Martin Buber zsidó filozófus, aki 1965-ben halt meg, 1953-ban a következőket írta: „Az égi fény megfogyatkozása, Isten elhomályosulása jellemzi azt az órát, amelyben élünk. Ha a Nap elhomályosul, ez azt jelenti, hogy valami történt közötte és a szemünk között. Az emberi gőg és a bűn elhomályosította az isteni Napot. Tényként vesszük, hogy az ember teljesen kiüresítette önmagában a természetfölötti világot. Azok az alapelvek és eszmények, amelyek így vagy úgy az emberbe kapcsolódtak, eltűntek. Az ember eltörli még „Isten” nevét is, de Ő továbbra is él, elfelejtve is, „napfogyatkozása” mögött is élő marad, örökkévalósága fényében él, – nekünk pedig a sötétség a lakóhelyünk.”
Az 1953-ban írta szavak nagyon jól tükrözik a mai valóságot is. Valóban az Istenfogyatkozásban élünk, és – azt hiszem – mindannyian elmondhatjuk, tapasztaljuk, hogy az emberi gőg és a bűn elhomályosította a Napot. Az Istennek a Napját.
Persze, a külső csillogás, az megmaradt: óriási fejlődésnek indult az utóbbi 40-50 évben a világ. Elképesztő és előre el nem gondolható dolgok születtek meg az emberi tudomány, az emberi haladás révén. Ugyanakkor valahol mégis nagyon-nagyon szegényes lett, nagyon kiüresedett ez a világ!
Már advent kezdetén fényárba öltöznek a városok és falvak. Csodálatosan megvilágított kirakatokat és utcákat lehet látni főleg városon. Mindez nagyon szép, nagyon mutatós, de vajon mi van mögötte? Vajon mögéje tudjuk-e képzelni, akár saját tapasztalataink segítségével, azt a nagyon kiüresedett csak csillogásában élő világot, amely számára a karácsony is és sok minden más rohanás, bevásárlás lett csupán? Emberi feszültségeknek a gyújtópontjává változtak az ünnepeink, és változott ez az ünnep is.
A katolikus, francia író Gabriel Marcel, írta 1955-ben: „Ha az utolsó két évszázad történelmi szociológiai fejlődését tekintjük, nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ember elveszítette isteni támpontját, nem tekinti magát az Ő teremtményének és képmásának. Elszakította magát az Istentől és ennek következménye az „emberarcú barbárság” az erkölcsi támpontok és normák megingása.” (Piarista Diák 2002. december, 2. oldal)
Hátborzongató, ha belegondolunk, hogy 1955-ben már ezt írta Gabriel Marcel! Folytathatjuk a gondolatot: ha az ember megöli lelkében az Istent, elszakad az Istentől, önmagával hasonlik meg. Gyilkosa lesz önmagának is és az emberiségnek is.
E tények fölvázolásával, nem ünneprontó akarok lenni. Hanem szeretném, ha megéreznénk, ha megértenénk azt, hogy milyen nagyszerű és milyen csodálatos, szíveket megérintő és melegséggel, reménységgel eltöltő ez a mai nap, Szent Karácsony ünnepe! Mert a mai nap azt tanítja nekünk a fölolvasott evangélium által, hogy a születendő gyermek neve Emmanuel lesz, ami annyit jelent, hogy velünk az Isten, vagy Isten – Buber szavaival élve– továbbra is él! Elfelejtve is, „napfogyatkozása” mögött is élő maradt az Isten. Minthogy élt az Isten, és él öröktől fogva. S az örökké élő Isten végtelen szeretete cselekedte, hogy a Második Isteni Személy emberi testet vett magára, hogy megjelent a láthatatlan Isten képmása. Megjelent közöttünk az isteni szeretet, foghatóan, emberi alakban. Ez az isteni szeretet ma is él, és bármennyire is megpróbálta az ember kiüresíteni mindazt, ami az Istennel kapcsolatos, az isteni szeretet az emberi lélek és az emberi értelem sötétségén át képes világítani, és azok, aki ezt be tudják fogadni, ahogy Szent János evangéliumának bevezetőjében olvashatjuk, Isten gyermekeivé válhatnak.
A Betlehemi csillag pedig, amely annak idején utat mutatott a pásztoroknak, utat mutatott később a Napkeleti Bölcseknek, királyoknak és ma nekünk is, azt jelzi, hogy az embert föl akarja emelni az Isten. Az embernek a sorsa nem az, hogy lefelé haladjon, hogy tönkremenjen, hogy a szellemi, lelki, erkölcsi értékei semmivé váljanak. Hiszen úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindenki, aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn 3,16)
Éppen ezért Karácsonynak üzenete van a szeretet hiányában didergő és a sötétben botorkáló, az erkölcsi lét ingoványossá lett talaján álló mai ember számára is.
Többek között az, hogy Isten hűséges, és Isten igazmondó. Az első emberpár bűnbeesése alkalmával megígérte Isten azt, hogy a bűnbe esett emberiséget megmenti, és az ígéretét megtartotta. Isten valóban elküldte a Messiást, sőt maga Isten jött el közénk, hogy fölemelje, megvigasztalja, megtanítsa szeretni az embert. Ez nagyon fontos a mai világban. Gondoljunk csak bele, hogy világunk tele van ígéretekkel: vallási maszkba öltöztetett ígéretekkel, anyagi ígéretekkel, politikai ígéretekkel, mindenféle ígérettel, s egyre inkább azt kell látnunk, hogy ezek az ígéretek messze nem teljesülnek. Hogy mi valósul meg belőle, az már erkölcsi, világnézeti kérdés. Napjainkban a meg nem valósult ígéreteknek a korszakában élünk! Érdemes elgondolkodni azon, hogy ki az, kik azok, akik nem csak ígérnek, hanem be is váltják az ígéretüket? Elsősorban Isten, s mindazok, akik komolyan veszik az Istent.
Csodálatos üzenete a karácsonynak az is, hogy a Betlehemi jászolban valósul meg az az emberi álom, hogy az egyik ember fontos a másiknak, hogy én fontos legyek valakinek. Az a tény, hogy eljött hozzánk a második isteni személy, Betlehemben kis babaként, azt jelenti, hogy én fontos vagyok az Istennek. Utánam jött, utánam nyúlt az Isten. És minden egyes ember fontos az Istennek! Érdemes elgondolkodnunk ebben a mai nagyon fura világban, ebben az anyagi érdekektől áthatott világban, hogy Isten nem az érdekek mentén szeret. Nem úgy gondolkodik, mint az ember, hanem a szeretetével teszi értékessé a teremtményeit. A szeretetben emel föl magához bennünket az Isten. Nem lenne ott a helyünk, mert más világ vagyunk és Isten egészen más, de fölemel bennünket a szeretetével, eggyé válik velünk az Isten.
Karácsonynak az is üzenete, hogy nincs más út az ember boldogítására, mint az eszközök nélküli szeretet. Nagyon, de nagyon fontos ez az igazság a mai világban! Olyan szeretet ez, amely nem valamit, hanem önmagát akarja adni az embernek. Nem anyagiakkal akarja pótolni, amit lelkileg nem adott meg, nem anyagiakat akar adni saját maga helyett. Ez az igazi szeretet!
Újév kezdetén „anyagiakban bővelkedő újesztendőt” kívánnak egyesek. Hát igen, mit tud adni az, akinek csak anyagija van?
Michel Quoist francia lelki szerző írta több mint ötven évvel ezelőtt, az „Így élni jó” című könyvében, hogy hiába lesz az embernek autója, háza, mosógépe, meg mindene, ha az embernek a szíve-lelke nem változik meg, akkor az ember boldogtalan marad.
Igen, hiába kívánunk anyagiakban gazdag jólétet, újesztendőt egymásnak, ha lelkieket nem tudunk adni, ha szeretetet, megbocsátást nem tudunk adni, ha méltányosságot, megértést nem tudunk adni, ha az igazság mellett nincs bátorságunk kiállni és igazságosságot nem tudunk adni egymásnak itt a községben is és szerte a világon, akkor nem leszünk boldogok! Akkor még anyagiakat sem fogunk tudni adni egymásnak, mert annyira önzőkké és közömbösökké válunk. Olyan jó lenne, ezt nagyon a szívünkbe, nagyon-nagyon a lelkünkbe vésni!
Az is az üzenete a karácsonynak, hogy a szeretet, az áldozat és a szolgálat édestestvére. Úgy is mondhatnánk, hogy áldozat és szeretet nélkül nincs szolgálat, és szolgálat nélkül nincs szeretet. Ha nem tudom magam kiüresíteni, félretéve saját magam terveit, vágyait, akaratát, nem tudom szeretni a másikat. Karácsony éppen ebben ad példát, amint Szent Pál apostol írja, Jézus isteni mivoltát nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát, félretéve isteni dicsőségét. Nem figyelve önmagára, emberi testet vett magára, hogy egy legyen velünk, hogy odaadhassa magát még inkább nekünk, embereknek.(Fil 2,6-8)
Milyen nagyszerű üzenetek ezek a mi számunkra, karácsony szent ünnepén. Bár be tudnánk fogadni, meg tudnánk érteni ezeket, magunkkal tudnánk vinni a mindennapjainkba, mert létkérdések ezek, mindannyiunk számára! Egyik francia gondolkodó mondta (André Malraux), hogy a XXI. század embere vagy vallásos lesz vagy nem lesz.
Mi a XXI. században élünk. Kérdés, hogy van-e jövőnk, van-e jövője a fölnövekvő nemzedéknek? Csak azzal a szeretettel, tanítással lehet jövőképünk, amellyel a második isteni személy eljött hozzánk. Testvéreim, ma a világban a halálnak a kultúrája uralkodik. Szent II. János Pál pápánk mondta ezt és, azt írta, hogy nekünk az élet kultúrájára kell igent mondanunk.
Szeretném remélni, hogy akik most itt vagyunk a templomban, az életnek a kultúrájára akarunk igent mondani. Nem az anyagra, nem a halál kultúrájára, nem az önzésre, nem a gyűlöletre, nem a hazugságra, rágalmazásra, hanem arra, amire a betlehemi Kisded akar tanítani minket: kiüresíteni önmagunkat, félretenni saját magunkat, hogy életet tudjunk adni azoknak, akiket szeretünk, azoknak, akik számunkra fontosak, azoknak is, akik bennünket megbántottak, azoknak, akikért valamilyen formában felelősek vagyunk.
S hogy ez tényleg így legyen, boruljunk le lélekben a betlehemi jászol elé, és köszönjük meg Jézusnak, hogy általa velünk az Isten, hogy itt van közöttünk, hogy most is elérhető közelségben van az Egyháza által, a szentségek által, főként a szentgyónás, a szentáldozás, szentmise által, a közösség által, hogy a halál kultúrája helyett az élet kultúráját tanítja a mi számunkra.
Az 1953-ban írta szavak nagyon jól tükrözik a mai valóságot is. Valóban az Istenfogyatkozásban élünk, és – azt hiszem – mindannyian elmondhatjuk, tapasztaljuk, hogy az emberi gőg és a bűn elhomályosította a Napot. Az Istennek a Napját.
Persze, a külső csillogás, az megmaradt: óriási fejlődésnek indult az utóbbi 40-50 évben a világ. Elképesztő és előre el nem gondolható dolgok születtek meg az emberi tudomány, az emberi haladás révén. Ugyanakkor valahol mégis nagyon-nagyon szegényes lett, nagyon kiüresedett ez a világ!
Már advent kezdetén fényárba öltöznek a városok és falvak. Csodálatosan megvilágított kirakatokat és utcákat lehet látni főleg városon. Mindez nagyon szép, nagyon mutatós, de vajon mi van mögötte? Vajon mögéje tudjuk-e képzelni, akár saját tapasztalataink segítségével, azt a nagyon kiüresedett csak csillogásában élő világot, amely számára a karácsony is és sok minden más rohanás, bevásárlás lett csupán? Emberi feszültségeknek a gyújtópontjává változtak az ünnepeink, és változott ez az ünnep is.
A katolikus, francia író Gabriel Marcel, írta 1955-ben: „Ha az utolsó két évszázad történelmi szociológiai fejlődését tekintjük, nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ember elveszítette isteni támpontját, nem tekinti magát az Ő teremtményének és képmásának. Elszakította magát az Istentől és ennek következménye az „emberarcú barbárság” az erkölcsi támpontok és normák megingása.” (Piarista Diák 2002. december, 2. oldal)
Hátborzongató, ha belegondolunk, hogy 1955-ben már ezt írta Gabriel Marcel! Folytathatjuk a gondolatot: ha az ember megöli lelkében az Istent, elszakad az Istentől, önmagával hasonlik meg. Gyilkosa lesz önmagának is és az emberiségnek is.
E tények fölvázolásával, nem ünneprontó akarok lenni. Hanem szeretném, ha megéreznénk, ha megértenénk azt, hogy milyen nagyszerű és milyen csodálatos, szíveket megérintő és melegséggel, reménységgel eltöltő ez a mai nap, Szent Karácsony ünnepe! Mert a mai nap azt tanítja nekünk a fölolvasott evangélium által, hogy a születendő gyermek neve Emmanuel lesz, ami annyit jelent, hogy velünk az Isten, vagy Isten – Buber szavaival élve– továbbra is él! Elfelejtve is, „napfogyatkozása” mögött is élő maradt az Isten. Minthogy élt az Isten, és él öröktől fogva. S az örökké élő Isten végtelen szeretete cselekedte, hogy a Második Isteni Személy emberi testet vett magára, hogy megjelent a láthatatlan Isten képmása. Megjelent közöttünk az isteni szeretet, foghatóan, emberi alakban. Ez az isteni szeretet ma is él, és bármennyire is megpróbálta az ember kiüresíteni mindazt, ami az Istennel kapcsolatos, az isteni szeretet az emberi lélek és az emberi értelem sötétségén át képes világítani, és azok, aki ezt be tudják fogadni, ahogy Szent János evangéliumának bevezetőjében olvashatjuk, Isten gyermekeivé válhatnak.
A Betlehemi csillag pedig, amely annak idején utat mutatott a pásztoroknak, utat mutatott később a Napkeleti Bölcseknek, királyoknak és ma nekünk is, azt jelzi, hogy az embert föl akarja emelni az Isten. Az embernek a sorsa nem az, hogy lefelé haladjon, hogy tönkremenjen, hogy a szellemi, lelki, erkölcsi értékei semmivé váljanak. Hiszen úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindenki, aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn 3,16)
Éppen ezért Karácsonynak üzenete van a szeretet hiányában didergő és a sötétben botorkáló, az erkölcsi lét ingoványossá lett talaján álló mai ember számára is.
Többek között az, hogy Isten hűséges, és Isten igazmondó. Az első emberpár bűnbeesése alkalmával megígérte Isten azt, hogy a bűnbe esett emberiséget megmenti, és az ígéretét megtartotta. Isten valóban elküldte a Messiást, sőt maga Isten jött el közénk, hogy fölemelje, megvigasztalja, megtanítsa szeretni az embert. Ez nagyon fontos a mai világban. Gondoljunk csak bele, hogy világunk tele van ígéretekkel: vallási maszkba öltöztetett ígéretekkel, anyagi ígéretekkel, politikai ígéretekkel, mindenféle ígérettel, s egyre inkább azt kell látnunk, hogy ezek az ígéretek messze nem teljesülnek. Hogy mi valósul meg belőle, az már erkölcsi, világnézeti kérdés. Napjainkban a meg nem valósult ígéreteknek a korszakában élünk! Érdemes elgondolkodni azon, hogy ki az, kik azok, akik nem csak ígérnek, hanem be is váltják az ígéretüket? Elsősorban Isten, s mindazok, akik komolyan veszik az Istent.
Csodálatos üzenete a karácsonynak az is, hogy a Betlehemi jászolban valósul meg az az emberi álom, hogy az egyik ember fontos a másiknak, hogy én fontos legyek valakinek. Az a tény, hogy eljött hozzánk a második isteni személy, Betlehemben kis babaként, azt jelenti, hogy én fontos vagyok az Istennek. Utánam jött, utánam nyúlt az Isten. És minden egyes ember fontos az Istennek! Érdemes elgondolkodnunk ebben a mai nagyon fura világban, ebben az anyagi érdekektől áthatott világban, hogy Isten nem az érdekek mentén szeret. Nem úgy gondolkodik, mint az ember, hanem a szeretetével teszi értékessé a teremtményeit. A szeretetben emel föl magához bennünket az Isten. Nem lenne ott a helyünk, mert más világ vagyunk és Isten egészen más, de fölemel bennünket a szeretetével, eggyé válik velünk az Isten.
Karácsonynak az is üzenete, hogy nincs más út az ember boldogítására, mint az eszközök nélküli szeretet. Nagyon, de nagyon fontos ez az igazság a mai világban! Olyan szeretet ez, amely nem valamit, hanem önmagát akarja adni az embernek. Nem anyagiakkal akarja pótolni, amit lelkileg nem adott meg, nem anyagiakat akar adni saját maga helyett. Ez az igazi szeretet!
Újév kezdetén „anyagiakban bővelkedő újesztendőt” kívánnak egyesek. Hát igen, mit tud adni az, akinek csak anyagija van?
Michel Quoist francia lelki szerző írta több mint ötven évvel ezelőtt, az „Így élni jó” című könyvében, hogy hiába lesz az embernek autója, háza, mosógépe, meg mindene, ha az embernek a szíve-lelke nem változik meg, akkor az ember boldogtalan marad.
Igen, hiába kívánunk anyagiakban gazdag jólétet, újesztendőt egymásnak, ha lelkieket nem tudunk adni, ha szeretetet, megbocsátást nem tudunk adni, ha méltányosságot, megértést nem tudunk adni, ha az igazság mellett nincs bátorságunk kiállni és igazságosságot nem tudunk adni egymásnak itt a községben is és szerte a világon, akkor nem leszünk boldogok! Akkor még anyagiakat sem fogunk tudni adni egymásnak, mert annyira önzőkké és közömbösökké válunk. Olyan jó lenne, ezt nagyon a szívünkbe, nagyon-nagyon a lelkünkbe vésni!
Az is az üzenete a karácsonynak, hogy a szeretet, az áldozat és a szolgálat édestestvére. Úgy is mondhatnánk, hogy áldozat és szeretet nélkül nincs szolgálat, és szolgálat nélkül nincs szeretet. Ha nem tudom magam kiüresíteni, félretéve saját magam terveit, vágyait, akaratát, nem tudom szeretni a másikat. Karácsony éppen ebben ad példát, amint Szent Pál apostol írja, Jézus isteni mivoltát nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát, félretéve isteni dicsőségét. Nem figyelve önmagára, emberi testet vett magára, hogy egy legyen velünk, hogy odaadhassa magát még inkább nekünk, embereknek.(Fil 2,6-8)
Milyen nagyszerű üzenetek ezek a mi számunkra, karácsony szent ünnepén. Bár be tudnánk fogadni, meg tudnánk érteni ezeket, magunkkal tudnánk vinni a mindennapjainkba, mert létkérdések ezek, mindannyiunk számára! Egyik francia gondolkodó mondta (André Malraux), hogy a XXI. század embere vagy vallásos lesz vagy nem lesz.
Mi a XXI. században élünk. Kérdés, hogy van-e jövőnk, van-e jövője a fölnövekvő nemzedéknek? Csak azzal a szeretettel, tanítással lehet jövőképünk, amellyel a második isteni személy eljött hozzánk. Testvéreim, ma a világban a halálnak a kultúrája uralkodik. Szent II. János Pál pápánk mondta ezt és, azt írta, hogy nekünk az élet kultúrájára kell igent mondanunk.
Szeretném remélni, hogy akik most itt vagyunk a templomban, az életnek a kultúrájára akarunk igent mondani. Nem az anyagra, nem a halál kultúrájára, nem az önzésre, nem a gyűlöletre, nem a hazugságra, rágalmazásra, hanem arra, amire a betlehemi Kisded akar tanítani minket: kiüresíteni önmagunkat, félretenni saját magunkat, hogy életet tudjunk adni azoknak, akiket szeretünk, azoknak, akik számunkra fontosak, azoknak is, akik bennünket megbántottak, azoknak, akikért valamilyen formában felelősek vagyunk.
S hogy ez tényleg így legyen, boruljunk le lélekben a betlehemi jászol elé, és köszönjük meg Jézusnak, hogy általa velünk az Isten, hogy itt van közöttünk, hogy most is elérhető közelségben van az Egyháza által, a szentségek által, főként a szentgyónás, a szentáldozás, szentmise által, a közösség által, hogy a halál kultúrája helyett az élet kultúráját tanítja a mi számunkra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése