Oldalak

vasárnap, június 21, 2015

„Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?”- Évközi 12. vasárnap


Az evangéliumi történetek sokszor beszélnek arról, hogy az apostolokban nem volt elég hit vagy bizalom Jézus iránt. Az ő hitük igazából Jézus föltámadása után erősödött meg, bár még akkor is kételkedtek néhányan benne. (Mt. 28,17) Jézus többször is szemrehányást tett nekik e miatt: „… ne légy hitetlen, hanem hívő” – mondja a kételkedő Tamás apostolnak. Vagy a mai evangéliumi szakaszban szemrehányólag kérdi: „Még mindig nincs bennetek hit?”

Este van: a Mester apostolaival egy bárkában a genezáreti tavon tartózkodik, miután elbocsátották a tömeget, s az eltelt nap fáradalmai után álomba merül. A genezáreti tavon, vagy más nevén Tiberiás taván, illetve a Galileai-tón, amelynek hossza 21 km, legnagyobb szélessége 12 km; mélysége pedig 42 és 48 m között váltakozik, s a víz tükre 208 m-re van a tengerszint alatt.
Hirtelen „nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgy hogy az már-már megtelt”. Miután a megrémült apostolok hiába küzdöttek a vihar ellen minden erejüket latba vetve, mégis az elmerülés veszélye fenyegette őket – fölébresztik Jézust, aki egyszerű parancsszóval lecsendesíti a vihart.
Hát hogyan is lehetséges, hogy a csónak már majd megtelik vízzel, süllyednek, Jézus meg alszik – merülhet föl a kérdés? Hát őt nem érte az eső? Őt nem öntötte el a víz? A Holt-tengeri ásatások során előkerült egy kr. utáni első századból való bárka – és kiderült, hogy annak végében egy magasított és tetővel ellátott fülke volt, a csónakmester helye. Ha pedig a Mester itt aludt, akkor sem alulról, sem felülről nem érte a víz. 

A Genezáreti tóval a háttérben
A vihartól megmenekült apostolokat újabb félelem keríti hatalmába: látták amint Jézus aludt a bárka mélyén, mint bárki más, aztán látják, hogy ember számára lehetetlen dolgot visz véghez. Ezért kérdezik egymástól: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Az apostolok számára az Úr Jézusnak tengert lecsendesítő tettében Isten hatalma nyilvánul meg, és aki ezt felismeri, az átéli a saját porszem-voltát, ami félelemmel töltheti el őt… Az ószövetségben, amikor Ábrahám, Mózes, vagy a próféták megélték, megérezték Isten jelenlétét, akkor őket is félelem és rettegés fogta el. Izajás próféta könyvében olvashatjuk: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” (Iz 6, 5) Az újszövetségben viszont az áll, hogy a szeretet kiűzi, megszünteti a félelmet. „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.” (1Jn 4, 18) Amikor majd jobban szeretjük Istent, mint saját magunkat, megszűnik minden félelmünk…

A félelem az apostolok gyenge hitét sodorta veszélybe, ennek következtében elfelejtik mindazokat a csodákat, amelyeket az Úr a szemük láttára művelt korábban. A mi életünkbe betörő vihar is nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyi félelem, hitetlenség és bizalmatlanság lakik a szívünk mélyén.
Régi mondás: az emberi élet olyan, mint a tenger. Néha nyugodt, szinte mozdulatlan. De aztán ha megörül ez a tenger, akkor a pusztulás, a megsemmisülés jár a nyomában. Akik láttak tájfunnal vagy hurrikánnal kapcsolatos filmet, azok el tudják képzelni, hogy milyen nagy pusztítás jár a megörült tenger nyomában.

Ilyen az emberi élet, a mi életünk is. Sokszor simán megy minden. Amibe csak bele kezd az ember, azt siker koronázza és ez boldogsággal, örömmel tölti el őt. De sajnos az életnek vannak árny oldalai is. Amikor mostoha és könyörtelen napok szakadnak az emberre, amikor feje fölött az élet vihara tombol, amikor céltalannak és értelmetlennek lát mindent, amikor úgy érzi semmi értelme az életnek, mert minden erőfeszítése, minden küzdelme, próbálkozása kudarcba fullad.
Hány és hány ember érzi, hogy viharba, méghozzá embertelen viharba került a saját, vagy a szeretteinek az élete.
A súlyos betegek, akik halálos kórral élik mindennapjaikat. A hajléktalanok, a nincstelenek, az árvák, az özvegyek, akiknek senkijük és semmijük sincs, akik kitaszítottan élnek a világban. Az öregek, akik gyermekeiktől elhagyatva, keserves fáradtsággal vergődnek az élet háborgó tengerén. A családok, melyek békéjét felborítja az alkoholizmus, a durvaság, a szeretetlenség. A hitvestársak, akiknek boldogságát tönkre teszi a házastársi hűtlenség, a kicsapongó élet.
Ezek mind-mind könyörgő kéréssel kiáltanak a kétségbeesés szomorú óráiban az ég felé: Uram szabadíts meg minket, mert elveszünk. Vagy éppenséggel a megpróbáltatások, csapások, veszélyek terhe alatt hitük meginog és zúgolódnak, mint Jób, félnek, mint a tanítványok és elfelejtik, hogy Krisztus mindig a benne hívőkkel marad, még ha jelenléte rejtett és csöndes is, mint volt a genezáreti tavon a bárkában. Sőt még rejtettebb, hiszen nem kell fel, hogy csodát tegyen azonnal, amikor kérjük. De ha végig tekintünk az Egyház történelmén, a mélyen hívő emberek életén, vagy a saját életünkön is, akkor rájöhetünk arra, hogy Isten nap, mint nap csodát tesz, hogy Krisztus vezeti az Egyházat és a benne hívő emberek életét a nagy viharok és megpróbáltatások idején is.
Szent Pál apostol – akinek élete, megtérése, Krisztushoz való csatlakozása után, bizony sokszor a háborgó tengeren zajlott, elég ha csak a hajótörését, vagy a megkövezését említjük –, ő mondotta: aki szilárdan hisz Krisztusban, az nem vész el, hanem „új teremtmény lesz” (2 Kor 5,17), akit a szenvedések többé már nem ejtenek kétségbe, mivel hite által már Abba vetett horgonyt, aki érettünk meghalt és harmadnapra feltámadt a sírból.
Egy ismerősöm mesélte, hogy egy nagyon szomorú temetésen vett részt. Egy fiatal családapát temettek, akinek felesége és három kisgyermeke maradt hátra. A férj volt az egyetlen kereső. Ismerősöm félt a részvétnyilvánítástól. Mit mondhatna, valami vigasztalót? Amikor olyan erőtlenek az emberi szavak, s olyan mélyek a fájdalmak. – Nagyon váratlanul jött és nagyon lesújtott férjem halála – mondta az özvegy. Most még olyan kábult vagyok, szinte azt sem tudom, hogy mit csinálok. Szünet nélkül sírunk és alig támolygunk ebben a szomorú gyászban. De bízom abban, hogy Isten megsegít. Engem anyám nagyon erősnek nevelt és arra tanított, hogy hitemet soha föl ne adjam, és mindig bizalommal forduljak a segítő Krisztushoz. Csak pillanatnyilag vagyok gyenge, de hitem lassan megerősít, Isten újból meg segít bennünket.
Áldott az a szülő, aki ilyen erősnek nevelte az ő lányát, fiát, aki ilyen sziklaszilárd hitet adott és ad gyermekének. 

Az élet nagy megpróbáltatásain átment hívő ember már tudja, hogy ki a vihar lecsendesítője. Éppen ezért kötelessége figyelmeztetni a viharba jutott embereket arra, hogy nem a gyógyszerek, nem az alkohol, nem a nyakba akasztott kötél vagy az azonnal ölő méreg szabadít meg bennünket a lélek viharától, a végső kétségbeeséstől, hanem Krisztus, a szelek és viharok elnémítója, a természet Ura. Csak egyedül benne bízva, az ö segítő szeretetében remélve és az ő édesanyjának, a Segítő Szűznek kezét fogva leszünk képesek minden akadályon átjutni, minden nehézséget legyőzni.

Éppen ezért egész életünkben előre kell haladnunk a hit útján, de újra és újra fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Ki ez?” Mert Jézus újra és újra válaszol, s egyre mélyebben vezet be minket Isten országába és a Szentháromság elrejtett életébe. Isten válasza – amely nem csupán szó, hanem valóság, amely éppúgy megjelenhet a viharban, mint a csendes szellőben – azt is jelenti, hogy egyre inkább Jézusra támaszkodva kell élnünk az életünket, jobban bízva benne, mint bármi természetes kapaszkodóban. Mert azok elmúlnak, de Isten szeretete örökké megmarad…

Nincsenek megjegyzések: