MAGYARADÁS / A háttérember (mikházi történet)

Viva Cristo Rey!” Éljen Krisztus Király! - film

A Cristero-háború 1926-ban robbant ki Mexikóban, miután a szociáldemokrata munkáspártból alakított, antiklerikális kormány, a totális hatalomra törekedvén, megtiltotta az egész ország területén misék celebrálását, bármiféle vallási ünnepek nyilvános megtartását. Ez a mélyen hívő mexikóiakból mérhetetlen ellenszenvet váltott ki, kiváltképp az után, hogy a papoknak és a klérus tagjainak kegyetlen lemészárlásába kezdtek a kormányerők.

2000-ben Szent II. János Pál pápa 25 Cristerot avatott szentté,

A kormány brutális kínzások után gyilkolta meg az ifjú vértanút, mivel nem volt hajlandó megtagadni hitét.A fogságban kínzásai során sem tört meg, nem hagyta el az Igazságot, nem tagadta meg hitét, hanem kitartott a végsőkig, földöntúli erőt adó kiáltásával: „Viva Cristo Rei! Éljen Krisztus Király!”

José Luis Sánchez del Ríoról, a háború lefolyásáról és a harcokban tanúsított bátorságról, megannyi hőstettről a Cristiada című, alábbi filmet ajánlom.

Az ifjú vértanút XVI. Benedek pápa avatta boldoggá 2005-ben és Ferenc pápa 2016. október 16-án szentté avatta.

A román nyelvű felirattal van egy 25 másodperces reklám, amit indítani kell és ha lejárt a 25 másodperc, akkor, át lehet ugrani.

Magyar felirattal pedig a karizmatikus.hu -n érhető el. Hálás köszönet a link megküldéséért.  

„Éljen Krisztus, a Király!”- Évközi 34. vasárnap

A mai nappal elérkeztünk az egyházi év végéhez, s az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztus Urunkat úgy ünnepeljük, mint a világmindenség és az emberiség királyát.

A mai evangéliumi szakasz (Lk 23,35-43) Jézus földi életének befejező részéből egy ellentétesnek látszó képet állít elénk. Egyrészt a szégyen fáján függő Jézust, akit a bámészkodó, kárörvendő nép, a főtanács, sőt még a vele hasonló helyzetben – de megérdemelten – elítélt ember is kigúnyol, és ironikusan királynak csúfol. Másrészt a szelíd, a szenvedésében és a megalázottságában is hatalma teljességének birtokában lévő, övéiért vérét adó Jézust, a Királyok Királyát, aki nem tesz semmit, annak érdekében, hogy mentse életét, aki nem áll bosszút ellenségein, bár megtehetné.

Tudnunk kell, hogy Jézus kereszthalálának magyarázata az ember bűnében keresendő.

Az első bűnnel és annak terjedésével végtelenül nagy szakadék támadt az isteni és az emberi világ között. E mérhetetlen távolságot az ember önerejéből sosem tudta volna áthidalni: ha ez a szakadék megmarad, teljes reménytelenség és biztos kárhozat várt volna az emberiségre. De eljött Jézus, a második isteni személy. Magára vette a világ bűnét, és e tengernyi bűnt fölvitte a keresztre, hogy halálra szánt testével együtt a bűnáradat végzetes következményét is megszüntesse. Majd föltámadt a halálból, hogy mindazok, akik hisznek őbenne, eljuthassanak az örök életre.

Azonban örök életünk boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan közelítünk Jézushoz, a megfeszített Királyhoz. Jézushoz, aki számunkra az út, az igazság és az élet, aki életpéldájával és tanításával igazi és egyedüli vezetőnk lehet az örök élet, az örök boldogság felé vezető úton, itt a földi életben.

Minden közösségnek szüksége van vezetőre, vezérre, nevezzük azt királynak, elnöknek vagy bármi másnak. Egy jó vezető a közösséget össze tudja kovácsolni akkor is, ha a közösség tagjai sokfélék. Egy jó vezető az építő erőket összefogja, mindenki számára biztosítja a boldogulás, a kibontakozás útját, biztonságot, békét, jólétet, jó hírnevet teremt elsősorban nem saját magának, hanem a rábízott közösségnek.

De nemcsak egy közösségnek, nemcsak egy népnek, hanem az egyes embernek is szüksége van vezetőre. Mert az egyes emberben is sokféle vágy, törekvés, erő működik. Ezeket össze kell fogni, ezeknek irányt kell mutatni, ezeknek kibontakozásához teret kell biztosítani. Ha ez nem történik meg, akkor az ember ereje, tehetsége szétfolyik, kárba vész.

Krisztus királyságának területe itt van, az ember lelki-szellemi világában. Krisztus királyságának polgárai azok, akik engedik, hogy lelkük-szellemük világában Krisztus uralkodjék.

A mai evangéliumból láthatjuk, hogy kortársainak magatartása és kapcsolata mennyire eltérő a kereszten függő Jézussal szemben.

A nép, „bámészkodott”, közömbösen szemlélte az eseményeket. „A főtanács tagjai pedig gúnyolódtak” és az általuk elképzelt messiási erőt és fenséget kérik számon Jézustól bizonyítékul messiási voltára. Az ítéletet végrehajtók, a római katonák királynak nevezik ugyan, de ők is csak csúfságból teszik. Az egyik lator, akit a kényszerhelyzet hozott össze Jézussal, szidalmazza őt. A másik azonban hittel tekint feléje.

Azt hiszem nem nehéz, ez utóbbiban, a megtérő latorban fölfedeznünk az igazi keresztény magatartását. Ugyanis ő Jézus megalázottságában és halálában is meglátja győzelmét és dicsőségét. A gúny ellenére is felismeri Jézus Messiási voltát, a halálos ítélet ellenére is bűntelen, igaz voltát. S kitaszítottságában, egyedüllétében is meglátja hozzánk tartozását, értünk szenvedő szeretetét. Ennek a hitnek a jutalma az üdvösség, ennek a felismerésnek az eredménye: részesedés Jézus nem e világi országában és királyságában. Ahogy Jézus fogalmaz: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”.

Ma is csak hittel lehet Jézust Királynak és Úrnak vallani. Ha pusztán emberileg vizsgálnánk Jézus királyi hatalmát, illetve szolgálatát, amely a kereszten emelkedik a legmagasabbra – könnyen csalódhatnánk benne, mint kortársainak nagy része. Az ilyen vizsgálat hamar megbotránkozik benne, bírálja gyengeségeit és külső megjelenését. Mert csak a hit látatja Jézusban az Eljövendőt, akivel együtt leszünk – reményünk szerint – országában és dicsőségében. Csak a hit látja meg benne az emberi jövő ígéretét, az emberhez méltó sors szépségét.

Ezek után elmondhatjuk, hogy bármilyen tragikus és szánalomra méltó a megfeszített Jézus-király alakja, a keresztfán nyilvánul meg legjobban dicsősége, hatalma és emberszeretete.

A kereszten ragyog föl Jézus isteni dicsősége, mert e sötét keresztet már bearanyozza a húsvéti hajnalpír, a föltámadás fénye. A megfeszítés, a halál és a föltámadás eseményében nyilvánul meg legjobban a názáreti Jézus isteni hatalma, mert ez az esemény, a bűn feletti győzelem pillanata. És ugyanebben az eseményben válik egészen kézzelfoghatóvá irántunk való szeretete, mert önfeláldozása boldogságunk és örök életünk záloga. - A világ legragyogóbb, legboldogítóbb csodája valósult meg a kereszten, és ez a csoda mérhetetlen magasságokba emeli Krisztust, a királyok királyát.

Ilyen a mi Királyunk, de mi a mi küldetésünk, itt és most élő Krisztus-hívőké, hogy részünk lehessen Isten országában? Mert Jézus Krisztus királyságát nem a mesék országába kell keresnünk, s nem is a krónikáskönyvek megsárgult lapjain. Krisztus királysága, uralma nem is e világból való, ahogy ő maga kijelentette Pilátus előtt.

Nem akart politikai hatalmat, - a Heródeseknek nem kell félniük, nem vetélytársuk. Isten uralmát hirdette, amely belül van, az emberi lelkekben, szívekben és Ő, a Feltámadott ott akar lakást venni Lelke által. Szent Pál figyelmezteti a mai materialistákat és élvhajhászokat is: „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben”(Róm 14, 17).

Jézus Krisztus királysága kezdettől jelen van, és mindörökké fennmarad. Ha mi ennek a királyságnak az állampolgárai akarunk lenni, akkor ennek érdekében nekünk is tennünk kell.

Mit kell tennünk, mi a feladatunk? Természetesen NEM a parancsolgatás, NEM az uralkodás, NEM az elnyomás, NEM a zsarnokoskodás, NEM a kizsákmányolás, NEM a birtoklás a feladatunk, legyen szó akár a családról, akár a közösségről, HANEM, hogy hűséggel engedelmeskedjünk a főparancsban foglaltaknak: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! S szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ehhez a szolgálathoz nem kell királyi korona, csak nyitott szív és nagy-nagy szeretet, odaadás és hozzá való őszinte ragaszkodás.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai szép ünnep nem hagy kétséget a felől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban őt szolgáljuk. Hódolatunk akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az irgalmasságot.

A múlt század elején, 1926-ban robbant ki a Cristero-háború Mexikóban, miután a szociáldemokrata munkáspártból alakított, antiklerikális kormány, a totális hatalomra törekedvén, megtiltotta az egész ország területén a szentmisék bemutatását, illetve bármiféle vallási ünnep nyilvános megtartását. Ez a mélyen hívő mexikóiakból mérhetetlen ellenszenvet váltott ki, kiváltképp az után, hogy a papoknak és a klérus tagjainak kegyetlen lemészárlásába kezdtek a kormányerők.

2000-ben Szent II. János Pál pápa 25 Cristerot avatott szentté, 2005-ben pedig további 13 áldozatot nyilvánított mártírrá, közöttük a 14 éves José Luis Sánchez del Ríot.

A kormány brutális kínzások után gyilkolta meg az ifjú vértanút, mivel nem volt hajlandó megtagadni hitét. A mai világban példátlan hőstettek kötődnek nevéhez. Egy alkalommal a csata közepén tábornokának adta lovát, hogy azon folytathassa a küzdelmet, kitéve ezzel magát az elkerülhetetlen fogságba esésnek. A feljebbvaló iránti hűség, a magasabb eszméért való tiszta önfeláldozás csodálatos példáját állította ezzel nemzedékünk elé.

A fogságban kínzásai során sem tört meg, nem hagyta el az Igazságot, nem tagadta meg hitét, hanem kitartott a végsőkig, földöntúli erőt adó kiáltásával: „Viva Cristo Rei! azaz Éljen Krisztus, a Király!” Ő, a 14 éves fiú, valóban tiszta szívvel valósította meg a „több mint élet” elvét. Nem azt nézte, egyéni érdeke mihez fűződik, nem féltette mindenáron életét, mert tudta, hogy a halálban nem a megsemmisülés vár rá, hanem számot kell adnia arról, hogy életét mivel töltötte, mire áldozta e világon.

A haldokló fiatal utolsó szavai ezek voltak: „Éljen Krisztus, a Király!” Meghalt Mesteréért. - És te kész vagy e rá? De igazából nekünk nem meghalnunk kell, hanem élnünk kell érte, mégpedig úgy ahogyan Ő tanította. Készek vagyunk rá?

A szentségimádás teológiája, lelkisége, gyakorlata - Varga László

Árpád-házi Szent Ezsébet

Az alábbi két részes (korábban készített) összeállítással szeretnék tisztelegni az egyik legnépszerűbb magyar szent és a Ferences Világi Rend valamint a Karitász védőszentje előtt. A címekre kattintva lehet elérni a képeket.

Árpád-házi Szent Erzsébet 1.

Árpád-házi Szent Erzsébet 2. 
.

.

Dr. Barsi Balázs OFM: A szentmise - Előkészület a szentmise ünneplésére

A végső időkre terelődik az ember figyelme – Évközi 33.vasárnap

Az egyházi év vége felé járva, különösen most november havában, akarva-akaratlanul a végső időkre terelődik az ember figyelme, az Úr Jézus második, dicsőséges eljövetelére, amikor vége lesz az emberi történelmének.

Az elmúlt vasárnapok szentírási szakaszai és az elhunyt szeretteinkről való megemlékezések fokozatosan arra figyelmeztettek, hogy a nagy rohanás közepette álljunk meg, s gondoljuk végig, hogy mi az igazán fontos az életünkben, és mi az, ami hiábavalóság, mi az ami megmarad az örök életre és mi az ami az enyészet martaléka lesz.

Ahogy mi, ma élő emberek is megcsodáljuk, mind a Teremtő Isten, mind pedig az emberi kéz alkotásait, – mint ahogy a mai evangéliumi szakaszban is tették, a jeruzsálemi templomot tetszéssel méltatók Jézus előtt, – rájövünk, hogy egyszer minden elmúlik. A kő elporlad, a virág elhervad, a bőr megráncosodik, a szépség elenyészik, az egészség megromlik, a fiatalság tovaszáll, pénz, hatalom porba hull, s mi marad egyáltalán, ha, Jézus szavaival élve, kő kövön nem marad?

A holtak feltámadásával foglalkozva már a múlt vasárnapi szentírási részek a földön túli valóságokra irányították a gondolatainkat. Ma, folytatva a témát, az „Úr napjára” mutatnak, amikor az idők végén Krisztus visszatér „dicsőségben, hogy ítéljen eleveneket és holtakat” valljuk a Hiszekegyben.

Az első olvasmányban Malakiás próféta (3,19-20a) erőteljes színekkel ecseteli az idők végét: „Elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket” (19). Talán a mai ember fülének nem tetszenek ezek a képek, mindazonáltal nagy igazságot fejeznek ki.

Annak ellenére, hogy a jelen életben gyakran a rossz ül diadalt, az Istent gúnyolóknak meg mindenben szerencséjük van, tudnunk kell, hogy eljön az az idő, amikor Isten mindent igazságosan elrendez. Malakiás próféta szerint: „Akkor majd meglátjátok, mi a különbség az igaz és a gonosz között, mennyire más, ha valaki Istent szolgálja, mint ha nem” (18). Mindenkinek olyan lesz a sorsa, mint amit magatartásával magának készített. A gonoszok számára az ítélet napja olyan lesz, mint a pusztító tűz, az igazak számára viszont Isten irgalmasságának megnyilatkozása.

„Azon a napon, amelyet készítek – mondja a Seregek Ura –, tulajdonommá lesznek. Megszánom majd őket, mint ahogy az ember megszánja fiát, aki őt szolgálja”(17). Ez a gyöngéd kifejezés Isten atyai jóságát nyilatkoztatja ki, aki minden érdemükön felül jutalmazza meg azokat, akik szeretik őt. Számukra „felragyog az igazság napja” (20), azaz Jézus Krisztus, aki megvilágítva a világot a jó és a béke útján vezette, ismét visszatér, hogy befogadja örök dicsőségébe azokat, akik követték világosságát és tanítása szerint éltek.

Az evangélium (Lk 21,5-19) az Úr Jézus beszédének azt a részét idézi, amelyben megjövendöli a világ végét jelző eseményeket. Ezek összefonódnak a Jeruzsálem elestét és a Templom pusztulását megelőző történésekkel. Az Úr mindenekelőtt sokak pusztulásáról beszél, akik az ő nevében megtévesztő tanítást és hamis jövendöléseket hirdettek és hirdetnek ma is. „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! – Mondja az Úr Jézus – Sokan jönnek az én nevemben, s mondják: Én vagyok. És: Elérkezett az idő! – Ne kövessétek őket” (8).

Az igazság eltorzítása a legalattomosabb veszély. Óvatosnak kell lenni és okosan megkülönböztetni; azt, aki ellentmond a Szentírásnak, aki bár az Egyházban él, templomba jár, s még sincs az Egyházzal és a Pápával, nem szabad meghallgatni, nem szabad őket követni.

Természetesen szabad akarattal rendelkezünk, és mi magunk dönthetjük el, hogy az Egyházzal, a Pápával tartunk-e vagy a tévtanítókkal, hamis látnokokkal, prófétákkal. Viszont a döntésünkkel járó következményeket is vállalnunk kell, nem feledve, hogy egyszerre nem szolgálhatunk két úrnak, nem lehetünk az Egyház tagjai és a hamis próféták követői.

Jézus az evangéliumi szakaszban háborúkról, lázadásokról, földrengésről, éhínségről, dögvészről beszél (9-10). Ilyen természeti csapások gyakran előfordultak a történelem során, ezeket a jeleket tapasztalhatjuk ma is, háborúk, visszaélések, üldöztetések, katasztrófák, tűzvészek, természeti csapások mindenfelé, tele van velük az összes híradás. S ne feledkezzünk meg az éhínségről, s arról sem, hogy még ma, Kr. u. 2019-ben is egyes országokban keresztényeket hurcolnak el és mészárolnak le a hitük, vallásuk miatt. Ennek ellenére merész dolog lenne ezekben a csapásokban – mint sok hamis próféta teszi napjainkban is – a közelgő vég biztos jelét látni és hirdetni. Ezekről a dolgokról szólva maga Jézus mondta: „Ne rémüldözzetek… Ezzel még nincs itt a vég” (9). Mindazonáltal ezeknek „meg kell történniük” (9).

A pontos idejét nem kötötte az orrunkra Jézus annak, hogy mikor is jön el az a végső nap, hisz ismerte emberi természetünket, tudta, hogy megkeresnénk a kiskapukat, a könnyebb, de nem az igazi célra vivő utakat. Valahogy úgy, mint gyermekkorunkban, amikor kijátszottuk, elodáztuk a végsőkig szüleink, tanáraink kérését, hogy legyen meg az a házi feladat, az a házi vagy házkörüli munka, tesztelve a tűréshatárukat. Pedig nagyon jól tudtuk, hogy jobb, ha mielőbb készen van az a feladat, utána gondtalan már a játék és az élet. De mi felnőttek sem vagyunk különbek…

Visszatérve a jelekhez, az isteni tervben az a szerepük, hogy emlékeztessék az embereket, vagyis bennünket, hogy ezen a földön minden átmeneti, minden útban van egy új ég és új föld felé, „az igazságosság hazája” felé (2 Pét 3,13), ahol az igazak örökre részesülnek Uruk dicsőségében.

Hasonló módon kell értékelni az Egyházat minden időben gyötrő üldözéseket is. Ez nem a hívők pusztulására, hanem javára szolgál, hitük elmélyítésére és megszilárdítására. Azért történik mindez, mondja Jézus, „hogy tanúságot tegyetek” (Lk 21,13).

A végkövetkeztetés tehát nemcsak derűs, hanem bizalommal telt. Jézus arra buzdítja tanítványait, ne nyugtalankodjanak, még akkor se, ha bebörtönözik, bíróság elé hurcolják őket, ha barátaik vagy rokonaik üldözik őket, ha gyűlöletesek lesznek mindenki szemében. Vigyáz rájuk, és ha nevéért életüket kell adniuk, akkor megnyerik azt az örök életre.

Jézus megjövendölte a pusztulást, az e világ, a földi élet végét, de meghirdette Isten országának örömhírét is, reményt, bizakodást adva, ha készenlétben, szeretetben, megbocsátásban élünk, ha felhasználjuk a kínálkozó alkalmakat a jóra, ha helytállunk mindenféle üldöztetés, gáncsoskodás ellenére is, akkor állítása szerint: „egy hajszál sem vész el a fejetekről. Kitartástokkal megmentitek lelketeket” (Lk 21,18-19).

Jézus az állandó éberségre, készenlétre, állhatatosságra hív minket, hogy életünk útja során legyünk mindig készen a vele való nagy találkozásra: „mert, ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétől a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Emberfia is” (Lk 17,24). És ugyanakkor figyelmeztessük erre embertársainkat is, hogy a jó és egyetlen úton haladjunk, Jézus Krisztus útján, hogy nekik is, nekünk is részünk lehessen a megígért örök boldogságban.

Tehát nem aggodalmaskodással, ijesztgetéssel, protestálással vagy meddő vitákkal lehet végig járni életünk útját, s győzelmet aratni, hanem kitartó hűséggel, s a vihar közepette is Krisztusba vetett megingathatatlan bizalommal.

Valahogy úgy, mint a boldogságos Szűzanya, aki a kereszt alatt is hitt Fiában, Fia föltámadásában! 

Római Riportok - 2019. november 17.

Templomunk örök-imádási napja

Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy holnap, csütörtökön (14-én) déli 12-től szentmisét mutatunk be és utána kitesszük az Oltáriszentséget imádásra, majd a befejező ünnepélyes szentmise este 6 órától lesz a kerületi papság celebrálásával. 

Az esti szentmise előtt 5 órától közös szentségimádást végzünk és szentségi áldással fejezzük be az imádási napunkat. 

A szentmise előtt fél órával, ½ 6-tól szentgyónási lehetőség lesz, hogy az ünnepi szentmisén minél többen járulhassanak szentáldozáshoz. 

Kérni szeretném a kedves testvéreket, hogy a feliratkozástól függetlenül is jöjjenek szentségimádást végezni, akkor, amikor időt tudnak szakítani, és arra is biztatni szeretném, hogy a befejező ünnepi misére is minél többen jöjjünk el.

Azok a régi szép idők – 25 éve történt Medgyesen

Medgyesi 76. számú Szent Márton cserkészcsapat

Szombaton, elővételezve tartották a Feltorja-i Szent Márton búcsút, amelyen én is részt vettem.

Tours-i Szent Márton kapcsán, egy számomra igen fontos, 25 éve, Medgyesen történt esemény jutott eszembe és idehaza egy csoport kép is felszínre került nagyon sok kedves arccal. Sajnos a nevekből már nagyon sok „kiesett” az emlékezetemből...

Azt hiszem mondanom sem kell, hogy a búcsús szentmisében őérettük, értetek imádkoztam.

Itt megosztom ezt a csoportképet azzal a tiszteletteljes kéréssel, hogy aki magára ismer ezen a képen, ami 1994. április 22-én készült, az magán üzenetben, vagy levélben (frszilveszter@gmail.com) a nevével együtt jelezhetné számomra, mellékelve azt is, hogy jelenleg hol él...

Szeretném a ti segítségetekkel összeállítani ennek a képnek a névsorát...

Üdvözlettel,

fr. Szilveszter ofm

alias Kakucs Béla, volt csapatparancsnok

Szentségimádási napra készülve – Évközi 32. vasárnap

A halál utáni élet, a feltámadás kérdése, mindig is foglalkoztatta az embereket. A mai szentírási részek, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz (2 Mak 7,1-2. 9-14 / Lk 20,27-38) is erre irányítja a figyelmünket. Az élet küzdelmeinek, a harcnak, s főleg a szenvedésnek az ad igazán értelmet, hogy van feltámadás és van mennyország, ahol Isten megjutalmazza azokat, akik becsülettel és tisztességgel szolgálták Őt és miatta embertársaikat a földi életben. Ezért mondja a mai olvasmányban a kivégzés előtt álló hét testvér egyike: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket”(2 Mak 7,14). Az erkölcsi helytállás és a hitben való kitartás végső indítéka csak ez lehet: Isten a túlvilágon is tud jutalmazni vagy büntetni. A földi igazságszolgáltatást félre lehet vezetni, ki lehet játszani. Az Isten előtti számadást azonban senki el nem kerülheti.

Feltámadásunknak és örök életünknek záloga az Oltáriszentség, Krisztus urunk szent teste és vére a kenyér és a bor külső színében. Szoros kapcsolatot kell ápolnunk vele az imában és gyakran kell magunkhoz vennünk őt a szentáldozásban, hogy el ne lankadjunk a földi élet zarándokútján, és eljussunk a feltámadás dicsőségébe.

A magyar nyelvű egyház, Budapest szervezésében az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készül nagy lázban, melyre 2020 szeptemberében kerül sor. Főesperesi kerületünkben ennek jegyében zajlanak az örökös szentségimádási napok, melyek november elsején az Esztelnek-i plébánia templomban kezdődtek és november 30-án, Bélafalván fejeződnek be. Mi ránk, a ferences templom közösségére a jövő héten csütörtökön kerül sor.

Ezek a szentségimádási napok egy kicsit arról is árulkodnak, hogy az illető plébániai vagy templomi közösségek életében milyen helyet foglal el az Oltáriszentségben köztünk élő Jézus Krisztus, hogy őt mennyire veszik komolyan, hogy egy-egy közösség tagjai mennyire törekszenek a vele való személyes kapcsolat ápolására a szentségimádások keretében is. Jó volt látni, például Futásfalván ahol az Esztelneki Madonna szobrát őrzik, hogy a 300 körüli lakosból legalább 100-an ott voltak a szentmisén, akik közül nagyon sokan áldoztak is. De szomorú volt tapasztalni, hogy az ettől háromszor nagyobb település lakói közül alig voltak 19-en a befejező ünnepi szentmisén. Szeretném remélni, hogy ez a mi esetünkben nem így lesz.

A sok imaforma közül, amelyek által a háromszemélyű egy Istenhez fordulhatunk, a vele való kapcsolatunkat elmélyíthetjük, személyesebbé, élőbbé tehetjük, az a szentségimádás.

Ez az imaforma csak elég későn, a XIII. században bontakozott ki. Van magánájtatossági formája is ennek, mégpedig a szentséglátogatás. Ez az, amikor – például iskolából vagy munkából hazafelé vagy oda menet – röviden betérünk egy templomba, hogy a tabernákulumokban köztünk élő Jézus, vagyis az oltáriszentség előtt imádkozzunk.

Az Oltáriszentség „az egész keresztény élet forrása és csúcsa” (Lumen Gentium 11), „az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java” (Presbyterorum Ordinis 5). Jézus Krisztus nemcsak a szentmise idejére jelenik meg a kenyér és bor színe alatt, hanem jelenvaló marad ebben a szentségben a szentmise után is. Éppen ezért az Oltáriszentség helye, a tabernákulum, amelyre az örökmécses hívja fel a figyelmünket, a legszentebb tér a templomainkban és az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletének, a szentségimádásnak, fölbecsülhetetlen értéke van az Egyház, azaz a mi életünkben.

Ezt nagyon sok szent gyakorolta az elmúlt századok során, püspökök és pápák is tettek érte, hogy végül meggyökeresedjék az egyházban. Erre a hagyományra alapozva aztán néhány templomban kialakult a szokás, amit örök-imádásnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy a kitett oltáriszentség állandóan látogatható: a nap (vagy az éjszaka) bármely szakában lehet előtte imádkozni.

Az örökös szentségimádásnak hosszú hagyománya van a gyulafehérvári főegyházmegyében is. Haynald Lajos püspök számos kortársához hasonlóan, a társadalmi és lelki nyomor megoldását a szentségi élet felbuzdulásában látta. Ennek szellemében rendelkezett 1859, nagyböjt küszöbén irt körlevelében. E körlevélben említés tesz arra vonatkozóan, hogy az örökös szentségimádásnak Erdélyben volt már gyakorlata: „de az idők viszontagsága miatt szokásból ismét kiment”. Aztán úgy rendelkezik, hogy „az év minden napján az egyházmegye valamely anya-, fiók-, vagy szerzetes-temploma legyen soron az imádásban”. 80 évvel később Isten szolgája Márton Áron püspök, 1939 decemberében kiadott körlevelében aktualizálja egyházmegyénk örökös szentségimádási rendjét. Ezt a szentségimádási beosztását dr. Jakubinyi György érsek úr 1998-ban újra szabályozta.

A szentségimádás tehát a katolikus liturgia része, amelynek gyönyörű és mély értelmű lényege az oltáriszentségben megtestesülő Krisztus előtti hódolat és imádat.

A szentségimádásnak sok formája létezik. Van énekes, kötött imádsággal vezetett és van csendes szentségimádás. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hívő ember lelki életének érésével fokozatosan egyre fontosabbá válik a csend, az egyszerű imaformák gyakorlása – így a szentségimádásé is.

A szentségimádás az egyik legmélyebb, legérettebb imaforma. Egyébként sohasem tudjuk – és elvileg nem is tudhatjuk meg pontosan –, hogy valójában mi is az Oltáriszentség. Szent Ferenc atyánk mondja „…Ezen a világon nem láthatom Isten leghatalmasabb Fiát a saját szemeimmel, hacsak nem az ő legszentebb Testében és Vérében.” Talán ezért nem is kellene feszegetnünk az Oltáriszentség titkát, hogy hogyan van jelen az átváltoztatott kenyér és bor külső színe alatt az Úr Jézus, hasznosabb és gyümölcsözőbb lenne, ha egyszerűen csak nagy tisztelettel viseltetnénk iránta, ha mélységes hódolattal és imádattal borulnánk le előtte.

Egyik pap testvér internetes oldalán olvastam, hogy egy fiatal emberrel folytatott lelki beszélgetésben előjött a szentségimádás kérdése. Az illető arról kérdezte őt, hogy az egyáltalán mire jó, nem idő pazarlás? Egyáltalán minek ülni a kitett oltáriszentség előtt, vagyis pontosabban, minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk, de minek látni? Mit ad hozzá az imádsághoz, ha nézzük is őt?

Első kérdés tehát: Nem idő pazarlás? Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a szentségimádás időpazarlás. Igen! De a legdrágább Személyre pazaroljuk időnket ilyenkor!!! Ez a legdrágább időpazarlás! „Én nézem Őt és Ő néz engem”.

Kétirányú folyamat. Az Úr kíváncsi a gondolataidra ugyanúgy, mint az embertársaid, érdeklődik. De ugyanúgy, mint ők, mondani is szeretne valamit. Meg tudod hallgatni? El tudsz hallgatni? A csendes  szentségimádás hasonlít a napozásra: kifekszel a napra, nem szólsz, nem csinálsz semmit, és hat rád a nap.

Tanuljunk meg nyitottak lenni a belső csendre, Isten halk, de egy idő után tisztán hallható hangjára! Ahogy a dal szerző (Kindelmann Győző) fogalmaz: „Mindig csendben szól hozzád az Úr… A város zaján hangja nem jut túl. Enyhe szellő suttogásaként hallod szavát, ha rád talál, így jön az Úr, nem látod, de szíved lángra gyúl! … Hang nélkül szól: figyeld a Lélek szavát! Figyeld a Csend, mit beszél, hagyd a város zaját! Nincs messzeség… reád talál… csendben jő az Úr egy éjszakán!”

Az Oltáriszentség imádása közben kapcsolatba léphetünk az Úrral, aki gyengéd testvéri, baráti szeretettel mindig szeretne bennünket átölelni. Tegyük hát magunkat nyitottá az ölelésre, végezzünk lelki nagytakarítást, és nyissuk ki szívünk kapuit, hogy a szeretettel közeledő Isten, szeretetével tisztává tudja tenni életünket.

Kalkuttai Szent Teréz anya szerint: „Az idő, amit Jézussal töltesz el az Oltáriszentség előtt, a legjobb idő, amit a földön tölthetsz. Minden egyes Jézussal töltött pillanat elmélyíti a kapcsolatod vele, lelkedet mindörökre dicsőségesebbé és gyönyörűbbé teszi a mennyben, és segít elhozni az örökkévaló békét a földre”. Genovai Szent Katalin szerint: „Az Eucharisztia jelenlétében eltöltött bármennyi idő, legyen az hosszú vagy rövid, életünk legjobban eltöltött ideje”.

Igen: „Minél több időt töltesz a Legszentebb Oltáriszentség előtt, annál inkább be fog tölteni az Ő erejével és hatalmával.” (Kalkuttai Szent Teréz) Ha hívő lélekkel szemléljük az Oltáriszentséget, beborít minket az Isten jelenléte és megismerjük az Ő világosságát, életét és örömét. Krisztus világossága felragyog az Eucharisztiából, mutatva az utat a mennyország felé, bátorítva minket, hogy legyünk szentek, sőt felszítja bennünk a szentté válás utáni sóvárgást. Éhségünk és szomjúságunk valóban kielégíttetik, de titokzatosan fokozódik is, amint egyre többet vagyunk az Isten jelenlétében.

Minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk? - volt a fiatal ember másik kérdése a lelki-beszélgetésben.

A kérdés, hogy ha már Jézus úgyis ott van a tabernákulumban, minek még látni is: mit segít az?
Emlékszem – írja a föntebb idézet pap testvér –, kicsit dadogva kezdtem bele a mondókámba. Valami olyasmit próbáltam válaszolni, hogy hát persze, persze, nem kell feltétlenül nézni is Jézus Krisztust ahhoz, hogy imádkozni tudjunk hozzá. Hogy őt imádni tényleg bárhol lehet, hiszen nem itt van vagy ott, és nem Jeruzsálemben kell keresni és imádni őt, nem is a Garizim hegyén, hanem „lélekben és igazságban” (Jn 4,24). És hogy mégis nagyon sokaknak segít, ha úgymond „előveszik” az Urat abból a kis oltárszekrénykéből, és látható módon is kihelyezik az oltárra. Hogy sokaknak így erősebb, elevenebb a tapasztalat. Ilyesmiket mondtam. De valahogy én magam is erőtlennek éreztem a szavaimat. Pedig naponta végzek szentségimádást.

Ekkor azonban váratlan helyről érkezett segítség. Kérdezőm – ez a rokonszenves, fiatalember – hirtelen felkapta a fejét, mint akinek jó gondolata támadt: „Akkor ugye ez olyan, mint amikor Skype-on beszélgetek a barátnőmmel? Azt vettem észre, hogy amikor kép nélkül, csak telefon módjára használjuk a számítógépet, akkor egy-egy hosszú beszélgetés alatt időnként el-elszórakozom. Az is előfordult már, hogy kinyitottam egy-egy dokumentumot, vagy keresgéltem közben valamit az interneten… De amikor látjuk is egymást, akkor sohasem jutna eszembe ilyesmit tenni! Ha látom, sokkal jobban ott vagyok nála” – és csillogott a szeme, mint aki megértett valamit a szentségimádás lényegéből.
Elcsodálkoztam ezen a hasonlaton. Hát nem zseniális? Mert tényleg erről van szó! Ha látom, az élőbb, elevenebb, valóságosabb, 9személyesebb.

Szentségimádásra hív a Lélek, sürgetve és bátorítva minket, hogy szabadon és nagylelkűen töltsünk minél több időt az Úr imádatában és félelmében, aki valóságosan van jelen az Oltáriszentségben.

Molokai Szent Damján, aki egész életét a leprában szenvedőkért szentelte, ezt mondta: „Ha nem lett volna állandó a Mester jelenléte a kicsiny kápolnánkban, nem találtam volna lehetségesnek azt, hogy kitartsak a leprások mellett. Az Eucharisztia az a kenyér, amely erőt ad. Ez egyszerre a legkifejezőbb bizonyíték szeretetére és a legerősebb jele, hogy szeretetével táplál minket. Ő odaadja önmagát mindennap azért, hogy a mi parázsló szívünk lángra lobbanthassa a hívők szívét. XIII. Leó Pápa meggyőződése volt, hogy „a világ megújulása csak a Szent Eucharisztia által következik be”.

Amikor Jézus először tanított az Eucharisztiáról, a tanítványok negatívan reagáltak: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?”(Jn 6, 60) A puszta hús és a vér, az emberi értelem önmagában nem képes az Eucharisztia misztériumát megragadni. Egyedül imádságban, térden állva, a Szentlélek segítségével leszünk képesek Krisztus mélységét meglátni, kincseit megragadni és titkait felfedezni az Eucharisztiában.

„Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza”- Évközi 31. vasárnap

„Egy istenarc van eltemetve bennem,

S most ásót, kapát, csákányt ragadok,

Testvéreim, jertek, segítsetek,

Egy kapavágást ti is tegyetek,

Mert az az arc igazán én vagyok.”

Az imént elhangzott evangéliumi szakasz egyik leglényegesebb mondata ez: „Zakeus nevű gazdag ember, a vámosok feje. Szívesen látta volna Jézust szemtől-szembe, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt” (Lk 19,1-10).

Zakeus nagyon erősen vágyik arra, hogy láthassa Jézust. Ez a vágyakozás a vámos részéről annak a ténynek tanúbizonysága, hogy bár élete nem igazodott Isten törvényéhez, még saját emberségéhez sem, a szíve mélyén megőrzött valami érzéket az igaz, a szép, a dolgok emberi mértéke iránt, és ennek következtében képes arra, hogy találkozzék a dolgok isteni Mértékével. És ebben a szenvedélyes vágyakozásban, hogy ti. Krisztust szemtől-szembe láthassa, két nehézsége is támadt: kis termetű ember és ezért módot kell találnia arra, hogy az Úr tekintetét magára vonja, ez a mód azonban nevetség tárgyává teszi őt. Kis ember, elhatározza tehát, hogy fölmászik egy fára.

Vajon nem vagyunk-e valamennyien nagyon is kicsi emberek? Eltakar bennünket a tömeg és akadályoz a látásban. Vajon nem kell-e nekünk is olykor-olykor valami magaslatra emelkednünk? Vajon nem kell-e önmagunk fölé emelkednünk, hogy ne maradjunk ugyanolyan kicsik és szegények, mint amilyenek kezdetben voltunk? És vajon olyankor, amikor nagyobbak próbálunk lenni, mint amekkorák vagyunk, csak hogy szemtől-szembe találjuk magunkat Istennel, nem kockáztatjuk-e, hogy megdöbbenést és gúnyt ébresztünk másokban?

Általában a kigúnyolás, a kinevetés az, ami bármi másnál erőteljesebben visszatart bennünket Isten-keresésünkben és az ő tanítása szerinti élet vállalásában. Az ellen, hogy kíméletlenül bíráljanak, egyenest nekünk támadjanak, megutáljanak, elkerüljenek, megvessenek tiltakozik a büszkeségünk, makacsságunk és önmagunk érvényre juttatásának a vágya. Igaz, nagyon nehéz elviselni a gúnyolódást és a kinevetést. Ez az a fő probléma, amelyet szeretnénk ma átgondolni.

De előbb hadd utaljunk egy másik lényeges mozzanatra Zakeus történetében. Amikor Krisztus betér Zakeus házába, ott tisztelettel és örömmel fogadják. Zakeus életében ez az Isten iránti tiszteletadás, ez az Isten jelenlétében való örvendezés igazi megtérése révén vált nyilvánvalóvá az által, hogy bűnbánatot tartott, a METANOIA következtében, ami teljesen új irányt szabott életének. Mert találkozott Istennel, mert ez a találkozás benne életet és örömet ébresztett, mert megnyomorodott lelke annyira kiegyenesedett, hogy most már valóban emberivé vált, és megnyílt benne az Istennel békében élő emberi lélek minden mélysége; ezért Zakeus eltaszítja a múltját.

Kész jóvátenni minden hibáját, igyekszik új életet kezdeni, olyan életet, amely mentes a múlttól az Istenbe vetett bizalom és hit által. Krisztus mindezt felismeri, amikor azt mondja: „Ő is Ábrahám fia” – vagyis azoknak a nemzetségéhez tartozik, akik hinni tudtak, nem hiszékenységből, hanem a teljes elkötelezettség jegyében. Ezért jelenti ki Jézus, hogy „üdvösség köszöntött erre a házra”.

Az egész helyzet azonban egyvalamin fordul meg, ami ebben megtörhette, megakadályozhatta volna Zakeust: a tömeg nevetése.

Gyakran a nevetségessé válástól, a kigúnyolástól való félelem akadályozza meg azt, hogy új életet kezdjünk, nem a rossz vonzása, amihez hozzászoktunk, vagy az ellenállás, amelybe előreláthatólag ütközünk, hanem az, hogy mit szólnak hozzá az emberek. Az ivó cimborák, a házasságtörésből sportot űző kollégák, kolléganők, a templomba nem járó barátok, a langyos keresztények...

A mások ítéletétől és véleményétől való félelem az, ami oly gyakran megakadályoz bennünket abban, hogy megváltozzunk. Még akkor is, ha teljesen képesek vagyunk a változásra, arra, hogy tegyünk egy olyan lépést, amellyel egészében megtagadjuk múltunkat. Sokkal jobban félünk a kinevetéstől, mint a goromba feddéstől. Talán ez hitünknek legkeményebb próbája.

Csak egy mód van ennek a hiúságnak, a közvéleményhez való alkalmazkodásnak legyőzésére: alázatosság, más megoldás nincs. A hiúság volt az, ami Zakeust kicsinnyé tette és ami bennünket is kicsivé tesz mind Isten, mind az emberek előtt.

A hiúságra két különböző vonás jellemző: egyrészt az a személy, aki hiú, teljesen behódol mások vélekedésének, saját lelkiismerete elhallgat a tömeg hangja előtt. Isten ítéletét elveti. Isten messze van, láthatatlan, tapintatos, a tömeg pedig hangoskodó és szemtelen, behódolást és hasonlóságot követel. Ily módon a közvéleménynek való behódolás a lelkiismeretet és az Isten ítéletét semmibe veszi. Másfelől az a legmegalázóbb az egészben, hogy még csak nem is azoknak az embereknek véleményére hagyatkozunk, akiket tisztelünk. A tömeg, amelynek tapsát várjuk, a tömeg, amelytől félünk, amelynek ítéletétől rettegünk, nem a szentek gyülekezete. Még csak nem is olyan emberekből tevődik össze, akik képesek tárgyilagos ítéletet hozni, igazi értékeket megállapítani. Olyan emberek azok, akiknek véleményét – amikor másokról beszélnek – gyakran megvetjük, mégis félünk az ítéletüktől. Gondoljuk csak meg, mi mindent csinálunk életünkben, miközben egyik szemünkkel a társaságot nézzük és kíváncsiak vagyunk, hogy vajon jót vagy rosszat gondolnak-e rólunk.

Ha egy pillanatnyi szünetet tartanánk, látnánk, hogy azok az emberek, akiknek a kedvező vagy kedvezőtlen véleményére adunk, olyan emberek, akiknek – szerintünk – alig van ítélőképességük. Mégis meghunyászkodunk fürkésző tekintetük előtt.

Mint fentebb már említettem, csak egy módja van annak, hogy megszabaduljunk a függőségtől, a mások véleményének való behódolástól és ez az alázat.

Van az alázatosságnak egy olyan formája, amelyikben sem mások rosszallását, sem dicséretét nem fogadja el az ember, hanem egyszerűen Isten ítéletére és saját lelkiismeretére bízza magát, mint az a szerzetes testvér, aki egy történet szerint meg akarta tudni, hogyan válaszoljon a dicséretre és a bírálatra. „Menj a temetőbe”, tanácsolta neki lelkiatyja „és sértegesd a halottakat”. Úgy is tett, és amikor visszajött, a lelkiatyja megkérdezte, hogy mit csináltak a halottak. „Semmit”, válaszolta a fiatal testvér, „csendben maradtak”. „Menj vissza és dicsérd őket”, mondta az atya. És amikor a fiatal szerzetes jelentette, hogy a temető ugyanolyan csendes volt, mint azelőtt, ezt mondta neki: „Tégy úgy, mint a halottak; az emberi ítélet már nem érinti őket, hiszen állandóan Isten színe előtt állnak.”

Az alázatosság az Evangélium egyik leghatalmasabb erénye, nekünk azonban sikerült ezt a rabszolga gyenge erényévé tenni. Nagyon kevés olyan ember van, akiben él a vágy, hogy alázatos legyen, mivel úgy tűnik, az alázatosság az emberi méltóság megtagadása. Ugyanez a helyzet az engedelmességgel is: egy gyermeket dicsérünk azért, hogy engedelmes, pedig csak hajlékony, nincs saját akarata. Nagyon ritkán vagyunk kíváncsiak arra, hogy mi megy végbe a szívében és nagyon könnyen összetévesztjük a bégető bárányokat Krisztus nyájához tartozó bárányokkal. Ha valakit alázatosnak, engedelmesnek, szelídnek mondanak, az majdnem sértés. Már nem látjuk az ilyen magatartás nagyságát és erejét.

Az igazi alázatosság abból születik, hogy látjuk Isten szentségét. Csakhogy mi úgy igyekszünk nagyobb alázatosságot érezni, hogy mesterségesen kicsivé tesszük magunkat. Csakhogy Krisztus az, Isten az, aki megadta az embernek, hogy fogalmat alkothasson saját nagyságáról és azzal igazolta az ember méltóságát, hogy Emberfia lett. Ha azt akarjuk tudni, mi az ember, Krisztusra kell tekintenünk, az Evangéliumok, az Olajfák-hegyének Krisztusára, a kereszten függő és feltámadt Krisztusra, az Atya dicsőségének jobbján ülő Emberfiára. Nincs szükség arra, hogy megpróbáljuk Istent nagyobbá tenni azáltal, hogy magunkat kicsivé és megvetésre méltóvá tesszük. Isten tiltja, hogy így tegyünk. Ha mégis így teszünk, nem alázatosság az amit elérünk, hanem lealacsonyodás, ami megakadályoz bennünket abban, hogy Isten országához és emberi hivatásunkhoz méltóan éljünk.

Ezért az alázatosság nem abból áll, hogy örökké le akarjuk magunkat alacsonyítani és elutasítjuk azt a méltóságot, amelyet Isten ad nekünk és megkövetel tőlünk, mivel gyermekei és nem rabszolgái vagyunk.

Az az alázatosság, amelyet a szentekben látunk, nem egyedül a bűntudatból születik, hiszen épp egy bűnös megtört és töredelmes szívét ajánlhatja Istennek és a megbocsátás egyetlen szava elegendő ahhoz, hogy eltörölje mind a múlt, mind a jelen minden gonoszságát.

A szentek alázatossága az Isten dicsőségének, fönségének és szépségének látásából ered. Nem csupán a kirívó különbség érzése kelti fel alázatosságunkat, hanem Isten szentségének tudata, a tökéletes szépségnek és lenyűgöző szeretetnek megnyilvánulása; így az egyetlen dolog amit jelenlétében tehetnek: imádattal, örömmel és csodálattal leborulni Előtte. Ez alázatosság – nem alázkodás.

Az alázatosság az Isten színe előtt való megállás módja, Isten előtt, aki szívünk-lelkünk titkait is látja, áll az ember, aki ennek nincs tudatában; az alázat önkéntelenül a legalacsonyabb helyet keresi magának, mint ahogy a víz spontán fut a legmélyebb pont felé. Az alázatosság teljes nyitottság Isten felé, önmagunk teljes átadása, készség arra, hogy kapjunk tőle, akár közvetlenül az ő kezéből, akár más emberek útján, miközben egyáltalán nem hirdetjük alázatos voltunkat, mivel ez nem lealacsonyodás, hanem egyszerűen megmaradás Isten előtt – csodálkozva, örömben és hálaadásban.

Ez az egyetlen eszköz arra, hogy megszabaduljunk a közvéleménytől való félelmünktől, attól a szolgalelkűségtől, amely lehetetlenné teszi, hogy bátorságot vegyünk és alkalmat találjunk életünk megreformálására, mert emberi értékeket kínál fel végső mérceként. Mihelyt ettől megszabadulunk, egyedül maradunk lelkiismeretünkkel, amelyben Isten szava szabadon szól, közli velünk ítéletét és képessé tesz bennünket, hogy teljes és szabad életet kezdjünk élni.

Tudjuk, azért tehetjük ezt meg, mert vannak pillanatok, amikor mindnyájan elszakadunk, szabaddá válunk a közvéleménytől a mélységes megtapasztalás pillanatai ezek, amelyek teljes emberi lénnyé tesznek bennünket, igazi emberré, amikor is kicsiségünk lehámlik, megszűnik. Amikor nagy boldogság kerít hatalmába, amikor bánat hatja át szívünket, amikor teljesen fölébünk kerekedik valami belső megtapasztalás, eszünkbe sem jut – legalább egy pillanatra sem –, hogy más emberek mit gondolnak rólunk. Amikor arról értesülünk, hogy meghalt valaki, aki mindenki másnál kedvesebb számunkra, elmerülünk a bánatban; nem kérdezzük magunkat, hogy vajon mások kedvezően vagy kedvezőtlenül vélekednek-e rólunk. Ha olyasvalakivel találkozunk hosszú távollét után, akit szeretünk, nem vonakodunk barátunk karjaiba vetni magunkat, nem érdekel, ha a tömeg azt gondolja is, hogy bolondot csinálunk magunkból.

Mindez lehetségesnek bizonyult Zakeus számára, mert félretéve minden emberi tekintetet, elhatározta, hogy látni fog és ez az elhatározás tette őt képessé arra, hogy egyenest Istenhez menjen, átélje az élő Isten felfedezését. Zakeus Istene, az élő Isten az, Akit minden emberi lélek keres évezredről évezredre, olyan Isten, Aki merőben különbözik azoktól a statikus istenképektől, amelyeket a sokféle egymást váltó vallás fölkínált.

Isten, aki elé odaállok, hogy imádjam és imádkozzak Hozzá, olyan Valaki, Akihez az ismereteim addig a pontig vezettek el, ahol már találkozhatom Vele személyesen, az emberi elképzelés és az értelmi felfogás határain túl. S ha már találkoztam Vele, ha lelkem mélyén felfedeztem őt, akkor ennek a találkozásnak, ennek a felfedezésnek örömét másokkal is meg kell osztanom.

Nem új istenmodellek feltalálása révén leszünk képesek Istent megláttatni az emberekkel, hanem azon isteni arc bemutatása által, amely a költő, Reményi Sándor szerint szívünk, lelkünk mélyé van és amelyet felszínre kell hoznunk, hogy mások is megláthassák, föl fedezhessék. Gondoljunk csak Szent Pál korintusiakhoz írt levelére, amelyben ezt mondja: „Felragyogott előttünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.” (2Kor 4,6.) Hasonló szakasszal találkozunk az ortodox atyák egyikénél is: „Senki sem tud lemondani a világról, hacsak nem látta az örökkévalóság fényét legalább egy emberarcon.”

Ha ilyenfajta kinyilatkoztatás volnánk embertársaink számára, akkor nem lenne szükség arra, hogy ezerféleképpen körülírjuk Istent. A sivatagi Atyák történeteiben van egy találkozás a puszta nagy mestereinek egyike és három szerzetes között. Közülük ketten szakadatlanul kérdéseket tesznek fel neki, míg a harmadik hallgat. Végül az atya hozzá fordul és így szól: Te nem akarsz valamilyen kérdést feltenni? „Nem”, válaszolja az illető, „nekem elég az, hogy nézhetlek”. Van egy másik történet egy alexandriai püspökről, aki meglátogatott egy kolostort. A szerzetesek megkérték egy testvérüket, hogy mondjon üdvözlő beszédet, de az visszautasította. „Miért?” — kérdezték. „Ha nem fogja megérteni a hallgatásomat, azt sem fogja megérteni, amit mondanom kell neki.”

Ily módon fedezte fel Zakeus Krisztust és így beszélt hozzá az Úr, mint ahogy szótlanul beszélt Péterhez is megpróbáltatásainak éjszakáján: „Az Úr megfordult és rátekintett ... és Péter kiment és keserves sírásra fakadt.” „Isten, Akinek tekintete a mélységeket vizsgálja, Aki nem aszerint ítél, amit a szem lát” (Iz 11,3), „az Úr, Aki a szíveket és veséket vizsgálja” (Jer 17,10), Aki megnyitja szemünket, szabadítson meg minket a farizeuskodásunktól, csalásainktól és mentsen ki minket a másoktól való félelem rabszolgaságából!

„Egy istenarc van eltemetve bennem:

Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.

Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.

S bár világ-szennye rakódott reája,

Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.” 

(Reményik Sándor)

„Memento mori!” - „Emlékezzél a halálra!” - Halottak napja

Az Egyház a testi feltámadás és az örök élet hitével és az ebből fakadó reménnyel éli meg a halottak tiszteletének ősi cselekedetét, melynek minden nép a maga módján tesz eleget. Ezen a napon bizalommal kérjük a Mindenhatót: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket”.

Minden keresztény haldokló és gyászoló maga mellett tudja, tudhatja Jézust. Az Egyház ezt a jelenlétet adja nekünk mindenszentek ünnepén és halottak napján. Igazából a hívő ember számára ez az egyetlen igazi vigasz. Ezért ezek a napok nemcsak az emlékezésről szólnak, hanem a valódi találkozásról is – mondja Papp Miklós görög katolikus lelkész. Ezért nagyon fontos, hogy a pillanat varázsának élő mai ember megértse a középkori szerzetesi lelkiség egyik legfontosabb jelmondatának, a memento mori, azaz „emlékezzél a halálra” felszólítás üzenetét.

Amikor Krisztus barátja, Lázár meghalt, akkor a gyászoló testvérek Krisztus szemére vetették: „Hol voltál? Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!”(Jn 11,32-45) Krisztus nem védi meg az Istent, nem kéri ki magának, nem mondja: „ez a bűnösök sorsa” – hanem megrendül és sír. Siratja Lázárt, a gyászoló nővéreket, s tulajdonképpen minket is.

A „szaga van” kifejezést az evangélium talán már nemcsak az elhunyt Lázárra érti, hanem az egész teremtésre: az egész teremtésnek „szaga van”, azaz a haláltól megsebzett. Ezért nem csak Lázárt támasztja fel az Úr Jézus, nemcsak azoknak a gyászolóknak ad vigasztalást, hanem belemegy a halálba, belemondja magát a gyászba, s így minden haldokló és gyászoló maga mellett tudhatja az Ő jelenlétét.

Azonban ezek a napok nem csak az emlékezésről szólnak, hanem a valódi találkozásról is. Találkozni megyünk a sírokhoz. Hisszük, hogy elhunyt szeretteink most is élnek a természetfeletti világban, s Krisztuson, mint tolmácson keresztül ma is szólnak hozzánk, közbenjárnak értünk, s mi pedig értük.
Akire csupán emlékeznek, az tényleg meghalt. Az tényleg hátramaradt az élet futóversenyében. Ezzel szemben mi hisszük, hogy elhunyt testvéreinkkel továbbra is összetartozunk, közbenjárunk egymásért, s hogy találkozunk még, mert a szeretet erősebb a halálnál. A szeretet szálai odafűznek azokhoz, akik a mieinkek voltak... Most is a mieinkek... De a lélek kapcsolatával. Jól mondja Szt. Pál apostol: „Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet” (1Kor. 13,13).

A legközelebb elhunyt szeretteinkhez a szentmiseáldozatban vagyunk. Ott ér össze a mennyeiek és a földiek kórusa, a már célba értek és az úton lévők imája. Egyetlen istendicsőítés van, s a szentmiseáldozaton az egyetlen Isten dicsőítésében egyesülünk mi: élők és célba értek. Ezért a mindenszentek ünnepének legfontosabb rítusa a Szentmiseáldozaton való részvétel, amit sajnos sokan nem tudatosítanak magukban. Az valóban az életről, az összetartozásról szól, ott Isten az egyetlen alany, a fő cselekvő, a fő megszólaló. Azután kimegyünk a sírokhoz, ahol imádkozunk elhunytainkért, emlékezünk rájuk.

Az emlékezésben fontos szerepe van a csendnek, hogy lecsillapodjon bennünk az élet lüktetésének, rohanásának minden zaja, idegessége, feszültsége, s szólaljon meg a túlvilág: mit viszünk magunkkal a földi élet végén, melyek a fő értékek, miért érdemes izgulni és miért nem.
Ebben a találkozásban, töprengésben rendkívül fontosak a szimbólumok: a koszorú, az élő virág, a gyertya, a kereszt. Ezek evilágiak, megfoghatóak, ugyanakkor túlnyúlnak a történelmen, Isten országának vigasztalását hozzák közel hozzánk. A koszorú, ami a győzteseket illeti, s reméljük, szeretteinket s majd minket is megillet. Szeretjük a virágokat, nem a művirágokat, hanem az élőket, melyek színesek és szépek, jól mutatnak szeretteink sírjain, de bennük van a mulandóság. Gyertyát is gyújtunk a sírokon: ez Krisztus világosságát jelenti, s lassú elfogyásában látjuk az elmúlást, de a szolgálat, az önfeláldozás, a szeretet értékét is. Nagyon fontos szimbólum a kereszt a síron, hiszen ez hozza közel Krisztus jelenlétét, aki a keresztre elhunytjaink és a gyászolók fájdalmát is felvitte és megváltotta.

A rítusok, a szimbólumok azért fontosak, mert támaszt, vigasztalást adnak. A halállal való küzdelem megfoghatatlan, homályos, sötét valami, s a gyászoló ilyenkor kapaszkodókat keres. Olyan kapaszkodókat, melyek megőrzik a halállal való küzdelmében, nem hagyják elveszni, belebetegedni, s amelyek máris előre nyúlnak, a túlvilág vigaszát közvetítik. A régi ember gyásza ezért volt kevésbé beteges, hisztérikus, kétségbeesett.

Amikor ma eltüntetjük, kiseperjük a szimbólumokat életünkből, világunkból, s a vallás „kultúrvallás” lesz, akkor egy nagyon fontos támasztól, vigasztól, végső soron az igazságtól fosztjuk meg a modern embert. „Tartsd meg a rítusokat, a rítusok megtartanak téged” – mondja Papp Miklós görög katolikus lelkész.

A halállal kapcsolatos keresztény rítusok és szimbólumok világába gyerekeinket és unokáinkat is be kell vonni, az őket izgató kérdésekre az ő szintjükön kell válaszolni. Ha nyugodt hangnemben válaszolunk, ha látják, hogy mindebben őszintén hiszünk, akkor ez megnyugtatja őket és bátorítva érzik magukat. A beszélgetésen túl vonjuk be őket a szimbólumok, rítusok világába: hozhatják a virágot, gyújthatnak mécsest, imádkozzunk együtt. A jó szimbólumok által lehet növekedni, ezek egy életen át elkísérnek és a kritikus, tragikus pillanatokban erőt adnak, bátorítanak és megvigasztalnak.

Ezzel szemben, a környezetünkben is mind nagyobb teret hódító pogány halloween-„kultusz”, ami játéknak tünteti fel a halált és a gyászt, nem ad valódi vigasztalást. Nem is sejtik a szülők és pedagógusok, milyen vigaszt lopnak el a gyerekektől, amikor a gyász igaz kultúráját, keresztény szimbólumait veszik el tőlük, s helyette egy idétlen halloween játékot adnak. Pont ott hagyják magára a gyereket, ahol a legjobban szorong: a halál közelében, a gyászban.

A minket körül vevő világ, tévé és rádió, internet és újság, azt sugallja, hogy éljünk a mának, a pillanatnak és ne törődjünk azzal, hogy mi történik utána. Ezzel szemben hitünk tanítása arra figyelmeztet, hogy emlékezzünk a halálra. "Memento mori"- volt a középkori szerzetesi lelkiség legfontosabb jelmondata.

A haláltudat lényegileg az emberléthez tartozik, végig jelen van az életünkben, de nagyon nehéz a szemébe nézni. Ezért könnyebbnek tűnik strucc politikát folytatva homokba dugni a fejünket, s a fiatalságot bálványozni. Ma a fiatalság bálványozása történik: könnyedén élni, döntéseket nem hozni vagy azokat könnyedén megváltoztatni, a lehető legtöbb élvezetet megélni, szenvedélyeinket maximálisan kielégíteni, magunkat állandóan fiatalítani – s közben mindent, ami a halálra emlékeztet, azt eldugni vagy figyelmen kívül hagyni. A betegséget, az öregedést, a halált...

Az állandó fogyasztásra és a féktelen szenvedélyek kielégítésére berendezkedett világ mögött valójában a halál elöli menekülés problémája áll. Mintha elvenne valamit vagy szomorúvá tenne, ha a haláltudattal foglalkoznánk. Pedig ha mélyen találkozik az ember a halállal, akkor az érleli őt.

Megérleli az élethez való viszonyunkat, szeretetteljesebbé teszi az emberekkel való kapcsolatunkat, az értékeket megrostálja, összeszedettebben fogjuk az időt kezelni, kerüljük a rosszat, a súlyos bűnöket, s őszintébben keressük az Istennel való személyes, élő kapcsolatot. A haláltudat, ha keresztény módon viszonyulunk hozzá, egy csoda szép, kiegyensúlyozott, félelem mentes életre érlel meg, s ettől fosztja meg magát az, aki „véka” alá akarja rejteni a halál tényét, kérdését.
Persze nagyon fáradtságos annak a hazugságnak a fenntartása, mintha időmilliomosok lennénk, mintha örök hazánk itt a földön lenne, mintha Isten kérdését el lehetne nyomni, vagy az elmúlás-elbúcsúzás fájdalmát meg lehetne spórolni. Ezek a hazug manőverek sokba kerülnek a léleknek, sokkal jobb őszintén találkozni a halállal és engedni, hogy megérleljen bennünket, mint a Nap sugara a fa gyümölcsét.

Keresztény hitünk szerint nem egyedül kell az élet útján járnunk és a halál kapuján átmennünk, hanem Krisztus végig velünk jön, hisz azt ígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig. Aki a saját halálával vagy gyászával kínlódik, annak ehelyett befelé kellene fordulnia, s engednie, hogy megszólaljon ott belül Krisztus. Ki fog mondani néhány szót, melyeknek páratlan erejük lesz életünkben, gyászunkban, halálunkban.

Ne feledjük a kereszténység legfőbb tanítását a halálról és a feltámadásról, amelyet Szent Ambrus püspök így fogalmazott meg: „Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett.” 

***

Ha valaki úgy gondolja, hogy ezt az írást más is lelki-haszonnal olvashatná, akkor az bátran az alábbi "f" betűre kattintva megoszthatja a Facebook-on is... 

„A szentek élete a Szeretet Istenét dicsőítő himnusz”- Mindenszentek ünnepe

Szent János evangélista levelében olvashatjuk: „Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben”(1 Jn 1,3).
Az Egyház egyszerre közösség Istennel és egymással. Ezért a szentek közösségének alapja maga a szent Isten, akihez az Egyház tartozik. Az újszövetségi Szentírás fogalmai szerint szentnek nem csupán a kanonizált (szentté avatott) vértanúk, hitvalók és szüzek számítanak, hanem minden megkeresztelt ember. A „szent” szó tehát nem tökéletest, bölcset vagy hőst jelent elsősorban. A szent az, aki az istengyermeki életet éli, s a Krisztus által meghirdetett nyolc boldogság útját járja. Mert ez a mi hitünk legbelső lényege: minden ember arra hivatott már itt a földön, hogy mindörökké részt vegyen magában az isteni életben, úgy szeressen amint Isten szeret. A szentek közössége tehát nem más, mint az Atya gyermekeinek közösségi élete a Fiú által a Szentlélekben.

A szentek tisztelete az első vértanúk korára nyúlik vissza, és semmi köze a bálványimádáshoz, amivel olykor vádolnak bennünket, katolikusokat, a hitünket felületesen ismerő és félreértő, félremagyarázó vallások követői.

A katolikusok természetesen csak az egy igaz Istent imádták és imádják, s távol tartották magukat a bálványimádó szokásoktól. Ezért többen életükkel fizettek. Sok ezren haltak meg hitükért csak Róma városában, az első századokban.

A szentek tisztelete szorosan összefügg azzal a misztériummal, ahogyan mi, keresztények egymáshoz tartozunk. Ezt az egymáshoz való tartozást leginkább a szőlőtő és a szőlővesszők krisztusi hasonlata világítja meg: a szőlőtő Krisztus, a szőlővesszők pedig mi vagyunk és csak a szőlőtőn, vagyis Krisztuson keresztül vagyunk kapcsolatba egymással azáltal, hogy mintegy rá vagyunk oltva, s ugyanaz az életnedv, ugyanaz az éltető Lélek jár át bennünket, mely belőle fakad.
A szőlőtőn kívül a szőlővesszők között nincs kapcsolat, s önmagukban, ha a tőkéről leválnak, elszáradnak. A Föltámadt Krisztus a szőlőtő, nem hal meg soha többé, tehát közösségünk tagjainak összetartozása sem szűnik meg a halállal: átnyúlik az örökkévalóságba. S ahogy a földi életben számíthatunk egymás segítségére, imájára, úgy az evilágból eltávozott testvéreinkkel is megmarad a hitbeli, lelki kapcsolat. Mégpedig úgy, hogy mi, a küzdő, zarándok Egyház, imádkozhatunk a tisztulás állapotában lévőkért, a szenvedő Egyház tagjaiért, és kérhetjük az üdvözültek segítségét, ők pedig közbenjárnak értünk Istennél.

A diadalmas, a szenvedő és a küzdő Egyház tehát valójában egy test tagjai, csak helyzetük, állapotuk tekintetében különböznek egymástól. Mindez pedig az egész emberiség egységének forrása és tengelye. A szentek közösségének titka ugyanis, egyetlen hatalmas családként láttatja az emberiséget Isten tervében, s fel sem merül a gondolat, hogy Isten féltékeny volna a szentekre, amiért hozzájuk is imádkozunk, közbenjárásukat kérjük.

A szentekkel való eleven, élő kapcsolat nemhogy akadályozná, de inkább segíti Isten igaz imádását és akaratának teljesítését. Mert, ahogy a nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa fogalmazott: „a szentek élete – bár ezer és ezer formában – a Szeretet Istenét dicsőítő himnusz”. A szentek életműve minden esetben az isteni igazságosság és szeretet egy-egy vonását világítják meg. A szentek tisztelete tehát nem öncélú, hanem Isten előtti hódolat azért, hogy közülünk, esendő emberek közül választ és alakít alkalmas eszközöket igazsága kinyilvánítására. Nagy vigaszunk, hogy a szentek sem voltak bűntelenek. Nem egy közülük kifejezetten bűnös életből tért meg. Példájuk reményt ad, hogy bűneinkkel, hibáinkkal, gyengeségeinkkel szembefordulva Isten életében és dicsőségében részesedhetünk.
Így példaképek ők és segítők, akiket azért is közel érezhetünk magunkhoz, mert nagyrészt ugyanazokkal a nehézségekkel, kísértésekkel, bűnökkel küszködtek, mint mi. A szentek példája meglepő és gazdag sokféleségben azt mutatja meg, hogy ezek az ugyanolyan törékeny emberi agyagból gyúrt férfiak és nők miként tudták a nyolc boldogság útját járni és miként tudtak a maguk sajátos körülményei között az evangélium tanúi és Isten országának hiteles jelei lenni. Milyen ragyogó példa, és milyen hatékony, erős kihívás ez a mi számunkra.

Ezért ma az egész Egyházzal együtt adunk hálát Istennek érettük, amint a Szentmiseáldozatot ünnepelve is imádkozzuk: „Az ő szent életük példakép számunkra, s mert egy családba tartozunk, közbejárnak értünk nálad: hogy felbátorodva tanúságtételük által az előttünk álló pályán győzelmesen fussunk végig, és hervadhatatlan koszorút nyerjünk velük együtt...”

Mi, mint Isten népe, úton vagyunk az ő országa felé, és mélységes egységbe forrtunk össze azokkal, akik megelőztek bennünket ezen az úton. Éppúgy, mint mi, nap-nap után, örömökön és megpróbáltatásokon át, győztek le számtalan akadályt, hogy hűségesek maradjanak a nyolc boldogságban ígértekhez, és e világban megtestesítsék az evangéliumot.
Igaz, az emberek szemében furcsa az igaz mondó, az anyagiasságtól és gazdagságtól független ember, a szelíd, a megbocsátó, a türelmes, a tiszta ember, mégis itt a boldogság titka.

A múlt és jelen szentjei rájöttek a boldogság titkára, s mint vándorutunk jelzői igazi emberségükben és lelki vándorútjuk egyediségében újraélik számunkra a Krisztus-követésre szóló evangéliumi buzdítást. Szalézi Szent Ferenc mondotta nagyon szellemesen, hogy az evangélium és a szentek között az a különbség, ami a lejegyzett és a lejátszott zene között van: az Egyház nem elvont eszme, hanem élő közösség.

Az útitársak példáját szemlélve nem a külső látvány után kell menni, hanem a belső kaland felé, amelyre Krisztus ma is meghív mindannyiunkat. A II. Vatikáni Zsinat újra meg újra hangoztatta, hogy Isten minden gyermeke meghívást kapott az életszentségre. A nem rég szentté avatott VI. Pál pápa is ezt visszhangozta: „Az Egyháznak szüksége van szentekre és a világ sem nélkülözheti őket”.

Isten azért választ és emel ki egyeseket, hogy ragyogó fáklyaként mutassák nekünk az üdvösségre vezető utat. Ez a szentté avatás értelme és jelentősége is, ami nem jelenti azt, hogy a névtelen és ismeretlen szentek sokasága ne lenne Isten előtt ugyanolyan kedves.
Hiszen Őket ünnepeljük a mai napon, Mindenszentek ünnepén, a szentéletű nagymamákat, a családjukért minden áldozatot vállaló édesapákat és édesanyákat, a hivatásuknak élő időseket, a bátor és tanúságtevő fiatalokat, az ártatlan gyermekeket, akiket az Úr korán magához vett, de nem azért, hogy megfosszon tőlük bennünket, hanem hogy még mélyebbé és termékenyebbé tegye a velük való közösséget.

Tehát Mindenszentek napja: szüleink, testvéreink, barátaink, ismerőseink ünnepe, azoké, akik üdvözültek (s nemcsak a szentté avatottaké, a falinaptárban szereplőkké). Sőt a saját – reménybeli – ünnepünk is, mert mindnyájan arra vágyunk, hogy egykor a Mindenszentek seregében éljünk a mennyben, és színről színre láthassuk az Atyát, aki teremtett bennünket, a Fiút, aki annyira szeretett minket, hogy életét áldozta érettünk s a Szentlelket, aki azért áradt ki, hogy Istenhez vezessen minket.