Ma, amikor az Egyház Szent Péter és Pál apostol fejedelmeket példakép gyanánt állítja hívei elé, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi volt az ö életüknek a titka. Mi volt az, ami értelmessé és értékessé tette az ő életüket, annyira, hogy közel 2000 év múltán sem feledkezünk meg róluk, sőt nagyon gyakran felidézzük az ő személyiségüket, életüket, tanításukat.
E kérdésünkre a választ maga Péter apostol adja meg az imént fölolvasott evangéliumi szakaszban, amikor Jézus kérdésére: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” – így felelt: „Te vagy Krisztus az Élő Isten Fia!”
Szent Péter apostol életét ettől kezdve ez a vallomás, vagyis a Krisztus istenségébe vetett hit határozta meg, ez a hit formálta, alakította az ő magatartását, életvitelét, tette értelmessé, értékessé, boldoggá, sőt felejthetetlenné az ő életét.
Ez a tény vonatkozik Pál apostolra is, aki, miután megismeri Krisztust, találkozik vele a damaszkuszi úton, többé nem akar tudni másról, csak Krisztusról, a Megfeszítettről.
Az ö életük tehát Krisztus által nyert értelmet, célt. Krisztusban lett értékessé, széppé, boldoggá. A Krisztusba vetett hit annyira átalakítja életüket, hogy már Krisztus nélkül élni sem tudnak, inkább választják a halált, mint sem, hogy megtagadják Krisztust.
A két apostol fejedelem életét szemlélve láthatjuk, hogy a Krisztusba vetett hit volt az, ami az ő életüket teljessé tett. Ennek kapcsán érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy mi az, ami a ma emberének életét, sőt mi az, ami a mi életünket értelmessé, értékessé, boldoggá teszi?
Azt hiszem, ha statisztikai felmérést készítenénk az emberek között, az előbbi kérdéssel kapcsolatosan, akkor megdöbbentően sok lenne azok száma, akik egyáltalán nem gondolkodtak azon, hogy miért érdemes élni, hogy mi az ő életük értelme, célja? Ők egyszerűen élnek, léteznek, vannak egyik napról a másikra, mint az állat és semmi több. Az ilyen emberek sírfelirata ez lehetne: „itt nyugszik egy ember, aki nem tudta, hogy miért is élt!”
Aztán sokan lennének, akik életük értelmét hamis eszmékben, elméletekben, ideológiákban keresik. Ezeknek van céljuk. Az életben valamit el szeretnének érni, de csupán evilági dolgokra irányítják figyelmüket. Számukra az ember csupán testből áll, és nem a test és lélek egységéből. Ezért minden gondolatuk a test, és annak szükségletei körül forog. Az ilyen emberélet állandó munkába, gürcölésben telik. Látástól vakulásig dolgozik, hogy legyen, hogy neki mindenből több legyen, mint másnak, hogy legyen, amit mutogatni, amivel büszkélkedni.
Az ilyen ember végig küzdött, gürcölt élete végén, esetleg egy súlyos betegség idején döbben rá a valóságra, tudniillik nem vihet magával semmit utolsó útjára, hogy neki is meg kell elégednie az 1m széles, a 2 m hosszú és mély gödörrel, s a négy szál deszkával. És akkor mi értelme volt a rengeteg munkának, verejtéknek, izzadságnak – merül fel benne a kérdés. Nagy félelem és rettegés fogja el a halál közeledtével, mert már arra sem volt ideje, illetve nem szakított időt arra, hogy elgondolkodjon azon, hogy mi lesz a halál után.
Azt hiszem a felmérés alkalmával, kevesen lennének azok, akik azt mondanák, hogy ők életüket Krisztusra építették, hogy az ö életük értelme Krisztus. Mindenesetre sokkal kevesebben nyilatkoznának így, mint amennyin meg vannak keresztelve, mint amennyin az Egyházhoz tartozónak vallják magukat, mert megfizetik az egyházi adót, mert karácsonykor és húsvétkor eljönnek a templomba, mert gyerekük számára szokásból kérik a keresztség szentségét, kikényszerítik az első áldozást esetleg a bérmálkozást is, és a harangszó, az orgona meg az ünnepélyes felvonulás kedvéért a templomban kötnek házasságot.
Az egészben a megdöbbentő az, hogy a végső napon, az ítélet alkalmával fog majd kiderülni, hogy a magukat fennhangon hívőknek vallók között is sokan lesznek, akik igazából nem Krisztusra építették életüket, akik csak a szavukkal vallották Krisztust az Élő Isten Fiának és nem életvitelükkel, nem magatartásukkal. Az ilyeneknek fogja mondani „távozzatok tőlem, mert sohasem ismertelek titeket”.
Viszont a mennyek országába azok jutnak be, mondja az Úr, akik teljesítik mennyei Atyám akaratát, vagyis akik Isten akarata szerint élik meg életüket, mint Péter és Pál, meg a többi Krisztus-követő.
Akik Krisztusban találták meg életük értelmét és végső célját, azok nem félve és rettegve gondolnak a halálra, hanem mint Péter apostol, aki örömmel vállalja a halált Krisztusért, a fejjel lefelé való keresztre feszítést, vagy miként Pál apostol, aki fogsága idején a börtönből boldogan írja Timóteusnak, amit a szentleckében olvastunk fel: „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság koszorúja, amelyet megad nekem azon a napon az Úr, az igazságos Bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét” (2 Tim 4,6-8).
A szentek példaképeink, eszményeink és közbenjárásukat kérő tiszteletünk céljai, akik tagjai az égi hazának, s akik hozzánk tartoznak, és ezért bátran kérhetjük őket: „Imádjátok Istent értünk Péter és Pál, hadd jöjjön el Ő országa közibénk már!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése