Oldalak

szombat, augusztus 13, 2016

Áldozatok nélkül nincs igazi kereszténység – Évközi 20. vasárnap

Isten szolgálata és az Ő akarata szerinti életvitel, ha komolyan vesszük, nem kínál mindig kényelmes és nyugodt életet. Olykor belső vívódással jár. Máskor meg kockázatot, harcot és üldöztetéseket hoz magával, mert a krisztusi üzenet radikális, és radikális, azaz alapos, mélyreható választ kíván. Ez a válasz akár meg is oszthatja az embereket, adott esetben még a családon belül is.
Az Isten ügyéért folytatott belső küzdelemnek, és a hitnek illetve az isteni kinyilatkoztatás megosztó jellegének ezt a sajátosságát az Ószövetségben is megtaláljuk.
Már a Pusztai Vándorlás történetében végig lehet kísérni, hogy, hogyan támad meghasonlás az Istennel kötött szövetséghez ragaszkodok, és a szövetséget semmibe vevők között.

Az első olvasmányban szereplő Jeremiás próféta példájából (Jer 38, 4. 6. 8-10) meg lehet tanulni, hogy az istentől kapott feladattal az ember könnyen egyedül marad, és néha azt kell tennie, amitől a legjobban irtózik…
Jeremiás mivel Isten üzenetét tolmácsoló szavaiban nem volt tekintettel emberi nézetekre, a „perlekedés és ellentmondás emberévé” vált (Jer 15, 10) „az egész ország számára”. A katonai vezetők, hogy megszabaduljanak tőle, a király előtt azzal vádolják, hogy „a népnek nem a javát keresi, hanem inkább a rontását”, s miután hatalmat nyertek fölötte, mély, iszapos vízgyűjtőbe vetik, ahol a próféta belesüpped a sárba. Biztosan elpusztult volna, ha Isten egy ismeretlen által nem siet a segítségére. Ez a rabszolga elnyeri a király engedélyét, és megmenti a prófétát a biztos haláltól. Jeremiás helyzetét jól érzékelteti a zsoltár:
„Bíztam az Úrban, bizakodtam, s ő lehajolt hozzám és meghallgatott. Kiszabadított a sírgödörből, ki az iszapból és mocsárból” (Zsolt 40, 2-3).

Mi sem könnyebb, mint az igazság emberét erőszakkal elhallgattatni. Ezt tették Jeremiás próféta ellenségei is, ahelyett, hogy megtértek volna figyelmeztető szavára és komolyan vették volna az Istennel kötött szövetséget.

Ma is vannak, akik nem szívesen hallgatják a tettekre indító krisztusi tanítást. Egyet azonban elfelejtenek: Isten szándékai a mi akaratunk ellenére is megvalósulnak a világban.

A szentleckében (Zsid 12, 1-4) a szent író, miután felidézte az ősi pátriárkák és próféták megingathatatlan hitét, utánzásukra biztatja a keresztényeket, de hozzáteszi: „Ezért mi is… váljunk szabaddá minden tehertől… és fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Emeljük szemünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra”. Vagyis az Ószövetségtől a keresztény figyelmének Jézus felé kell fordulnia, akinek az ószövetségi nagyok – beleértve Jeremiás prófétát is – csak halvány előképei voltak.
Ő az az isteni példakép, akit a hívőnek utánoznia kell, Ő Isten ügyének legnagyobb harcosa, aki, alávetve magát akaratának, „elszenvedte a keresztet”. A kereszténynek, amikor Abban hisz, aki a hit szerzője, oka, támasza, nem kell félnie attól, hogy „a bűn elleni küzdelemben vére ontásáig” is ellenálljon, s fölvegye mindazzal a harcot, amely elvonhatná őt Isten iránti teljes hűségétől.

Jézus, aki boldognak mondta a békességeseket, és tanítványainak békéjét hagyta örökségül, a mai evangéliumi szakaszban, mintha ennek ellentmondana, amikor (Lk 12, 49 - 53) nyíltan kijelenti: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást,” széthúzást.

Első hallásra nagyon könnyen félreérthetőek ezek a szavak. Úgy tűnik, mintha Jézus akarná a "szakadást" és a "tűz lángra lobbanását". Pedig neki nem ez a célja, de tudja, hogy szavai, az igazság tanítása megoszlást fog kelteni, akárcsak Jeremiás próféta esetében.
Valójában annak a ténynek a megállapításáról van szó, hogy Jézus tanítása elkerülhetetlen módon szembeállítja egymással a jót és a rosszat, az igazságot és a hazugságot, a békét és az erőszakot, a Jézusban hívőket és a vele szembefordulókat, az öntudatos, elkötelezett keresztényeket és a farizeusi, kétszínű, jámborkodó keresztényeket, az Egyház tanításához, pápához hűeket, és az Egyház tanítását semmibe vevőket, pápát is kritizálókat.

Jézus kijelentései akkor válnak drámaivá, amikor ezeket az értékeket, illetve hiányokat az egyik oldalon is és a másikon is emberek képviselik, talán éppen egy család keretein belül vagy a legbensőségesebb emberi kapcsolatokban, közösségekben…
Ám ez a szembeállás, ez a szakadás kell a gyógyuláshoz, mert a mindenáron való békesség a rothadás, a pusztulás, a halál békéje, s nem az igazi, egészséges életé.

Az első pillanatban zavarba ejtő jézusi kijelentés se ellent nem mond korábbi tanításának, se meg nem szünteti annak érvényességét. Kijelentésével, inkább arra mutat rá, hogy a benső béke, vagyis az Isten és az ember közötti összhang, tehát az Isten akaratához való ragaszkodás ismertetőjele nem ment fel a harctól, a hadviseléstől mindaz ellen, ami saját magunkban – szenvedélyek, kísértések, bűnök – vagy környezetünkben ellenszegül Isten akaratának, támadja a hitet és akadályozza az Úr szolgálatát. Abban a pillanatban a legbékésebb kereszténynek is bátor és megfélemlíthetetlen harcossá kell válnia, aki nem riad vissza se kockázatoktól, se üldözéstől, se haláltól. 
Példája Jeremiás, de még inkább Jézus, aki vérig, a kereszt gyalázatáig küzdött a bűn ellen. Hogy azonban ez a küzdelem őszinte és szent legyen, nem szabad abba belekeverni semmiféle emberi személyeskedő indulatot vagy szándékot.

Ezt a küzdelmet egyedül annak a szeretet-tűznek kell hevítenie, amelynek fellobbantásáért Jézus a földre jött (49). Célja, hogy ez a tűz elharapózzék mindenütt az Atya dicsőségére és az emberek üdvösségére.
A szeretetnek ezért a lobogásáért várta annyira Jézus kínszenvedése vérkeresztségét (50). A kereszténynek ezért a tüzért kell készen állnia arra, hogy ellenálljon a számára akár legdrágább embernek is, sőt el is szakadjon tőle, ha az akadályozza erkölcsi meggyőződésének magvalósításában, hite megvallásában, hivatása vagy Isten akarata teljesítésében.

Ha például egy családban valaki az élet mellett síkraszáll azokkal szemben, akik az ártatlan magzat meggyilkolására készülnek, akkor ezt a nyílt szakításig, a kitagadottság kockázatáig is vállalnia kell. De ugyanez a magatartás kell bennünket jellemezzen a házassági egység, hűség, a férfi és nő szentségi házasságának védelmében, a hiteles egyházi tanítás megőrzésében, a mindenkori egyházfő, a pápához való ragaszkodásban, és még folytathatnánk a felsorolást, de ezt megteheti ki-ki maga házi feladat gyanánt…

Igaz, az efféle keserű megoszlás mindig súlyos keresztet jelent, de – akárcsak Jézus keresztje – azok üdvösségét szolgálja, akiket Jézus szeretetéért elhagyunk.

Jegyezzük jól meg, hogy az olyan nemzeti, családi, vagy baráti szolidaritás, mely a bűnre s a bűnben való cinkosságra alapoz, az a nemzet, az a család és az a barátság legbiztosabb szétbomlásához vezet előbb vagy utóbb!

Krisztus követése teljes odaadást és hősiességet kíván. A vértanúk hosszú sora, a ma is fel-fellángoló keresztényüldözések azt bizonyítják, hogy áldozatok nélkül nincs igazi kereszténység. Ez nem fanatizmus, hanem a szeretet elkötelezettségét jelenti Krisztus iránt. Hiszen Ő tűzet hozott a földre, és azt akarja, hogy ez a tűz a mi lelkünkben is nagy lánggal égjen.
Kérjük Istent az Esztelneki Madonna közbenjárására adjon erőt, hogy életünk tüzet gyújtó, meghaló-feltámadó, keresztény forradalmat kirobbantó magatartássá váljon, és engedje, hogy egykor méltók lehessünk a Vele és a vértanúkkal való nagy találkozásra.

Nincsenek megjegyzések: