Oldalak

szerda, február 18, 2015

Jobban élni…Imre atya írása

Ki ne akarna „jobban” élni? Nehezen dolgozók éppúgy, mint munkanélküliek, alkoholisták épp úgy, mint a fölösleges kilóikkal küszködők, fiatalok és öregek, férfiak és nők, klerikusok és laikusok… Amint azonban konkrét lépésekre kerülne a sor, hogyan érhető el ez a „jobb élet“, akkor válik nehézzé az egész. Kívánságaink és óhajaink ugyanis nem egyszer homlokegyenest más irányba húznak, mint jobbik énünk. Csapongó vágyaink sokszor erősebbek, mint az értelem józan szava, vagy a lelkiismeret halk nógatása.
A Grimm-mesék között van egy, amely nagyon képszerűen tárja szemünk elé a „jobb élet” utáni rendetlen vágyat, és annak két megteremtési lehetőségét. Jobban, mint bármilyen hosszú beszéd vagy eszmefuttatás. Íme „A halász és a felesége”...

Élt egyszer valaha régen egy halász. Egy szerény kis kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével. Minden áldott nap kiment halászni, kivetette a horgot, s várta, várta a halat. Egy szép napon megint ott horgászott a parton, bámult a szép tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és türelmesen várt, egyre csak várt. Egyszerre csak megrándult a zsineg, lemerült a horog a mélybe, s ahogy a halász fölhúzta, egy nagy csuka tátogott rajta.
- Hallod-e, te halász - szólalt meg -, kérlek, hagyd meg az életemet, nem igazi csuka vagyok én, hanem elvarázsolt herceg. Mit használ neked, ha megölsz? Inkább dobj vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább.
- Menj csak az utadra - felelte a halász -, hogyan is bántanék egy csukát, amelyik beszélni tud?
Azzal vissza csusszantotta a halat a szép tiszta vízbe, fölszedelőzködött, és hazament a kunyhóba a feleségéhez.
- Mi az, ember, ma semmit nem fogtál? - kérdezte az asszony.
- Nem fogtam - felelte a halász -, csak egy csukát. Azt mondta elvarázsolt herceg, hát visszaengedtem a vízbe.
- És nem kívántál érte semmit tőle?
- Nem. Mit is kívántam volna?
- Ó, te szerencsétlen - korholta az asszony, - Nem látod, milyen utálatos mindig ebben a nyomorúságos kis kunyhóban lakni, büdös is, mocskos is: kívánhattál volna magadnak egy szép kis házat. Menj csak vissza a partra, hívd ki a vízből a csukát, mondd meg neki, szeretnénk egy szép kis házat; biztosan megadja.
Az embernek nem nagyon akaródzott elmenni, de az asszonnyal sem volt kedve civakodni, hát kiballagott szép lassan a partra.
Hát csak kidugja a fejét a csuka a vízből, s kérdi:
- No, mit akarsz?
- A feleségem azért rágja a fülemet - felelte a halász -, hogy ha egyszer megfogtalak miért nem kértem tőled valamit az életed fejében. Nem akar megmaradni a kunyhóban, mindenáron egy kis házat szeretne.
- No, csak menj haza, máris megvan - mondta a csuka.
Az ember hazament, s már nem a régi szegényes viskóban találta a feleségét. Szép kis ház állt a kunyhó helyén, a kapu mellett kispad, azon üldögélt az asszony. S ahogy meglátta az urát, elébe ment, kézen fogta, azt mondta:
- Gyere csak be, nézz körül, mennyivel szebb most már nálunk!
- No, tetszik? - kérdezte az asszony.
- Tetszik bizony - mondta az ember -, sose kívánnék szebbet magunknak!
Hanem az asszony fölemelte a mutatóujját, úgy mondta:
- Majd ezen még gondolkodunk!
Azzal jóízűen megvacsoráztak, utána pedig lefeküdtek, és aludtak egyfolytában reggelig.
Így ment ez egy-két hétig békességben. Hanem akkor egyszer csak azt mondta az asszony:
- Hallod-e, ember! Nagyon szűk nekünk ez a ház. Az udvar is kicsiny, a kert is aprócska. Szeretnék szép, tágas kőkastélyban lakni. Menj, keresd meg a csukát, kérd meg, ajándékozzon nekünk egy kastélyt.
- Asszony, asszony - korholta a halász -, épp elég nagy ez a ház, minek laknánk mi kastélyban?
De az asszony ráripakodott:
- Ne okvetetlenkedjél itt nekem; hanem eredj, ha mondom!
A halásznak nehéz lett a szíve, csak nem akart menni, s váltig azt hajtogatta magában: "Nincs ez rendjén" - de azért mégiscsak kiballagott.
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, nagy kőkastélyban akar lakni!
- No, csak menj haza szépen, ott vár már az asszony a kastély kapujában.
A halász elindult, s egyszerre csak mit látott? Nagy kőpalota büszkélkedett a kis házuk helyén, a felesége meg fönnállt a lépcső tetején, és éppen be akart nyitni. Amint az urát meglátta, vidáman integetni kezdett neki, aztán kézen fogta, és azt mondta:
- Gyere csak, nézzük meg az új otthonunkat!
Hatalmas márványburkolatos csarnokba léptek. Szolgák serege várta ott őket; mélyen meghajoltak a gazdáik előtt, és kitárták az ajtókat. Gyönyörűen tapétázott sima falak ragyogtak feléjük, a szobákban csupa aranyszék meg aranyasztal, és a mennyezetről sokágú kristálycsillárok függtek. Minden szobában, minden kamrában süppedős szőnyegek; az asztalok meg csak úgy roskadoztak a legfinomabb ételektől, legzamatosabb boroktól. A palota mögött tágas udvar húzódott, benne lóistálló, tehénistálló, pompás hintókkal rakott kocsiszín, az udvaron túl pedig fölséges kert a világ legszebb virágaival és legízesebb gyümölcseivel. Aztán csodálatos park, csak a hossza vagy fél mérföld, pázsitján, csalitosaiban őzek, szarvasok, nyulak szökelltek; egyszóval együtt volt itt minden, amit csak ember kívánhat.
- No, látod, hát nem szép ez? - kérdezte az asszony.
- Bizony, gyönyörű szép - felelte a férje -, most aztán már igazán nem kívánhatunk szebbet magunknak.
- Majd ezen még gondolkodunk - mondta a felesége. Előbb alszunk rá egyet.
Azzal lefeküdtek.
És az asszony előbb királynő, majd császárnő, azután pápa akart lenni. És a csuka minden kívánságát teljesítette. Végül az asszony azt óhajtotta, hogy ő legyen az Úristen...
Szegény halász fölrántotta a nadrágját, s futott a tengerhez, mint akit hét ördög kerget.
- No, mit akar megint? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász - õ akar lenni az Úristen!
- Hát akkor menj csak haza szépen, ott ül megint az asszony a halászkunyhóban.
Azóta is ott ülnek.

1. Ádám és Éva óta, amióta ember él a földön, úgy vagyunk az élettel, mint ez a halász és a felesége. Ritkán vagyunk elégedettek azzal, amink van, mint ahogyan azzal sem, amik vagyunk. Azt hisszük, hogy boldogabbak lennénk, ha „több” vagy „nagyobb” dolgot birtokolnánk: előbb egy bicikli „kell”, aztán egy robogó, majd egy régi VW, végül egy sportkocsi, és mindenképp több lóerővel, mint a kollégánké. – Előbb egy kis szoba, nekem, magamnak, majd egy lakás, végül egy nagy ház, és lehetőleg egy kis hétvégi házacskával is.
Mindig másokkal hasonlítjuk magunkat, és olyanokkal, akik szerintünk, többre vitték, mint mi.
Mindig mások akarunk lenni, mint vagyunk: fiatalabbak, szebbek, sikeresebbek, híresebbek.
Manapság nem akarunk ugyan „király, császár vagy pápa” lenni, de mindig többről álmodunk:
Ha majd egyszer bevégzem az iskolát, az egyetemet, akkor majd felnéznek rám és tisztelni fognak...
Ha majd egyszer dolgozni fogok, akkor majd sok pénzem lesz...
Ha majd egyszer osztályvezetőnek neveznek ki, akkor majd én fogok parancsolni másnak...
Ha majd egyszer nyugdíjas leszek, akkor csak utazom és fényűzően élek...

A mesebeli halász feleségének meg kell tapasztalnia, amit egyébként mindenkinek, hogy a „több” az nem föltétlenül „jobb” is. Hogy a több birtok, a több tekintély, a mások fölötti több hatalom távolról sem jelenti azt, hogy boldogabb leszek.

És épp ez az, amit Jézus Urunk az eszünkbe és a szívünkbe akar vésni mikor azt mondja: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (vö. Mt 16,26)

A „jobban élet”, amire Jézus Urunk hív bennünket, soha nem a mennyiséget célozza meg, hanem mindig a minőséget. „Ne arra törekedj, hogy többed legyen, hanem arra, hogy jobb legyél! Ne arra törekedj, hogy „palotád” legyen, hanem arra, hogy a „kunyhóban” is jobb legyen a szíved, lelked, jellemed!

2. Aki azonban „jobban” akar élni, annak a mesében nem csak a halász feleségére, hanem magára a halászra is oda kell figyelnie. Mert míg a feleség egyre többet és többet akar, a férj nem tud neki nemet mondani. „Nem tudni nemet mondani” a gyenge jellemű emberek számára épp olyan veszélyt rejt magában, mint „az egyre többet akarás”. És ezért, a mese és az élet tapasztalata is ezt sugallja: épp olyan zsákutca, mint ez...

„Nem tudni nemet mondani”, minduntalan engedni a divatnak, a reklámoknak, a partner becsvágyának vagy emberi gyengeségének, önmagunk emberi gyengeségeinek, a tömegnek, a baráti körnek vagy az ismerősöknek, a különböző csoportoknak, azt tenni mindig, amit a többség tesz, nehogy kilógjunk a sorból, és közben önmagunkhoz hűtlenek leszünk - épp úgy nem vezet boldogsághoz, mint az egyre többre való vágyakozás. A végén épp úgy a viskóban végezzük majd, mint a halász felesége...

Nem tudom, hogy ki mit fogad fel majd nagyböjtre. Személye válogatja. Magam a szokásosat szoktam felfogadni: semmi alkohol, kevesebb étel, kevesebb TV, kevesebb beszéd, több csend, több olvasás, több önmagamba-nézés, több mások felé fordulás...

A fenti mese után azonban még két más nagyböjti gondolatot is találtam.
Ezeket ajánlom most minden kedves Olvasóm figyelmébe...

Ha „jobb életet” akarsz magadnak, akkor ne engedd vágyaidat és óhajaidat az égig nőni, hanem ebben vagy abban a pontban időben (kezd most nagyböjtben!) szabj nekik – ésszerűen – határt, mielőtt elszállnának veled a lovak!  A beteljesületlen, túlzott vágyak elégedetlenné és boldogtalanná tesznek!

Ha pedig úgy érzed, hogy kívülről irányítanak, hogy nem önmagad éled az életet, hanem más vagy mások, akkor mondj (kezd most nagyböjtben!) határozottan nemet a divatnak, a reklámnak, a tömegnek. Próbálj meg önmagad lenni! Aki önmaga, az a kunyhóban is elégedett és boldog!

Meg vagyok győződve arról, hogy a két kísértés között, aminek a halász felesége (mindig többet akarni) és a halász (nem tudni nemet mondani) nem tudott ellenállni, ezért elesett, található az az út, amely a „jobb élet” felé vezet, és amely, Testvér, előtted és előttem is nyitva áll...

Ezt megkeresni és megtalálni – ez lesz nekem most a nagyböjti feltételem...

Próbáld meg Te is!

Ezt kívánja Neked, minden Kedves Hívének és Olvasójának, szeretettel

Imre atya

Forrás: Stuttgarti Magyar Katolikusok

Nincsenek megjegyzések: