Olyan csodálatos dolog, hogy az isteni kinyilatkoztatás összfoglalata nem egy elmélet, nem egy filozófiai eszmerendszer, nem is egy törvénykönyv, hanem egy élő ember, akiben az Isten emberré lett és az ember Istenné. És még megkapóbb az, hogy ez az ember nem volt aranykoronás király, diadalmas hadvezér, ügyes politikus, gazdag üzletember, sem önsanyargató aszkéta, vagy sivatagi remete, hanem Ő a „szelíd és alázatos szívű” Jézus, „a bűnösök barátja” (Mt 11,19), a béke fejedelme. Ő soha semmit nem tett kevélységből, vetélkedésből, sem azért, hogy fölmagasztalják, hanem mindent csak másoknak és másokért.
A szelídség, alázatosság és önzetlenség – manapság nem a népszerű emberi tulajdonságok közé tartoznak. Ma teljes félreértés uralkodik e szavak tartalma körül. Éppen ezért fontos, hogy ezen értékek üzenetével újra meg újra találkozzunk, azokat igyekezzünk életünkbe beépíteni és gyakorolni.
A szelídséget, alázatosságot, önzetlenséget minden időben – de ma még inkább – erőtlenségnek, gyávaságnak tartja a világ, amit ki kell irtani az emberi szívekből. Az alázatos embert leginkább úgy képzelik el, mint aki egy kissé ügyetlen, magába zárkózott, félénk, meghunyászkodó. Hogy a valódi alázatnak mindehhez semmi köze, az abból következik, hogy az alázat pozitív erény, pontosabban a szeretetnek egy különleges minősége.
Kétségkívül a szelídség, alázatosság korunk érvényesülésre törtető világában nem divatos tulajdonság. Annál inkább a nagyzolás, az érvényesülésért való törtetés, mely abban áll, hogy többnek látsszam, mint aki vagyok valójában, mint amire képes vagyok. Többnek látszani, vagyis szerepet, egy tőlem idegen szerepet játszani a világban az érvényesülés érdekében. Többnek látszani, vagyis a munkába, tanulásba belerokkanni, csak azért, hogy valami hamis elvárásnak eleget tegyek kifelé. Mennyi elhibázott, megrokkant élet köszönhető ennek…
Amikor szelídségről, alázatról beszélünk, akkor természetesen nem az alázatoskodásra gondolunk, ami az önzésnek és a figyelem felkeltésnek egy leplezett módja. Hány olyan ember van, aki hallgat, aki szerénykedik, de éppen ezzel a tüntető jámbor magatartással tolja magát egyre inkább a figyelem középpontjába! Ilyenkor használja a magyar nyelv az álszent kifejezést.
Ezzel szemben a helyes értelemben vett szelíd és alázatos ember abból indul ki, hogy mulandó: létének minden pillanatát Istennek köszönheti. Mert egyáltalán nem olyan természetes az, hogy létezünk, hogy este lefekszünk, és reggel felkelünk. Az alázatosság lényege, hogy elismerjük Istentől való abszolút függőségünket.
Az alázatos ember tisztában van ezzel az alapvető függésével, de ugyanakkor emberi méltóságával is, hiszen Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény. E két dolog tudatában fogadja el önmagát olyannak, amilyen.
Igazából tudatában van annak, amit több mint 800 évvel ezelőtt Szt. Ferenc atyánk az intelmeiben (19) megfogalmazott: hogy valójában „az ember annyit ér, amennyit Isten szemében ér, és semmivel sem többet”. Az alázatos ember nem tagadja meg adottságait, képességeit, de elismeri bennük Isten ingyenes ajándékát.
A keresztény alázat tehát nem tehetetlen meghunyászkodás, hanem helyes önismeret, amely nem túloz, nem gőgösködik, nem nagyzol, nem isteníti magát. Nem akar minden dicsőséget magának tulajdonítani, hanem felméri mindenkinek valóságos értékét, és nem szégyelli megadni az Istennek, ami az Istené, a felebarátnak, ami a felebaráté és önmagának, ami a magáé. Igen, az alázat és a szeretet lényegesen összetartozik. Azt állíthatná az ember, hogy az alázat a végső tisztaságig emelkedett szeretet, mintegy a szeretet csúcsa. Az alázat a szeretetnek az a végső ereje, amely képessé teszi az önzetlenségre.
Kt. Azt hiszem, sohasem fogjuk magunkat igazán megismerni, ha nem igyekszünk megismerni a második isteni személyt, Jézus Krisztust. Csak akkor értjük meg igazából kicsinységünket, ha az Ő nagyságát szemléljük: csak akkor vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyörködünk az Ő tisztaságában, és csak akkor látjuk be, mily messzire vagyunk az igazi alázatosságtól, ha az Övéről elmélkedünk, aki Isten létére megalázkodott, kiüresítette önmagát és egészen emberré lett, a bűnt kivéve.
Mindez azonban nem lehetséges a személyes Istenbe vetett hit, és bizalom nélkül. Mert az alázatos ember tudja: erényei és képességei nem magától, hanem Istentől valók, és azt is tudja, hogy ezt Istentől ajándékba kapta, minden előzetes teljesítmény, érdem nélkül. Ez az igazi alázatos gondolkodás persze a vallásosság külső tetteiben, és a jócselekedetekben is meg kell, hogy nyilvánuljon.
Ezen a ponton értjük meg, hogy az igazi alázat csak ott lehetséges, ahol van igazi önzetlenség, érdeknélküliség is, mert az alázat álarcát is lehet önzően használni, amint korábban utaltunk már erre. Jézus ezért kapcsolja első példázatához a második tanítását az önzetlenségről. Alapjában véve minden emberi jóindulat és szeretet magában hordja az önzés lehetőségét. Még a legtisztább, legmélyebb emberi szeretetet is meglegyintheti az önzés szele, hisz a viszonzás, a viszontszeretet vágya kísértéssé válhat.
Teljesen emberi vonás, hogy „szeretném, ha szeretnének…” – ahogy a költő, Ady Endre fogalmaz. De mihelyt azért szeretünk, hogy szeressenek, máris egy őrült spirálba kerülünk. Épp ezért fektet hitünk, s a krisztusi tanítás nagyon nagy hangsúlyt arra, hogy ne csak a családot, a barátot, a szimpatikus embert, de mindenkit szeressünk. Szeressük az ellenséget, mert az bizonnyal nem fog viszontszeretni, így felé gyakorolt szeretetünk kétségkívül tiszta és önzetlen.
Ugyanakkor szeressük – miként Jézus a mai evangéliumi szakaszban tanítja – azt, akinek nem áll módjában a viszontszeretettet, emberi szemmel gazdagon mérni. Nem tudnak ajándékért ajándékkal, meghívásért meghívással, megtisztelésért megtiszteléssel fizetni. Szívük hálája, köszönete az egyetlen, amit adni tudnak, de talán ez is elrejtve él bennük, nem látványos, nem nyilvános. Ám éppen ezáltal válik a szeretet hitelessé. Ahol úgy adunk, hogy nem várunk viszonzást; ahol úgy tudjuk túlárasztani szeretetünk jóságát, hogy érte semmit sem várunk, semmit sem kapunk – ott elkezdünk magára az Istenre hasonlítani, „aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is”(Mt 5,45).
Önmagunkat megalázni tehát nem azt jelenti, hogy egyfajta módon leértékelnénk magunkat Isten és az emberek előtt, hanem azt, hogy a mi saját, testre-személyre szabott helyünket foglaljuk el a világban. A szelídség és alázat állapota ugyanis nem valami vezeklő gyakorlatnak a gyümölcse, hanem magának a létnek az állandósága, annak tudata, hogy az ember minden nélkül boldog lehet, mert tudja: Istennek gondja van minden emberre és lehajol a kicsinyekhez és megvigasztalja őket. Mennyivel harmonikusabb lenne világunk, ha az emberek ilyen módon lennének alázatosak, és nem hamis elvárásoknak akarnának megfelelni.
A keresztény alázatosság az Úr Jézus alázatosságának újjáébredése bennünk. Legjobban úgy sajátíthatjuk el ezt az erényt, ha az Ő alázatát tanulmányozzuk a Biblia segítségével, s igyekszünk életpéldáját követni, gyakorolni. Az evangéliumokból tudjuk, hogy az Úr Jézusban az Atyával szemben a legtökéletesebb függés tudata él. Sohasem keresi saját dicsőségét, mindig csak az Atyáét. Az Atya akaratának teljesítése a mindennapi tápláléka. Engedelmesen követi a Szentlélek indításait akár a pusztába, akár a nyilvános életbe, akár a halálba vezeti.
Ezt az alázatosságot csodálatossá teszi Jézus kellő öntudata. Ennek alátámasztásaként idézhetjük az utolsóvacsora termében lejátszódót lábmosás történetét, ahol Jézus döbbenetes alázata mellett kifejezésre jut az Ő öntudata is. „Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem – mondja tanítványainak. Jól teszitek: az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester, megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek: Amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek”(Jn 13,13). Tehát, ha Jézust akarjuk követni, ha valóban hiszünk benne és elfogadjuk az Ő tanítását, akkor lelkileg mindenképpen el kell jutnunk erre az öntudatos alázatosságra.
Enélkül az öntudatos alázatosság nélkül minden szelídség és szerénység csak álszenteskedés, amire nagyon jól rávilágít a következő kis történet. A történet szerint egy állítólagos csodatevő apáca életszentségét kellett megvizsgálnia Néri Szt. Fülöpnek, aki betoppant az apáca zárdájába és megkérte őt, hogy húzza le sáros cipőjét. A nő felháborodva utasította vissza a kérést, mire Fülöp atya megállapította, hogy az apáca nem lehet szent, „mert hiányzik belőle az alázat”.
Ezzel kapcsolatosan mondja Szt. Ferenc atyánk az ő intelmeiben (13), hogy „Isten szolgája mindaddig nem láthatja, mennyi türelem és alázatosság lakozik benne, amíg minden kedve szerint történik. Amikor eljön az idő, hogy akiknek kedvében kellene járniuk, ellenére cselekszenek, amennyi türelmet és alázatosságot mutat akkor, annyi lakozik benne, és nem több.”
A mondottak alapján meg kellene értenünk az öntudatos keresztény ember egyetlen helyes magatartását: Önmagában véve semmi sem, semmivel sem bír, de Isten szeretete teremtette, kegyelme által gyermekévé tette, Krisztus Testének részesévé, életének folytatójává, istenivé – s Istenben legyőzhetetlenné.
Ez a tény adja meg létének igazi, hamisítatlan értelmét, alázatos magatartását, de öntudatát, helyes önértékelését és boldogságát is. Ugyanis a keresztény alázatosságot a derű, a béke és a felszabadultság érzelme jellemzi. A kevély és hiú törtetés benső nyugtalansága helyett az Isten gyermekeinek a békéje tölti be. Mert „ahol türelem és alázatosság van – mondja Szt. Ferenc atyánk (Int 27) –, ott nincs sem harag, sem felindulás”.
Szelídség, alázatosság és önzetlenség – e három keresztény értékről elmélkedtünk a mai napon, amelyek Krisztus arcvonásait égetik belénk. E három vonás megajándékoz minket a legszabadabb emberi léttel, amely nem keres megtiszteltetést és elismerést, nem vár viszonzást és hálát. Szabad a nagyra törő vágyak és a szüntelen elvárások béklyóitól. És mert szabad, tud igazán és őszintén szeretni, tud minden külső körülménytől függetlenül boldog lenni. Egy szóval: tud úgy élni, hogy az élet boldogság, öröm és béke legyen a maga és környezete számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése