Jézus összekötötte az emberszeretetet az Isten iránti szeretettel – Évközi 31. vasárnap

Szentírási rész: Mk 12,28b-34

Ferences templom - Esztelnek

A mai szentmise olvasmányai az Ó- és Újszövetségi Szentírás összefüggését, egymás kiegészítését, folytonosságát mutatják be, ugyanakkor rámutatnak az utóbbi újdonságára. A Másodtörvénykönyvből a szeretetparancs első meghirdetését olvastuk: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6, 4-5).
Ugyanez a szöveg tér vissza a mai evangéliumi szakaszban (Mk 12,28-34), mégpedig mint Jézus válasza annak az írástudónak, aki „az első parancs” felől kérdezi őt (28). A szöveget jól ismerték a zsidók, naponta kétszer, reggel és este elimádkozták. Az első kifejezés - "Halld" - az ima ettől kapta nevét - az Úr törvényéről való elmélkedésre és gyakorlati megvalósítása ellenőrzésére szóló felhívás volt.
Imádkozni valóban nem csupán azt jelenti, hogy segítségül hívjuk Istent, és kegyelmeit kérjük, hanem mindenekelőtt azt, hogy meghallgatjuk: befogadjuk szavát, elmélkedünk róla és engedelmeskedünk neki, azaz tettekre váltjuk. Jézus is hangsúlyozta az imának ezt a teljes és életadó felfogását. Szent Máté evangéliumában mondja: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21).
Az ősi törvényhez azonban Jézus egy új vonást ad. Mindenekelőtt kiemeli a másodlagos előírások összefüggéséből. és határozottan minden más parancs fölé emeli, majd összefüggésbe hozza, sőt összekapcsolja a testvéri szeretet parancsával és kijelenti, hogy: „Ezeknél nincs nagyobb parancs”(Mk 12, 31).
Az őt kérdező írástudó helybenhagyja, s bölcsen összefoglalva ezt mondja: „Őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy bármilyen más áldozatnál” (33).
Szavaiban a próféták hangja szólal meg, akik ismételten elítélték a szeretet nélküli, üres istentiszteletet. Isten előtt imával és áldozattal kell hódolni, de ezek csak akkor kedvesek előtte, ha olyan szívből szállnak föl, amely őszintén szereti őt és vele együtt az embertársat.
Isten a szeretet; s az egész teremtés az Ő szeretetének a gyümölcse. A szeretetből teremtett ember az isteni szeretetből él, ez a szeretet tartja a létben és halmozza el javaival. Mivel az ember életének forrása a szeretet, az ember nem tud nem szeretni, számára a szeretet alapvető követelmény és természetétől elszakíthatatlan kötelesség.
Mindenekelőtt az őt teremtő Szeretetet kell szeretni, az áldott Istent; és mivel mindent Őtőle kapott, logikus, hogy ne csak egy-egy sóhajjal szeresse, hanem "teljes szívével és teljes elméjével és teljes erejével". Továbbá, mivel Isten saját képére teremtette őt, Isten pedig szeret minden teremtményt, az embernek ki kell terjesztenie szeretetét minden hozzá hasonló teremtményre. Jézus valóban összekötötte az emberszeretetet az Isten iránti szeretettel, s ezt a szeretetet megszabadította minden megszorítástól.
Azt tanította, hogy a felebarát nemcsak a házastárs, a rokon, a barát, a szomszéd, a honfitárs, hanem az ellenség, az idegen, az ismeretlen is, vagyis minden ember. Mindezt szavaival és még inkább példájával mutatta be, hiszen életét adta minden emberért, mégpedig amikor azok még ellenségei voltak (Róm 5, 8). „Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást... Ha szeretjük egymást, bennünk marad Isten és szeretete tökéletes lesz bennünk” (1 Jn 4, 11-12). Szent János evangélista végkövetkeztetése elmélyíti, amit már az Írástudó oly jól mondott, és ki is egészíti. Az Apostol rámutat a szeretetparancs horderejére és az istenszeretet meg a felebarát iránti szeretet gyógyító, életadó kapcsolatára. Kiemelve, hogy az első csak akkor őszinte és tökéletes, ha a második kíséri minden alakoskodás és képmutatás nélkül.
Az orvostudomány bizonyítja, hogy az ember egészségével mennyire összefügg a lelki kiegyensúlyozottság: Istennel és az embertársainkkal való jó kapcsolat. A betegségek mögött a legtöbbször lelki bajok húzódnak meg: bűn, gyűlölködés, harag, megbocsátani nem akarás, rosszindulat, szeretetlenség.
Egyik apáca, ma is élő kedves nővér ismerősöm mesélte mintegy 15 éve, hogy súlyos daganatos, rákos beteg volt. Az orvosok mindent megtettek a gyógyulásáért, mindenféle kezelésnek alávetették, de a gyógyulás nem igazán akart bekövetkezni. Lelki vezetője tanácsára nagyító alá vette az emberekkel való kapcsolatát és rájött, hogy bizony van néhány személy, akik korábban súlyosan megbántották őt és ezeket az ügyeket, sebeket nem kezelte, megpróbálta szőnyeg alá seperni. Úgy tett mintha nem léteznének, s emiatt nem is tudott kiengesztelődni velük, nem kereste a megbocsátás lehetőségét, bár ő volt a sértett fél. Miután rádöbbent erre, elkezdte kitisztítani ezeket az elgennyesedett sebeket a megbocsátás fürdőjében. Egyeseket telefonon hívott fel, másoknak levelet irt, illetve volt, akivel személyesen beszélgetett el, és biztosította őket szívbéli, őszinte megbocsátásáról. Miután képes volt ezt megtenni, betegsége megfordult és fizikai egészségét is lassan visszanyerte, felépült: ma is él és becsülettel teljesíti szerzetesi hivatását.
Viszont a szeretet parancs második részét, az embertárs szeretetét, csak akkor tudjuk megvalósítani, pontosabban megélni, ha Krisztust befogadjuk az életünkbe, akár a szentségek, különösen az Oltáriszentség vétele, akár az imádságaink által. Amilyen mértékben befogadjuk Krisztust, amennyire engedjük Neki, hogy magához öleljen minket, annyira adhatjuk Őt másoknak is. A másik embert szeretni annyit jelent, mint Krisztust adni neki. De nem adhatjuk azt, amivel mi magunk sem rendelkezünk. Minél jobban szeretjük Istent, s befogadjuk Őt ebben a szeretetben, lehetővé téve számára, hogy élhessen és működhessen bennünk, annál inkább leszünk képesek szeretni másokat.
Kt. Aki így érti és éli a szeretet parancsát, Jézus szavaival élve, az „nincs messze az Isten országától” (Mk 12, 34). Isten országa a szeretet országa. Ha igaz szeretet él az emberek szívében, vagyis senkit és semmit nem helyeznek Isten elé és embertársaikban is Istent szeretik, megvalósul bennük az Isten országa, Isten jelenléte az életükben.