedje, hogy egykor méltók lehessünk a Vele és a vértanúkkal való nagy találkozásra.

Napjaink keresztényüldözése a tolerancia nevében

A genovai Szent Lőrinc bazilika - ANSA

11/08/2016 15:59

„A keresztényeket redukálhatják ugyan egy alig látható kisebbségre, de teljesen soha nem tudják megsemmisíteni” – jelentette ki szerdán Angelo Bagnasco genovai bíboros azon a szentmisén, melyet Szent Lőrinc, a város védőszentjének az ünnepén mutatott be Genova székesegyházában. Bagnasco bíboros, az olasz püspök konferencia elnöke szerint az úgynevezett unique pensée, kizárólagos gondolkodásmód jegyében kulturális uniformizálás kísérlete folyik”. Ferenc pápa szerdai tweet üzenet is erre világít rá: „A különböző kultúrákból álló társadalomnak törekedni kell az egységre, a különbözőség tiszteletben tartásával”. 

A birodalmi egységesítés jegyében üldözték a keresztényeket a császárkorban
A genovai székesegyház védőszentjét, Szent Lőrinc diakónust 258. augusztus 10-én végeztette ki Valeriánusz római császár azzal a szándékkal, hogy megerősítse a birodalma egységét a pogány császárkultuszban. A keresztények azonban túlságosan különböztek a többiektől, ezért úgy gondolták, hogy mivel aláássák a birodalom ideológiai egységét, ezért szükség van az eltávolításukra. Bagnasco bíboros homíliájában ebből a történelmi háttérből indult ki, hogy a jelenkori keresztényüldözésről beszéljen.

A folytatás a Vatikáni Rádió oldalára kattintva olvasható 

Római Riportok - 2016. augusztus 7.

Legyetek ti is készen… - Évközi 19. vasárnap

Az éberség és a készenlét gondolata mindig időszerű: az év minden napjának minden percében. Éberségünkkel a jelen eseményekre figyelünk, a készenléttel pedig a jövőnket igyekszünk biztosítani. 

Az Ószövetség nagyjai, Ábrahámmal az élen, az Istenben vetett hit és remény példaképei számunkra. A szenvedés és a megpróbáltatás idején is hűségesen kitartottak Isten mellett. Ábrahám egész életének ritmusát nagyszerű hite határozza meg. Ábrahám hittel engedelmeskedik Istennek, elhagyja szülőföldjét és elindul az ismeretlenbe. Az évektől fizikailag elgyöngülve hite által kap fiút a már ugyancsak megöregedett Sárától. Hitében készen áll arra, hogy isteni parancsra habozás nélkül feláldozza Izsákot, egyetlen fiát, pedig őtőle várta az istentől megígért utódokat. Ábrahám minden nyilvánvalóság és minden remény ellenére hisz: „biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is föltámasztani”(Zsid 11,19). Magatartása, életvitele világosan megmutatja, hogy „a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(Zsid 11,1). Ezzel a megingathatatlan hittel várja az isteni ígéretek beteljesülését, amikor a remény utolsó szikrája is kialvóban van. Vár, nem törik meg, mert nem a földi értékekben remél, hanem „szilárd alapokon nyugvó várost vár, amelyet majd Isten tervez és épít”(Zsid 11,10).

Isten ígéreteinek beteljesedésére nekünk is várakoznunk kell. Ne feledjük, ha hitben, reményben és tevékeny szeretetben töltjük a várakozás idejét, akkor a számadás, az Istennel való találkozás napja nem fog váratlanul érni bennünket.

A mai evangéliumi szakasz középpontjában a „legyetek ti is készen”- felszólítás, a Jézus Krisztus második eljövetelére való várakozás, virrasztás áll. Keresztény hitünk kissé elfelejtett és kellőképpen ki nem emelt igazsága ez. Pedig hitünk lényeges pontja, mert Jézus Krisztus második eljövetele egyértelművé teszi minden korok minden embere számára, hogy Jézus Krisztus a megváltó, a történelem Ura, aki végérvényesen győzött a gonosz felett és erre a győzelmére és isteni életében való részesedésére meghívott minden embert Isten Országába.

Amikor az imént hallott evangéliumi szakasz íródott valamikor az első század második felében, az őskeresztény Egyház ideje volt még. Az Egyház indulásakor még nagyon erős volt a Jézus második eljövetelébe vetett hit, hogy Jézus hamarosan, még az első keresztények életében visszajön. Nap, mint nap várták. A szentírásból ránk maradt várakozásuknak egy gyakran imádkozott fohásza: Maranatha! volt, ami magyarul azt jelenti: Jöjj el, Uram! Az evangélium írásának idején a kezdeti lelkesedés, a feszültség, vagy éberség már megfogyatkozott az Egyházban. Az égi javak iránti vágyak meggyengültek, és az Úr várása alábbhagyott. A lelkek már nem fordulnak feléje olyan lelkesen és örömmel, mint mennybemenetele után közvetlenül. Úgy gondolják, hogy az Úr késlekedik. Ezért visszatérnek a földi javakhoz: szórakoznak, ünnepségeket rendeznek, isznak és esznek, mintha mást már nem várhatnának. Az evangélista Jézus szavainak idézésével: „legyetek ti is készen”, a kezdeti lelkesedést akarta újra fölszítani, föl eleveníteni.

Ami akkor – Jézus mennybemenetele után néhány évtizeddel jogos felszólítás volt az evangélista – és végső soron az evangélium írását irányító sugalmazó Szentlélek által: „legyetek ti is készen” - az ma annál inkább aktuálisabb, de nem a tévtanításokat tartalmazó, titkos, eretnek látnoknők figyelmeztetései miatt, hanem az evangéliumok, a krisztusi tanítás örök érvényű volta miatt.

Volt idő, amikor az Egyház története során Krisztus második eljövetelének várása lassan a háttérbe szorult. Néha még az Egyház külső megmozdulásai is az irányba mutatott, hogy nem olyan lényeges Krisztus második eljövetele. A középkor végén az Egyház nagy intézményeivel és birtokaival úgy nézett ki, mintha még az is az evilági életre rendezkedett volna be, s tagjaitól sem vár mást, mint hogy tisztességesen éljenek, hogy majd - szinte mellesleg - az örök hazába jussanak.

A mai vasárnap üzenetében fontos, hogy felfedezzük: Jézus bármikor eljöhet, de annak idejét senki emberfia nem ismeri. Mert, ahogy Krisztus mondta: „Azt a napot és órát azonban nem tudja senki, az ég angyalai sem, a Fiú sem, csak az Atya”(Mt 24,36). Éppen ezért fölösleges minden erőfeszítés az eljövetel pontos dátumának megállapítására. Főként a különböző szekták és tévtanítók kísérleteznek azzal, hogy az eljövetel idejét megjövendöljék, ami persze sosem jön össze. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy ellanyhulhatunk az állandó készenlétben, várakozásban. Tény, hogy az Emberfia, Jézus eljön, s úgy jön el, mint a tolvaj: teljesen kiszámíthatatlan módon. S hogy eljövetele ne legyen meglepetés, virrasztani, állandóan készen kell lenni.

A virrasztás éber várakozást jelent. Várakozás, mert a második vagy harmadik őrváltáskor is eljöhet az Emberfia, vagyis hajnalban, azaz a legváratlanabb időpontban, amikor már szinte lemondunk arról, hogy valaha eljön.

Az éber várakozás, nem tétlen várakozást jelent, mint például egy pályaudvaron az induló vonatra várva. Várakozásunk idejét jó-cselekedetekkel kell kitölteni, mert így lehetünk mi is hű és okos sáfárok, akikkel eljövendő Urunk meg lesz elégedve, ha ebben a tevékenységben talál minket.

„Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen”(Lk 12,35). Az égő gyertya a világosság, az ébrenlét jele. Ahol éjszaka világító ablakot látunk, ott még ébren vannak.

De végső soron nekünk kell mások számára ilyen égő gyertyává, és égő lámpásokká válnunk, hiszen maga az Úr mondta: „Ti vagytok a világ világossága… S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5, 14-16).

A mások útjának megvilágítása mindig nehéz feladat, de ez az, ami a keresztény ember életének értelmet ad, és ebben áll küldetése. A minket körülvevő világ ebben a feladatban egyáltalán nem segít bennünket. Sőt, inkább csak akadályoz. Úgy tűnik, mintha a ma embere az örök földi létre lenne berendezkedve, pedig a napnál világosabb, hogy az ember nem élhet örökké ezen a földön.

Minden ellenkező vélemény és nézet ellenére, nekünk, keresztényeknek nem szabad megfeledkeznünk az örökéletre vonatkozó igazságról, melynek csiráit a keresztségben kaptuk meg.

Kevesen vagyunk, s egyre kevesebben leszünk azok, akik hiszünk az örökéletben. Kisebbség tudatunk félelemmel és bizonytalansággal tölt el bennünket, hogy talán nincs is igazunk, hogy talán mégis a világnak van igaza, hisz mindenki azt mondja…

Ne felejtsük el azonban Krisztus Urunk ma hallott szavait: „Ne félj te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot"(Lk 12,32), mert ti vagytok Isten választott népe, amely az eljövendő Isten Országának részese lesz. Nektek vállalni kell a tanúságtételt, mert ha ti nem vállaljátok, akkor senki más. Főleg nektek, akik a világban olyanok között éltek, akik távol kerültek Istentől, ti mutathatok jó vagy rossz példát ezeknek az embereknek.

Ne feledjük, hogy egy jó-cselekedetekkel átvirrasztott várakozás, egy hitben, reményben és tevékeny szeretetben leélt emberélet után azt ígérte Krisztus, hogy „felövezi magát, asztalhoz ültet bennünket, körüljár és felszolgál nekünk"(Lk 12,37). Az Isten nekünk, embereknek, a teremtményeinek fog szolgálni egy olyan örökkévalóságban, amelyet „szem nem látott fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”(1Kor 2,9). Ámen.

Jacques Hamel, Európa katolikus újvértanúja

Jacques Hamelt halála után nem sokkal James Martin jezsui­ta atya Becket Tamás canterburyi és Óscar Romero salvadori érsekhez hasonlította, minthogy valamennyiüket a szentmise bemutatása közben gyilkolták meg. Ehhez talán csak annyit érdemes hozzátenni, hogy Becket és Romero mártíromságát követően mindkettőjük hazája polgárháborúba süllyedt.

A bűnösök megbűnhődtek, az egyház pedig, amely a mártírok vérére és Isten szent embereinek életére épül, ma is áll. Saint-Etienne-du-Rouvray egyébként Franciaországban van. Abban az államban, amelyik az emberiség legújabb kori történetében először adott példát a kereszténység szervezett és kíméletlen üldözéséből...

A folytatás ide kattintva olvasható 

„Ez az örök élet kapuja, bejárata!” - Porciunkula

Erdélyi ferencesek szentmiséje a Porciunkula kápolna előtt

„… Az Assisi környékén lévő, kicsiny templomok leromlott állapota szomorú jele volt Ferenc számára az egész Egyház állapotának. Ekkor még ő sem tudta, hogy a kis templomok helyreállításával arra tett előkészületet, hogy az élő Egyházat lelkileg megújítsa. De pontosan ebben a kápolnában (Porciunkula) hallotta meg a végérvényes hívást, amely meghatározta küldetésének formáját és a kisebb testvérek rendjének megalapítására ösztönözte…

Ferenc számára Porciunkula volt az a hely, ahol végre megértette az evangéliumot, mert már nem elméletekkel és magyarázatokkal bástyázta azt körül, hanem szó szerint akarta élni. Felismerte ugyanis, hogy ezek nem a múlt szavai, hanem személy szerint neki mondott szavak, és bebizonyította, hogy teljességgel meg lehet élni az evangéliumot, mint a létnek értelmet adó életformát. 

A Porciunkula mindenekelőtt egy kis templomocska, de Assisi Ferenc által a lélek és a hit valóságává lett, mely érzékelhetően kötődik a kis templomhoz és maga is olyan hellyé válik, ahová, mint a hit történetének még mindig hatékony erőterébe léphetünk be.

Az a körülmény, hogy a Porciunkula nemcsak egy megtérés régmúlt, nagy eseményére emlékeztet, és nem csupán egy eszmét képvisel, hanem még mindig a bűnbánat és a kegyelem élő kapcsolatába von bele bennünket, az lényegileg az úgynevezett Porciunkula-búcsúval függ össze, melyet helyesen porciunkulai bűnbocsánatnak neveznek.

Mi van mindennek a hátterében? Az Assisi mellett épült Angyalos Boldogasszony temploma, más néven Porciunkula, Szent Ferenc atyánk legkedvesebb szentélye, ennél fogva máig a ferencesek lelki központja, hiszen Ferenc itt hívta létre a rendet, Assisi Szent Klára befogadásával és beöltözésével itt vette kezdetét a klarisszák története, amely a férfi rend evangelizációs feladatát imáival szolgálta, majd itt halt meg a Poverello, Isten szegénykéje.

A legenda szerint egy alkalommal itt jelent meg Jézus és Szűz Mária Ferencnek, s felszólította: kérjen valami nagy kegyelmet. A Szeráfi Atya azt kérte, hogy aki e kis templomot meglátogatja, teljes búcsút nyerjen. Krisztus Urunk jóváhagyta a kérést, és a pápához utasította szentünket.

Ferenc 1216 júliusában felkereste az éppen akkor megválasztott III. Honorius pápát és a jelenés értelmében arra kérte őt, hogy mindazoknak, akik a Porciunkula-kápolnába eljönnek, és ha már meggyóntak és megbánták bűneiket, engedélyezze, az egész addigi életükben elkövetet bűnök teljes bocsánatát, és az azokért járó büntetés elengedését. A pápa teljesítette Szent Atyánk kívánságát és augusztus elsejének naplementétől a következő nap nyugtáig minden esztendőre teljes búcsút engedélyezett.

Mivel Ferenc éppen a személyesebb, bensőségesebb istenkapcsolatot emelte ki azzal, hogy nem magát a zarándoklást, hanem a szentségi jelleget, vagyis a bűnbánatot és az Eucharisztia vételét állította középpontba, a porciunkulai búcsút később az összes ferences templomra és végül minden plébániatemplomra is kiterjesztették augusztus 2-i időponttal.

Ferenc, kérésének előterjesztésekor azokra az egyszerű, súlyosan megterhelt emberekre gondolt, akik nem rendelkeztek a szentföldi zarándoklathoz szükséges anyagiakkal, akiknek nem volt másuk, mint a hitük, az imájuk, s az a készségük, hogy szegénységüket az evangélium szerint éljék meg.

Ebben az értelemben a porciunkulai búcsú az élettől agyonterheltek vezeklése, akikre már a puszta létük is éppen elég vezeklést ró ki. Ezzel kétségkívül együtt járt a vezeklés gondolatának a bensőségesebbé válása is, miközben ennek a szükséges, külső kifejeződése sem hiányzott. Ehhez ugyanis mindig hozzátartozott az egyszerű és szerény Porciunkulába vivő zarándoklat, melynek mindig az evangélium radikalizmusával való találkozásnak is kellett lennie, úgy, mint ahogy ezt Ferenc ezen a helyen megtanulta…

A vezeklés felfogásában bekövetkezett fordulat, mely a Porciunkulában kezdődött, ehhez a végkövetkeztetéshez vezetett: lelkileg sem él senki sem csupán önmagáért. A saját lelki üdvösségünkért való aggódásunk csak akkor szabadul meg a félelemtől és önzéstől, ha a mások üdvösségéért való aggódássá válik.

A Porciunkula és az ott szentesített búcsú tehát azt a feladatot rója rám, és ránk mindannyiunkra, hogy a másik ember üdvösségét az enyém elébe helyezzem és így találjam meg önmagamat is. Már nem azt kell kérdeznem, hogy üdvözülök-e, hanem hogy mit kíván Isten tőlem ahhoz, hogy mások üdvözüljenek: a családtagjaim, a szeretteim, a többi ember? A búcsú a szentek közösségére utal, a helyettesítés titkára, és az imádságra, mint a Krisztussal és az Ő érzületével való azonosulás útjára. Ő arra hív fel minket, hogy vegyünk részt az új emberiség patyolatfehér ruhájának szövésében, mely ruha éppen egyszerűségében jelenti az igazi szépséget.

Kt. Porciunkula ünnepe, mint láttuk, segít eljutni az egészen egyszerűhöz: az imádsághoz, amellyel a szentek közösségébe csöppenünk bele, hogy velük együtt a jó többletteremtésén munkálkodjunk a rossz látszólagos mindenhatósága ellenében, annak tudatában, hogy végül is minden kegyelem! …”

Részletek a 2008, Porciunkula ünnepén mondott kaplonyi, beköszönő szentbeszédből

Római Riportok - 2016. július 31.