Jézus maga mellé veszi Pétert, Jánost és Jakabot, és felmennek egy magas hegyre.

„Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter így szólt Jézushoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. A parancsot megtartották, de maguk közt megvitatták, hogy mit jelenthet: A halálból feltámad.”

Mk 9, 2-10

Egy öt napos rendi lelkigyakorlaton vettem részt...

Egy öt napos rendi lelkigyakorlaton vettem részt a héten, Csíksomlyón. A lelkigyakorlat alatt volt a kegytemplom triduuma is, aminek keretében az elmélkedéseket lelkigyakorlat vezetőnk fr. Orosz Lóránd, a Sapientia Hittudományi Főiskola volt rektora tartotta.

Ezt a három elmélkedést szeretném megosztani a kedves Érdeklődőkkel… és elnézést kérek amiatt, hogy ez időszakban nem frissítettem a blogot…

Első este:
Második este:

Harmadik este:  

Nagyböjti ráhangolódás Esztelneken

Imádság, böjt, és jócselekedet, hogy növekedjünk Isten és embertársaink szeretetében.

.

Nagyböjti ráhangolódás címszó alatt került sor egy képes előadásra az esztelneki ferences templomban, amire hála Istennek volt „vevő”, azaz érdeklődő. Az ott bemutatott képeket szeretném itt megosztani, s egy icipici segítséget nyújtani a nagyböjti időszak intenzívebb megéléséhez.  

Testvéri szeretettel: fr. Szilveszter ofm

Nagyböjti gondolatok? Negyven nap és negyven éjjel böjtölt – nagyböjt első vasárnapja - hanganyag is

Szilveszter archívum

A mai evangéliumi szakaszban Szent Márk evangélista nagyon szűkszavúan beszél az Úr Jézus 40 napos pusztai tartózkodásáról, önmegtagadásáról és megkísértéséről. Ezzel szemben Szent Máté és Lukács bővebben beszél az Úr Jézus böjtjéről és a hármas kísértésről: „Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust – írják –, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett” (Mt 4,1).
Mindez a Jánosi keresztség után és az Úr Jézus nyilvános működése kezdetén történt. Vagyis 40 napos böjttel és imával készült hivatása teljesítésére.
Nekünk is a húsvét méltó megünneplésére, böjttel, imával és az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlásával kellene készülnünk.
Éppen ezért nagyböjt első vasárnapján, elmélkedésünk középpontjába, Anselm Grün, a nagy bencés lelki író segítségével a böjtöt szeretnénk állítani. A böjtöt, ami annyira ismerős számunkra, legalábbis mint fogalom, kifejezés, de lényege, tartalma annyira távol áll tőlünk és ezért, ha az előírásoknak kelletlenül engedelmeskedünk is, és a nagyböjt folyamán a pénteki böjtöt meg is tartjuk, mi papok, szerzetesek és hívek, akkor azt nagyon felszínesen és rutinosan tesszük, nem figyelve annak lényegére, céljára.
Elgondolkodtató, hogy valahányszor megfeledkezik az egyház saját értékes hagyományairól, mások kezdik felkarolni azokat. Így van ez a böjttel is. Az egyház a kezdetek óta ismeri a böjt gyakorlatát. Már az első évszázadokban megállapította szabályait. Napjainkban azonban olyannyira visszaszorultak a böjti előírások, hogy szinte érvényüket veszítették.
Ugyanakkor az orvostudomány újból fölfedezte a böjt gyógyító hatásait. Felismerte, hogy mennyire jótékonyan hat a böjt számos - kiváltképp reumatikus - betegségre.

A keresztény böjt elértéktelenedésének egyik oka, hogy manapság a böjt valódi értelméről keveset, vagy éppen semmit sem tudunk és a böjtöt nem spirituális, lelki útként értelmezzük, amely képes belső megtisztulást, belső szabadságot eredményezni és az Istenhez vezető lelki utak elmélyítéséhez vezetni. Ez talán azért van, mert az idők folyamán elválasztottuk egymástól a testet és a lelket.
A böjtölés így tisztán lelki folyamattá vált. A lelki böjtöt hangsúlyoztuk, ami alatt az evilági dolgoktól való szabadságot, lelki megtérést és megújulást értettük. Majdhogynem megvetően tekintettünk a tisztán testi böjtre, s közben észre sem vettük, hogy a testi böjtöléssel együtt eltűnt a böjt lelke is. A böjt lassan gazdasági formát öltött, amit egyszerű pénzbeli, vagy egyéb anyagi adakozással letudtunk, s kipipáltunk, hogy ennek is eleget tettünk.
Az ősegyháznak a böjtöléssel kapcsolatos tapasztalatai segíthetnek bennünket abban, hogy újból megértsük a böjtöt, mint hitünk és imádságunk egyik kifejezési módját, mint olyan imamódot, amelyben összekapcsolódik a test és a lélek imája.
Az ősegyház nagy alakjai, az egyházatyák és a régi szerzetesek megmutatják, hogy az egyház, döntő módon hozzá tud járulni a böjtölés elmélyültebb megértéséhez és egészséges gyakorlatához. Írásaikból kiderül, hogy a böjt, szerintük a test és a lélek gyógyszere

Míg az antik korban, a primitív népeknél a böjtölésnek mindenekelőtt a démoni befolyástól kellett megóvnia az embert, addig a görög filozófiai iskolák nemcsak a démoni befolyás elleni védelmet várták el a böjttől, hanem a szellem megtisztulását, a belső elégedettséget, szabadságot és boldogságot is.
A böjt hasonló indító okait ismerik a nagy világvallások is és minden vallásban a belső tisztulás útja, eszköz, amely nyitottá tesz Isten és az ő ereje iránt.
Lássuk akkor, hát, hogy mi is a keresztény böjt. Az egyház a zsidóktól vette át ezt a gyakorlatot, de valamiképpen hatással volt rá az görög filozófiai iskolák hagyománya is.

Az ószövetségben úgy értelmezték a böjtöt, mint az Istenhez intézett kérést, mint annak jelét, hogy imádságukat komolyan gondolják; másrészt, pedig mint vezeklési és bűnbánati gyakorlatként éltek vele. Isten bocsánatát és segítségét kérték, ha bajban voltak, mert a külső szorongattatás számukra mindig az engedetlenség következménye volt. Így a böjttel fejezték ki a megtérési szándékukat, hogy visszatérnek Istenhez.
Mindezt az egyházatyák is hangsúlyozzák írásaikban, a régi szerzetesek számára nyilvánvaló összefüggés állt fönn a test és lélek között. Ha a test elhájasodik, a lélek is hájas és tompa lesz. A sok evés és ivás csökkenti az ember szellemi éberségét. Szerintük testi és lelki egészség egyetlen egészet alkot.
Ezzel kapcsolatosan írja Nagy Szt. Athanász: „Nézd csak, hogyan hat a böjt: Meggyógyítja a betegségeket, kiszárítja a testből a fölösleges nedveket, kiűzi a gonosz szellemeket, elhessegeti a helytelen gondolatokat, nagyobb világosságot ajándékoz a szellemnek, megtisztítja a szívet, megszenteli a testet, végül pedig elvezeti az embert Isten trónja elé... Nagy erő a böjt és nagy sikerekre vezet”.
A böjt során tehát kiválnak a káros anyagok a testből és megszabadul a salaktól, és ez által bizonyos betegségektől is – ezt ismerte fel a mai orvostudomány is.
Szent Athanász, azonban nem áll meg a böjt tisztán testi hatásánál, hanem beszél a lelkiekről is. A böjt kiűzi a gonosz szellemeket, elhessegeti a helytelen gondolatokat, és nagyobb világosságot ajándékoz a szellemnek. Vagyis a böjt megtisztítja a testet és a lelket is. Ő úgy értelmezi az embert, mint test és lélek egységét. Számára a gondolatok tisztasága és a test egészsége szorosan összefüggnek.
Ha fontos számomra a test egészsége, ügyelnem kell arra, hogy jó gondolataim legyenek. És megfordítva, nem várhatom el, hogy szellemem világos legyen, ha teletömöm a testet étellel, alkohollal.

A böjtnek fontos szerepe van a bűnök elleni harcban is. A régi szerzetesek kipróbált eszközként vetik be a böjtöt, hogy kiharcolják tulajdonképpeni céljukat: szívük tisztaságát. Nyitottak akarnak lenni Isten számára, el akarják érni, hogy állandóan Isten jelenlétében éljenek, s hogy gondolataik és érzéseik mindig Istennél és Istenben időzzenek.
A szív tisztasága számukra azt jelenti, hogy belső nyugalomra, békére jussanak, azáltal, hogy szívüket egészen Istenre irányítják, s hogy az Ő Lelke teljesen áthatja őket. E cél eléréséhez a szerzetesek különféle eszközöket alkalmaztak: imát és elmélkedést, hallgatást, kétkezi munkát, testvéri szeretetet, és persze böjtöt is. Amikor tehát a böjtről beszélünk, szem előtt kell tartanunk összefüggését az imádsággal, a kétkezi munkával és az irgalmasság cselekedeteivel.
Szt. Athanász arról is beszél, hogy a böjt megszenteli a testet. A test a böjtölés által a Szentlélek templomává lesz. Áthatolhatóvá válik Isten Lelke számára. Az ember az Úré – nemcsak lélek, hanem test szerint is. A testünk mi vagyunk; nem csupán rendelkezünk a testünkkel. És ha meg akarunk nyílni Istennek, azt a testtel kell elkezdenünk. Ha az Úré akarunk lenni, ennek testileg is érezhetővé kell lennie.
A böjt „megszenteli a testet és végül elvezet Isten trónja elé”- mondja Szt. Athanász. Isten jelenlétébe helyez bennünket. Nyitva tartja azt a sebet, amely Isten felé lendít bennünket, nehogy elsietve másutt keressük vágyaink kielégítését: embereknél, vagy pedig e világ szépségeinél. A böjt testileg érezteti velünk alapvető rendeltetésünket: hogy úton legyünk Isten felé, mert belső nyugtalanságunkat, ürességünket, éhségünket egyedül Isten képes elcsendesíteni, betölteni, kielégíteni.

Az egyházatyáknál a böjt mindig olyan értelmezésben szerepel, amely eleve feltételezi a test és a lélek egységét. Sohasem csak a test egészsége vagy csak a lélek gyógyulása a fontos számukra, hanem mindig a teljes ember. Ha az ember helyesen él, ha megfelelően odafigyel testére és lelkére, akkor egyben egészségesen is él. Ezért a böjt az egyházatyák számára sohasem pusztán külsődleges fegyelem, nem valami teljesítmény, amit fölmutathatunk Istennek, hanem olyan gyakorlat, amely által az egész embernek kell megfelelő állapotba kerülnie.
Ezért, „Ha olyan önmegtartóztatást és böjtöt akarsz gyakorolni, amely Istennek tetszik, akkor óvakodj minden rossz gondolattól és szótól, minden gonosz rágalomtól, minden ítélkezéstől, és ne nyisd meg füledet a gonosz beszédnek. Tisztítsd meg szívedet a test és a lélek minden szennyfoltjától (2Kor 7,1), minden haragtól és irigységtől”- tanácsolja az öreg szerzetes.
Így a testi böjtölést szellemi böjtölésnek kell kísérnie, jobban mondva: a helyesen értelmezett testi böjt egyben mindig szellemi böjt is, azaz a rossz gondolatoktól, szavaktól, rágalmazástól, pletykától, ítélkezéstől való tartózkodást is jelenti.
A szerzetesek a rossz gondolatok elleni küzdelmet értik szellemi böjt alatt. Ebben a harcban a szerzetes az aszkézis bevált fegyvereit veti be: a hallgatást, a kétkezi munkát, az imát, a lelki olvasmányt, az elmélkedést és a testi böjtöt, amely nélkül a szellemi böjt lehetetlen.

Befejezésül szeretném idézni a nyugalomba vonult Szentatyát, Benedek pápát a már mondottakkal kapcsolatosan: az igazi böjt célja, hogy ne önmagunknak éljünk, hanem, hogy megnyissuk szívünket Istennek és testvéreinknek. Fedezzük fel a keresztény böjt értékét és mély értelmét. Jézus így válaszolt a sátánnak: "nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten ajkáról való". Az igazi böjt tehát a valódi táplálékra irányul, ami azt jelenti, hogy a Mennyei Atya akaratát tesszük. A testi böjt Isten utáni éhséggé és szomjúsággá alakul át. Segít abban, hogy kerüljük a bűnt és megedződjünk a saját rendetlen vágyaink elleni küzdelemben.
A böjt, ha imával és az irgalmasság cselekedeteivel, adakozással párosul, hozzájárul ahhoz, hogy leküzdjük önzésünket, és megnyitja szívünket Isten és testvéreink szeretetének. A böjt sohasem öncélú: ez azt jelenti, hogy szabadon megfosztjuk magunkat valamitől, hogy másokon segítsünk. Ezáltal konkrétan arról teszünk tanúságot, hogy nehézségekkel küzdő testvéreink nem idegenek a mi számunkra. 
Imádság, böjt, és jócselekedet - gyakoroljuk ezt a hármas utat, hogy növekedjünk Isten és embertársaink szeretetében.

VATICAN: ÁLTALÁNOS KIHALLGATÁS - FERENC PÁPA KATEKÉZISE MAGYARUL (2015 0...

Nagyböjti gondolatok: "Kövess engem!" Erre az otthagyott mindent, fölkelt és követte őt.

A kép forrás helye

A Bibliában számos olyan történetet olvashatunk, melyben a találkozást vagy a megszólítást követően a kiválasztott ember élete fordulóponthoz ér, melynek hatására szemléletmódja és élete gyökeresen megváltozik, legyen az egy égő csipkebokor, vagy Jézus közvetlen megszólítása.

Gyakran mi is ilyen jellegű beavatkozást vagy jelet várunk Istentől. Ezekből a sorsfordító, életmegváltó eseményekből azonban csak keveseknek adatik. Figyelnünk kell azokra az apró jelekre, melyeket nap, mint nap kapunk. Amikor átgondoljuk az aznap történt eseményeket, általában csak akkor tudatosul bennünk annak valódi jelentősége.

Lévit (Máté evangélistát), a vámost hasonlóképpen a többi tanítványhoz, munkája közben szólít meg Jézus és szólítja fel arra, hogy kövesse Őt.

A tanítványok otthagyták családjukat és munkájukat az új parancsolat kedvéért. Mi vajon képesek lennénk hátat fordítani eddigi életünknek, feladni a teljes egzisztenciánkat? Gyakran ennél kevesebbre is nehezebben vagyunk képesek.

Kérjük Istent, adja meg annak képességét, hogy felismerjük azokat a jeleket, melyek az üdvösség felé vezetnek bennünket, és adjon erőt az új úton való elinduláshoz.

2015. febr.-15 OlvasmányokIz 58,9b–14; Zs 85; Lk 5,27–32

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája

hamvazószerda püspöki beszéd

A vértanúk közöttünk élnek - Csigi Péter írása

A szentek közöttünk élnek, szokták mondani. Úgy tűnik, ez a vértanúkra ugyanúgy igaz. A kegyetlen terrorcselekmények sora, amely az idei év elején kezdődött, egyelőre nem ért véget. A keresztény áldozatokról szóló hírek talán még inkább fájnak. Nem azért, mintha ők „ártatlanabbul” szenvednének, mint a megölt újságírók vagy az egyszerű bevásárlók, ahogy azt némelyek rendkívül együgyű módon hangoztatják. A keresztény áldozatokkal való nagyobb együttérzés szubjektív: a másik keresztényhez a keresztség révén „testvéri” szálak fűznek, ami sokkal erősebb, mint a bármely ember elpusztítása miatt érzett megrendülés.

S ha a szubjektív megrendültség skáláján vannak még további fokok, akkor bizonyára Kayla Mueller halála újabb fokozatot ér el. Kayla mártíromsága nem a véletlen műve. A huszonhat éves amerikai lány 2012 óta dolgozott a háború sújtotta Szíriában önkéntesként. Őt nem katonai behívó, nem egy hírügynökség megbízása vezényelte e rendkívül veszélyes övezetbe. A saját lelkiismeretében felismert küldetés bizonyossága volt az, ami arra késztette, hogy segítségére siessen a szenvedő embereknek. Előbb Észak-Indiában, Palesztinában és Izraelben, majd végül a szír–török határ közelében végzett humanitárius szolgálatot. Azt vallotta, hogy neki ezeken a helyeken van dolga, mert „amíg élek, nem engedem, hogy ez a szenvedés normális legyen, valami, amit egyszerűen tudomásul veszünk”.

A folytatás ide kattintva olvasható.

Nagyböjti gondolatok: "Igaz döntéseket kérnek tőlem, szeretnének közeledni Istenhez."

A mai olvasmányban Izajás próféta az Istennek tetsző böjtölésre és magatartásra hívja fel a figyelmünket. De mindez valójában nem pusztán a böjtölésről szól, hanem annál sokkal több van mögötte.

Ez a rész elgondolkodtat minket arról, hogy mi hiteles keresztényként élünk-e a világban. Mi akadályoz sokszor abban, hogy meghalljam Isten hangját? Talán az, hogy nem vagyok őszinte saját magamhoz, embertársaimhoz és Istenhez sem. Reggel, mikor felkelünk, felvesszük az álarcunkat és útnak indulunk. Kifelé azt mutatom, ami/aki nem én vagyok, mert így az álarcomat érik a konfliktusok, azon keletkeznek a sebek és ezzel próbáljuk meg csökkenteni fájdalmunkat.

Nagyon kifejező a magyar nyelv a "képmás" és a "képmutatás" szó tekintetében is. A képmás azt éli, amit hirdet, az, akinek valójában lennie kell. Míg a képmutató felmutat egy álarcot, ami nem ő.

Fel tudom-e vállalni azt, hogy a bántások és a sebek engem érjenek és ne az álarcomat? Képes vagyok-e rá, hogy mások is meglássák rajtam Krisztus "képmását"?

Olvasmányok: Iz 58,1–9a; Zs 50; Mt 9,14–15

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája

„Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8). Ferenc pápa üzenete nagyböjtre - bevezető rész

 Kedves Testvéreim!

A nagyböjt a megújulás ideje az Egyház, a közösségek és minden egyes hívő számára. Legfőképpen azonban a kegyelem ideje (vö. 2 Kor 6,2). Isten nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1 Jn 4,19). Nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik velünk. Csakhogy előfordul, hogy amikor jól vagyunk, jól érezzük magunkat, bizonnyal elfelejtkezünk másokról (amit az Atya Isten soha sem tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az igazságtalanságok, amiket elszenvednek… ilyenkor szívünk közömbössé válik: amíg én viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól. Ez az önző, közömbös magatartás mára világméreteket öltött olyannyira, hogy a közömbösség globalizációjáról beszélhetünk. Olyan visszás helyzetről van szó, amivel keresztényként szembe kell néznünk.

Amikor Isten népe megtér az ő szeretetéhez, megtalálja a választ azokra a kérdésekre, melyeket a történelem folytonosan elé állít. Az egyik legsürgetőbb kihívás, amiről szeretnék beszélni ebben az üzenetben, az a közömbösség globalizációja.

A felebarát és Isten iránti közömbösség valós kísértés nekünk, keresztényeknek is. Minden nagyböjtben szükségünk van arra, hogy újra meghalljuk a próféták kiáltását, akik felemelik hangjukat és felráznak minket.

Isten nem közömbös a világ iránt, hanem annyira szereti, hogy Fiát adja oda minden ember üdvösségéért. Isten Fiának megtestesülésében, földi életében, halálában és feltámadásában végérvényesen megnyílik a kapu Isten és az ember között, az ég és a föld között. Az Egyház pedig olyan, mint egy kéz, mely nyitva tartja ezt a kaput az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása által, a hitről való tanúságtételen keresztül, amely a szeretetben válik hatékonnyá (vö. Gal 5,6). A világ mégis az önmagába zárkózás és afelé hajlik, hogy becsukja azt a kaput, amelyen keresztül Isten belép a világba és a világ Istenbe. Így a kéznek, vagyis az Egyháznak sosem kell meglepődnie, ha elutasítják, elnyomják és megsebzik.

Isten népének tehát meg kell újulnia, hogy ne váljon közömbössé és ne zárkózzon önmagába. Három szentírási szakaszt szeretnék elmélkedésül ajánlani ehhez a megújuláshoz. 

Folytatjuk 

Forrás: http://nemzeti.net/l.php?u=2850268

Jobban élni…Imre atya írása

Ki ne akarna „jobban” élni? Nehezen dolgozók éppúgy, mint munkanélküliek, alkoholisták épp úgy, mint a fölösleges kilóikkal küszködők, fiatalok és öregek, férfiak és nők, klerikusok és laikusok… Amint azonban konkrét lépésekre kerülne a sor, hogyan érhető el ez a „jobb élet“, akkor válik nehézzé az egész. Kívánságaink és óhajaink ugyanis nem egyszer homlokegyenest más irányba húznak, mint jobbik énünk. Csapongó vágyaink sokszor erősebbek, mint az értelem józan szava, vagy a lelkiismeret halk nógatása.
A Grimm-mesék között van egy, amely nagyon képszerűen tárja szemünk elé a „jobb élet” utáni rendetlen vágyat, és annak két megteremtési lehetőségét. Jobban, mint bármilyen hosszú beszéd vagy eszmefuttatás. Íme „A halász és a felesége”...

Élt egyszer valaha régen egy halász. Egy szerény kis kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével. Minden áldott nap kiment halászni, kivetette a horgot, s várta, várta a halat. Egy szép napon megint ott horgászott a parton, bámult a szép tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és türelmesen várt, egyre csak várt. Egyszerre csak megrándult a zsineg, lemerült a horog a mélybe, s ahogy a halász fölhúzta, egy nagy csuka tátogott rajta.
- Hallod-e, te halász - szólalt meg -, kérlek, hagyd meg az életemet, nem igazi csuka vagyok én, hanem elvarázsolt herceg. Mit használ neked, ha megölsz? Inkább dobj vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább.
- Menj csak az utadra - felelte a halász -, hogyan is bántanék egy csukát, amelyik beszélni tud?
Azzal vissza csusszantotta a halat a szép tiszta vízbe, fölszedelőzködött, és hazament a kunyhóba a feleségéhez.
- Mi az, ember, ma semmit nem fogtál? - kérdezte az asszony.
- Nem fogtam - felelte a halász -, csak egy csukát. Azt mondta elvarázsolt herceg, hát visszaengedtem a vízbe.
- És nem kívántál érte semmit tőle?
- Nem. Mit is kívántam volna?
- Ó, te szerencsétlen - korholta az asszony, - Nem látod, milyen utálatos mindig ebben a nyomorúságos kis kunyhóban lakni, büdös is, mocskos is: kívánhattál volna magadnak egy szép kis házat. Menj csak vissza a partra, hívd ki a vízből a csukát, mondd meg neki, szeretnénk egy szép kis házat; biztosan megadja.
Az embernek nem nagyon akaródzott elmenni, de az asszonnyal sem volt kedve civakodni, hát kiballagott szép lassan a partra.
Hát csak kidugja a fejét a csuka a vízből, s kérdi:
- No, mit akarsz?
- A feleségem azért rágja a fülemet - felelte a halász -, hogy ha egyszer megfogtalak miért nem kértem tőled valamit az életed fejében. Nem akar megmaradni a kunyhóban, mindenáron egy kis házat szeretne.
- No, csak menj haza, máris megvan - mondta a csuka.
Az ember hazament, s már nem a régi szegényes viskóban találta a feleségét. Szép kis ház állt a kunyhó helyén, a kapu mellett kispad, azon üldögélt az asszony. S ahogy meglátta az urát, elébe ment, kézen fogta, azt mondta:
- Gyere csak be, nézz körül, mennyivel szebb most már nálunk!
- No, tetszik? - kérdezte az asszony.
- Tetszik bizony - mondta az ember -, sose kívánnék szebbet magunknak!
Hanem az asszony fölemelte a mutatóujját, úgy mondta:
- Majd ezen még gondolkodunk!
Azzal jóízűen megvacsoráztak, utána pedig lefeküdtek, és aludtak egyfolytában reggelig.
Így ment ez egy-két hétig békességben. Hanem akkor egyszer csak azt mondta az asszony:
- Hallod-e, ember! Nagyon szűk nekünk ez a ház. Az udvar is kicsiny, a kert is aprócska. Szeretnék szép, tágas kőkastélyban lakni. Menj, keresd meg a csukát, kérd meg, ajándékozzon nekünk egy kastélyt.
- Asszony, asszony - korholta a halász -, épp elég nagy ez a ház, minek laknánk mi kastélyban?
De az asszony ráripakodott:
- Ne okvetetlenkedjél itt nekem; hanem eredj, ha mondom!
A halásznak nehéz lett a szíve, csak nem akart menni, s váltig azt hajtogatta magában: "Nincs ez rendjén" - de azért mégiscsak kiballagott.
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, nagy kőkastélyban akar lakni!
- No, csak menj haza szépen, ott vár már az asszony a kastély kapujában.
A halász elindult, s egyszerre csak mit látott? Nagy kőpalota büszkélkedett a kis házuk helyén, a felesége meg fönnállt a lépcső tetején, és éppen be akart nyitni. Amint az urát meglátta, vidáman integetni kezdett neki, aztán kézen fogta, és azt mondta:
- Gyere csak, nézzük meg az új otthonunkat!
Hatalmas márványburkolatos csarnokba léptek. Szolgák serege várta ott őket; mélyen meghajoltak a gazdáik előtt, és kitárták az ajtókat. Gyönyörűen tapétázott sima falak ragyogtak feléjük, a szobákban csupa aranyszék meg aranyasztal, és a mennyezetről sokágú kristálycsillárok függtek. Minden szobában, minden kamrában süppedős szőnyegek; az asztalok meg csak úgy roskadoztak a legfinomabb ételektől, legzamatosabb boroktól. A palota mögött tágas udvar húzódott, benne lóistálló, tehénistálló, pompás hintókkal rakott kocsiszín, az udvaron túl pedig fölséges kert a világ legszebb virágaival és legízesebb gyümölcseivel. Aztán csodálatos park, csak a hossza vagy fél mérföld, pázsitján, csalitosaiban őzek, szarvasok, nyulak szökelltek; egyszóval együtt volt itt minden, amit csak ember kívánhat.
- No, látod, hát nem szép ez? - kérdezte az asszony.
- Bizony, gyönyörű szép - felelte a férje -, most aztán már igazán nem kívánhatunk szebbet magunknak.
- Majd ezen még gondolkodunk - mondta a felesége. Előbb alszunk rá egyet.
Azzal lefeküdtek.
És az asszony előbb királynő, majd császárnő, azután pápa akart lenni. És a csuka minden kívánságát teljesítette. Végül az asszony azt óhajtotta, hogy ő legyen az Úristen...
Szegény halász fölrántotta a nadrágját, s futott a tengerhez, mint akit hét ördög kerget.
- No, mit akar megint? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász - õ akar lenni az Úristen!
- Hát akkor menj csak haza szépen, ott ül megint az asszony a halászkunyhóban.
Azóta is ott ülnek.

1. Ádám és Éva óta, amióta ember él a földön, úgy vagyunk az élettel, mint ez a halász és a felesége. Ritkán vagyunk elégedettek azzal, amink van, mint ahogyan azzal sem, amik vagyunk. Azt hisszük, hogy boldogabbak lennénk, ha „több” vagy „nagyobb” dolgot birtokolnánk: előbb egy bicikli „kell”, aztán egy robogó, majd egy régi VW, végül egy sportkocsi, és mindenképp több lóerővel, mint a kollégánké. – Előbb egy kis szoba, nekem, magamnak, majd egy lakás, végül egy nagy ház, és lehetőleg egy kis hétvégi házacskával is.
Mindig másokkal hasonlítjuk magunkat, és olyanokkal, akik szerintünk, többre vitték, mint mi.
Mindig mások akarunk lenni, mint vagyunk: fiatalabbak, szebbek, sikeresebbek, híresebbek.
Manapság nem akarunk ugyan „király, császár vagy pápa” lenni, de mindig többről álmodunk:
Ha majd egyszer bevégzem az iskolát, az egyetemet, akkor majd felnéznek rám és tisztelni fognak...
Ha majd egyszer dolgozni fogok, akkor majd sok pénzem lesz...
Ha majd egyszer osztályvezetőnek neveznek ki, akkor majd én fogok parancsolni másnak...
Ha majd egyszer nyugdíjas leszek, akkor csak utazom és fényűzően élek...

A mesebeli halász feleségének meg kell tapasztalnia, amit egyébként mindenkinek, hogy a „több” az nem föltétlenül „jobb” is. Hogy a több birtok, a több tekintély, a mások fölötti több hatalom távolról sem jelenti azt, hogy boldogabb leszek.

És épp ez az, amit Jézus Urunk az eszünkbe és a szívünkbe akar vésni mikor azt mondja: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (vö. Mt 16,26)

A „jobban élet”, amire Jézus Urunk hív bennünket, soha nem a mennyiséget célozza meg, hanem mindig a minőséget. „Ne arra törekedj, hogy többed legyen, hanem arra, hogy jobb legyél! Ne arra törekedj, hogy „palotád” legyen, hanem arra, hogy a „kunyhóban” is jobb legyen a szíved, lelked, jellemed!

2. Aki azonban „jobban” akar élni, annak a mesében nem csak a halász feleségére, hanem magára a halászra is oda kell figyelnie. Mert míg a feleség egyre többet és többet akar, a férj nem tud neki nemet mondani. „Nem tudni nemet mondani” a gyenge jellemű emberek számára épp olyan veszélyt rejt magában, mint „az egyre többet akarás”. És ezért, a mese és az élet tapasztalata is ezt sugallja: épp olyan zsákutca, mint ez...

„Nem tudni nemet mondani”, minduntalan engedni a divatnak, a reklámoknak, a partner becsvágyának vagy emberi gyengeségének, önmagunk emberi gyengeségeinek, a tömegnek, a baráti körnek vagy az ismerősöknek, a különböző csoportoknak, azt tenni mindig, amit a többség tesz, nehogy kilógjunk a sorból, és közben önmagunkhoz hűtlenek leszünk - épp úgy nem vezet boldogsághoz, mint az egyre többre való vágyakozás. A végén épp úgy a viskóban végezzük majd, mint a halász felesége...

Nem tudom, hogy ki mit fogad fel majd nagyböjtre. Személye válogatja. Magam a szokásosat szoktam felfogadni: semmi alkohol, kevesebb étel, kevesebb TV, kevesebb beszéd, több csend, több olvasás, több önmagamba-nézés, több mások felé fordulás...

A fenti mese után azonban még két más nagyböjti gondolatot is találtam.
Ezeket ajánlom most minden kedves Olvasóm figyelmébe...

Ha „jobb életet” akarsz magadnak, akkor ne engedd vágyaidat és óhajaidat az égig nőni, hanem ebben vagy abban a pontban időben (kezd most nagyböjtben!) szabj nekik – ésszerűen – határt, mielőtt elszállnának veled a lovak!  A beteljesületlen, túlzott vágyak elégedetlenné és boldogtalanná tesznek!

Ha pedig úgy érzed, hogy kívülről irányítanak, hogy nem önmagad éled az életet, hanem más vagy mások, akkor mondj (kezd most nagyböjtben!) határozottan nemet a divatnak, a reklámnak, a tömegnek. Próbálj meg önmagad lenni! Aki önmaga, az a kunyhóban is elégedett és boldog!

Meg vagyok győződve arról, hogy a két kísértés között, aminek a halász felesége (mindig többet akarni) és a halász (nem tudni nemet mondani) nem tudott ellenállni, ezért elesett, található az az út, amely a „jobb élet” felé vezet, és amely, Testvér, előtted és előttem is nyitva áll...

Ezt megkeresni és megtalálni – ez lesz nekem most a nagyböjti feltételem...

Próbáld meg Te is!

Ezt kívánja Neked, minden Kedves Hívének és Olvasójának, szeretettel

Imre atya

Forrás: Stuttgarti Magyar Katolikusok

Tisztelettel ajánlom a Szilveszter Barát Blog látogatóinak figyelmébe az alábbi rövid levelet:

Tisztelt Üzenet-olvasók!

Ebben a nagyböjti időben is folytatódik az üzenetküldő lista. A korábbi évekhez hasonlóan napi egy gondolat, egy levél egészen húsvétig.

Kérjük, jelezzék ismerőseik felé ezt a lehetőséget: Fel- és leiratkozás a következő webes űrlapon lehetséges az e-mail cím és a név megadásával (jelszó nem szükséges):
https://www.szepi.hu/mailman/listinfo/uzenet 
Ezután biztonsági okokból a regisztrált e-mail címre küldünk egy automatikus levelet, amelyben egy megerősítő oldalra mutató link található. Erre kattintva egy olyan oldalra jutunk, amelyen már csak egy gombot kell megnyomni a véglegesítéshez.

Technikai probléma esetén az uzenet-owner@szepi.hu címre érdemes írni.

Tartalmas, húsvétig zarándokolós készülődést kívánunk!
a lista üzemeltetői

Nagyböjti bevezető

Korunk találmányai, vívmányai sok nehézségtől megszabadítják az embert. Nem kell súlyos tárgyakat kézzel emelni, izmokat megfeszíteni, ott vannak a "targoncák", emelnek, adott helyhez visznek, leraknak. Nem kell kaszákat kalapálni, élesíteni és kézzel aratni, levág, csépel a gép. Nem kell postára járni és vaskos leveleket küldeni s várni napokat a válaszra, ott az e-mail, SMS… Sőt, akivel beszélek, láthatom is: skype… Pár perc és minden elintézve. 

Igaz, ez gyors ütemet is megkíván az embertől. Sőt általában nagy figyelmet is. A gépsor mellett pontosan kell megtenni ugyanazt az egy-egy mozdulatot akár percenkét többször is.
A külsőre figyeléssel elterelődik az ember gondolatvilága a befele nézéstől. Fontosabb a napi híreket a Tv-ben megnéznem, mint számadásra leülnöm és magamba néznem. Felületessé válok. Az élet rohan és én hagyom, hogy magával ragadjon.

A szent negyven nap alatt álljak meg mindennap és nézzem Jézust a keresztúton. Nézzem és gondolkozzam: mit tesz Ő, s mit kellene megtanulnom nekem tőle.

Pilátus előtt: csendes, okosan felel: "az én országom nem e világból való..." Nem könyörög méltányos ítéletért... Nem gyalázza ostorozóit, nem átkozza gúnyolóit.
Milyen vagyok én, ha megszólnak, rágalmaznak? Ha testi-lelki szenvedést okoznak? Nincs harag vagy gyűlölet bennem? Nem ítélek Pilátus módjára? Türelem, megbocsátás, él-e bennem? Tudok-e együtt érezni és vigasztalni a szenvedőkkel?

Vállára teszik a keresztet. Indul a Golgotára. Eszembe jutott valaha is megkérdezni: Miért? Hogy talán az én bűneim miatt akar engesztelést nyújtani Atyjának? Megéltem-e a szeretetet és megköszöntem-e neki valaha?
És én hogy fogadom a magam szenvedéseit? Türelmes elfogadásával kiállom-e a próbát és bizonyítom-e, hogy szeretem, így is hű maradok hozzá? Érzem-e, hogy az ő keresztjének pár dekáját most én viszem?

Minden állomásnál valahogy így álljak meg. Hagyjam a világot rohanni körülöttem és magam elé állítva szenvedésének egy-egy jelenetét. Elbeszélgetve erről vele, keresve a visszhangot magamban. Éljem át kínjait, mérjem le életem hogyanját, lássam meg ezen túl mit is kell tennem, ha szeretem.
Ezek közben, vagy ezek után nagyon tartalmasak lesznek gyónásaim.

Elcsendesedett nagyböjtöt, lelki megújulást és a végén örömteljes Alleluját!

Gyulay Endre

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája

COMMENT: KOPT KERESZTÉNYEK MÁRTÍRHALÁLA LÍBIÁBAN

Nagyböjti gondolatok: A Szent Negyven nap hamvazószerdával veszi kezdetét - hanganyag is

A mai nappal ismét megkezdtünk egy 40 napos szent időszakot, emlékezvén Jézus Krisztus 40 napos böjtjére. A negyven nap nem matematikai érték, hanem az időszak szentségének kifejezése. Negyven napig esett az eső a vízözönkor, negyven napot időzött Mózes a hegyen, negyven napig tartottak a föltámadt Jézus megjelenései.

A Szent Negyven nap, amely hamvazószerdával, a mai nappal kezdődik, különlegesen szent idő: az imádság, a bűnbánat és a szolgáló szeretet kivételes időszaka, aminek a megélési hogyan -járól éppen a mai evangéliumi szakaszban maga Jézus tanított. Ha azt akarjuk, hogy ez a szent időszakot gyümölcsözően és lelkileg gazdagodva járjuk végig, akkor a halála és feltámadása felé tartó Jézusra szegezett tekintettel kell megélnünk.

Látván a saját életünket, meg a körülöttünk zajló világ olykor szomorú vagy éppen megdöbbentő eseményeit, szeretnénk, ha az Egyház bennünket is kitudna józanítani és meg tudna vigasztalni. Mert amikor kérjük a hamut, az Egyház pedig azt mondja a hamvazás alatt: „Ember, emlékezz rá: por vagy és porrá leszel!” – nem ijesztgetni akar, hanem józanítani, azaz a valóságra rádöbbenteni és vigasztalni akar bennünket.

Az Egyház józanítani, a valóságra rádöbbenteni akar: ember, minél felnőttebb vagy, annál inkább gondold meg, hogy elmúlik ez a világ és minden dicsősége, és minden kívánsága. Aki pedig hisz és szereti az Istent, az megmarad. Éppen ezért bármi történik körülöttünk a történelemben, az a mulandó világ mulandó dolga. Nem éri meg, hogy az ember hozzá kösse a szívét.
A másik mozzanata ennek a józanításnak a bűnbánatunk: ember, ébredj rá és gondold meg, hogy mindennek a bűn volt az oka, mindannak, ami ebben a világban az embernek fáj, amitől félünk, ami gyötrelmet és szenvedést okoz.

Aki mer bűnbánatot tartani, az vállalja először Ádámmal a szolidaritást: a bűnbeesett Ádám ivadéka vagyok. És mint ember, a bűneimmel én is oka voltam, oka vagyok a bajoknak, a szenvedéseknek, mások fájdalmának. De nem reménytelen a helyzet és az élet, mert ha a hamura nézek, akkor az Egyház azt mondja: Látod, méltó és igazságos, hogy ez lesz a véged. Te is meghalsz, és egyszer csak por leszel és hamu. De ha a felelősséget vállalod, és üdvös bűnbánatot tartasz, akkor éppen attól menekülsz meg: hogy életed a nagy semmibe torkoljon, hogy a léted a végén a hamuba fulladjon.

A Krisztusba vetett hit hozzáköt a megfeszített és föltámadott Krisztushoz, aki azt ígérte, hogy ha hiszel és szeretsz, s őszinte bűnbánatot tartasz, akkor minden bűnöd megbocsáttatik. Ha pedig egy ember bocsánatot nyer az Istentől, akkor visszakapja az istengyermeki életet, annak minden kincsét, minden reményét, minden jövőjét.
És ahogyan az Ádámmal vállalt szolidaritás össze tudja kötni az embert a többiekkel, úgy a Krisztussal vállalt szolidaritás a hitben és a szeretetben összeköt a Szűzanyával, és a mennyország többi lakójával. És erősíti a reményünket abban, hogy az Egyház bűnbánata, aminek most részesévé és megvalósítóivá válunk, a többieknek is javára válik, akiknek egyelőre eszébe sem jut sem a tulajdon haláluk, sem a világ mulandósága, sem a bajoknak az oka, a bűn. A mi bűnbánatunk, a mi imádságaink, a mi önmegtagadásaink, jócselekedeteink, nekik is javukra válnak.

Kérnünk kell az Úrtól azt a vigasztalást, hogy ebben a világban bármi történik, ha egy emberi szív Őhozzá tartozik, akkor értelme van mindennek, amit Isten enged megtörténni. Mert Ő, aki az Élet, az Út és az Igazság, meg tud ajándékozni, és meg is akar ajándékozni a maga életével.

Ne feledjük, ha hűséggel járjuk a nagyböjt áldozatos útját, akkor rá fogunk döbbenni arra, hogy mennyi veszély fenyegeti manapság a keresztény lelki, vallásos életet, és bátorságot meríthetünk ahhoz, hogy örömmel teljesítsük keresztény hivatásunkat. Mellettünk lesz Mária, a reménység Édesanyja, aki anyai gyöngédséggel kísér el bennünket a húsvéthoz vezető negyven nap során. Az Ő segítségével bensőnkben megújulva ünnepelhetjük a nagy húsvéti misztériumot, az üdvösség központi eseményét és Isten irgalmas szeretetének magasztos kinyilatkoztatását.
Adja meg nekünk az Úr Jézus, hogy a hamu, amit most kérünk és kapunk az Egyháztól, bátorítani, józanítani és vigasztalni tudjon minket. Ámen.

Anselm Grün: Böjt - test és lélek imája

"Aki nem böjtöl, az egyben annak adja a tanújelét, hogy ő már valami mással töltekezett be, de nem Istennel; aki nem böjtöl, abban jóllakik és elalszik az Isten utáni éhség és vágy, aki nem vágyakozik, az nem virraszt, és aki nem virraszt azt alva fogja találni az érkező Vőlegény.

A böjt a test kiáltása Isten után, kiáltás a mélységből, abból a szakadékból, ahol a legmélyebb sebzettségünkkel és beteljesületlenségünkkel találkozunk, és ahol engedjük mindezt Isten mélységeibe hullani. A magunk mélységében ui. Istennel találkozunk. Erőtlenségünk mélysége Isten mélysége után kiált: "abyssus abyssum invocat". örvény az örvénynek kiált.” 

(Anselm Grün: Böjt - test és lélek imája)

Hamvazószerda a Szentsirnál - Jeruzsálem

Farsangbúcsúztató, avagy húshagyó kedd Esztelneken

A Szentírás gyógyító képei

Beszélgetés Anselm Grün bencés szerzetessel

 Anselm Grün neve a magyar olvasók előtt sem ismeretlen. A Pannonhalmán megjelenő Bencés lelkiségi füzetek sorozatában már számos írása napvilágot látott. Rövid tanulmányaiban a pszichológiában is jártas Grün a lélektan és a lelki élet határterületeiről ír. 

Sokat elárulnak magyarul is napvilágot látott füzeteinek címei: Álmaink és lelki életünk; Hallgatni arany (A hallgatás igénye); Böjt: test és lélek imája; Alulról induló lelkiség; Az egészség mint lelki feladat; Az emberélet útjának felén…; Imádság és önismeret. 

Írásaiban a szerző együtt szemléli a Biblia tanítását, a keresztény hagyományt – elsősorban az ókeresztény kor atyáinak, szerzeteseinek bölcsességét –, illetve a lélektan eredményeit, s e több oldalról megvilágított és megerősített – és a gyakorlatban kiérlelt – lelkiségről ad számot. Füzetei gyakorlati útmutatók a kiegyensúlyozott, egészséges élet megvalósításához. Nem beszél el az olvasó feje fölött – a nagyon is esendő emberi természetről és a kinyilatkoztatás nekünk szóló kihívásairól egyszerre szól. A münsterschwarzachi apátságban élő szerzetest munkájáról, hivatásáról kérdeztük.

A folytatás itt olvasható!  

„Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!”- Évközi 6. vasárnap - hanganyag is

Akarom tisztulj meg...

Mint hallottuk az első olvasmány és az evangélium is az egyik legszörnyűbb betegséggel, a leprával, vagy régies nevén a bélpoklossággal foglalkozik. Ez a betegség az emberiséget örökké izgató problémák egyike, még ma is.

A betegséget korábban már legyőzöttnek hitték, világszerte azonban még ma is milliós nagyságrendben jelentkezik és számos országban igen elterjedt. Sőt egy 2007-es feljegyzés szerint Európa utolsó „lepratelepe”, szanatóriuma 23 beteggel éppen nálunk, Romániában, Tulcea megyében volt. A betegség 1982 óta gyógyszer kombinációval gyógyítható, de a kezelés hosszadalmas és költséges, s erre a tehetősek nem igazán áldoznak, annál inkább az emberi-életet kioltó újabb, és rafináltabb fegyverek kifejlesztésére.

A betegség megítélése az évezredek folyamán sokat változott, és ma már nem kényszerítik őket ún. „lepratelepekre”, ahol még néhány évvel ezelőtt is a társadalom egészséges tagjaitól jól elkülönülve kellett, hogy éljenek, de az áldozatokban mégis ott él a kirekesztettség, a megbélyegezettség érzése.

Már maga a lepra szó is megbélyegző, ezért Európa több országában vagy az Egyesült Államokban – a betegség kórokozójának leírója, a norvég orvos után – Hansen betegségnek hívják. Az intézetet ahol ezekkel a betegekkel foglalkoznak Hansen Intézetnek nevezték el.

Az Ószövetségben Mózes törvénye a leprással kapcsolatosan előírta, hogy: „a tisztátalan – mármint a leprás – lakjék elkülönülve, tartózkodjék a táboron kívül”(Lev 13,46). A kemény előírás magyarázatát abban kell keresnünk, hogy el akarták kerülni a fertőzést, másrészt azt tartották, hogy a lepra Isten büntetése a bűnökért. Következésképp a leprásnak távol kellett tartania magát mindenkitől, mert a Krisztus előtti felfogás szerint: “tisztátalan” volt, azaz bűnös, Istentől “megvert”, átkozott.

A rabbik véleménye szerint „négy dolog – négy fajta ember – hasonlít a halotthoz: a szegény, a leprás, a vak és a gyermektelen” (Misna, Ned. 64b Bar). A leprától szenvedőnek a gyász jeleit kellett viselnie – megszaggatott ruhában, födetlen fejjel, betakart szakállal, ápolatlanul kellett mutatkoznia –, a feléje közelítőt már messziről figyelmeztető kiáltással kellett távol tartania magától. A lepra az ókori, különösképpen a bibliai világ legszörnyűbb betegsége volt, amely félelmet keltet. Ugyanakkor e betegséggel szemben megnyilatkozott igen sokszor az egészséges ember gőgje, saját egészsége túlértékelésének öntudata.

Szent Márk evangéliumának felolvasott részletéből megtudjuk, Jézus nemcsak megszállottakat, lázas betegeket, hanem leprásokat is gyógyított. Amikor a leprás ember kérelmét hallva Jézus megindul feléje és megérinti, megesett szívvel mintegy átöleli, akkor az egyik leglényegesebb újszövetségi kinyilatkoztatást adja: közel van az Isten azokhoz, akiket az írástudók, farizeusok, a rabbik és az öntelt egészségesek véleménye megbélyegzett és kizárt Isten népének közösségéből. Akit az ember halottnak ítél, az az Isten szemében élő, szeretetre méltó személy.

Igen, míg az ószövetségben csak kizárni tudták a leprás beteget, eltávolítani az egészségesektől, addig Jézus isteni hatalmával meggyógyítja a beteget, segít visszatérni övéihez, a társadalomba, s így testi, lelki szenvedését megszünteti.

Jézus, aki azért jött, hogy az embert megváltsa a bűntől és annak minden következményétől, minden joga megvolt arra, hogy túllépjen a régi törvényen: meg is teszi, mégpedig határozottan és teljhatalommal: „Egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte és így kérlelte: Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!”(Mk 1,40).

Milyen nagy és erős volt a hite ennek a betegnek! Ez a szegény, kitaszított, akit elhagytak az emberek, sőt azt állították, hogy Isten is elhagyta őt, nagyobb hittel rendelkezik, mint sok Krisztus-követő!

Az igazi hit nem vész bele finom érvelésekbe, magyarázkodásba, hanem csak a legegyszerűbb logikát ismeri: Isten mindent megtehet, amit akar, elég tehát, hogy akarja.

„Ha akarod, megtisztíthatsz engem!”- mondja a beteg. Ezek a szavak az erős hit mellett a tökéletes imáról tanúskodnak, hisz a beteg szavaiban elővételezve felismerhetjük Jézus imáját, a Getszemáni-kertben: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely” (Lk 22, 42). Itt tehát a hiteles ima példájával találkozunk. Minden imánkat így kellene kezdenünk: „Istenem, ha akarod…” Senki sem akarja jobban a javunkat, mint Isten. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat.

A határtalan bizalmat kifejező merész kérésre Jézus egy olyan gesztussal válaszol, amely a nép számára – a leprásokkal való bármifajta kapcsolat, érintkezés tilalma miatt – hihetetlen volt: „Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: Akarom! Tisztulj meg!”

Itt az Úr Jézus együttérzését és jóindulatát külön kihangsúlyozza azzal, hogy megérinti a beteget, és nem idegenkedik tőle. Ő nem fél, hogy tisztátalanná válik. Arra azonban vigyáz, hogy csodái alapján az emberek ne alakítsanak ki róla valamilyen földies messiási képet. Ezért tiltja, hogy beszéljenek a csodáiról. A jótétemény azonban megnyitja az emberek száját.

Miután a leprás meghallgatásával és megérintésével Jézus áthágta az ószövetségi törvényt, be is teljesíti, akkor, amikor a törvény előírásának értelmében azt mondja: „Menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot”.

A szeretet megengedheti bizonyos parancsok áthágását, de soha nem jogosít fel – a szeretetgyakorlat nagyobb szabadságának ürügye alatt – a törvény teljes felfüggesztésére. A legelső törvény kétségtelenül a szeretet, de ez csak akkor hiteles, ha Istennek van alávetve, ha Istent és Isten akaratát helyezi mindenek fölé.

Az evangélista a történettel kapcsolatosan megjegyzi, hogy Jézusnak „megesett rajta a szíve.” Vagyis szíve mélyéig megrendül, akárcsak barátjának, Lázárnak a sírjánál (Jn. 11,38), s ahogy ott visszaadja az életet, itt is legalább akkora „áttöréssel” bontja le az ember által épített falakat; a beteget a fizikai távolságból a szeretet közelségébe vezeti, hogy egyszer s mindenkorra tudatosítsa: nem szabad őket magukra hagyni, leírni, kizárni az emberi közösségből!

Szent Pál apostol mondja, hogy: „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy viseljük el a gyengék betegségeit, anélkül, hogy a magunk kedvét keresnénk” (Róm 15,1). Ezzel kapcsolatosan Szent Ferenc atyánk végrendeletében maga mondja: „Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük.” Ugyancsak ő beszélte el, hogy valamikor annyira elviselhetetlen volt számára a leprások látása, hogy világfi korában házaik megpillantására már két mérföldnyire befogta az orrát. Mióta azonban a Magasságbeli kegyelméből és erejével szent és hasznos gondolatok kezdték foglalkoztatni, egészen megváltozott. Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben; de ő erőt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta.

„Megesett rajta a szíve”- írja az evangélista. Ez a mondat többször visszatér az Evangéliumokban. Jézus együtt érez a leprás beteggel, teste, de még inkább lelke gyötrelmével. Az elsőt meggyógyítva, megmutatja, hogy a másodikat is megtudja, és meg akarja gyógyítani.

Jézusnak ezt a gyógyító tevékenységét, ezt a segítőkész szeretetét kell hogy megélje az Egyház, és annak minden egyes tagja, tehát mi is.

Boldog Kalkuttai Teréz anya mondta egy alkalommal: „Ha keresztények vagyunk, hasonlítanunk kell Krisztushoz.  Ha elsajátítod a gondoskodás művésztét, egyre jobban hasonlítasz majd Uradhoz, mert az Ő szíve szelíd volt és mindig másokra gondolt. A gondoskodás a nagy szentség kezdete. Gyönyörű, keresztény hivatásunk legyen telve mások iránti szerető gondoskodással. Jézus körüljárt, hogy jót tegyen. A Boldogságos Szűz sem tett mást Kánában, mint mások megszorultságára gondolt és azt Jézus elé vitte.

Szeretni és adni kell, áldozatok árán is. Ezért, nem az a fontos, mennyit teszünk, hanem az, hogy mennyi szeretetet fektetünk tetteinkbe, a jelen pillanatba. Ahhoz, hogy Isten és testvéreink iránti szeretetünk nagyságát megmutassuk, nincs szükség nagy dolgokra. Minden attól függ, mennyi szeretetet adunk, amikor valami nagyon szépet akarunk tenni Istenért”.

Ha mi nem is tudjuk visszaadni a betegek egészségét, de jó szót, együttérzést, türelmes ápolást, szerető gondoskodást, enni és innivalót, minden körülmények között, gondolkodás nélkül adhatunk és adnunk kell nekik! Mint ahogy egyébként szívvel lélekkel teszik ezt sokan, azok közül, akik már évek óta beteget ápolnak minden fizetség, s talán elismerés nélkül is. Ők biztosak lehetnek az égi jutalomban, hisz velük kapcsolatban mondja az Úr Jézus: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert ennem és innom adtatok, mert beteg voltam, és meglátogattatok, ugyanis amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”(Mt 25, 34-40).

Leprások nincsenek környezetünkben, de sajnos itt Esztelneken is vannak súlyos, vagy éppen gyógyíthatatlan betegek, idősek, végelgyengülésben szenvedők, fiatalon ágynak esettek, sőt a különböző szenvedély betegek, akik ez által megbélyegzettek lettek, de akik mégis hozzánk tartoznak, akár a hitvestársi, a szülői, a gyermeki, a rokoni, a baráti, a szomszédi, az egyházközségi szálak révén…

Miattuk, és az általunk nem rokonszenvesnek tartott embertársainkért hangzik fel újra és újra Jézus leprást gyógyító története, hogy tanuljunk belőle, hogy példáját követve hasonlóan cselekedjünk.

Eljegyzettek vagyunk velük a keresztség, a házasság, az orvosi eskü, a barátság, a szomszédság, az ismeretség, a közös hit szálain keresztül is. Nekünk is azt kell mondanunk – szavunkkal, s még inkább magatartásunkkal, cselekedeteinkkel –, hittel, meggyőződéssel, szeretettel: Még ha leprás is vagy, akkor is szeretlek, mert Isten is szeret téged, s akarom, hogy meggyógyulj! Ámen. 

VATICAN: FERENC PÁPA SZENTBESZÉDE A BÍBOROSI KONZISZTÓRIUMON (2015.02.14.)

Két éve mondott le Benedek pápa a péteri szolgálatáról – P. Vértesaljai László jegyzete

2013. március 23. Castelgandolfo - Ferenc pápa a nyugalmazott előddel,
a két éve lemondott XVI. Benedekkel - ANSA

2013. február 11-én, a Lourdes-i Boldogasszony emléknapján egy bíborosi konzisztórium ülésén jelentette be XVI. Benedek pápa, hogy lemond a péteri szolgálatáról. Döntését latin nyelven megfogalmazott írásban közölte az egyházzal. Jelezte, hosszú megfontolás és imádság után hozta meg a döntését, miután tanulmányozta a pápa lemondásának és visszavonulásának az egyházjogi lehetőségeit.

Szabadon és egyedül hozta meg a döntését, melyben előrehaladó korára és súlyosbodó egészségi állapotára hivatkozik, ami által a továbbiakban már nem tudja felelősen ellátni azt a feladatot, amit az isteni Gondviselés az egyház legfőbb földi pásztorától elvár. „Nem tudja felelősen ellátni a feladatát” – hangzott az indoklásban. Olyan kijelentés ez, melynek a súlyát -  a maga teljességében - csak ő mérhette fel.

A világegyház és az egész világ megdöbbenéssel értesült Benedek pápa szándékáról. Találgatások indultak meg az egyházon belül és kívül, pedig a pápa szándéka és indoklása napnál világosabb volt. Szükséges és elégséges indokot hozott fel döntése mellett.
Február tizenegyedikét írtak, két éve. Benedek pápa a Lourdes-i Boldogasszony ünnepén, a Betegek Világnapján mondott le. A nap megválasztása is jelképes. Az önmagát további kormányzásra már elégtelennek és betegnek tartó pápa a „Betegek Gyógyítója” emléknapján, mintegy az ő oltalmába ajánlotta magát. Hihetetlen nagy lépés volt, az alázat eddig nem tapasztalt mérföldköve. És ő megtette, mert erre indította az Egyház Lelke.

Nagy és immár a szentek között tisztelt elődje, II. János Pál pápa azt a feladatot kapta időskori pápaságában, hogy mutassa meg a világnak az idős és beteg ember méltóságát, még akkor is, amikor lassan elveszti a fizikai képességeit. Egy olyan világban, mely nem becsülte az időseket, prófétai jel volt az ő szolgálata. Ezért is válaszolta a lemondása felől érdeklődő kérdésre: „Nem tudok elképzelni az egyházban egy helyet nyugalmazott pápa számára”.

Az utód, Benedek pápa jutott el erre a felismerésre és bátran meg is tette azt. A világ és benne a világegyház, történetének szinte soha nem látott, bonyolult és zűrzavaros korszakát éli. Meghaladták volna az ő képességét, összeroppantották volna gyönge vállát azok a terhek, melyeket most az utód, Ferenc pápa hordoz.

Lám, van helye a nyugalmazott pápának! Szolgálata imádság és az öregkori szenvedés felajánlása annak az egyháznak a javára, melynek az élén állt nyolc éven át. Most visszavonultan él a vatikáni kertekben, szavát nem hallatja, hacsak nem a Ferenc pápával való találkozások során, amikor az utód megkérdezi a véleményét.

Hálásan gondolunk már most is arra a gazdag szellemi és lelki örökségre, melyet ránk hagyott, többek között háromkötetes nagyszerű krisztológiájára. Lemondása második évfordulóján Jézus, az egyetlen Mesterünk szava jusson eszünkbe, hiszen Benedek pápa nemcsak tanította Jézust, hanem az egyik legfontosabbat el is sajátította tőle: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű!”.     
(vl)  
Forrás: Vatikáni Rádió

ÁTADTÁK A DÍJAKAT

Ferences Ifjúsági Téli Találkozó - FiTT 2015 - Hívogató videó

Élő közvetítés 10,30 órától. Idősek és betegek zarándoklata 2015.

Tél és egy kis téli élmény...

Évközi 5. Vasárnap – „Szóltak Jézusnak…” Mk. 1, 29-39 - hanganyag is

A mai szentírási részek az örökös emberi problémával foglalkoznak, a szenvedésre irányítják a figyelmünket, s ennek kapcsán az élet értelmének a kérdését vetik fel és azt üzenik, hogy ez a földi élet nem minden. A mi testi-lelki szenvedésünket is csak a hit segítségével az örökkévalóság távlatában tudjuk elviselni. 

Az első olvasmányban Jób pátriárka a fizikai és erkölcsi szenvedések tömegétől elnyomott, és szorongatott emberiség jelképeként áll előttünk, hisz sokat szenvedett, nagy csapások érték őt. Látta a sok kínt és szenvedést, ami rá szakadt, de nem adta föl, nem esett kétségbe.

A Szentírás összefüggő részeiből tudjuk, hogy mi mindenen ment át: elveszítette minden vagyonát, hirtelen meghaltak gyermekei és ő maga is csúnya, fertőző betegségbe esett, ami miatt mindenki elhagyta. Barátai sem segítettek rajta, hanem vádolták, azt állították, az ószövetségi felfogást követve, hogy biztos valami titkos bűnt követett el és Isten azért bűntetti. Így hát nem csoda, hogy olyan keserves szavakra fakadt, amikor szinte az Istennel is perbe szállt, de mégis, minden megpróbáltatás ellenére hű maradt Istenhez, nem szakította meg a Vele való kapcsolatát, hanem hitt benne és őt hívta segítségül.

„Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot”(Jób 7,6-7). Ez a sóhaj, reménysugár a fájdalmak tengere fölött, nem hiába való. Isten lehajol az emberhez, Üdvözítőt küld neki, hogy enyhítse szenvedéseit, és szívét egy nagyobb remény felé nyitja meg.

A szentleckében Szent Pál apostol megosztja a korinthusi hívekkel értük érzett aggodalmát: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”. Aztán hozzáteszi, hogy mindezt az evangéliumért teszi. Ez nekünk szánt üzenet: az Evangélium nem csak kedves olvasmány, hanem másokért vállalt elkötelezettség, szolgálat kell hogy legyen.

Az Evangélium ebben a keretben mutatja be Jézust, akit a szenvedők tömege veszi körül: „Amikor lement a Nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat… Jézus pedig sokakat meggyógyított…” (Mk 1, 32-34).

Az Úr Jézus tevékenykedik, az üdvösség megvalósításán fáradozik. „Hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket” (39) – olvastuk.

Jézus, hogy az emberiséget kiemelje a fizikai és erkölcsi szenvedés állapotából, amely ellen harcol, körül jár, tanít és gyógyít. Tanításával megvilágosítja a lelkeket, kinyilatkoztatja Isten szeretetét, elvezet a hitre, értelmet ad a fájdalomnak, és megmutatja az üdvösségre vezető utat.

Érdemes megfigyelni, hogy az Úr Jézus bár később tanítványainak is megadja a gyógyító hatalmat, mégsem szünteti meg a világban uralkodó szenvedést és halált. Bár sokszor szembesül az emberi nyomorúsággal, mégsem nyit kórházat, ahol úgymond kötelező „hálapénz” nélkül gyógyít, nem „rendel”, nem áll rá a háziorvosi teendők végzésére, nem ezért jött, neki más a küldetése… 

Igaz, nem szünteti meg a fájdalmat, a szenvedést, sőt még meg sem magyarázza, DE élet példájával – ami minden szónál többet ér –, rámutat arra, hogy a tudatosan vállalt szenvedés mélyebb szinten mások megváltásává lehet. Mert nem a dicsőségesen uralkodó Isten váltott meg bennünket, hanem a szenvedő, a kereszten függő Isten. 

A szenvedő Isten közelebb áll a szenvedő emberhez, mint minden fölségében és jogos hatalmában. Tehát Jézus nem szünteti meg a szenvedést, de vigaszt fűz hozzá, rávilágít a lényegére, sőt mi több örömmé változtatja, érthetőbbé teszi azt. Ezért mondja Avilai Szent Teréz: „Megtaláltam az örömöt és a boldogságot a földön, de egyedül a szenvedésben”.   

Az Újszövetségi Szentírás arról tesz tanúságot, hogy Jézus, a Megváltó a végtelen sok út közül a szenvedések útját választotta és azon jött el hozzánk, hogy a megváltás nagy művét véghezvigye. Ő a fájdalmak embere, igen érzékeny minden emberi szenvedés, fájdalom iránt. Valahányszor tanúja egy-egy szenvedésnek isteni irgalmasságával mindig mélyen megindul. Igyekszik a szenvedést, gyógyításai, halott feltámasztásai által enyhíteni.

Csodáival meggyógyítja a szenvedő testeket, kiűzi a gonosz lelkeket, mert az egész embert akarja üdvözíteni, a testből és lélekből álló embert. Meggyógyítja a testet, hogy az a lélek üdvösségének legyen a jele és eszköze. Amikor pedig nem veszi el a szenvedést, megtanít, hogyan lehet azt reménnyel és szeretettel hordozni, hogy az örök élet gyümölcseit teremje. 

Az első beteg, akit Jézus meggyógyított, Péter anyósa volt. Egy idős asszony, aki lázas betegen feküdt. Nem ő kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg, hanem mások. Jó emberek, akik nem magukra gondoltak, hanem másokra. Ekkor Jézus odament a beteghez és kézen fogva fölsegítette. Szinte lelki szemeinkkel láthatjuk, amint Jézus nagyon gyöngéd mozdulattal segíti föl a beteget. Ez a mi Jézusunk, ilyen Ő ma is.

A továbbiakban az evangélista leírja, hogy amikor beesteledett, sok beteget vittek hozzá, hogy gyógyítsa meg őket, megjegyzi, egy kis túlzással, hogy az egész város ott tolongott az ajtó előtt. „Jézus pedig sokakat meggyógyított… és sok ördögöt kiűzött”. Aztán mintegy záróakkordként írja az evangélista: „Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment a házból, elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott”. 

 Érdemes megfigyelnünk a mai evangéliumi szakasz eseményeinek a sorrendjét: Jézus hirdette az Isten igéjét, betegeket gyógyított, azaz gyakorolta a felebaráti szeretetet, majd visszavonult a magányba, hogy ott egyedül imádkozzon. Figyeljük csak meg, hogy mi a helyes sorrend a hívő ember életében: először Isten, másodszor az ember, és harmadszor én. Ez hitünk három egymást követő lényeges, fel nem cserélhető mozzanata.

Első az Isten! Az Ő igéje az alap, amelyre hitünk épül. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás, ami azt jelenti, hogy nem az ember szólította meg Istent, hanem Isten szólította meg az embert. A kinyilatkoztatás azt is jelenti, hogy nem az ember tornászta fel magát Isten megismerésére értelmi képességei révén, hanem Isten mondta el magáról, hogy kicsoda Ő, vagyis, hogy jóságos, szerető Atya. A kinyilatkoztatás harmadszor azt jelenti, hogy az ember nem magától jutott el önmaga ismeretére, hanem Isten üzente neki, hogy minden egyes ember az Ő képmására van teremtve és hogy szeretett gyermeke, vagyis, hogy emberi méltóságunk megalapozója istengyermekségünk valósága. 

Második az ember! Az emberszeretet a keret, amelyben hitünket megélhetjük. Szent Pál tanításában minden karizma, vagyis minden kegyelmi ajándék, minden talentum azért van, hogy szolgáljunk vele másoknak. Erre gyakrabban kellene gondolnunk. Az egészség Isten ajándéka, és ha valaki egészséges, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy önzően örüljön neki és élvezze az életet, hanem azért, hogy képessé tegye őt mások megsegítésére. A jólét is Isten ajándéka, és ha valaki anyagilag be van biztosítva, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy azt felélje, és a fölösleget elrejtse, hanem azért, hogy rajta keresztül adjon azoknak is, akiknek nem jutott ki bőségesen az evilági javakból, azaz jótékonykodjon, illetve Szt. Lukács evangélista szavaival élve: „Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba” (16,9).  

Harmadik az Én! A személyes ima azaz erőforrás, amely élteti hitünket. Az ima odafordulás Istenhez, akit dicsőítünk, akinek mindenért hálát adunk, és akitől kérjük bűneink bocsánatát. De a keresztény imának van egy másik jellegzetessége is. A keresztény nem csak saját magáért imádkozik, hanem másokért is, amint tették ezt a mai evangéliumi szakaszban azok, akik szóltak Jézusnak a beteg asszonyt illetően, akit hamarosan meggyógyított. 

Ma rengeteg szükség van a világban, de közvetlen környezetünkben is, amelyek mind arra várnak, hogy imáinkban Isten elé vigyük azokat. Imádkoznunk kell a békéért, a szenvedőkért, az éhezőkért, az üldözöttekért, köztük különösképpen az üldözött keresztény testvéreinkért, a haldoklókért, az e világból eltávozottért, eltávozottakért. Imádkoznunk kell a helyi közösség testi, lelki, és erkölcsi szükségleteiért: a szülőkért, a nevelőkért és a neveltekért, hogy gyerekeink, fiataljaink kedvességben és bölcsességben növekedjenek Isten és az emberek előtt. Imádkoznunk kell az árvákért és özvegyekért, hogy Isten szerető jóságát megtapasztalhassák életük minden napján! Imádkoznunk kell azokért, akik ártatlanul kerültek a börtönökbe, hogy minél előbb szabadulhassanak. Imádkoznunk kell az alkohol és az egyéb szenvedély betegségek áldozataiért, a családokért, ahol állandó nézeteltérés uralkodik és ez által veszélybe került a család egysége, békéje, a szükségben lévőkért… röviden, mindenkiért, aki legjobban rászorul imánkra, amint azt a Rózsafüzérbe betoldott imában ismételjük minden tized után. 

Biztosan Jézus is, miután egész nap gyógyított és utána elvonult imádkozni, hálát adott az Atyának minden csodatettéért, majd pedig átadta neki az összes szenvedőt, akik korábban hozzá fordultak és azokat is, akik majd utánuk fognak következni. Jó tudni, hogy ezek között voltunk már akkor mi is, vagyis, hogy Jézus már akkor, amikor meggyógyította Péter anyósát és sok más beteget, ránk is gondolt és imádkozott értünk, sőt, hogy ma is segíthessen, rendelte a betegek szentségét. 

Az Úr Jézus tanításából és életpéldájából kiindulva, az a dolgunk a világban, hogy a tudatosan vállalt szenvedéseinket mélyebb szinten mások megváltásává tegyük, hogy észrevegyük a hiányokat, a gyengeségeket, de ne csak a mieinket, hanem elsősorban más emberekét, természetesen a segíteni akarás szándékával! Az értük végzett imádságaink által foltozgassuk, állítsuk helyre az életüket, egzisztenciájukat, gyógyítsuk őket, amennyire tőlünk telik, mindezt azért, hogy utat készítsünk az Evangéliumnak. 

Irtogassuk magunkban és másokban a jóbi kétségbeesést, reménytelenséget, és orvosoljuk a világ sérüléseit, hiányait. Így magunk is közelebb jutunk, és másokat is közelebb juttathatunk a minden jó és tökéletesség forrásához, Istenhez.