A nagyböjti szent idő különleges ajándéka által arra kapunk meghívást, hogy egy egészen bensőséges, szent találkozást és együttlétet éljünk át az Úr Jézussal, mint Péter, Jakab és János a színeváltozás hegyén. A Bibliában a hegy mindig szent hely, ahol Isten megnyilvánul, ahol az ember közelebb van Hozzá, mint a völgyben, mint az egyszerű hétköznapok ködében.
Isten hegyén, Isten jelenlétében fedezhetjük föl, a kiválasztott apostolokhoz hasonlóan, hogy mennyire jó, örömteli, szép és értelmes dolog Jézushoz tartozni, és vele közösségben élni. Ezt az élményt élte át nemcsak a kiválasztott három személy a színeváltozás hegyén, de Zakeus, a vámos, amikor hajlékába fogadta a Mestert, - a Jézus lábát olajjal megkenő bűnös nő, - a vámasztaltól elhívott Lévi, a dúsgazdag posztókereskedő fiaként megszólított Assisi Ferenc és megannyi követője Krisztus Urunknak. Erre az élményre hív bennünket is Jézus a húsvéti ünnepekre való előkészületek szent negyven napjában.
A színeváltozás pillanata mindig ajándék, amit sem önmegtagadással, sem imával nem lehet kierőszakolni és megtartani. De megtörténhet, hogy váratlanul, Isten jelenlétében időzve, fényességet tapasztalunk, hirtelen minden világos lesz, átlátjuk, szemlélhetjük a végső, szilárd alapot. Néhány másodperc erejéig minden világos bennünk.
De aztán jön a felhő, és mindent elfed. Az Ószövetségben a felhő Isten jelenlétének a képe, itt, a színeváltozás hegyén, azonban elhomályosítja a fény tapasztalatát. A tanítványok félnek. A világosság e nagyszerű tapasztalata, élménye után úgy látszik, mintha minden elszállna. Istenből már nem lehet semmit sem érezni, a sötétség és a félelem veszi át az uralmat.
Ebbe a félelembe kiált bele egy hang: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Azzal, hogy Krisztusra hallgatunk, oszlik a sötétség és oldódik a félelem. Ezt a mondatot azonban egyszersmind, mint létemben megerősítő mondatot is érthetem. Mintha csak Isten azt mondaná: „Te vagy az én szeretett fiam, Te vagy az én szeretett lányom, benned telik kedvem!”
Ezekben a szent napokban nekünk is föl kell mennünk Jézussal a kinyilatkoztatás hegyére, hogy megismerjük az ő dicsőséges arcát, és így elfogadhassuk a "kereszt botrányát", megváltásunk szent titkát. Mert a kereszt titkát nem önmagában tiszteljük és fogadjuk el, hanem a föltámadással együtt.
A nagyböjt, Jézus szenvedés története, húsvét nélkül, önmagában értelmetlen és kegyetlen végzet, amelyet nem érdemes ünnepelni. De éppen a húsvéti hajnal dicsősége teszi szemlélhetővé és széppé Jézusnak a szenvedésben eltorzuló arcát. Mert a keresztről ránk tekintő Jézus arcra is tökéletesen érvényes és igaz a felhőből megszólaló hang kijelentése: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!". Jézus megdicsőült és szenvedő arca egyaránt, szavak nélkül is hirdeti a legfontosabbat, amire mindig hallgatnunk kell: életünkre vonatkozólag, az Atya akaratának teljesítése, megvalósítása a valódi szeretet és tökéletesség.
Ennek csodálatos előképe mindaz, amit az ószövetségi olvasmányban, Mózes első könyvéből olvastunk Ábrahám áldozatáról. Őt is Isten szólította meg: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul…”. Ábrahám előtt is a kinyilatkoztatás tárja fel Isten kegyetlennek tűnő, mégis a szeretet próbájaként megmutatkozó akaratát. Neki is el kell hagyni megszokott világát, hogy elmenjen Mória földjére, és ott bizonyítsa feltétlen szeretetét és bizalmát Isten atyai szeretetébe és szövetségéhez való hűségébe. Mennyire megrendítő az a szilárd bizalom, amivel Ábrahám indul, hogy Isten akaratát megvalósítsa.
Pedig micsoda dráma játszódhatott le az idős pátriárka szívében! Annak idején Szodomáért és Gomoráért szót emelt, most saját fiáért és önmagáért nem könyörög. Hanem: „Hittel engedelmeskedett”, mondja róla Zsidókhoz írt levél (11,8).
Istent azonban Ábrahám nemcsak hatalmasnak ismerte meg, hanem jóságosnak is, igaznak, ezért remélt benne a reménytelenség ellenére is. Hitt benne akkor, amikor éppen hitének alapjai rendültek meg, amikor elsötétült előtte az addig ragyogó Isten-arc, hisz nem csak egy elképzelésről, nemcsak vélt igazának feladásáról volt szó, hanem öreg kora reménységének kudarcba fulladásáról, egyetlen fia feláldozásáról.
Ábrahámtól valami olyasmit kíván az Isten, amire a megszokott erkölcsi kategóriák szerint nem kerülhetne sor. Olyan válságba sodorja, amelyet csak akkor viselhet el, ha egészen egyedülálló bizalommal Istenre tudja bízni magát. Nem csak a hit próbája ez. Az egyházatya Origenész szerint: Ábrahám szeretete is mérlegre kerül. Valami olyan magatartásformát provokál itt ki az Isten, amely egyszerre hit, remény, szeretet, engedelmesség, megsemmisülés, amely az emberi személyiséget teljesen kifordítja sarkaiból, és Isten karjába veti.
Így lett Mória hegye egy nagy tapasztalata a hívő embernek, vagyis az, hogy Isten hitünket, szeretetünket, olykor próbára teszi ma is, akár a körülöttünk dúló háborúk, a természeti katasztrófák, az ártatlanok szenvedése vagy éppen a rossz, a gonosz látszólagos győzelme révén.
Miért? Biztosan azért, hogy megerősödjön a hitünk, hogy tudatosuljon, hogy élő maradjon, hogy végül az ő karjaiba vessük magunkat. Jézusnak a kereszten elhangzott szavai is erről tanúskodnak: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Ugyanis húsvét hajnalfényéig csak az jut el, akinek hitét, hűségét ez a pillanatnyi, nagypénteki sötétség nem rendíti meg.
Nagyböjt annak az ideje, hogy mi is kilépjünk megszokottságunk világából és megtegyük határozott lépéseinket Isten akaratának őszinte megvalósítása felé. Mennyire nehéz elindulni, hogy bocsánatot kérjünk attól, akinek fájdalmat, szomorúságot okoztunk, akinek a becsületében kárt tettünk, hazug, rosszindulatú megszólásunkkal, kritizálásunkkal. Mennyire késedelmesek tudunk lenni, amikor egy-egy házasság előtti, házasságon kívüli bűnös kapcsolat felszámolásáról van szó, amikor a bűnbe vivő társaságot, illetve kísértést okozó újságot, könyvet vagy filmet mellőznünk kellene.
Mennyire udvariatlanok tudunk lenni, akkor, amikor Isten szeretetét, ingyenes ajándékát, bár szükségünk van rá, mégis visszautasítjuk, azáltal, hogy nem élünk a szentségek kínálta kegyelmekkel, a bűnbánat nyújtotta bocsánattal, az oltáriszentség nyújtotta erőforrással.
Mennyire csak a szavaink vallanak szívünk szeretetéről, de a cselekedeteink távol járnak az Úrtól, akkor, amikor szentgyónásainkban ígéretet teszünk arra, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülni fogjuk, s közben a gyóntatószéket elhagyva, eszünk ágába sincs kerülni a bűnre vivő alkalmat, minden folytatódik ott, ahol abbahagytuk mielőtt beléptünk volna a templomba.
Mit tesz Ábrahám, amikor megszólítja az Úr? Szó nélkül engedelmeskedik Istennek. Isten parancsoló szavára Ábrahám részéről a válasz mindig a tett. Nagyböjt a cselekvés ideje és nem az okoskodás a töprengés időszaka. Mert a valódi böjt mindig a szeretetből önként vállalt áldozatok meghozatalából, megvalósításából áll. „A tett halála az okoskodás” - tartja a népi bölcsesség.
Ábrahám esetében nem felelőtlen emberi magatartásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg egy átgondolt és megfontolt, tudatos engedelmességről, mely képes őszintén bizakodni abban a Valakiben, aki az ígéreteket tette és továbbra is hiszi, hogy Isten megtartja adott szavát. Aztán kiderül, hogy Isten nem Izsák halálát akarta, hanem meg akart bizonyosodni Ábrahám vitathatatlan hitéről, iránta való szeretetéről és feltétlen engedelmességéről.
Valódi engedelmességről csak akkor beszélhetünk, ha megtaláljuk benne a gondolkodó és bizalom teli mozdulatot. Nem is marad el ennek az ábrahámi magatartásnak a jutalma: "Magamra esküszöm - ez az Úr szava -, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak".
Az Isten akaratára figyelő és azt következetesen megvalósító emberi magatartás jutalma az Isten áldása.
És ez az, amiről a második olvasmány, Szent Pál római levelének részlete tanít bennünket. "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" – teszi föl a kérdést az apostol. Hány hősnek, vértanúnak adott erőt ez a mondat! Ma viszont sokan összeroppannak az élet terhei alatt, a rossz látszólagos győzelme miatt. Miért nem bízunk Istenben, aki értünk egyszülött Fiát adta áldozatul? Pedig Isten erejében, az ő áldásával valóban képesek vagyunk legyőzni önmagunkban minden kishitűséget, bizalmatlanságot, félelmet és késedelmeskedést. Ez az Istentől jövő erő pedig éppen abban áll, hogy ő saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, és így vele együtt nekünk ajándékozott mindent. Ami Ábrahám áldozatában előképként jelent meg, azt Jézusban az Atya tökéletesen megvalósította.
Megismertetett bennünket a szeretet lényegével, és azzal a titokkal, hogy miért kéri tőlünk a teljes elkötelezettséget. Mert ő sem csak valamit ajándékozott nekünk úgy általában, hanem Fiában mindent odaadott értünk a golgota ormán, a kereszten.
Bármerre is vezessenek útjaink, a Moria, a Golgota vagy a Tábor hegyére, tudnunk kell, hogy minden utunk végén a jóságos Isten vár bennünket: az az Isten, aki az ember pártjára állt, aki saját Fiát sem kímélte, hanem irántunk való szeretetének zálogaként feláldozta értünk, aki tehát hajlandó minden mást is nekünk ajándékozni. Természetesen csak akkor, ha a Szeretetre szeretettel, élő hittel és belé vetett mélységes bizalommal válaszolunk.
Nagyböjti elcsöndesedésünk arról szól, hogy legyen bátorságunk szemlélni ezt a mindent odaajándékozó isteni szeretetet, és Ábrahámhoz hasonlóan merjünk válaszolni rá. És bár mindig újra tapasztaljuk saját gyöngeségünk sebeit, mégis merjünk bizakodni abban, aki nem ítél el bennünket, mert meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk az Atyánál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése