 |
| Esztelnek - plébániatemplom harangja |
A kép az Esztelneki plébánia templom tornyának belsejébe készült. Középpontjában egy nagy, öreg harang függ méltóságteljesen, körülölelve és tartószerkezetté ácsolt új, vaskos gerendákkal, melyek biztonságot és stabilitást sugároznak.
A harang felirata – „Egységben az
erő” – utal eredetére: három falu közössége adományozta. A háttérben egy
ívelt ablakon keresztül a világosság szűrődik be, jelezve a külvilág
jelenlétét, a remény lehetőségét.
Első látásra a kép nosztalgikus hangulatot kelt: az idő
patinája a harang testén, az öreg falak és a vaskos gerendák a múlt súlyát
idézik meg. Mégis, a harang némasága vagy elhalkuló hangja fájdalmas hiányt,
csendet közvetít – nem csak akusztikait, hanem lelkit is. A fény és sötét
kontrasztja, a harang monumentalitása és az emberi hiány szomorúságot ébreszt,
de egyben csendre, elmélyülésre is hív.
2. Mi szólal meg a némaságban?
Ez a harang már nem csak egy eszköz. Jelképpé vált.
Egy közösség hangja volt – most egy kihívás hangja lett: figyel-e még
valaki?
A harang korábbi feladata: hívni az élőket, siratni a
halottakat, jelezni a vészt – mindez a szentség és az élet ritmusába ágyazott.
Ma azonban a hangja sokak számára észrevétlen marad: „az idősek már nem
hallják, a fiatalok mást hallgatnak.” A harang még mindig teszi a dolgát,
de egy süket világban. Elődje, az elkobozott 349 éves öreg harang „borzalmas
halált osztogató” háborús kellék lett, s fájó ellentéte annak a békének,
amelyet az új harang próbálna közvetíteni – sikertelenül?
Szimbólumai:
- A
harang: Isten hangja, az idő múlása, az örökkévalóságra való
figyelmeztetés.
- A
fa és vasszerkezet: az emberi munka és hit által épített támasz.
- Az
ablakon beszűrődő fény: Krisztus világossága, aki átjárja a múlt
emlékeit is.
- A
csendes, mozdulatlan állapotban lévő harang: a hallgatás, amely
szól – ha érted, hogy mit mond a némaság.
Ez a kép emlékeztet és kérdez: Mire
figyelünk? Milyen hangok uralják életünket? Mi az, ami igazán megszólít még
bennünket?
3. Ha belépnék a képbe…
Ha belépnék e kép világába, egy poros kis padra ülnék le a
toronyban. Nézném a harangot, megérinteném az öntöttvasat, és hallgatnám – a
csendet. Azt a csendet, amely nem üres, hanem súlyos. Az idő, az elmúlt életek,
az elhangzott és elmaradt harangszavak súlyával.
És imádkoznék. Nem hangosan, csak lélekben:
„Uram, taníts meg hallgatni Téged, amikor más zajok
uralják világomat. Hadd szóljon hozzám a harang, ha már más nem tud.”
Bibliai rész, ami ide illik:
„Ha ma majd meghalljátok szavát, ne keményítsétek meg a
szíveteket, mint a lázadáskor tettétek.” (Zsid 3,15)
4. A kép, mint lelki tükör – Mit mutat meg nekem
önmagamról?
Ha sokáig nézem ezt a képet, rájövök, mennyire elszoktunk a
valódi csendtől. A harang ugyanúgy szól – de én más vagyok. Nem az a kérdés,
megszólal-e, hanem hogy én hallom-e még? Elgondolkodom: vajon az én
életem „harangja” szól még másokhoz? Vagy én is némulok lassan, akár
észrevétlenül?
Ez a kép segíthet:
- újra
felfedezni a belső csend értékét,
- felismerni
az örökségeinket – és felelősségünket,
- elmélyíteni
az imát, amely nem szavakban, hanem figyelemben születik meg.
Záró gondolat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése