Szentírási rész: Mk 10, 35-45
A múlt vasárnapi evangéliumban hallottuk Péter mondatát: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.” (Mk 10,28) Szent Máté szerint még azt is hozzá tette: „Mi lesz a mi jutalmunk?” (Mt 19,27) A mai vasárnapon pedig Zebedeus fiai mennek Jézushoz, hogy kérjenek tőle valamit: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a balodon üljön a te dicsőségedben.” (Mk 10,35-45)
Az evangéliumi szakasz szerint az Úr Jézus újra és nagy türelemmel próbálja jobb belátásra bírni tanítványait, a világias gondolkodásmód helyett Isten gondolkodásmódjára próbálja tanítani őket. Erre a testvérpár Jakab és János; ad neki alkalmat, ők az elsők között voltak, akikkel Jézus találkozott, és akiket követésére hívott. Már jó hosszú utat megtettek vele, és a tizenkét apostol körébe tartoztak. Ezért, miközben úton vannak Jeruzsálem felé, és a tanítványok lázasan várják, hogy Jézus, a húsvét ünnepekor végre felállítja Isten országát, amit ők világi uralomként képzeltek el, a két testvér felbátorodik, a Mester közelébe mennek, és a következő kéréssel fordulnak hozzá: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben” (Mk 10,37).
Megy a helyezkedés, a versengés az apostolok között, hogy ki a nagyobb közülük. A többiek megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Miért? Nem a magatartásuk miatt, hanem mert nekik volt bátorságuk, vagy nekik jutott először eszükbe, hogy kérjék Jézustól azt a kegyet, hogy ők legyenek a főemberek, a „főminiszterek” Jézus eljövendő országában.
Mondhatnánk, milyen emberi, földhözragadt gondolkodás ez, de sokszor mi is ilyenek vagyunk. Szeretnénk sikeresek lenni, learatni az emberek, a többiek elismerését, hogy lássák: „Nem vagyok akárki! Nekem hatalmam van mások fölött! Fontos ember vagyok! Nagy áldozatokat hozok másokért, a család tagjaiért.” – Ilyen és ehhez hasonló gondolataink gyakran vannak, vagy legalábbis a viselkedésünk sokszor ilyen, de nem csak a nagyobb közösségben, hanem olykor a családban is.
Jézus tudja, hogy Jakab és János nagyon lelkesedik érte és az ország ügyéért, de azt is tudja, hogy várakozásukat és buzgóságukat beszennyezte a világ szelleme. Ezért így válaszol: „Nem tudjátok, mit kértek” (Mk 10,38). Míg ők „dicsőséges trónusokról” beszélnek, melyeken ülhetnek majd Krisztus Király mellett, ő mások szolgálatáról, a kiivásra váró „kehelyről”, elfogadásra váró „keresztségről”, vagyis kínszenvedéséről és kereszt haláláról beszél.
Jakab és János, még mindig a remélt kiváltságról álmodozva tüstént kijelentik: igen, „meg tudjuk tenni!” De valójában ekkor sem tudják, miről beszélnek. Jézus megjövendöli, hogy a kelyhét kiisszák és keresztségét megkapják majd, vagyis ők is, a többi apostolhoz hasonlóan részesülnek az ő keresztjében, amikor elérkezik a tanúságtétel, a vértanúság órája.
Azt viszont – fejezi be Jézus, – „hogy a jobb és bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el; az a hely azokat illeti, akiknek készült” (Mk 10,40). Ezzel mintegy azt mondja: most kövessetek, és tanuljátok meg az áldozatos, a „veszteséges”, a másokat szolgáló szeretet útját, a jutalomról pedig majd a mennyei Atya gondoskodik. A szeretet útja mindig „veszteséggel jár”, mert szeretni azt jelenti, hogy magunk mögött hagyjuk kényelem szeretetünket, önzésünket, magunk körül forgásunkat, hogy másokat szolgáljunk.
Jézus aztán észreveszi, hogy a többi tíz apostol megharagszik Jakabra és Jánosra, s ezzel elárulják, hogy ugyanaz a világias gondolkodásmód vezérli őket. Ez pedig alkalmat nyújt Jézusnak arra, hogy tanítást adjon nekik, mely minden kor keresztényére, így ránk is érvényes. Azt mondja: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De közöttetek ez ne így legyen. Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,42–44). Ez a keresztény ember életszabálya. A Mester üzenete világos: míg a föld nagyjai „trónokat” építenek, hogy uralkodhassanak, Isten egy kényelmetlen trónust választ, a keresztet, melyről életét odaadva fog uralkodni: „Az Emberfia – mondja Jézus – nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45).
Isten országának alaptörvénye a szolgálat törvénye. Manapság milyen szavak társulnak a szolgálathoz? – Szolgalelkűség, kiszolgáltatottság, mások kiszolgálása, szolgáltatás… – nem túl vonzó. A világ így gondolkodik rólunk: „Az egyház adjon jó »bolondokat«, szolgáljon, engedje magát kihasználni, humán szolgáltatásaival álljon rendelkezésre, és egyébként hagyjon békén bennünket. Ne akarja megszabni, hogy mit igen és mit nem.”
Ha a szolgálatról gondolkodunk, mélyebbre kell ásnunk! Az élet értelme, méltósága, szépsége az, hogy el lehet ajándékozni, önként, szabadon, szeretetből. Azokat szentelik pappá, szerzetesként azok tesznek örök fogadalmat, akik életüket Istennek szentelték. Azok lesznek hiteles életű, szent házasok, családapák, családanyák, akik elkötelezték magukat a másik boldogsága, életfogytig tartó boldoggá tétele mellett.
Ne feledjük, a szolgálat, a másokért odaadott élet nem szép szavakból áll, hanem szenvedéssel, áldozattal jár. Olyan szép a magyar nyelv, amikor azt mondjuk: „törődöm” valakivel. Ez azt jelenti, hogy a másikért össze kell törődnöm, vagyis egyéni elképzeléseimet össze kell törnöm. Természetesen, ha ezt nem érdekből, számítgatásból teszem, ha nem várok érte semmit cserében, ha komolyan gondolom, és jó szívvel teszem, akkor nem is fogom fölhánytorgatni, hogy mennyit és mit tettem érted, értük.
A keresztény ember, ha őszintén Krisztust követi, semmilyen életállapotban nem spórolhatja ki a teljes odaadottságot. A krisztusi léthez pedig hozzátartozik, hogy megtöretik, mint a kenyér, mint az Eucharisztia.
A szent atya, Ferenc pápa azt mondja, hogy a szolgálat útja a leghatékonyabb ellenszer az első helyek keresésének betegségére; ez az orvosság a törtetők számára, akik könyökölnek az első helyekért. Ez a betegség az emberi élet sok területét megfertőzi, és nem kerüli el a keresztényeket, Isten népét, az egyházi hierarchiát sem. Ezért Krisztus tanítványaiként ezt az evangéliumot felhívásként fogadjuk a megtérésre, arra, hogy bátran és nagylelkűen tegyünk tanúságot egy olyan Egyházról, amely lehajol az utolsók lábához, hogy szeretettel és minden nagyzolás nélkül szolgálja őket!
„Jó lenne újra felfedezni a szolgálat ízét, mert ez vezet el bennünket a Jézussal való közösségre, mely szorosabb kapcsolat az első helyek jutalmánál.” (†Hollai Antal atya) Isten országában nem a főhelyek számítanak, nem a közvetlen közelség, hanem a közösség! Ezt pedig csak a mindennapi hűséges szolgálatunk révén építhetjük ki, érhetjük el.
Szűz Mária, aki teljesen és alázatosan elfogadta Isten akaratát, segítsen bennünket, hogy örömmel tudjuk követni Jézust a szolgálat útján, a mennybe vezető királyi úton!
A múlt vasárnapi evangéliumban hallottuk Péter mondatát: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.” (Mk 10,28) Szent Máté szerint még azt is hozzá tette: „Mi lesz a mi jutalmunk?” (Mt 19,27) A mai vasárnapon pedig Zebedeus fiai mennek Jézushoz, hogy kérjenek tőle valamit: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a balodon üljön a te dicsőségedben.” (Mk 10,35-45)
Az evangéliumi szakasz szerint az Úr Jézus újra és nagy türelemmel próbálja jobb belátásra bírni tanítványait, a világias gondolkodásmód helyett Isten gondolkodásmódjára próbálja tanítani őket. Erre a testvérpár Jakab és János; ad neki alkalmat, ők az elsők között voltak, akikkel Jézus találkozott, és akiket követésére hívott. Már jó hosszú utat megtettek vele, és a tizenkét apostol körébe tartoztak. Ezért, miközben úton vannak Jeruzsálem felé, és a tanítványok lázasan várják, hogy Jézus, a húsvét ünnepekor végre felállítja Isten országát, amit ők világi uralomként képzeltek el, a két testvér felbátorodik, a Mester közelébe mennek, és a következő kéréssel fordulnak hozzá: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben” (Mk 10,37).
Megy a helyezkedés, a versengés az apostolok között, hogy ki a nagyobb közülük. A többiek megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Miért? Nem a magatartásuk miatt, hanem mert nekik volt bátorságuk, vagy nekik jutott először eszükbe, hogy kérjék Jézustól azt a kegyet, hogy ők legyenek a főemberek, a „főminiszterek” Jézus eljövendő országában.
Mondhatnánk, milyen emberi, földhözragadt gondolkodás ez, de sokszor mi is ilyenek vagyunk. Szeretnénk sikeresek lenni, learatni az emberek, a többiek elismerését, hogy lássák: „Nem vagyok akárki! Nekem hatalmam van mások fölött! Fontos ember vagyok! Nagy áldozatokat hozok másokért, a család tagjaiért.” – Ilyen és ehhez hasonló gondolataink gyakran vannak, vagy legalábbis a viselkedésünk sokszor ilyen, de nem csak a nagyobb közösségben, hanem olykor a családban is.
Jézus tudja, hogy Jakab és János nagyon lelkesedik érte és az ország ügyéért, de azt is tudja, hogy várakozásukat és buzgóságukat beszennyezte a világ szelleme. Ezért így válaszol: „Nem tudjátok, mit kértek” (Mk 10,38). Míg ők „dicsőséges trónusokról” beszélnek, melyeken ülhetnek majd Krisztus Király mellett, ő mások szolgálatáról, a kiivásra váró „kehelyről”, elfogadásra váró „keresztségről”, vagyis kínszenvedéséről és kereszt haláláról beszél.
Jakab és János, még mindig a remélt kiváltságról álmodozva tüstént kijelentik: igen, „meg tudjuk tenni!” De valójában ekkor sem tudják, miről beszélnek. Jézus megjövendöli, hogy a kelyhét kiisszák és keresztségét megkapják majd, vagyis ők is, a többi apostolhoz hasonlóan részesülnek az ő keresztjében, amikor elérkezik a tanúságtétel, a vértanúság órája.
Azt viszont – fejezi be Jézus, – „hogy a jobb és bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el; az a hely azokat illeti, akiknek készült” (Mk 10,40). Ezzel mintegy azt mondja: most kövessetek, és tanuljátok meg az áldozatos, a „veszteséges”, a másokat szolgáló szeretet útját, a jutalomról pedig majd a mennyei Atya gondoskodik. A szeretet útja mindig „veszteséggel jár”, mert szeretni azt jelenti, hogy magunk mögött hagyjuk kényelem szeretetünket, önzésünket, magunk körül forgásunkat, hogy másokat szolgáljunk.
Jézus aztán észreveszi, hogy a többi tíz apostol megharagszik Jakabra és Jánosra, s ezzel elárulják, hogy ugyanaz a világias gondolkodásmód vezérli őket. Ez pedig alkalmat nyújt Jézusnak arra, hogy tanítást adjon nekik, mely minden kor keresztényére, így ránk is érvényes. Azt mondja: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De közöttetek ez ne így legyen. Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,42–44). Ez a keresztény ember életszabálya. A Mester üzenete világos: míg a föld nagyjai „trónokat” építenek, hogy uralkodhassanak, Isten egy kényelmetlen trónust választ, a keresztet, melyről életét odaadva fog uralkodni: „Az Emberfia – mondja Jézus – nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45).
Isten országának alaptörvénye a szolgálat törvénye. Manapság milyen szavak társulnak a szolgálathoz? – Szolgalelkűség, kiszolgáltatottság, mások kiszolgálása, szolgáltatás… – nem túl vonzó. A világ így gondolkodik rólunk: „Az egyház adjon jó »bolondokat«, szolgáljon, engedje magát kihasználni, humán szolgáltatásaival álljon rendelkezésre, és egyébként hagyjon békén bennünket. Ne akarja megszabni, hogy mit igen és mit nem.”
Ha a szolgálatról gondolkodunk, mélyebbre kell ásnunk! Az élet értelme, méltósága, szépsége az, hogy el lehet ajándékozni, önként, szabadon, szeretetből. Azokat szentelik pappá, szerzetesként azok tesznek örök fogadalmat, akik életüket Istennek szentelték. Azok lesznek hiteles életű, szent házasok, családapák, családanyák, akik elkötelezték magukat a másik boldogsága, életfogytig tartó boldoggá tétele mellett.
Ne feledjük, a szolgálat, a másokért odaadott élet nem szép szavakból áll, hanem szenvedéssel, áldozattal jár. Olyan szép a magyar nyelv, amikor azt mondjuk: „törődöm” valakivel. Ez azt jelenti, hogy a másikért össze kell törődnöm, vagyis egyéni elképzeléseimet össze kell törnöm. Természetesen, ha ezt nem érdekből, számítgatásból teszem, ha nem várok érte semmit cserében, ha komolyan gondolom, és jó szívvel teszem, akkor nem is fogom fölhánytorgatni, hogy mennyit és mit tettem érted, értük.
A keresztény ember, ha őszintén Krisztust követi, semmilyen életállapotban nem spórolhatja ki a teljes odaadottságot. A krisztusi léthez pedig hozzátartozik, hogy megtöretik, mint a kenyér, mint az Eucharisztia.
A szent atya, Ferenc pápa azt mondja, hogy a szolgálat útja a leghatékonyabb ellenszer az első helyek keresésének betegségére; ez az orvosság a törtetők számára, akik könyökölnek az első helyekért. Ez a betegség az emberi élet sok területét megfertőzi, és nem kerüli el a keresztényeket, Isten népét, az egyházi hierarchiát sem. Ezért Krisztus tanítványaiként ezt az evangéliumot felhívásként fogadjuk a megtérésre, arra, hogy bátran és nagylelkűen tegyünk tanúságot egy olyan Egyházról, amely lehajol az utolsók lábához, hogy szeretettel és minden nagyzolás nélkül szolgálja őket!
„Jó lenne újra felfedezni a szolgálat ízét, mert ez vezet el bennünket a Jézussal való közösségre, mely szorosabb kapcsolat az első helyek jutalmánál.” (†Hollai Antal atya) Isten országában nem a főhelyek számítanak, nem a közvetlen közelség, hanem a közösség! Ezt pedig csak a mindennapi hűséges szolgálatunk révén építhetjük ki, érhetjük el.
Szűz Mária, aki teljesen és alázatosan elfogadta Isten akaratát, segítsen bennünket, hogy örömmel tudjuk követni Jézust a szolgálat útján, a mennybe vezető királyi úton!
Befejezésül szeretném idézni egy erdei forrás feliratát:
„Aki csak jön, iszik vizemből,
Nem köszöni meg, de felüdül.
Ingyen csobogok, másokért fáradok,
És mindig egyformán vidám vagyok!
Oly egyszerű így az élet, oly szép,
Csak adni, csak lenni másokért!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése