A mintadiak (Front of the Class) - s később nagyon jó tanár

István atya: Rendben vagyok | rövidfilm

A közös utazás szépsége… Imre atya írása

Amikor nyolc évvel ezelőtt ide jöttem, az egyik esti szentmise után megkérdezte valaki tőlem:

„Atya, gyakran beszélsz a közös utazásról. Miért és hova akarsz velünk utazni?”

Azt válaszoltam neki: „Szeretném, ha kis közösségünk az emberségesség lábnyomát hagyná maga után!”

Először nem értette: „Miért van erre szükség?”

Így válaszoltam neki: „Hogy mások is felfedezzék nyomainkat, s elinduljanak rajtuk, mert meg vagyok győződve arról, hogy ezek a nyomok egy jobb világhoz vezetnek.”

Láttam, hogy felfogta. Sőt, most már érdekli is a dolog: „Nem lesz túl göröngyös ez az út mások számára?” – kérdezte kíváncsian.

Mivel láttam, hogy most már érdekli a dolog, ezt mondtam neki: „Ami életünket örömmel és boldogsággal tölti el, azt nem szabad elrejtenünk mások elől. Engednünk kell, hogy jöjjenek utánunk, és ők is részesüljenek a közös utazás örömeiben.”

Ma, nyolc év után, már nem kérdez a barátom.

Boldogan utazunk - együtt.

Az egész családja itt van...
Sőt, a barátait is ide hozta...
Azok pedig a barátaik barátait...

És öröm látni, hogy hány és hány ember lett kíváncsi a mi lábnyomainkra...

Te miért nem hiszel abban, hogy a közös utazás szépsége és boldogsága olyan örömteli?

Stuttgart, 2015-06-27.

Forrás: http://stuttgarti-katolikusok.de

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.06.28

„Péter hitével, Pál szívével”

Ma, amikor az Egyház Szent Péter és Pál apostol fejedelmeket példakép gyanánt állítja hívei elé, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi volt az ö életüknek a titka. Mi volt az, ami értelmessé és értékessé tette az ő életüket, annyira, hogy közel 2000 év múltán sem feledkezünk meg róluk, sőt nagyon gyakran felidézzük az ő személyiségüket, életüket, tanításukat.

E kérdésünkre a választ maga Péter apostol adja meg az imént fölolvasott evangéliumi szakaszban, amikor Jézus kérdésére: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” – így felelt: „Te vagy Krisztus az Élő Isten Fia!”

Szent Péter apostol életét ettől kezdve ez a vallomás, vagyis a Krisztus istenségébe vetett hit határozta meg, ez a hit formálta, alakította az ő magatartását, életvitelét, tette értelmessé, értékessé, boldoggá, sőt felejthetetlenné az ő életét.

Ez a tény vonatkozik Pál apostolra is, aki, miután megismeri Krisztust, találkozik vele a damaszkuszi úton, többé nem akar tudni másról, csak Krisztusról, a Megfeszítettről.

Az ö életük tehát Krisztus által nyert értelmet, célt. Krisztusban lett értékessé, széppé, boldoggá. A Krisztusba vetett hit annyira átalakítja életüket, hogy már Krisztus nélkül élni sem tudnak, inkább választják a halált, mint sem, hogy megtagadják Krisztust.

A két apostol fejedelem életét szemlélve láthatjuk, hogy a Krisztusba vetett hit volt az, ami az ő életüket teljessé tett. Ennek kapcsán érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy mi az, ami a ma emberének életét, sőt mi az, ami a mi életünket értelmessé, értékessé, boldoggá teszi?

Azt hiszem, ha statisztikai felmérést készítenénk az emberek között, az előbbi kérdéssel kapcsolatosan, akkor megdöbbentően sok lenne azok száma, akik egyáltalán nem gondolkodtak azon, hogy miért érdemes élni, hogy mi az ő életük értelme, célja? Ők egyszerűen élnek, léteznek, vannak egyik napról a másikra, mint az állat és semmi több. Az ilyen emberek sírfelirata ez lehetne: „itt nyugszik egy ember, aki nem tudta, hogy miért is élt!”

Aztán sokan lennének, akik életük értelmét hamis eszmékben, elméletekben, ideológiákban keresik. Ezeknek van céljuk. Az életben valamit el szeretnének érni, de csupán evilági dolgokra irányítják figyelmüket. Számukra az ember csupán testből áll, és nem a test és lélek egységéből. Ezért minden gondolatuk a test, és annak szükségletei körül forog. Az ilyen emberélet állandó munkába, gürcölésben telik. Látástól vakulásig dolgozik, hogy legyen, hogy neki mindenből több legyen, mint másnak, hogy legyen, amit mutogatni, amivel büszkélkedni.

Az ilyen ember végig küzdött, gürcölt élete végén, esetleg egy súlyos betegség idején döbben rá a valóságra, tudniillik nem vihet magával semmit utolsó útjára, hogy neki is meg kell elégednie az 1m széles, a 2 m hosszú és mély gödörrel, s a négy szál deszkával. És akkor mi értelme volt a rengeteg munkának, verejtéknek, izzadságnak – merül fel benne a kérdés. Nagy félelem és rettegés fogja el a halál közeledtével, mert már arra sem volt ideje, illetve nem szakított időt arra, hogy elgondolkodjon azon, hogy mi lesz a halál után.

Azt hiszem a felmérés alkalmával, kevesen lennének azok, akik azt mondanák, hogy ők életüket Krisztusra építették, hogy az ö életük értelme Krisztus. Mindenesetre sokkal kevesebben nyilatkoznának így, mint amennyin meg vannak keresztelve, mint amennyin az Egyházhoz tartozónak vallják magukat, mert megfizetik az egyházi adót, mert karácsonykor és húsvétkor eljönnek a templomba, mert gyerekük számára szokásból kérik a keresztség szentségét, kikényszerítik az első áldozást esetleg a bérmálkozást is, és a harangszó, az orgona meg az ünnepélyes felvonulás kedvéért a templomban kötnek házasságot.

Az egészben a megdöbbentő az, hogy a végső napon, az ítélet alkalmával fog majd kiderülni, hogy a magukat fennhangon hívőknek vallók között is sokan lesznek, akik igazából nem Krisztusra építették életüket, akik csak a szavukkal vallották Krisztust az Élő Isten Fiának és nem életvitelükkel, nem magatartásukkal. Az ilyeneknek fogja mondani „távozzatok tőlem, mert sohasem ismertelek titeket”.

Viszont a mennyek országába azok jutnak be, mondja az Úr, akik teljesítik mennyei Atyám akaratát, vagyis akik Isten akarata szerint élik meg életüket, mint Péter és Pál, meg a többi Krisztus-követő.

Akik Krisztusban találták meg életük értelmét és végső célját, azok nem félve és rettegve gondolnak a halálra, hanem mint Péter apostol, aki örömmel vállalja a halált Krisztusért, a fejjel lefelé való keresztre feszítést, vagy miként Pál apostol, aki fogsága idején a börtönből boldogan írja Timóteusnak, amit a szentleckében olvastunk fel: „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság koszorúja, amelyet megad nekem azon a napon az Úr, az igazságos Bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét” (2 Tim 4,6-8).

A szentek példaképeink, eszményeink és közbenjárásukat kérő tiszteletünk céljai, akik tagjai az égi hazának, s akik hozzánk tartoznak, és ezért bátran kérhetjük őket: „Imádjátok Istent értünk Péter és Pál, hadd jöjjön el Ő országa közibénk már!”

Lányom hited meggyógyított – Évközi 13. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz két csodát kapcsol össze. Mindkettőben az jut kifejezésre, hogy Jézus törődik a rászorulókkal, az elesettekkel, a kétségbeesés szélén állókkal, és az ő kérésükre veti latba csodatevő erejét. Viszont, a szükségben lévőkben is van egy közös vonás, ami megtermi gyümölcsét, amit Jézus megjutalmaz, és ez a hit. A hit készteti ezeket az embereket arra, hogy tőle kérjenek segítséget, hogy bizalommal forduljanak hozzá.

Az evangéliumból az is kiderül, hogy Jézus hogyan viselkedik akkor, amikor az emberek hozzá fordulnak bajaikkal, mert a fizikai és lelki fájdalom űzi őket. Mindkét esetben megértő, együtt érző ember, de egyúttal tudatában van isteni hatalmának is.

Az elbeszélés alapján Jézus a Galileai tenger keleti partjáról visszatér Kafarnaum környékére, ahol azonnal nagy tömeg veszi körül, mert mindenki látni akarta azt, aki parancsolni tudott a háborgó tengernek is. Sokan körülveszik őt, érdeklődve hallgatják szavait. De elsősorban a csodatevőt látják benne.

Ekkor egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga, a zsidó istentiszteleti hely elöljárója, siet hozzá kérésével. Leborul előtte, ami az apa megtörtségére és a kérés fontosságára utal. Arra kéri Jézust, hogy menjen és gyógyítsa meg a lányát, aki már a halálán van.

Jézus megsajnálja a szenvedő apát. Elindul, hogy teljesítse kérését és meggyógyítsa a lányát, de a tömeg nem tágít mellőle. Szinte magunk előtt láthatjuk a jelenetet, amint az emberek kéréseikkel, kérdéseikkel ostromolják a Mestert. Közben egy asszony is a közelébe furakodik. Megjelenése és bátorsága bizonyítja hite nagyságát és bizalmát. Már tizenkét éve vérfolyásban szenved, minden vagyonát az orvosokra költötte, állapota mégsem javult, sőt rosszabbodott.

Ahhoz, hogy jobban megérthessük az asszony bátorságát, tudnunk kell, hogy az ószövetségben a vérfolyásban szenvedő, a törvény értelmében tisztátalan volt, akit kerülni kellett, és akinek kerülni kellett másokat, mert akit megérintett, az is tisztátalanná vált, az előírások értelmében így nem mehetett volna emberek közé.

A törvény előírásai szerint Jézus is tisztátalanná lett (Lev 15,27).  Innen érthető az asszony szerénysége, és félelme, az hogy nem nyíltan fordul Jézushoz, hanem csak lopva, szó nélkül, hátulról közeledik, hogy megérintse Jézus ruháját, s közben arra gondol: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok”.

„Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok”. Milyen erős hite és bátorsága volt ennek az asszonynak, ami után nem is maradt el a jutalom. Az asszony miután megérintette Jézust, érezte, hogy meggyógyult, de ugyanakkor Jézus is „észrevette, hogy erő áradt ki belőle”.

„Erő áradt ki belőle” – ez a rövid mondat nagyszerűen érzékelteti velünk azt, hogy Jézus minden kegyelem forrása. Hogy Ő a fő, Ő a szőlőtő – ahogy nevezte magát, aki éltető nedvvel, erővel árasztja el tagjait.

Jézus földi működése idején is meg volt a különleges tudása mindarról, ami hozzá tartozott messiási küldetéséhez. Ennek alapján látott bele az asszony gondolataiba és jutalmazta meg hitét a gyógyulással. De amellett egészen emberi módon viselkedik és megkérdezi, hogy ki érintette meg.

Kérdésével személyes kapcsolatba lép az asszonnyal, nem akarja, hogy tette személytelen maradjon, de egyben felhívja a figyelmet az asszony mélységes hitére.

A tanítványok csak azt látják, hogy a tömeg minden oldalról szorongatja, nem értik, hogy hogyan kérdezheti: „Ki érintette meg a ruhámat?” Azonban az asszonyban már nem csak a félelem dolgozik, hanem az öröm is, hiszen érezte, hogy meggyógyult. Leborult Jézus előtt és bevallotta merészségét. Feddés helyett azonban bátorítást kap: „Lányom hited meggyógyított, menj békével és maradj egészséges!” Jézus ezzel a tettével is azt igazolta, hogy a szeretetet, az Atya irgalmának kinyilvánítását többre értékeli a törvény léleknélküli betartásánál.

Amikor Jézus egész jóságával fordul feléje, az asszony úgy érezte: az Istentől jövő üdvösség ajándékának középpontjába került. Ez hatalmas élmény volt számára, ugyanis eddig, betegségében, az a társadalom kiközösítette, amely pedig annak tudatában volt, hogy Isten az ő szövetségesük. Jézus most rátekintett, megszólította, elfogadta. Az asszony ennek következtében szívének sokkal mélyebb rétegében érezte meg a gyógyulást, mint amelyben betegségét élte meg.

 „Menj békével” ez az ősi köszöntés, amivel Jézus elbocsátja az asszonyt, ezt jelenti: Menj békével, annak az üdvösségnek a birtokában, amelyet csak Isten tud adni, amely személyes, konkrét életedet teljesen áthatja, átalakítja, új síkra, az üdvösség síkjára helyezi.

Amíg ez a jelenet tartott, addig Jairus lánya meghalt, és az apának meghozták a hírt. Jézus látta az apa megtörtségét, azért bátorította: „Ne félj, csak higgy!” Aztán három apostolával – Péter, Jakab, János – és a szülőkkel belép a halott szobájába, ahol azt életre kelti. Akarja, hogy az isteni jótéteménynek legyenek szemtanúi, de a nagy tömeg hamis, politikai messiás várásának nem akar tápot adni.

Talán fölmerül bennünk a kérdés, hát jó, szép az, hogy Jézus meggyógyította a beteg asszonyt, hogy életre keltette a kislányt, de miért írták le az evangélisták, és egyáltalán miért olvastatja fel az Egyház ezeket a történeteket?

Azért, mert Jézus e történetek által is üzenni akar nekünk, fontos igazságot akar a tudomásunkra adni, mégpedig azt, hogy a hit nagyon sok esetben, nehéz helyzetben, veszélyek között ébred fel az ember lelke mélyén. A múlt vasárnapi evangéliumi szakaszban a kishitűséggel vádolt apostolok hisznek abban, hogy csak egyedül Jézus mentheti meg őket a biztos haláltól, a tengeren való elsüllyedéstől, ezért kérik segítségét. A mai evangéliumi szakasz szenvedőasszonya Jézushoz megy, mert hisz abban, hogy Jézus meg tudja szabadítani betegségétől. A kétségbeesett apa szintén hittel kéri Jézus segítségét, mert rájön arra, hogy az ö kislányát senki más nem tudja megmenteni.

Ezek az emberek rádöbbennek, és beismerik azt, hogy az emberi hatalom véges, hogy egy adott ponton az ember tehetetlenné válik, nem tud segíteni magán. Ezért egy olyan valakihez fordulnak segítségért, akiről tudják, hogy hatalma meghaladja az emberét, és erősen hisznek abban, hogy ez a valaki képes és akar is segíteni a tehetetlen emberen.

Hitüket igazolja már maga a tény is, hogy Jézus segítségét kérik. Milyen nehéz sokszor az embernek megalázkodni egy másik ember előtt. Ezt mi magunk is tapasztalhatjuk. Milyen nehéz lehetett a viharedzett és tengerhez szokott halászoknak megalázkodni az értelmiségi elit egyik képviselője, a Tanító előtt. Milyen nehéz lehetett megalázkodni a zsinagóga elöljárójának, egy törvényszegéssel és bűnösökkel paktáló szegény rabbi előtt. Vagy milyen nehéz lehetett a beteg asszonynak felszínre hozni azt, hogy ö tisztátlan betegségtől szenved, és most a törvényt is megszegte.

És ők mégis megteszik, mert hisznek Jézus természetfeletti, isteni erejében. Ha nem hittek volna benne, akkor nem kérték volna az ö segítségét –, akkor a háborgó tenger nyelte volna el az apostolokat, az asszony tovább szenvedhetett volna és az apa nyugodtan eltemethette volna lányát. De mert mélységesen hittek és nem estek kétségbe, ezért Jézus hitüket bőségesen megjutalmazta.

Nem egy esetben kerülünk mi is hasonló helyzetbe, mint ők. Nem egyszer kell megtapasztalnunk nekünk is, hogy bizonyos esetekben tehetetlenek vagyunk, és saját erőnkből nem tudjuk megoldani a problémákat és elhárítani a veszélyeket. – Az apostolok, a betegasszony és az édesapa példája arra akar megtanítani minket, hogy minden nehézségből, a legkilátástalanabb helyzetekből, amikor emberi erőnk felmondta a szolgálatot, Istennél akkor is van kiút, van megoldás, de ez a megoldás egyes-egyedül a belé vetett hit által nyerhető el.

Egyedül a hit mondja meg nekem azt, hogy a súlyos, halálos betegségtől szenvedve is van értelme az életnek. - Egyedül a hit biztosít arról, hogyha az embert az csapja be, akit a leginkább szeretett, még akkor is érdemes élni és bízni az Istenben. - Egyedül a hit ad erőt ahhoz, hogy a kilátástalannak és bizonytalannak látszó jövő esetén is reménykedni tudjunk abban, hogy a történelem kereke mindig forog, hogy a dermesztő hideg tél után mindig rügyfakasztó meleg tavasz és termést érlelő nyár következik.

A két evangéliumi elbeszélés alkalmat ad arra, hogy magunknak is feltegyük a kérdést: Jézussal kapcsolatban – miben hiszünk igazán? Válaszunk csak az lehet, hogy hiszünk abban az Istenben, aki betegeket gyógyított, halottakat keltett életre, hogy igazolja: Jézus a Messiás, aki az üdvösség ajándékával jött közénk.

Igen, Isten rendkívüli jelekkel bizonyítja, hogy Jézus személyében Ő maga jött közénk, hogy az igazi szabadulás lehetőségeit hozza el számunkra. Az igazi gyógyulás azonban, az igazi megszabadulás, amelyet Jézus hozott el nekünk, nem a testi élet területére korlátozódik csupán. Ő elsősorban a bűn és a halál kilátástalan nyomorúságából akar megszabadítani minket, ha mi is akarjuk, ha hozzá fordulunk segítségért, mint Jairus, vagy mint az evangéliumi asszony tette.

Azonban ne feledjük, csak akkor igazi a hitünk, ha a szenvedésben, a bűn elesettségében, a halál pusztító kilátástalanságában is megmarad az életbe, a Jézus által kínált örök életbe vetett reményünk, mert, ahogy Pál apostol fogalmaz: „Jézus ezt táplálja bennünk. Ez a reménytelenség ellenére is az igazi reményt tápláló hit.” (Róm 4,18).

2015 0622 CSAK TÜKÖRBEN 25 HÉT HSP

9 Kezdodo szerelem (Love Begins)

10 Örök bátorság (Love's Everlasting Courage)

VATICAN: FERENC PÁPA KATEKÉZISE TORINÓBÓL (2015.06.21.)

Vasárnap is nyitva

Nem meglepő, de mégis gondolatébresztő, pozitív értelemben provokatív üzenetet hirdet a pasaréti templom homlokzatára a nyári szünet beköszöntével kihelyezett molinó: „Vasárnap is nyitva! Velünk az Isten, légy te is vele.” Háttérben a Páduai Szent Antal oltalmában lévő templom sziluettje, alul pedig a vasárnapi hat szentmise időpontja olvasható.

Ez a templom két forgalmas út találkozási pontjában emelkedik, naponta sokan közlekednek erre, és bizonyára felfigyelnek a furcsa hirdetményre. Mert ugye az magától értetődő, bár már nem minden esetben igaz, hogy a templom – legalábbis – vasárnap nyitva van. Miért kell ezt külön hirdetni?

„Bár viszonylag sokan vagyunk, e templom esetében vasárnaponta vagy kétezren betérnek Isten házába, de sokkal többeknek kellene élni a lehetőséggel – mondja Lendvai Zalán plébános. – A molinó azokhoz szól elsősorban, akik ha elvileg tudják is, hogy a templom nyitva, úgy tesznek, mintha zárva lenne. Azt szeretnénk, ha minél többen felismernék, rádöbbennének, hogy értük és miattuk áll itt ez a templom. Ezt erősíti meg az üzenet második mondata: Velünk az Isten, légy te is vele.”

Meghívó ez a javából! A molinóval nem a boltok vasárnapi nyitva vagy zárva tartásáról kívántak véleményt mondani, hanem jó érzékkel a figyelem középpontjába került kérdés kínálta lehetőséget ragadták meg.

 Szerdahelyi Csongor
Ferences Sajtóközpont Budapest

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.06.21.

Oltalmad alá futunk - Ferences Bicikli Túra

„Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?”- Évközi 12. vasárnap - hanganyag

Az élet nagy megpróbáltatásain átment hívő ember már tudja, hogy ki a vihar lecsendesítője. Éppen ezért kötelessége figyelmeztetni a viharba jutott embereket arra, hogy nem a gyógyszerek, nem az alkohol, nem a nyakba akasztott kötél vagy az azonnal ölő méreg szabadít meg bennünket a lélek viharától, a végső kétségbeeséstől, hanem Krisztus, a szelek és viharok elnémítója, a természet Ura. Csak egyedül benne bízva, az ö segítő szeretetében remélve és az ő édesanyjának, a Segítő Szűznek kezét fogva leszünk képesek minden akadályon átjutni, minden nehézséget legyőzni.

campagnella-paganini

„Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?”- Évközi 12. vasárnap

Az evangéliumi történetek sokszor beszélnek arról, hogy az apostolokban nem volt elég hit vagy bizalom Jézus iránt. Az ő hitük igazából Jézus föltámadása után erősödött meg, bár még akkor is kételkedtek néhányan benne. (Mt. 28,17) Jézus többször is szemrehányást tett nekik e miatt: „… ne légy hitetlen, hanem hívő” – mondja a kételkedő Tamás apostolnak. Vagy a mai evangéliumi szakaszban szemrehányólag kérdi: „Még mindig nincs bennetek hit?”

Este van: a Mester apostolaival egy bárkában a genezáreti tavon tartózkodik, miután elbocsátották a tömeget, s az eltelt nap fáradalmai után álomba merül. A genezáreti tavon, vagy más nevén Tiberiás taván, illetve a Galileai-tón, amelynek hossza 21 km, legnagyobb szélessége 12 km; mélysége pedig 42 és 48 m között váltakozik, s a víz tükre 208 m-re van a tengerszint alatt.

Hirtelen „nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgy hogy az már-már megtelt”. Miután a megrémült apostolok hiába küzdöttek a vihar ellen minden erejüket latba vetve, mégis az elmerülés veszélye fenyegette őket – fölébresztik Jézust, aki egyszerű parancsszóval lecsendesíti a vihart.

Hát hogyan is lehetséges, hogy a csónak már majd megtelik vízzel, süllyednek, Jézus meg alszik – merülhet föl a kérdés? Hát őt nem érte az eső? Őt nem öntötte el a víz? A Holt-tengeri ásatások során előkerült egy kr. utáni első századból való bárka – és kiderült, hogy annak végében egy magasított és tetővel ellátott fülke volt, a csónakmester helye. Ha pedig a Mester itt aludt, akkor sem alulról, sem felülről nem érte a víz. 

A Genezáreti tóval a háttérben

A vihartól megmenekült apostolokat újabb félelem keríti hatalmába: látták amint Jézus aludt a bárka mélyén, mint bárki más, aztán látják, hogy ember számára lehetetlen dolgot visz véghez. Ezért kérdezik egymástól: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”

Az apostolok számára az Úr Jézusnak tengert lecsendesítő tettében Isten hatalma nyilvánul meg, és aki ezt felismeri, az átéli a saját porszem-voltát, ami félelemmel töltheti el őt… Az ószövetségben, amikor Ábrahám, Mózes, vagy a próféták megélték, megérezték Isten jelenlétét, akkor őket is félelem és rettegés fogta el. Izajás próféta könyvében olvashatjuk: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” (Iz 6, 5) Az újszövetségben viszont az áll, hogy a szeretet kiűzi, megszünteti a félelmet. „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.” (1Jn 4, 18) Amikor majd jobban szeretjük Istent, mint saját magunkat, megszűnik minden félelmünk…

A félelem az apostolok gyenge hitét sodorta veszélybe, ennek következtében elfelejtik mindazokat a csodákat, amelyeket az Úr a szemük láttára művelt korábban. A mi életünkbe betörő vihar is nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyi félelem, hitetlenség és bizalmatlanság lakik a szívünk mélyén.

Régi mondás: az emberi élet olyan, mint a tenger. Néha nyugodt, szinte mozdulatlan. De aztán ha megörül ez a tenger, akkor a pusztulás, a megsemmisülés jár a nyomában. Akik láttak tájfunnal vagy hurrikánnal kapcsolatos filmet, azok el tudják képzelni, hogy milyen nagy pusztítás jár a megörült tenger nyomában.

Ilyen az emberi élet, a mi életünk is. Sokszor simán megy minden. Amibe csak bele kezd az ember, azt siker koronázza és ez boldogsággal, örömmel tölti el őt. De sajnos az életnek vannak árny oldalai is. Amikor mostoha és könyörtelen napok szakadnak az emberre, amikor feje fölött az élet vihara tombol, amikor céltalannak és értelmetlennek lát mindent, amikor úgy érzi semmi értelme az életnek, mert minden erőfeszítése, minden küzdelme, próbálkozása kudarcba fullad.

Hány és hány ember érzi, hogy viharba, méghozzá embertelen viharba került a saját, vagy a szeretteinek az élete.

A súlyos betegek, akik halálos kórral élik mindennapjaikat. A hajléktalanok, a nincstelenek, az árvák, az özvegyek, akiknek senkijük és semmijük sincs, akik kitaszítottan élnek a világban. Az öregek, akik gyermekeiktől elhagyatva, keserves fáradtsággal vergődnek az élet háborgó tengerén. A családok, melyek békéjét felborítja az alkoholizmus, a durvaság, a szeretetlenség. A hitvestársak, akiknek boldogságát tönkre teszi a házastársi hűtlenség, a kicsapongó élet.

Ezek mind-mind könyörgő kéréssel kiáltanak a kétségbeesés szomorú óráiban az ég felé: Uram szabadíts meg minket, mert elveszünk. Vagy éppenséggel a megpróbáltatások, csapások, veszélyek terhe alatt hitük meginog és zúgolódnak, mint Jób, félnek, mint a tanítványok és elfelejtik, hogy Krisztus mindig a benne hívőkkel marad, még ha jelenléte rejtett és csöndes is, mint volt a genezáreti tavon a bárkában. Sőt még rejtettebb, hiszen nem kell fel, hogy csodát tegyen azonnal, amikor kérjük. De ha végig tekintünk az Egyház történelmén, a mélyen hívő emberek életén, vagy a saját életünkön is, akkor rájöhetünk arra, hogy Isten nap, mint nap csodát tesz, hogy Krisztus vezeti az Egyházat és a benne hívő emberek életét a nagy viharok és megpróbáltatások idején is.

Szent Pál apostol – akinek élete, megtérése, Krisztushoz való csatlakozása után, bizony sokszor a háborgó tengeren zajlott, elég ha csak a hajótörését, vagy a megkövezését említjük –, ő mondotta: aki szilárdan hisz Krisztusban, az nem vész el, hanem „új teremtmény lesz” (2 Kor 5,17), akit a szenvedések többé már nem ejtenek kétségbe, mivel hite által már Abba vetett horgonyt, aki érettünk meghalt és harmadnapra feltámadt a sírból.

Egy ismerősöm mesélte, hogy egy nagyon szomorú temetésen vett részt. Egy fiatal családapát temettek, akinek felesége és három kisgyermeke maradt hátra. A férj volt az egyetlen kereső. Ismerősöm félt a részvétnyilvánítástól. Mit mondhatna, valami vigasztalót? Amikor olyan erőtlenek az emberi szavak, s olyan mélyek a fájdalmak. – Nagyon váratlanul jött és nagyon lesújtott férjem halála – mondta az özvegy. Most még olyan kábult vagyok, szinte azt sem tudom, hogy mit csinálok. Szünet nélkül sírunk és alig támolygunk ebben a szomorú gyászban. De bízom abban, hogy Isten megsegít. Engem anyám nagyon erősnek nevelt és arra tanított, hogy hitemet soha föl ne adjam, és mindig bizalommal forduljak a segítő Krisztushoz. Csak pillanatnyilag vagyok gyenge, de hitem lassan megerősít, Isten újból meg segít bennünket.

Áldott az a szülő, aki ilyen erősnek nevelte az ő lányát, fiát, aki ilyen sziklaszilárd hitet adott és ad gyermekének. 

Az élet nagy megpróbáltatásain átment hívő ember már tudja, hogy ki a vihar lecsendesítője. Éppen ezért kötelessége figyelmeztetni a viharba jutott embereket arra, hogy nem a gyógyszerek, nem az alkohol, nem a nyakba akasztott kötél vagy az azonnal ölő méreg szabadít meg bennünket a lélek viharától, a végső kétségbeeséstől, hanem Krisztus, a szelek és viharok elnémítója, a természet Ura. Csak egyedül benne bízva, az ö segítő szeretetében remélve és az ő édesanyjának, a Segítő Szűznek kezét fogva leszünk képesek minden akadályon átjutni, minden nehézséget legyőzni.

Éppen ezért egész életünkben előre kell haladnunk a hit útján, de újra és újra fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Ki ez?” Mert Jézus újra és újra válaszol, s egyre mélyebben vezet be minket Isten országába és a Szentháromság elrejtett életébe. Isten válasza – amely nem csupán szó, hanem valóság, amely éppúgy megjelenhet a viharban, mint a csendes szellőben – azt is jelenti, hogy egyre inkább Jézusra támaszkodva kell élnünk az életünket, jobban bízva benne, mint bármi természetes kapaszkodóban. Mert azok elmúlnak, de Isten szeretete örökké megmarad…

Márton Áron "Nagy idők, nagy nemzetek"

Laudato si’ – Áldott légy!

VATIKÁN: Általános kihallgatás - Ferenc pápa katekézise magyarul (2015.0...

ÉLET VAGY HALÁL - Szakály Éva verse

Uram, ma lettem 80 éves
Túl gyorsan múlnak az évek
Még olyan sokat szeretnék tenni,
Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.

A pár kis tervem, mi még lenne,
ha tán több időt igényelne,
s egy év nem lenne elegendő,
Add, hogy legyek nyolcvankettő.

Jó lenne még sokat utazni,
Újabb helyeket látogatni,
Halálom perce még várhat,
Megérhetném a nyolcvanhármat?

Uram! Te látod a világot,
Gyorsan jönnek a változások
Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,
Esetleg lehetnék nyolcvannégy?

És ahogy a technika halad
Sok újat lát, aki élve marad
Még oly sok minden ideköthet,
Örülnék a nyolcvanötnek.

Az emberiség sokat tehet,
A világ oly csodás lehet,
Jó annak ki itt maradhat,
Nem olyan sok az a nyolcvanhat.

Tudom Uram, sokat kértem,
Hisz, olyan szép lehet fenn az égben,
S én mégis tervezgetek,
Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.

Elfáradok a hosszú úton,
El is kések sokszor, tudom.
Tudasd velem, ha meggondoltad,
Hogy megérem a nyolcvannyolcat.

Addigra már oly sokat láttam,
Emlékeimet regisztráltam
Mily nagy kár lenne, ha elmennék
Mielőtt nyolcvankilenc lennék.

Már igazán csak egyet kérek
Uram, ne vedd szemtelenségnek
Éveim száma kerek lehet,
Ha meglátnám a kilencvenet.

És hogy ezt már megengedted,
S ezt a lépést értem megtetted,
Neked már úgyis mind egyre megy,
Könnyen lehetnék kilencvenegy.

Minden szemérmet félreteszek,
Hogyha még egyet kérdezthetek
Tudom ez a kor hajmeresztő,
De hadd legyek kilencvenkettő.

Úgy megszoktam az életemet,
És hátha lesz még, ki megszeret,
Ki pótolná elveszett párom,
Ha lehetnék kilencvenhárom.

Addigra már reszket kezem
De ha még helyén az eszem,
A magas kortól én nem félek
Megadod a kilencvennnégyet?

A korra nincsen szabadalom,
Számításom megtalálhatom,
Ha őrködsz egészségem fölött,
Akkor lehetnék kilencvenöt.

Manapság már hallani olyat,
Emberekről készül másolat
Ezt talán én is megvárhatom
Segíts át a kilencvenhaton.

Ha még hirtelen meg nem halok,
Kis vagyonkámmal rendben vagyok
Elég lesz talán még egy évig,
Kihúzhatnám kilencvenhétig ?

Hála neked, nagy családunk
Még pár dédunokát is várunk,
Láthatnám őket? Ugye azt mondtad,
Megadod a kilencvennyolcat.

Sok évet kaptam, nem egyet-kettőt
Megköszönöm a sok esztendőt,
És még kérem - tán el sem hiszed
a kilencvenkilencediket.

Még egy év és akkor valóban
A népek azt mondhatják rólam:
Ez aztán igen szép kort ért meg,
hisz tegnapelőtt volt 100 éves.

Uram, az életet Te adod,
úgy veszed el, ahogy akarod
Nem is zavarlak többet Téged,
Ne vedd komolyan, amit kérek,
csak BESZÉLGETNI vágytam Véled.

„Mindössze” a szeretet eszköze – Loránd testvér első ünnepélyes miséje szülőfalujában – Balázs Katalin írása-összefoglalója

– A megfeszített Krisztus volt Portik Lukács Loránd ünnepi miseruháján. Miért?

– Ez a szimbólum számomra nagyon sok üzenetet hordoz. A kereszt függőlegesen és vízszintesen álló farésze azt jelenti nekem, hogy itt a földön Istennel és az emberekkel kell egységben lenni. Törekedni arra, hogy megvalósítsuk azt a krisztusi üzenetet, aminek lényege a szeretet. Ezért is az a papi mottóm, hogy „szeressétek úgy egymást, ahogy én szerettelek benneteket. A kereszt a szeretet jele, ezt igyekszem megvalósítani életemben, viszonyulásaimban a földön.

– Mire kapott ön meghívást: hogy pap vagy hogy ferences szerzetes legyen?

– A ferences hivatásra kaptam a meghívást, de utána a papi szolgálatra is meghívott Isten. De aligha lehet e kettőt szétválasztani.

– Hivatás vagy küldetés szerzetesnek, papnak lenni?

– Mindkettő. Meghívást kaptam, ugyanakkor küldetést is, amikor a püspök atya felszentelt.

– Volt-e annak egy konkrét módja, formája, ahogyan a meghívást megkapta?

– Több is volt. Az életem úgy alakult, hogy a szüleim elváltak, édesapám Máriaradnára került, és az ottani ferences testvérek minket testvéremmel együtt nagyon befogadtak. Ha visszatekintek az eddigi életemre, azt látom, hogy mindig a ferencesek közelébe kerültem, mindig valami visszatérített oda. A Jóisten így vezetett. Visszatekintve Isten kegyelmének a műve volt, hogy én ferences lettem. Formált akkor is, amikor nem akartam, elhúzódtam, a gondviselésével olyan helyzetekbe hozott, hogy ezt megtapasztalhattam. Szintén nagy hatással volt a hivatásválasztásomra a zarándokút. Az El Caminót jártam végig, és egy fáradságos napon, a hosszú úton egy személy mellém szegődött. Bátorságot vett, és elmondta, két hete keresi az alkalmat, hogy megszólíthasson. Elkezdte mesélni az életét, a sok nehézségét, problémáit, és ahogy haladtunk, lassan, sorban tette le a terheit, kezdett felszabadulni. Én pedig rájöttem, hogy a Jóisten engem erre hívott meg: hogy az emberek számára ott legyek. Nem hatalmas dolgokat kér tőlem, csak hogy az emberek életében jelen legyek. Hogy Isten eszköze legyek.

Loránd Szűz Mária becsülete

Nagy ünnep volt múlt vasárnap Remetén, különös menyegzőt ültek a községlakók. Egy huszonnyolc éves fiatalember, a község szülötte hazatért Szászsebesről, hogy ferences szerzetesként és frissen felszentelt papként szülőfalujában tartsa meg első miséjét. Bár eddigi élete nem volt könnyű, mégis örömmel mondta, köszönet és hála van az ő szívében. Édesanyját, édesapját és testvérét, valamint az összes jelenlévőt elsőmisés áldásban részesítette, majd fogadta az útravalókat.

Ezekből választottunk ki két részletet.

BÖJTE CSABA ANTAL ATYA ÜZENETÉT HOZTA

„A 97 éves Antal atya, Erdély legidősebb papja üzent neked, Loránd. Arra kért, mondjam el azt a történetet, amit ő mesélt nekem. 1944-ben háborús idők voltak, és kihirdették, hogy menekülni kell az orosz sereg elől, mert mindenkit meg fognak ölni. A csíksomlyói barátok a Szűzanya kegyszobrát nagy dobozba csomagolták, ráírták, Zalaegerszeg, és feltették a vonatra. Aztán mindenki menekült. A provincia legnagyobb része elment, Kolozsvárról is több mint nyolcvan szerzetes menekült. Négyen, Fidél atya, a rend későbbi elöljárója és Antal atya is köztük volt, ott maradtak Kolozsváron. Lesz, ami lesz. Amikor megtudták, hogy Kolozsváron megy keresztül a vonat, amelyik a csíksomlyói kegyszobrot szállítja, kimentek az állomásra. A vonat vesztegelt, és négyen úgy döntöttek, leveszik a dobozt. Mert Szűzanyának itt, Erdélyben van a helye. Ők is itt maradnak. Ha meg kell halni, akkor is. Aztán volt olyan, hogy bombáztak. Szólt a légi riadó, és a papok nem elfutottak, hanem odabújtak Szűzanya ölébe, testükkel védték a csíksomlyói Szűzanyát.

Az a szerelvény, amelyik Zalaegerszeg felé ment, szőnyegbombázást kapott, és semmi nem maradt belőle. Mária viszont megmenekült, hazavihették Somlyóra, így tarthatunk mi most 500 éves jubileumot.

Telt-múlt az idő, 1951-ben Szent István ünnepe előtti estén több mint 120 erdélyi szerzetes barátot jól megszervezett titkosügynöki akció folytán teherautóra raktak, és elvitték Máriaradnára. Oda zsúfolták be a kolostorba, és Antal atya meséli, hogy ők tizennégyen voltak egy cellában. Ennyi jutott. Ott volt egy orosz tank hadosztály is, és a szerzetesek meg voltak győződve, hogy őket vagy kivégzik, vagy elviszik Szibériába. Fidél atya összehívta a szerzeteseket a kápolnában, ránézett a Szűzanya szobrára, és azt mondja Antal atya, olyan megrázó imát, mint akkor, életében nem hallott. A provinciális ezt mondta: Szűzanya! Mi Isten után téged szeretünk a legjobban. Te tudod jól, hogy hány száz éve itt állunk és szolgálunk. A legtöbb templomunkat itt Erdélyben Déstől Déváig a te tiszteletedre szenteltük. Emlékszel, amikor bajban voltál, testünkkel védtünk. A betört ablakok szilánkjai nem a te arcodra hullottak, hanem a mi hátunkra. Most nagy bajban vagyunk. Provinciánkat el akarják törülni, nincs remény. Te vagy a mi reményünk.

Aztán a szép imádság végén ez a székely barát azt mondta a Szűzanyának: ugye, Mária, akkor lesz becsület? Antal atya mondja, ő megbotránkozott, amikor hallotta, a provinciális milyen hangnemben beszél a Szűzanyával.

Ezt idézte fel, és arra kért, mondjam meg Loránd testvérnek, hogy ő Mária becsülete. A fiatal szerzetes, aki az új időben elindult Jézus Krisztus mása ezen a földön, légy vigasztaló, bátorító, erősítő!

LACZKÓ-ALBERT ELEMÉR POLGÁRMESTER: „IMÁDKOZZ ÉRTÜNK”

„Fél kézzel írhatsz, vagy lapozhatsz, / maggal szórhatod a földet. / Messze forrásból vizet is hozhatsz, / sőt Istent is fenyegetheted. / De amikor estharang szól, csendül, / mindkét kezed imára lendül,/ mert imádkozni fél kéz nem elég, / mert imádkozni fél szív nem elég. / Nem, mert az imádság egész embert igényel.”

Az egész ember gondolatáért idéztem ezt a verset neked, mert meggyőződésem, hogy nemcsak imádkozni nem elég fél szívvel vagy fél kézzel, hanem az életet élni, a hivatást kiteljesíteni, munkát elvégezni igazán jól csak úgy lehet, ha egész emberek vagyunk.

Kívánom, hogy így tudd megélni hivatásodat, boldogságban, a jól végzett munka örömében kiteljesedve hiteles képviselőjeként annak, amivel Isten megbízott és a szolgálatára hívott.

Biztatlak, hogy mindig vállald remeteiségedet. Az is meggyőződésem, hogy a te hivatásod az Isten kegyelmén túl a családod jó szándékában gyökerezik. Igyekezetében, ami talán több generációra visszavezethető, mert nemcsak úgy, egy pittyantásra lesz valaki pap, vagy lesz egész, ép ember, hanem mögötte ott sorakozik a családja, az egész közössége.

Így gondolunk, és így tekintünk rád, büszkék vagyunk rád, és őszintén kívánjuk, hogy méltó képviselője legyél annak az ügynek, amit rád bízott az Isten. Ugyanakkor imádkozzál értünk. Gondolj a faludra, és mondd el akár többször is a rózsafüzért, mert biztosan a javunkra fog válni.”

BALÁZS KATALIN

Forrás: Gyergyói Hírlap  csütörtök, június 11. LÉLEKBALZSAM

Jó itt minden, de csak nem a mi hazánk ez… Évközi 11. vasárnap

Az Úr Jézus tanítását örömhírnek, evangéliumnak nevezte. Az örömhír egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Mind az, amit Jézus a törvényről, Lélekről, világvégéről, angyalokról és örökéletről mondott, az, az Isten országáról szóló tanítás része. A Lélek tevékenysége nála Isten országának építésében áll, bölcs mondásai Isten országáról tanítanak. A földi élet utáni mennyország pedig Isten országával azonos, a végső befejezett formájában.

Ugyanis Jézus az emberiség örök üdvösségét egy világvége, a földi élet utáni ország képében fogalmazta meg. Ő ennek az eljövendő országnak a látomásában élt, gondolkodott, dolgozott. Isten országát állandóan maga előtt látta, mint végső célt. Ez az ország azzal kezdődik el, hogy élni kezdik törvényeit, ami nem más, mint az Isten és felebarát iránti tevékeny szeretet, amit Jézus főparancsként hirdetett meg és életpéldájával támasztott alá.

Isten országa ezen a földön van, de nem e világból való. Itt nem meghatározott, földrajzilag körül határolt területről van szó. Itt nem kellenek katonák, akik területeit megvédik vagy növelik. Isten országa egyetlen térképen sem szerepel. Mégis mindenütt jelen van, ahol Isten uralkodik. Mindenütt jelen van, ahol szeretete, gyógyító ereje megtöri a bűnt, megszabadítja az embereket, és megváltoztatja a világon uralkodó szellemiséget.

Az Isten országa tehát Jézus tanításában nem egy hely, hanem egy sajátos kapcsolat Isten és ember között. Jézus ebben az értelemben hirdette meg, hogy az Isten országa egészen közel van: ez az örömhír. Sőt, „az Isten országa elérkezett hozzátok" (Mt 12,28) mondta Jézus, jelen van tehát, működik. Nem feltűnő módon, hanem titkosan, mint a búzamag a földben, de ellenállhatatlan hatalommal, amit Isten az ember szívébe helyezett. Ebben az Isten akarata valósul meg, aki azt akarja, hogy "felemelje, isteni életében részesítse az embereket" (LG. 2).

Mindezt oly módon teszi, hogy Fia, Jézus Krisztus körül közösségbe gyűjti az embereket. Ez a közösség az Egyház. Krisztus az, aki szavával, az általa végbevitt jelekkel – melyek Isten országát kinyilvánítják –, és a tanítványok szétküldésével maga köré gyűjti az embereket. Országának eljöttét különös módon is megvalósítja húsvét nagy titka: kereszthalála és feltámadása által. Minden ember meg van híva erre a Krisztussal való egységre.

Az Isten országa tehát Krisztus személyében jött el, Origenész, keresztény író találó kifejezése szerint Jézus Krisztus maga az Isten országa.

Mit tudhatunk erről az Országról? Először is azt, hogy az Isten országa soha nem választható el Jézus Krisztus személyétől. Ő az, aki meghirdeti ennek az Országnak a minden emberhez szóló örömhírét. Az Ő földi életével kezdődött el ennek az Országnak a megvalósulása az emberek között, s Jézusban lesz a beteljesedése is a végső időkben.

Másodszor: világosan kell látnunk azt is, hogy az Isten országa nem választható el az Egyháztól, a Krisztus által alapított közösségtől, de nem azonos annak látható valóságával, hiszen nem zárhatjuk ki azt, hogy mind Krisztus működése, mind a Szentlélek kegyelme a látható Egyház keretein kívül is megtapasztalható.

Az Isten országa tehát az egész világra, benne minden emberre és emberi közösségre vonatkozik. Jó és rossz emberek egyaránt meg vannak hívva, hogy ennek az Országnak polgárai legyenek, s egyedül Isten ítélheti meg az embereket, hogy ki mennyire élt a felkínált kegyelmi lehetőségekkel. Az Egyház az Isten Országára irányuló intézmény, amely egyrészt Jézus megbízásából minden korban hirdeti ennek az Országnak az evangéliumát, másrészt jelzi annak folyamatos megvalósulását és növekedését.

Az Isten Országának növekedésénél érkezünk el a harmadik fontos elemhez. Az Isten országa nem úgy jön létre, hogy a földi királyságokhoz hasonlóan Isten országot alapít, vagy elfoglalja egy másik országnak a területét.

Isten országa nem fizikai terület, mint mondtuk korábban. Sokkal inkább a szívhez, a gondolkodás megváltozásához, az újjászületéshez, a hithez van kötve. Jézus határozottan megmondta Nikodémusnak: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát” (Jn. 3,3).

Az Isten országa úgy valósul meg, hogy az isteni törekvés folyamatosan átformálja a világot és az embereket, s ez a törekvés nem más, mint Isten üdvözítő szándéka. Azzal járulhatunk hozzá Isten Országának, Krisztus uralmának és az Egyháznak a növekedéséhez, ha a világ történelmében és a saját személyes életünkben is felismerjük ezt az üdvözítő isteni szándékot és együtt működünk vele.

Az Isten országa bennünk, bennem, és általam valósul meg. Ha ragaszkodom Krisztushoz és az Ő Egyházához, akkor az üdvösség útján járok, és ezért az üdvösségért, ami a legnagyobb lelki kincs számomra képes vagyok mindent odaadni. Úgy mint az igazgyöngy kereskedő, aki amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát eladta mindenét amije csak volt és megvette ezt az egyet. Vagyis az Isten országa csak azoké lesz, akik megküzdenek érte.

Kt. Isten szeretete úrrá lett a halálon, és e győzelem a földön veszi kezdetét. Jézus nem egy majdani, felhőkön túli mennyország kétes fényével hiteget minket. Azt mondja: „Isten országa nem szemmel láthatóan jön el, mert az Isten országa köztetek van”.

Ez az ország az egymást kölcsönösen szolgáló szeretet birodalma, ahol az alázat diadalmaskodik, ahol a szelídség hatalom, s ahol az emberekben oly mérhetetlenné fokozódik a vágy Isten és egymás iránt, hogy a szeretet áradásának ez az igénye szinte megteremti az örökkévalóságot. Ezért az igazi honvágyat igazi hazánk után meg kell őriznünk, hogy ezt semmi és senki ne tudja kioltani vagy megrontani bennünk.

Egy lelkész az Isten országáról prédikál. Egy nagyképű híve, a templomból kijövet kifogásolta, hogy a lelkész nem adta meg a címét ennek az országnak. - Most megadom, mondta a lelkész. A falu végén, a főutca 269-es száma alatt van egy elhagyott öregasszony, akinek senkije és semmije nincs. Menjen el, vigyen neki egy szekér tűzifát, küldjön neki egy-egy liter tejet, s akkor ott megtalálja az Isten országát.

Kt. Az Isten országa szellemi valóság, ezért nem látható, de a megvalósulásán fáradozó emberek külső életvitele jelzi a jelenlétét. Az Isten országa az ember jobbik énjében van, s amikor jót cselekszik, akkor láthatóvá teszi... Mi is így tapasztalhatjuk meg...

Isten országa tehát nem földi birodalom, hanem azoknak a lelkeknek közössége, akiket Isten Krisztusban magának kiválasztott, elhívott s ezt az elhívást az egyes személyek közreműködése által a megtérésben és újjászületésben megpecsételte.

Így, Isten országát nem láthatja meg mindenki, mert annak nincsenek határai: sem a térképen, sem a földgömbön, sem a világűrben nem jelölhető ki a helye. Tér és idő feletti lelki birodalom. Isten akaratának diadala. Csak az láthatja meg, az szerezhet róla közvetlen tudomást, aki már a hitnek szemével néz, a hitnek szemével pedig csak az lát, aki már megismerte az újjászületés titkát. A hitetlen ember vak és süket, nincs füle az Evangélium meghallására, és nincs szeme Isten országa meglátására. Isten országa csak a hit szemével látható. Viszont aki nem látja Isten országát, nem is mehet be abba.

A modern ember lelki válsága abban van, hogy az emberekből kiábrándult, elveszett a bizalom az emberi jóság, megértés és igazság iránt, az isteni kegyelmet és igazságot pedig nincs hite elfogadni.

Viszont Isten országa nem a csodaváró embereké, hanem a bűneikből megtért és újjászületett embereké. Ahhoz, hogy Isten országát megláthassuk, s abba beléphessünk, először nem a világnak, hanem nekünk kell megújulnunk! Mert, Isten országának kapuja az újjászületés.

A számkivetésbe induló Aranyszájú Szent János (+407) mondta: „Életünk vándorút, amelyen öröm és bánat gyorsan tovatűnik. A világ tarka vásár, amelyben egy ideig adunk és veszünk, azután hazamegyünk.”

A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a mi hazánk a Szentháromságos egy Isten kebelén van. Mindez nem jelenti azt, hogy idegen nekünk ez a földi élet. Az Isten országa ugyanis nem „odaát” kezdődik, mint a búzakalász élete sem a föld felett indul meg. Csak annyira vagyunk idegenek a földön, amennyire idegen a búzaszem a föld alatt: kifelé törekszik, de ugyanakkor egyáltalán nem lehet mondani, hogy földalatti élete nem fontos, mert hiszen kifelé törekszik. Sőt! Döntő a földalatti élete. Így van a mi földi életünkkel is. Nem végcél a földi élet, mert „fölfelé” törekszünk. Az isteni életünknek itt kell kicsíráznia, táplálkoznia, szárba szökkennie és megérnie. Isten országát, az örök életet csak az kapja meg, aki elkezdi építeni itt a földön, és remekbe szabott élettel bizonyítja, hogy a „kicsiben” hű, hogy bemehessen Urunk örömébe.

A messzi idegenbe került emberek, bármilyen jól is megy a soruk új hazájukban, csak sóhajtoznak, és azt mondják: jó itt minden, de csak nem a mi hazánk ez. E földi élet vándorútnak számít! A mi igazi hazánk túl van az anyagi világ korlátjain! A mi hazánk Istennél van!

Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy mi, hogyan válaszoltunk Jézus hívására és hová terveztük igazi hazánkat? Ha eltévedtünk, míg nem késő, addig lépjünk bűnbánattal Jézus nyomába. Ha megtesszük, akkor Titokzatos Testének életáramlásába kapcsolódunk, s a Szentháromság kebelére haza találunk. Adja Isten, hogy így legyen.

Egy különleges kampány indult útjára...

Dr. Tomka Ferenc plébános, egyetemi tanár aranymiséje

Látó szem és mélyen érző szív... – Imre atya írása

Hála Istennek, újra itthon vagyunk. Megjöttünk a spanyolországi zarándoklatunkról. Hogy milyen benyomással, azt elmondhattad a Frankfurttól Stuttgartig tartó, visszafelé vezető felejthetetlen úton. Szinte mindannyian ugyanazt mondtátok: „...Előbb az emlékeknek le kell ülepedniük...” „...Most azt sem tudom, mit emeljek ki a sok látvány közül...” „...Még nagyon frissek az események...”

Jómagam is csak ilyesmiket ismételgettem: „Nagyszerű volt... Felemelő... Fönséges...”

Most, egy nappal mindeneknek túlján (vagy elején?) már mélyebbre látok!

Ami engem megkapott, az a sok boldog arc és csillogó szem volt, amelyeknek tükrében jó egy hétig magam is sütkérezhettem...

Figyeltelek, s tanúja vagyok: boldog voltál egy pár napra!

Nem, nem kell lelkiismeretfurdalásod legyen azért, mert jól megy sorod, mert örömöd telik az életben. Nem azért kaptad Istentől ajándékba az életed, hogy ezt a földi létet valahogy „túléld”, „megúszd”, „átvészeld”. Szabad Neked élned, szabad neked boldognak lenned, szabad örülnöd, szabad keresned azt, hogy életednek minőséget adj!

Tudnod kell viszont: ahhoz, hogy boldog légy, nem szükséges egy luxusautó. Elég egy egyszerű autóbusz is, mint a mienk volt, amely egyszer-egyszer makrancoskodott is...

Ahhoz, hogy igazán boldog légy, még csak az sem szükséges, hogy pénzedet a világ legdrágább városaiban add ki... Elég egy mára jelentéktelen kisvárossá süllyedt kis Trujillo, ahonnan valamikor a hódítók kiindultak, vagy az ismeretlen – Toledóhoz közel eső – Torrijos, ahol esti sétánkon úgy megvert az eső...

Ahhoz, hogy boldog légy, nincs szükséged udvaroncok seregére. Elég egy maroknyi jóbarát, akivel együtt beszélgethetsz, nevethetsz, imádkozhatsz, énekelhetsz, és – akiknek figyelmességét és szeretetét élvezheted...

Ahhoz, hogy boldog légy, még csak különleges, érdekfeszítő, izgalmas nagy kalandokra sincs szükséged. Elég egy egyszerű esti séta, mint Sevillában, ahol este fél tizenegykor az Úrnapi körmenetre készülődő fiatal fúvósok csodálatos és lelkes zenéje a bőröd alá bújt... Vagy az a csend és meghittség, ami az avilai és a guadalupei székesegyházban percekig illetve órákig körülölelt...

Emlékszel?

Istenem, látszólag micsoda semmiségek!

De ha mélyen eltöprengsz, akkor magad is rájösz, hogy életed éppen ilyen Istentől kapott rózsaszírom-apróságokból áll! Halkuló kis sziromcsodákból... De mindegyiken keresztül Isten szól hozzád, hogy: „Jövök!”

Ha mélyen eltöprengsz, akkor magad is rájösz, hogy néha a szeretetből ajándékba kapott kis  apróságok sokkal boldogabbá tesznek, mint egy hatos a lottón...

Ha mélyen eltöprengsz, akkor magad is rájösz, hogy néha (néha? sokszor!) egy partner, egy barát vagy ismerős hálás, csillogó szeme többet ad Neked, mint egy páncélszekrényben őrzött bankkontó vagy csillogó ékszer...

Vagy nem?

Ne feledd hát: Isten azt akarja, hogy életutadon boldog légy!

Ne feledd hát: Isten azt akarja, hogy „útközben” (zarándokolva) találd meg a boldogságot!

Ne feledd hát: a boldogság sokszor olyan közel van hozzád, mint ... egy autóbusz székei... vagy a toledói és a cordobai szűk utcák kis házai...

Csak szem kell hozzá, hogy észrevedd őket, és olyan szív, amely szépségük titkát megfejti...

Ilyen szemet és szívet kíván Neked – és minden Olvasójának, (zarándoktársi) szeretettel

Imre atya

Stuttgart, 2015-06-04.

Forrás: http://stuttgarti-katolikusok.de

VATIKÁN: Általános kihallgatás - Ferenc pápa katekézise magyarul (2015.0...

„…nem maradhat meg, hanem elpusztul”- Évközi 10. vasárnap - hanganyag

Hihetetlennek tűnik, de eljuthat az ember oda, hogy a saját szemével is látott, tagadhatatlan csodát valami ördögi okoskodással úgy állítsa be, mint szemfényvesztést. Vagy a nyilvánvaló igazságot, ami a Bibliából forrásozik, és az Egyház papjai hirdetik, üres beszédnek tartja – lásd a nagyfigyelmeztető akció lefolyását és megbukását, illetve leleplezését. Erre illik igazán az ördögi kör kifejezés, amely képes teljesen önmagába záródni, és kirekeszteni Isten kegyelmének sugarát…

fr. Portik Lukács Loránd ofm pappá és fr. Guia Hugó ofm diakónussá szentelése képekben

Római Riportok - 2015. június 7.

Úrnapi körmenet az esztelneki Szent György templomnál

„…nem maradhat meg, hanem elpusztul”- Évközi 10. vasárnap

A mai liturgia az üdvösség történetének első lapját nyitja fel, s a Teremtés könyvéből vett olvasmányban a szent író elmondja a bűnbeesés következményeit, vagyis hogyan „játszotta el” az első emberpár a paradicsomi boldogságot.

A férfi és a nő semmibe vette az isteni parancsot és most Isten felelősségre vonja őket. Ádám Évára hárítja a bűnt, Éva pedig a kígyóra. A bűn lánca meghosszabbodik, és az ősszülők által eléri az egész emberi nemet. Isten azonban megkönyörül teremtményein, és míg a kígyót abszolút módon elítéli, sejtetni engedi az emberek üdvösségét: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékaid és az ő ivadékai közé; ő széttiporja a fejedet” (Tér 3,15).

Ettől a pillanattól kezdve a sátán az ember örök ellensége lett, el akarja pusztítani a bűnben. „De eljön maga az Úr – tanítja a Zsinat –, hogy kiszabadítsa és megerősítse az embert, belsőleg megújítva őt, a világ fejedelmét pedig – aki az embert a bűn szolgaságában tartotta – kivetve (Jn 12, 31)” (GS 13). Jézus, az Asszony ivadéka, Mária fia véget vet a sátán hatalmának.

Erről tanúskodnak az evangéliumok. Szent Márk evangéliuma kezdetén ezt írja: Jézus „bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki” (Mk 1, 39). Ez a tény olyan lelkesedést keltett a nép körében, hogy a hitetlenkedő és rosszindulatú írástudók – mivel tagadni nem tudják a nyilvánvaló tényeket, az általa művelt csodákat, elismerni viszont nem akarják Jézusban a Messiást, ezért megrágalmazzák és hatalmát a gonoszlelkek fejedelmének, Belzebub befolyásának tulajdonítják, azaz a mennyei Atyával való kapcsolatát akarják megkérdőjelezni és lejáratni őt a hallgatóság előtt.

A Mester visszavág: „Ha a sátán saját maga ellen támad és így meghasonlik magával, nem maradhat meg, hanem elpusztul” (Mk 3, 26).

A sátán hatalma valóban összeomlóban van, de nem azért, mert meghasonlott önmagával, hanem mert valaki erősebb jött, mint ő, Isten Fia, Jézus Krisztus, akinek megvan a hatalma, hogy a benne működő Szentlélek által megkötözze, legyőzze a gonoszlelket.

A vita megdöbbentő szavakkal, az egész szentírás legfélelmetesebb kijelentésével zárul: „Minden bűn... bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot, bűne örökre megmarad” (Mk 3,28-29).

A Szentlélek elleni bűn azt jelenti, hogy valaki a sátánnak tulajdonítja azt, ami Isten Lelkének a műve, és mivel – mint az írástudók esetében – ez a bűn az Istent megtagadó és elutasító gőgből fakad, az ezt elkövető ember önmagát zárja ki az üdvösségből. Vagyis Isten nem üdvözíti azt, aki nem akar üdvözülni.

Minthogy Isten végtelenül irgalmas, arról szó sem lehet, hogy abbahagyná a megbocsátást; az az Isten, aki azt kívánja tanítványaitól, hogy hetvenszer hétszer bocsássanak meg, vagyis végtelen sokszor, nem is szűnhetne meg felajánlani a megtérő bűnösnek az irgalmasságot. Éppen arról van szó, hogy a bűnös ember képtelenné válhat az isteni irgalom befogadására, ellenállhat a megbocsátó kegyelemnek.

Hihetetlennek tűnik, de eljuthat az ember oda, hogy a saját szemével is látott, tagadhatatlan csodát valami ördögi okoskodással úgy állítsa be, mint szemfényvesztést. Vagy a nyilvánvaló igazságot, ami a Bibliából forrásozik, és az Egyház papjai hirdetik, üres beszédnek tartja. Erre illik igazán az ördögi kör kifejezés, amely képes teljesen önmagába záródni, és kirekeszteni Isten kegyelmének sugarát.

Mindaddig megbocsáthatatlan ez a fajta bűn, míg e körből ki nem lép az ember. Míg egészen föl nem adja azt az okoskodást, amellyel visszájára fordítja a legnyilvánvalóbb tényeket.

A Szentlélek legelső ajándéka, hogy ránk bizonyítja a bűnt. Ez a megszégyenítő leleplezés megszabadulásunk, üdvösségünk kezdete. De ha nem hagyjuk, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, ha megpróbáljuk felmenteni magunkat azáltal, hogy nem vállaljuk a felelősséget, Ádámhoz hasonlóan mást teszünk bűnbakká saját tetteinkért, illetve ha tagadjuk a bűnt, az viszont a Szentléleknek való teljes ellenállás, az üdvösség elutasítása, lépés a kárhozat felé. Jó megfontolnunk, hogy a kárhozatba vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve – a régi mondás szerint.

Van-e mód kilépni az ördögi körből? Embernek egyedül ez aligha megy, de Istennek minden lehetséges. Isten az utolsó pillanatig felkínálja a lehetőséget, ha közreműködünk vele, és ha akadnak jó szándékú, erős hitű segítőtársak, van esély a legmegátalkodottabb bűnös megtérésére is.

Természetesen, amikor megátalkodott bűnösről beszélünk, akkor nem feltétlenül csak a pogányra, a templom kerülőre, a vallási előírásokra fittyet hányókra kell gondolnunk. Tehát nem csak a kisebb tékozló fiúkra-lányokra, akik elhagyták az atyai házat és eltékozolták az örökséget, az atyai szeretetet, hanem az atyai házban maradt idősebb fiúkra-lányokra – akik nem éltek, élnek távol az atyai háztól –, de mégis lélekben eltávolodottak, elidegenedtek az Atyától, és az atyai háztól.

Jézus Atyja, akinek irgalmas szeretetéről beszél a tékozló fiú története egyikünknek elébe siet, a másikunkért meg kijön a lakomáról és kérlel bennünket. Az egyik fiának az utolsó lépéseit könnyebbíti meg a megtérés útján, a másiknak az első lépéseit akarja könnyebbé tenni.

Egyikünket a disznók közül öleli magához – a másikat talán egy templom padsoraiból, egy közösség tagjai közül "kérleli" és tessékeli testvéreihez közelebb: férjéhez, feleségéhez, gyermekéhez, szüleihez stb. vagyis, azokhoz, akikkel talán egy fedél alatt él, egy közösséghez tartozik, egy templomba jár, de valamilyen oknál fogva nem tud, illetve nem akar elviselni, s még kevésbé szeretni.

A tékozló fiú története figyelmeztetés akar lenni az atyai házban maradt idősebb testvéreknek is, mégpedig arra, hogy nekik is szükségük van a megtérésre. Nem a nyilvánvaló, botrányos tékozlásból, és kicsapongó életből, hanem abból a sokkal nehezebben megragadható, de éppen ezért sokkal veszedelmesebb belső elidegenedésből, amely a gyermeki, a fiúi együttműködést szolgai együttműködésre cseréli fel. Amely a törvényben nem a tartalmat, a lelkiséget igyekszik meglátni, hanem csupán a betűknek akar eleget tenni, és amelynek gyümölcse a megátalkodottság, a megrögzöttség, vagyis az a tény, az a magatartás, ami azt sugallja, hogy én mindent jobban tudok és teszek, mint más, mint akár az egyház képviselője: a pap, a püspök vagy a pápa. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit kell tennem, vagy hogyan kellene gondolkodnom – okoskodás alapján…

Ezt az élénk színekkel megrajzolt evangéliumi epizódot, megdöbbentő kijelentést, egy olyan követi, ami megnyitja a szívet a remény felé. Jézus anyja és rokonai jönnek, szeretnék látni Őt. Az Úr ezt válaszolja: „Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám” (35).

Természetesen nem arról van szó, hogy Jézus megtagadta volna az édesanyjához és rokonaihoz fűződő kapcsolatát, hanem az evangéliumokra jellemző túlzó kijelentés által jobban ki akarja emelni és mintegy felértékelni a vele való tanítványi kapcsolatot.

Tanítványnak lenni nem egyszerűen azt jelenti, hogy valamiféle kurzuson, tanulmányon vesz részt az ember, amelyet Jézus tart számára, hanem a rokoni kapcsolathoz hasonló életközösséget eredményez a tanítványság. S ha Jézus számára a mennyei Atya akaratának a teljesítése a legfőbb cél, akkor tanítványainak is erre kell törekedniük.

A mai evangéliumi részlet tehát bennünket is arra figyelmeztet, hogy akár vér szerinti rokonságot is megelőzheti az Úr követése. S hogyha ezt megtesszük, akkor azokkal is „testvéri, rokoni” kapcsolatba kerülünk, akik szintén Krisztushoz tartozónak vallják magukat és fontos törekvésük az Atya akaratának teljesítése. Ezek szerencsés esetben lehetnek vér szerinti rokonaink is, de lehetnek csupán a keresztség révén testvéreink Krisztus követésében.

Mindazok tehát, akik Jézus példája nyomán felismerik és elfogadják az Atya akaratát és azt tökéletesen teljesítik, olyan bensőséges szálakkal kapcsolódnak hozzá, hogy azok a legszorosabb családi kapcsolatokhoz hasonlíthatók. Egyek Krisztussal az Atya egyetlen akaratában, és ebből az egyesülésből merítik a sátán legyőzéséhez szükséges erőt.

Krisztus Urunk a kereszthalálig való engedelmességével engesztelte ki Ádám engedetlenségét és győzte le a sátánt.

A keresztény, a krisztuskövető pedig úgy győzheti le a sátánt, hogy egyre jobban hasonul az Üdvözítő engedelmességéhez, ez pedig – akárcsak az Ő számára – a keresztutat jelenti. De nem csügged el a harc megpróbáltatásai közepette, mert a győzelmes Krisztusra támaszkodik, az Oltáriszentségben önmagát ajándékozó Krisztus Testével és Vérével táplálkozik és Szent Pál apostollal vallja, amit a szentleckéből olvastunk fel, hogy az ő érdemei által „a mostani pillanatnyi könnyű szenvedés a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk” (2 Kor 4, 17). Adja Isten, hogy így legyen! Ámen.

Pap és diakónus szentelés.

Ferences pap- és diakónusszentelés Csíksomlyón

2015 0601 CSAK TÜKÖRBEN HSP

„Az Eucharisztia, a III. évezred fénye és élete” - Úrnapja

A 2004 és 2005 között tartotta Egyházunk a Szent II. János Pál pápa által meghirdetett „Eucharisztia Év”-ét, amely célként tűzte maga elé az Egyház eucharisztikus életének a megújítását és jelmondata: „Az Eucharisztia, a III. évezred fénye és élete”- volt. 

Izajás próféta az eljövendő Megváltóról hirdette, hogy „a Szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogják hívni” (Iz 7,14). Az Emmanuel pedig annyit jelent: „Velünk az Isten”.
Az idők teljességében, a megtestesülés pillanatában az ígéret valóra vált Názáretben, s Isten Fia, a második isteni személy része lett a teremtett világnak és az emberiség történetének. „Jézus Krisztus, mint Isten, az Istennel való egyenlőségét nem tekintette olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonlóvá lett az emberekhez… engedelmes lett a halálig, éspedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6-9).
Szent Máté evangéliumának utolsó mondata őrizte meg a föltámadott Úr ígéretét, amit mennybemenetele előtt tett tanítványainak: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28,20)

Az Úr Jézus ígéretének a földi körülményekhez legszorosabban igazodó megvalósulása az eucharisztia, az oltáriszentség alapítása, amelyről a mai evangéliumi szakasz számol be, és amely a szentmise III. eukarisztikus imájában így jut kifejezésre: „Azon az éjszakán, amelyen elárultatott, kezébe vette a kenyeret, hálát adva áldást mondott, megtörte, majd tanítványainak adta, és így szólt: Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik. A vacsora után ugyanígy kezébe vette a kelyhet, és neked hálát adva áldást mondott, majd tanítványainak adta és így szólt: Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan mert ez az én vérem kelyhe az új és örök szövetségé. Ez a vér értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Misekönyv, III. Eucharisztikus ima)
Mivel az Úr Jézus hozzátette a meghagyást: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”, az ő népe ennek a meghagyásnak 2000 éve engedelmeskedik, s Jézus Krisztust köszönti a templom oltárán, a szentmiseáldozatban, a tabernákulumban, mindennap az idők végéig.

Így lett az Eucharisztia az Emmanuel, „velünk az Isten” igazságának, s Jézus Krisztus földi küldetését záró ígéretének, „én veletek maradok mindennap a világ végezetéig”-nek a megvalósulása. Örökmécsessel jelzett templomainkban, oltárainkon, szentmiséinkben és minden szentáldozás alkalmával hozzánk érkezik a Szentségi Jézus a világ, az Egyház és önmagunk számára. „Hitünk szent titka”: „Velünk az Isten!”
Hitünk szent titkát a legrégibb időktől fogva nevezi isten népe Eucharisztiának (hálaadó áldozatnak). A hagyományos magyar nyelv Oltáriszentségnek – mert általában az oltárainkon lévő tabernákulumokban őrizzük –, Oltáriszentségnek mondja ezt a nagy szentséget, Krisztus testének és vérének köztünk élő valóságát, amely megváltó áldozatát teszi jelenvalóvá oltárainkon és az örök élet forrása földi zarándokutunk során.

Jézus Krisztust imádjuk istenségében és emberségében a kenyér és a bor színe alatt.
Itt, a földi világban, ahol mindent elkoptat az idő, szükséges megújítani hitünket, hitből fakadó életünket, hitünkről szóló beszédünket, újra gazdag szerepet biztosítva életünkben az Eucharisztia kincsének.

„Az Egyház az Eucharisztiából él.” Ezekkel a szavakkal kezdődik Szent II. János Pál pápa eucharisztikus enciklikája. Azt gondolom, hogyha valóban meg akarjuk újítani, ha jobbá akarjuk tenni hívő katolikus életünket, akkor nekünk is az Eucharisztiából kell élnünk.

Kérjük az Eucharisztiában köztünk élő Krisztus anyját, a Magyarok Nagyasszonyát, az Esztelneki Madonnát, hogy eszközölje ki számunkra is az eucharisztikus megújulás kegyelmét, hogy a szent Eucharisztia legyen számunkra a III. évezredben is fényünk és életünk, a bennünk megvalósuló „Emmanuel, azaz velünk az Isten”.

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.05.31.

Rendben vagyok. Földön járok, égre nézek.

Elindult a "Rendben vagyok" kampány a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodájának megbízásból. Kisfilmek, írások, blogbejegyzések itt és a rendbenvagyunk.hu oldalon.
Ismerd meg történeteiket, gondolataikat, beszélgess velük, csatlakozz hozzánk!

...

Rendben vagyok from Ester Communications on Vimeo.
...
Ármella nővér: Rendben vagyok | rövidfilm from Ester Communications on Vimeo.
... ...
Beáta nővér: Rendben vagyok | rövidfilm from Ester Communications on Vimeo.
...
Didák testvér: Rendben vagyok | rövidfilm from Ester Communications on Vimeo.