Római Riportok - 2021. október 31.

Isten szeretetében a legnagyobb, hogy az Ő gyermekei vagyunk – Mindenszentek ünnepe

Szilveszter archívum - Kaplony

Szentírási részek: Jel 7, 2-4. 9-14 // 1 Jn 3, 1-3 // Mt 5, 1-12a

 A mai napon édesanyánk, az Egyház arra hív bennünket a szentmise kezdő énekével, hogy „Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén mindenszentek tiszteletére”.
Igen, a mai napon, a zarándok, a földi egyház liturgiája összekapcsolódik a megdicsőült, a mennyei Egyházéval, hogy együtt ünnepelje Krisztust, a választottak szentségének és dicsőségének forrását.

Az első olvasmány a választottak, a megdicsőültek hatalmas seregét mutatja be (Jel 7, 2-4. 9-14): „akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni, minden nemzetből, törzsből és népből”. A szentek megszámlálhatatlan serege azt üzeni számunkra, hogy a mi helyünk is ott van közöttük és ez a tudat adhat reményt és erőt a mostani élet szorongattatása, megpróbáltatásai közepette.
Az olvasmány szerint valamennyinek meg van jelölve a homloka, mindnyájan fehér ruhába vannak öltözve és „ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében”. A homlokon való megjelölés és a ruha a keresztség szentségének szimbóluma, ugyanis a keresztség nyomja az emberbe a Krisztushoz való tartozás eltörölhetetlen jegyét, és a bűntől megtisztítva, a keresztség öltözteti tisztaságba és kegyelembe Krisztus Vére által. Így, az életszentség nem más, mint a keresztségi kegyelem teljes beérése. Tehát lehetséges minden megkeresztelt ember számára a szentté válás.
Éppen ezért az Egyház ma nem csupán a hivatalosan kanonizált, oltárra emelt szenteket ünnepli, hanem azt a sok ismerős és ismeretlen személyt is, akik „Isten segítségével megtartották és megélték a keresztségben kapott életszentséget” (LG 40) vagyis a krisztusi tanítást hősies fokon élték és gyakorolták. Ez a rejtett, a hétköznapi körülmények között megélt, szinte észrevétlen életszentség valóságos és igen értékes.

Az első olvasmány szerint, van azonban minden választottnak egy közös jellemzője, még pedig az, hogy a „nagy szorongattatásból jöttek”. Ez a „nagy szorongattatás” jelenti a hitért folytatott küzdelmet, a Krisztusért vállalt üldöztetést és vértanúságot, valamint a mindennapi életben vállalt kereszteket és megpróbáltatásokat.
A Szentek valamennyien a szorongattatás útján jutottak el a dicsőségbe. Ez a szenvedés teljesítette be keresztségük által megkezdett tisztulásukat, ez kapcsolta őket Krisztus kínszenvedéséhez, majd pedig részesítette őket dicsőségében.
Mi is benne vagyunk a nagy szorongattatásban: a világ részéről, a gonosz részéről. De ebből a szorongattatásból születnek a szentek. Ezért kell nekünk is becsülni a megpróbáltatásokat, a szenvedéseket. Isten látja a mi életünket. Isten büszke arra, hogy a szorongattatásunk ellenére is szeretjük őt. Így lesz miénk Isten országa...

A szentleckében (1 Jn 3, 1-3), Szent János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány, Isten szeretetére mutat rá; ez a szeretet késztette Fiát a megtestesülésre, és tette az embert Isten gyermekévé. Ennek a szeretetnek köszönheti az ember istengyermeki méltóságát. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk!”- írja az apostol.
Nem az örök életre fenntartott, hanem már a jelenben megkapott ajándék ez az Isten gyermekség, olyan mély valóság, ami bensőleg képes teljesen átalakítani az embert és az isteni életben részesíteni.
Mindenszentek napján az imént idézett szentírási részben az a mozzanat kerül felszínre, ahogy bennünket Isten lát. Minket, itt a földön küzdőket. Megjelöl pecsétjével és árasztja felénk, adja nekünk az Ő szeretetét. De ebben a szeretetben a legnagyobb az, hogy a gyermekei vagyunk. Ebben minden benne van. Egészen másképp megy az ember haza oda, ahol gyermekként várják.
Ahol ott van az Atyja, de édesanyánk is. És a mi Urunk Jézus Krisztus is, aki a mi barátunk, mesterünk, megváltónk, tanítónk, szőlőtőnk, kenyerünk, mindenünk, akinek mindent köszönhetünk.
Ezt az Isten gyermeki öntudatot kell, hordozzuk minden nap, hogy a szentekhez méltón éljünk, őseinkhez hűségesek legyünk. Ez kell, adjon nekünk öntudatot, hogy napról-napra küzdjünk az ellen, ami Isten gyermekeihez nem illő, ami nem megfelelő hozzánk.

Az evangéliumban (Mt 5, 1-12a) maga Jézus szemlélteti az életszentség és az örök boldogság témáját, egyben be is mutatja az oda vezető utat. Kiindulási pontja a hétköznapi emberi élet, amelyben a szenvedés nem valami véletlen szerencsétlenség, hanem az emberi élettel együtt járó valóság. Jézus nem azért jött, hogy kiiktassa a szenvedést az életből, hanem hogy azt az üdvösség és az örök boldogság eszközévé alakítsa.

A szegénység, a megpróbáltatások, az igazságtalanságok, az üldöztetés, ha ezeket alázatos szívvel és Isten akaratának alávetve fogadjuk, ha megőrizzük belé vetett hitünket és arra vágyódunk, hogy részesedjünk Krisztus kínszenvedésébe, akkor mindez nem tönkreteszi az embert, hanem megnemesíti: megtisztítja, mint a tűz az aranyat a salaktól, hasonlóvá teszi a szenvedő Üdvözítőhöz, és így méltóvá arra, hogy vele együtt részesedjék az örök dicsőségben. „Boldogok a lélekben szegények…, boldogok a szomorúak..., boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot..., boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért..., mert övék a mennyek országa” (3-4. 6. 10).

A másik négy boldogság is, bár nincs közvetlen kapcsolatban a szenvedéssel, áldozatos lelket követel. Mert senki sem lehet szelíd, irgalmas, tiszta szívű és békességes, ha nem küzd bűnös szenvedélyei ellen, ha önmagán felülemelkedve nem tud elfogadni nehéz helyzeteket, szeretetet és békét hintve mindenütt.

A szentek az evangéliumi boldogságok útját járták, de legtökéletesebb módon Jézus haladt ezen az úton, aki tudatosan magára vett minden emberi nyomorúságot és gyötrelmet, hogy megtanítsa az embert, hogyan kell ezeket megszentelni.

A keresztény Jézusban találja meg az evangéliumi boldogságok tökéletes megvalósulását; Jézus volt az igazi szegény, meggyötört, szelíd, irgalmas, békességes és üldözött. Ezen az úton járva nyerte el a dicsőséget és mi is ezen az úton járva nyerhetjük el az örök boldogságot.

Mindenszentek ünnepének üzenete: a keresztség szentségének fölvétele által Isten pecsétjét hordozzuk magunkon, de ez nem mentesít a szenvedésektől, megpróbáltatásoktól. Viszont az a tudat, hogy Isten gyermekei vagyunk, és Atyánk figyel ránk, a mennyből erőt adhat a szorongattatásokban való helytálláshoz és így eljuthatunk az örök otthonba, – ahova, reméljük, hogy szeretteink már megérkeztek, akikre ma emlékezünk – és majdan mi is velük együtt igazán és teljesen boldogak lehetünk. Ezt adja meg mindenkinek, élőknek és elhunytaknak a mindenható Isten. Ámen!

Fülöp testvér örökfogadalma

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 31. vasárnap (Okt. 31.)

November elsejével főesperesi kerületünkben elkezdődnek a szentségimádási napok. Mindjárt az első, plébánia templomunkban, holnap, mindenszentek napján lesz, míg a ferences templom majd november 14-én, vasárnap kerül sorba.

Mindenszentek ünnepén a ferences templomban délelőtt 11 órától lesz szentmise, majd azt követően a kolostor temetőjében megemlékezünk halottainkról.

Kurtapatakon, kivételesen a szentmisét az elmúlt évekhez hasonlóan a temető ravatalozójában mutatjuk be délután ½ 1-től, majd azt követően a temetőben megemlékezünk halottainkról.

A plébánia templom mellett lévő temetőben délután ¼ 4-től imádkozunk az elhunytakért, majd azt követően közös szentségimádást végzünk ¾ 5-ig, és 5 órától lesz a szentségimádást befejező szentmise. Mind a szentségimádásra, mind pedig a befejező szentmisére szeretettel hívjuk és várjuk elsősorban plébániánk híveit, de másokat is, hisz ezekben a vészt jósló időkben van, amiért kérnünk az Urat, van, amiért imádnunk és van, amiért hálát adnunk az Oltáriszentségben köztünk élő Úrnak.

Ne feledkezzünk meg, hogy halottak napjával kezdődően, nyolc napon át, teljes búcsút nyerhetünk halottainkért, ha temetőt látogatunk és imádkozunk az ő lelki üdvükért.

Utóbbi időben koszorúmegváltás címén idős László Ferenc családja 500 lejt és Tankó József családja 1200 lejt adományozott a templom javára, amit a temető és a plébánia kerítésének felújítására fordítunk. Isten fizesse adományukat és az elhunytaknak pedig adjon örök nyugodalmat.

1.    Szentmisék a héten
-    Plébánia templomban: Szerdán délután 5 órától.

-    Ferences templomban:
-    Kedden reggel ½ 8-tól lesz szentmise.
-    Csütörtökön délután 5 órától lesz szentmise, amit +Szabó Katalin lelki üdvéért ajánlunk fel és utána csendes szentségimádás lesz.
-    Pénteken meglátogatjuk a betegeket és időseket az Oltáriszentséggel és délután 5 órától lesz a szentmise.
-    Szombaton reggel ½ 8-tól lesz a szentmise +Szabó Katalin lelki üdvéért 
 
2.    Jövő vasárnap a megszokott időben lesznek a szentmisék.

Jézus összekötötte az emberszeretetet az Isten iránti szeretettel – Évközi 31. vasárnap

Szentírási rész: Mk 12,28b-34

Ferences templom - Esztelnek

A mai szentmise olvasmányai az Ó- és Újszövetségi Szentírás összefüggését, egymás kiegészítését, folytonosságát mutatják be, ugyanakkor rámutatnak az utóbbi újdonságára. A Másodtörvénykönyvből a szeretetparancs első meghirdetését olvastuk: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6, 4-5).
Ugyanez a szöveg tér vissza a mai evangéliumi szakaszban (Mk 12,28-34), mégpedig mint Jézus válasza annak az írástudónak, aki „az első parancs” felől kérdezi őt (28). A szöveget jól ismerték a zsidók, naponta kétszer, reggel és este elimádkozták. Az első kifejezés - "Halld" - az ima ettől kapta nevét - az Úr törvényéről való elmélkedésre és gyakorlati megvalósítása ellenőrzésére szóló felhívás volt.
Imádkozni valóban nem csupán azt jelenti, hogy segítségül hívjuk Istent, és kegyelmeit kérjük, hanem mindenekelőtt azt, hogy meghallgatjuk: befogadjuk szavát, elmélkedünk róla és engedelmeskedünk neki, azaz tettekre váltjuk. Jézus is hangsúlyozta az imának ezt a teljes és életadó felfogását. Szent Máté evangéliumában mondja: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21).
Az ősi törvényhez azonban Jézus egy új vonást ad. Mindenekelőtt kiemeli a másodlagos előírások összefüggéséből. és határozottan minden más parancs fölé emeli, majd összefüggésbe hozza, sőt összekapcsolja a testvéri szeretet parancsával és kijelenti, hogy: „Ezeknél nincs nagyobb parancs”(Mk 12, 31).
Az őt kérdező írástudó helybenhagyja, s bölcsen összefoglalva ezt mondja: „Őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy bármilyen más áldozatnál” (33).
Szavaiban a próféták hangja szólal meg, akik ismételten elítélték a szeretet nélküli, üres istentiszteletet. Isten előtt imával és áldozattal kell hódolni, de ezek csak akkor kedvesek előtte, ha olyan szívből szállnak föl, amely őszintén szereti őt és vele együtt az embertársat.
Isten a szeretet; s az egész teremtés az Ő szeretetének a gyümölcse. A szeretetből teremtett ember az isteni szeretetből él, ez a szeretet tartja a létben és halmozza el javaival. Mivel az ember életének forrása a szeretet, az ember nem tud nem szeretni, számára a szeretet alapvető követelmény és természetétől elszakíthatatlan kötelesség.
Mindenekelőtt az őt teremtő Szeretetet kell szeretni, az áldott Istent; és mivel mindent Őtőle kapott, logikus, hogy ne csak egy-egy sóhajjal szeresse, hanem "teljes szívével és teljes elméjével és teljes erejével". Továbbá, mivel Isten saját képére teremtette őt, Isten pedig szeret minden teremtményt, az embernek ki kell terjesztenie szeretetét minden hozzá hasonló teremtményre. Jézus valóban összekötötte az emberszeretetet az Isten iránti szeretettel, s ezt a szeretetet megszabadította minden megszorítástól.
Azt tanította, hogy a felebarát nemcsak a házastárs, a rokon, a barát, a szomszéd, a honfitárs, hanem az ellenség, az idegen, az ismeretlen is, vagyis minden ember. Mindezt szavaival és még inkább példájával mutatta be, hiszen életét adta minden emberért, mégpedig amikor azok még ellenségei voltak (Róm 5, 8). „Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást... Ha szeretjük egymást, bennünk marad Isten és szeretete tökéletes lesz bennünk” (1 Jn 4, 11-12). Szent János evangélista végkövetkeztetése elmélyíti, amit már az Írástudó oly jól mondott, és ki is egészíti. Az Apostol rámutat a szeretetparancs horderejére és az istenszeretet meg a felebarát iránti szeretet gyógyító, életadó kapcsolatára. Kiemelve, hogy az első csak akkor őszinte és tökéletes, ha a második kíséri minden alakoskodás és képmutatás nélkül.
Az orvostudomány bizonyítja, hogy az ember egészségével mennyire összefügg a lelki kiegyensúlyozottság: Istennel és az embertársainkkal való jó kapcsolat. A betegségek mögött a legtöbbször lelki bajok húzódnak meg: bűn, gyűlölködés, harag, megbocsátani nem akarás, rosszindulat, szeretetlenség.
Egyik apáca, ma is élő kedves nővér ismerősöm mesélte mintegy 15 éve, hogy súlyos daganatos, rákos beteg volt. Az orvosok mindent megtettek a gyógyulásáért, mindenféle kezelésnek alávetették, de a gyógyulás nem igazán akart bekövetkezni. Lelki vezetője tanácsára nagyító alá vette az emberekkel való kapcsolatát és rájött, hogy bizony van néhány személy, akik korábban súlyosan megbántották őt és ezeket az ügyeket, sebeket nem kezelte, megpróbálta szőnyeg alá seperni. Úgy tett mintha nem léteznének, s emiatt nem is tudott kiengesztelődni velük, nem kereste a megbocsátás lehetőségét, bár ő volt a sértett fél. Miután rádöbbent erre, elkezdte kitisztítani ezeket az elgennyesedett sebeket a megbocsátás fürdőjében. Egyeseket telefonon hívott fel, másoknak levelet irt, illetve volt, akivel személyesen beszélgetett el, és biztosította őket szívbéli, őszinte megbocsátásáról. Miután képes volt ezt megtenni, betegsége megfordult és fizikai egészségét is lassan visszanyerte, felépült: ma is él és becsülettel teljesíti szerzetesi hivatását.
Viszont a szeretet parancs második részét, az embertárs szeretetét, csak akkor tudjuk megvalósítani, pontosabban megélni, ha Krisztust befogadjuk az életünkbe, akár a szentségek, különösen az Oltáriszentség vétele, akár az imádságaink által. Amilyen mértékben befogadjuk Krisztust, amennyire engedjük Neki, hogy magához öleljen minket, annyira adhatjuk Őt másoknak is. A másik embert szeretni annyit jelent, mint Krisztust adni neki. De nem adhatjuk azt, amivel mi magunk sem rendelkezünk. Minél jobban szeretjük Istent, s befogadjuk Őt ebben a szeretetben, lehetővé téve számára, hogy élhessen és működhessen bennünk, annál inkább leszünk képesek szeretni másokat.
Kt. Aki így érti és éli a szeretet parancsát, Jézus szavaival élve, az „nincs messze az Isten országától” (Mk 12, 34). Isten országa a szeretet országa. Ha igaz szeretet él az emberek szívében, vagyis senkit és semmit nem helyeznek Isten elé és embertársaikban is Istent szeretik, megvalósul bennük az Isten országa, Isten jelenléte az életükben.

Római Riportok - 2021. október 24.

„Mit akarsz, mit tegyek veled?”- Évközi 30. vasárnap

Evangéliumi szakasz: Mk 10, 46 – 52

Kötéltáncos a Niagara-vízesés felett

„Mit akarsz, mit tegyek veled?” – kérdezi Jézus a vak koldustól. A sötétségben élő Bartimeus válasza: „Mester, hogy lássak”. Jézus meggyógyítja őt, de figyelemre méltó, hogy nem a testi látás vissza nyerését említi, hanem a hitét: „Menj, a hited megmentett téged.”

Ahogy az ember a jerikói vak történetét olvassa, elgondolkodik: ugyan mi különbség van Bartimeus és miköztünk? Olykor nem ülünk-e mi is, a kis és nagy történések országútja mentén, életünk rongyos batyuján, s nyeldessük mások lába porát, hallgatjuk tülekedésük zaját, egy kis szeretetet, egy kis megértést, egy kis örömet, egy jó szót koldulva?

Valóban, mi különbség van közte és köztünk?

Az egyik lényeges különbség az, hogy Bartimeus tudta, hogy vak és koldus. Vajon mi tudatában vagyunk annak, hogy olykor mi is vakok vagyunk, ha nem is fizikailag, de lelkileg, szellemileg?

Egy másik különbség, ami az előbbihez kapcsolódik: Bartimeus nemcsak tudta, hogy vak és koldus, de szabadulni szeretett volna vakságától és kolduságától, régi életétől. S mert szabadulni szeretett volna, ezért túlfigyelt percnyi életén. Figyelt, mert a jövő-menőktől már hallott Róla, a Szabadítóról. Aki halottakat támaszt föl, betegeket gyógyít meg, és a vakoknak visszaadja szemük világát.

Élete minden szomjúságával vágyott arra, hogy találkozzék Jézussal. De nem azért, hogy alamizsnát kérjen tőle. Neki most nem alamizsna kell, hanem világosság. Új életet szeretne. Olyan életet, ami nem koldus élet. Anyagilag nem jobb élet kell neki, hanem más élet. Ezért kezd kiáltozni, amikor tudomására jut, hogy Jézus közeledik feléje: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”

Milyen jó volna, ha mi magunk is rádöbbennénk a bűnös és a kegyelmi, a langyos és az elkötelezett, a kényelmes és az áldozat vállalásra kész, a megszokásból gyakorolt és az öntudatos keresztény élet közötti különbségre. Ha egyszer egészen elhinnénk, hogy nem az a bajunk, hogy kevés az élet alamizsnája, amit kapunk: kevés a szeretet, a megértés, az öröm, mert ha többet kapnánk, akkor sem változna meg jelentősen az életünk. Tehát nem többre, hanem MÁS-ra van szükségünk. Kikerülni a vakság rabságából a szabadságra, a világosságra. Ez jelentene igazi változást az életünkben. Ahol a kevés kenyér is elég lenne. Ahol még a földön is lehet jól aludni, mert más! Nem több, hanem egészen - más.

Egy harmadik különbség Bartimeus és köztünk az ő hite. Testi látását elvesztette, de ennek ellenére hite segítségével lélekben jól lát, és felismeri Jézusban a Messiást „Dávid Fiát”.

Ennek következtében hitte, hogy lehetséges a vakságból való szabadulás. Hitte, hogy ha a Messiás, a Megváltó akarja: megkönyörülhet rajta. Hitte, hogy ki lehet szabadulni a vakságból. A régi életből. Hitte, hogy van Valaki, aki megszabadíthatja őt és az, Dávid Fia, Jézus.

Nem látta a fizikai világot, de annál függetlenebb, bátrabb lett. Hitét a nagy tömeg előtt is meg merte vallani. „Többen is rászóltak, hogy hallgasson”. Lepisszegik: a „koldus” maradjon koldus. De ő, a vízbe fúlók módjára annál hangosabban kiáltotta: „Jézus, Dávid Fia könyörülj rajtam!”

Bartimeus döntött és mindent „kockára tett”. Mindenkivel szembefordult. Szembefordult saját sorsával is. Vállalta a kockázatot, hogy holnap semmit se fognak dobni a tányérkájába, hogy ott fordul fel elhagyatva az árokszélén. S mégis mindennek és mindenkinek hátat fordított, amikor Jézus felé fordult – és még jobban kiáltozott, mert minden idegszálával érzi, hogy ez az egyetlen alkalom, ami az utolsó is lehet. És Jézus megáll. Istennek egyszülött Fia megáll a jerikói úton, éppen úgy, mint a példabeszédben az irgalmas szamaritánus – megáll, hogy segítsen. Mert Ő nemcsak beszél, hanem cselekszik is.

Mert Jézus nem olyan, mint mi, akiknek a szája tele van az ember megbecsüléséről szóló szép szavakkal, de azonnal töméntelen dolgunk akad, ha meg kellene állnunk, egy másik emberért, akinek ránk van szüksége. Ezért nehezen tudjuk elképzelni, hogy Jézus törődik velünk, mert azt hisszük, olyan, mint mi, s eszünkbe se jut, hogy nekünk kellene olyannak lenni, mint Ő, Aki nem sok szót ejtett az úgynevezett emberi méltóságról és értékről, de halálra adta magát az emberért.

Jézus megállt és ezt mondta: „Hívjátok ide!” - emberek által hívja. Azok által, akik pár perccel ezelőtt még lepisszegték. És most mégis hívják. Miért? Mert az emberek csak addig hagynak magunkra, míg eredménytelen az életünk. Ha látják, hogy mindennek ellenére is eredményes – új arccal fogadnak. Assisi Szent Ferenc atyánkat is megtérése után egy ideig mindenki bolondnak tartotta. És mindenki elfordult tőle. De amikor látták, hogy az Isten meghallgatta – újra felé fordultak, egyre többen követték, majd szentként tisztelték.

„Az eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz”. Mivel ruhája akadályozta a Jézushoz jutásban, inkább megvált tőle –ahogyan a tengeren viharba került hajóból a matrózok vízbe hajigálják a biztonságos hajózás akadályait.

A mi életünk akadályai, amelyek nehezítik Jézus-követésünket: legtöbbször nem a köpeny, hanem esetleg az anyagiasság, vagy az önző, beképzelt énünk, kényelemszeretetünk, közömbösségünk. Esetleg egy-egy személy: rossz tanácsot adó barát, ivó cimbora, Isten áldása nélküli párkapcsolat. De lehet világnézet, az internet negatív hatása is… Bartimeus titka. Nem törődik senkivel és semmivel, csak Jézussal, mert hiszi, hogy az, Aki hívja, meggyógyíthatja vak és koldus életét.

Ha Jézusra nézünk, ha hiszünk benne, mint Bartimeus, lehetetlen, hogy meg ne induljunk mi is, hiszen Jézust látni és őt követni egy és ugyanaz. Ha Rá nézünk, a lehetetlen is lehetségessé válik. Még a háborgó tenger is úttá válik, mint Péter apostol lába alatt, míg Rá nézett a Mesterre!

Mikor Bartimeus odament Jézushoz, Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy lássak!”

A rövid, de lényeges párbeszéd Jézus részéről a mindenhatóságot, Bartimeus részéről pedig a hitet és bizalmat fejezi ki.

E két erő találkozásából csoda születik: „nyomba visszakapta látását”(Mk 10,52). Igen, akinek hatalma van, az ma is ilyen röviden kérdezi azt, aki hisz benne: - Mit kívánsz, mit tegyek veled? Bartimeus pontosan meg tudta mondani, mi kell neki: „hogy lássak”. Sőt az eredeti szöveg szerint, „hogy föltekinthessek”.

Jézus minket is kérdez, nem volna jó válaszolni? Reménykedő hittel: - Mester, hogy végre megszabaduljak a békétlenségtől, a lelki nyugtalanságtól, a félelmeimtől. - Mester, gyógyítsd meg önző énemet. – Mester add, hogy meg tudjak bocsátani, és ne gyűlöljek, ne kívánjam a másét szüntelen. - Mester, csitítsd le a véremet, szenvedélyeimet, hogy ne rúgjam fel a családi békét, a házastársi hűséget. - Mester, hogy lássak.

A föltett kérdés kapcsán ne kezdjünk magyarázkodni, ne keressünk kifogásokat: hogy a férjemmel van a baj... a feleségem nem ért meg... a gyermekem nem engedelmeskedik, a főnököm elégedetlen, kibírhatatlan... Jézus minket kérdezett... Ne kínlódjunk hosszú, szép mondatokkal, a lényegre törekedjünk. Azt az egyet mondjuk, ami nyomorult életünk beteg közepét jelenti. Amiből minden baj kiindul, ahonnan minden fájás kisugárzik, azt az egyet, mint az orvosnál, odamutatva: itt fáj, doktor úr.

Életünk beteg közepét tartsuk oda. Ne szépítgessük a hibáinkat, ne mások vétkeit emlegessük, hanem merjük kimondani, hogy olykor a vérünkkel, a beteges, önző énünkkel, vélt hatalmunk féltésével és ebből fakadó félelmeinkkel van baj. Mester a fölösleges aggodalmaimmal, a hazugságaimmal, a nagyravágyásommal, beképzeltségemmel, a kényelem szeretetemmel van baj. És kérjük, amit Bartimeus kért: Mester, hogy lássak. Mert valóban erre van először szükségünk, hogy helyesen, hogy jól lássunk.

Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított téged”. Az pedig nyomban visszanyerte látását...

Aki egyszer belenézett Jézus szemébe – az akkor is folytatni tudná az elbeszélést, ha sohasem olvasta volna Bartimeus történetét: „- és követte Őt az úton”. Megindult a Krisztus-követés kockázatos útján. A golgota, a kereszt felé vezető úton követi Jézust, ami az örök-életbe torkollik.

Ami ezen az úton történik majd vele, velünk, az lesz új, hívő életünk története: Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi munkáját, szolgálatát.

Lehet, mikor bele nézünk Jézus szemébe, észre kell vennünk, hogy az a szelíd szempár lassan túlnéz rajtunk, s ha követjük tekintetét, összeszorul a szívünk, mert megnyitott szemmel talán meglátjuk, hogy magányos és szomorú. Meglátjuk, hogy száz sebből vérzik…

És talán észreveszi a férj, hogy tárggyá, ingyen cseléddé lett mellette az, akinek egyszer csillagokat hozott volna le az égről. Vagy meglátja a feleség, hogy pénzkereső géppé, idegronccsá formálta a férjét…

Mikor belenézünk Jézus szemébe és követjük tekintetét – meglátjuk a szüleinket és észrevesszük, hogy megöregedtek, megfáradtak, elkoptak és nagyon is rászorulnak a segítségünkre. Lehet, hogy meglátjuk a gyermekeinket s elszorul a szívünk, mert rádöbbenünk, hogy nem is ismerjük őket, nem tudjuk mi lakik bennük, illetve, hogy meglett férfiként, nőként is úgy viszonyulunk hozzájuk, mintha ma is kisgyerekek lennének.

Lehet, sőt biztos, hogy észrevesszük megnyílt szemünkkel a „szükséget szenvedő embert” a környezetünkben és nem tudjuk többé nézni, hogy rongyos és éhes. Egyszóval Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi gyógyításait. Ha Krisztust követjük, szolgálni fogunk - ahogy Ő egész életén át szolgált.

A mai evangéliumi szakasz befejező mondata: „Menj, a hited megmentett téged. Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton”(Mk 10,52).

A külső világosságnak a belső világosság felel meg, és Bartimeus az Úr követője lesz. Amint ő, úgy a keresztény is Krisztustól kapja a világosságot. A hit megnyitja a keresztény szemét, megismerteti vele Istent és az emberré lett Fiút. De vajon olyan eleven-e benne ez a hit, hogy azonnal komolyan elkötelezi magát Isten szolgálatában, Krisztus követésében? 

A Niagarai vízesés kötéltáncosa megkérdezte a turistáktól: „Hiszik-e, hogy át tudok menni?” – Általános kétkedés. Erre átsétált. Második kérdése: „Hiszik-e hogy egy talicskát is át tudok tolni?” – Néhány kéz a magasba emelkedett. Áttolta, majd visszahozta. Végül: „Aki hiszi, hogy egy embert is át tudok tolni, tegye fel a kezét”. Mindenki feltartotta. „Tessék beülni!” Néma csönd.

Valahogy így vagyunk mi is Krisztussal. Hiszünk benne (?), de nem vesszük komolyan tanítását, nem követjük, nem mozdulunk, vagy mégis? …

Fülöp testvér örökfogadalma- szentmise. Élő közvetítés 10,30-tól. Októbe...

Egy boldog ember élete - Carlo Acutis (teljes film)

Szent szív /Teljes film/

Csak adni, csak lenni másokért! – Évközi 29. vasárnap

Szentírási rész: Mk 10, 35-45

A múlt vasárnapi evangéliumban hallottuk Péter mondatát: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.” (Mk 10,28) Szent Máté szerint még azt is hozzá tette: „Mi lesz a mi jutalmunk?” (Mt 19,27) A mai vasárnapon pedig Zebedeus fiai mennek Jézushoz, hogy kérjenek tőle valamit: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a balodon üljön a te dicsőségedben.” (Mk 10,35-45)
Az evangéliumi szakasz szerint az Úr Jézus újra és nagy türelemmel próbálja jobb belátásra bírni tanítványait, a világias gondolkodásmód helyett Isten gondolkodásmódjára próbálja tanítani őket. Erre a testvérpár Jakab és János; ad neki alkalmat, ők az elsők között voltak, akikkel Jézus találkozott, és akiket követésére hívott. Már jó hosszú utat megtettek vele, és a tizenkét apostol körébe tartoztak. Ezért, miközben úton vannak Jeruzsálem felé, és a tanítványok lázasan várják, hogy Jézus, a húsvét ünnepekor végre felállítja Isten országát, amit ők világi uralomként képzeltek el, a két testvér felbátorodik, a Mester közelébe mennek, és a következő kéréssel fordulnak hozzá: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben” (Mk 10,37).
Megy a helyezkedés, a versengés az apostolok között, hogy ki a nagyobb közülük. A többiek megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Miért? Nem a magatartásuk miatt, hanem mert nekik volt bátorságuk, vagy nekik jutott először eszükbe, hogy kérjék Jézustól azt a kegyet, hogy ők legyenek a főemberek, a „főminiszterek” Jézus eljövendő országában.
Mondhatnánk, milyen emberi, földhözragadt gondolkodás ez, de sokszor mi is ilyenek vagyunk. Szeretnénk sikeresek lenni, learatni az emberek, a többiek elismerését, hogy lássák: „Nem vagyok akárki! Nekem hatalmam van mások fölött! Fontos ember vagyok! Nagy áldozatokat hozok másokért, a család tagjaiért.” – Ilyen és ehhez hasonló gondolataink gyakran vannak, vagy legalábbis a viselkedésünk sokszor ilyen, de nem csak a nagyobb közösségben, hanem olykor a családban is.
Jézus tudja, hogy Jakab és János nagyon lelkesedik érte és az ország ügyéért, de azt is tudja, hogy várakozásukat és buzgóságukat beszennyezte a világ szelleme. Ezért így válaszol: „Nem tudjátok, mit kértek” (Mk 10,38). Míg ők „dicsőséges trónusokról” beszélnek, melyeken ülhetnek majd Krisztus Király mellett, ő mások szolgálatáról, a kiivásra váró „kehelyről”, elfogadásra váró „keresztségről”, vagyis kínszenvedéséről és kereszt haláláról beszél.
Jakab és János, még mindig a remélt kiváltságról álmodozva tüstént kijelentik: igen, „meg tudjuk tenni!” De valójában ekkor sem tudják, miről beszélnek. Jézus megjövendöli, hogy a kelyhét kiisszák és keresztségét megkapják majd, vagyis ők is, a többi apostolhoz hasonlóan részesülnek az ő keresztjében, amikor elérkezik a tanúságtétel, a vértanúság órája.
Azt viszont – fejezi be Jézus, – „hogy a jobb és bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el; az a hely azokat illeti, akiknek készült” (Mk 10,40). Ezzel mintegy azt mondja: most kövessetek, és tanuljátok meg az áldozatos, a „veszteséges”, a másokat szolgáló szeretet útját, a jutalomról pedig majd a mennyei Atya gondoskodik. A szeretet útja mindig „veszteséggel jár”, mert szeretni azt jelenti, hogy magunk mögött hagyjuk kényelem szeretetünket, önzésünket, magunk körül forgásunkat, hogy másokat szolgáljunk.
Jézus aztán észreveszi, hogy a többi tíz apostol megharagszik Jakabra és Jánosra, s ezzel elárulják, hogy ugyanaz a világias gondolkodásmód vezérli őket. Ez pedig alkalmat nyújt Jézusnak arra, hogy tanítást adjon nekik, mely minden kor keresztényére, így ránk is érvényes. Azt mondja: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De közöttetek ez ne így legyen. Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,42–44). Ez a keresztény ember életszabálya. A Mester üzenete világos: míg a föld nagyjai „trónokat” építenek, hogy uralkodhassanak, Isten egy kényelmetlen trónust választ, a keresztet, melyről életét odaadva fog uralkodni: „Az Emberfia – mondja Jézus – nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45).
Isten országának alaptörvénye a szolgálat törvénye. Manapság milyen szavak társulnak a szolgálathoz? – Szolgalelkűség, kiszolgáltatottság, mások kiszolgálása, szolgáltatás… – nem túl vonzó. A világ így gondolkodik rólunk: „Az egyház adjon jó »bolondokat«, szolgáljon, engedje magát kihasználni, humán szolgáltatásaival álljon rendelkezésre, és egyébként hagyjon békén bennünket. Ne akarja megszabni, hogy mit igen és mit nem.”
Ha a szolgálatról gondolkodunk, mélyebbre kell ásnunk! Az élet értelme, méltósága, szépsége az, hogy el lehet ajándékozni, önként, szabadon, szeretetből. Azokat szentelik pappá, szerzetesként azok tesznek örök fogadalmat, akik életüket Istennek szentelték. Azok lesznek hiteles életű, szent házasok, családapák, családanyák, akik elkötelezték magukat a másik boldogsága, életfogytig tartó boldoggá tétele mellett.
Ne feledjük, a szolgálat, a másokért odaadott élet nem szép szavakból áll, hanem szenvedéssel, áldozattal jár. Olyan szép a magyar nyelv, amikor azt mondjuk: „törődöm” valakivel. Ez azt jelenti, hogy a másikért össze kell törődnöm, vagyis egyéni elképzeléseimet össze kell törnöm. Természetesen, ha ezt nem érdekből, számítgatásból teszem, ha nem várok érte semmit cserében, ha komolyan gondolom, és jó szívvel teszem, akkor nem is fogom fölhánytorgatni, hogy mennyit és mit tettem érted, értük.
A keresztény ember, ha őszintén Krisztust követi, semmilyen életállapotban nem spórolhatja ki a teljes odaadottságot. A krisztusi léthez pedig hozzátartozik, hogy megtöretik, mint a kenyér, mint az Eucharisztia.
A szent atya, Ferenc pápa azt mondja, hogy a szolgálat útja a leghatékonyabb ellenszer az első helyek keresésének betegségére; ez az orvosság a törtetők számára, akik könyökölnek az első helyekért. Ez a betegség az emberi élet sok területét megfertőzi, és nem kerüli el a keresztényeket, Isten népét, az egyházi hierarchiát sem. Ezért Krisztus tanítványaiként ezt az evangéliumot felhívásként fogadjuk a megtérésre, arra, hogy bátran és nagylelkűen tegyünk tanúságot egy olyan Egyházról, amely lehajol az utolsók lábához, hogy szeretettel és minden nagyzolás nélkül szolgálja őket!
„Jó lenne újra felfedezni a szolgálat ízét, mert ez vezet el bennünket a Jézussal való közösségre, mely szorosabb kapcsolat az első helyek jutalmánál.” (†Hollai Antal atya) Isten országában nem a főhelyek számítanak, nem a közvetlen közelség, hanem a közösség! Ezt pedig csak a mindennapi hűséges szolgálatunk révén építhetjük ki, érhetjük el.
Szűz Mária, aki teljesen és alázatosan elfogadta Isten akaratát, segítsen bennünket, hogy örömmel tudjuk követni Jézust a szolgálat útján, a mennybe vezető királyi úton!

Befejezésül szeretném idézni egy erdei forrás feliratát:

„Aki csak jön, iszik vizemből,
Nem köszöni meg, de felüdül.
Ingyen csobogok, másokért fáradok,
És mindig egyformán vidám vagyok!
Oly egyszerű így az élet, oly szép,
Csak adni, csak lenni másokért!”

Délelőtt - Megszólított az Isten, megyek utána - Gergácz K. Szabolcs - 2...