A halál utáni élet, a feltámadás kérdése, mindig is foglalkoztatta az embereket. A mai szentírási részek, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz (2 Mak 7,1-2. 9-14 / Lk 20,27-38) is erre irányítja a figyelmünket. Az élet küzdelmeinek, a harcnak, s főleg a szenvedésnek az ad igazán értelmet, hogy van feltámadás és van mennyország, ahol Isten megjutalmazza azokat, akik becsülettel és tisztességgel szolgálták Őt és miatta embertársaikat a földi életben. Ezért mondja a mai olvasmányban a kivégzés előtt álló hét testvér egyike: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket”(2 Mak 7,14). Az erkölcsi helytállás és a hitben való kitartás végső indítéka csak ez lehet: Isten a túlvilágon is tud jutalmazni vagy büntetni. A földi igazságszolgáltatást félre lehet vezetni, ki lehet játszani. Az Isten előtti számadást azonban senki el nem kerülheti.
Feltámadásunknak és örök életünknek záloga az Oltáriszentség, Krisztus urunk szent teste és vére a kenyér és a bor külső színében. Szoros kapcsolatot kell ápolnunk vele az imában és gyakran kell magunkhoz vennünk őt a szentáldozásban, hogy el ne lankadjunk a földi élet zarándokútján, és eljussunk a feltámadás dicsőségébe.
A magyar nyelvű egyház, Budapest szervezésében az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készül nagy lázban, melyre 2020 szeptemberében kerül sor. Főesperesi kerületünkben ennek jegyében zajlanak az örökös szentségimádási napok, melyek november elsején az Esztelnek-i plébánia templomban kezdődtek és november 30-án, Bélafalván fejeződnek be. Mi ránk, a ferences templom közösségére a jövő héten csütörtökön kerül sor.
Ezek a szentségimádási napok egy kicsit arról is árulkodnak, hogy az illető plébániai vagy templomi közösségek életében milyen helyet foglal el az Oltáriszentségben köztünk élő Jézus Krisztus, hogy őt mennyire veszik komolyan, hogy egy-egy közösség tagjai mennyire törekszenek a vele való személyes kapcsolat ápolására a szentségimádások keretében is. Jó volt látni, például Futásfalván ahol az Esztelneki Madonna szobrát őrzik, hogy a 300 körüli lakosból legalább 100-an ott voltak a szentmisén, akik közül nagyon sokan áldoztak is. De szomorú volt tapasztalni, hogy az ettől háromszor nagyobb település lakói közül alig voltak 19-en a befejező ünnepi szentmisén. Szeretném remélni, hogy ez a mi esetünkben nem így lesz.
A sok imaforma közül, amelyek által a háromszemélyű egy Istenhez fordulhatunk, a vele való kapcsolatunkat elmélyíthetjük, személyesebbé, élőbbé tehetjük, az a szentségimádás.
Ez az imaforma csak elég későn, a XIII. században bontakozott ki. Van magánájtatossági formája is ennek, mégpedig a szentséglátogatás. Ez az, amikor – például iskolából vagy munkából hazafelé vagy oda menet – röviden betérünk egy templomba, hogy a tabernákulumokban köztünk élő Jézus, vagyis az oltáriszentség előtt imádkozzunk.
Az Oltáriszentség „az egész keresztény élet forrása és csúcsa” (Lumen Gentium 11), „az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java” (Presbyterorum Ordinis 5). Jézus Krisztus nemcsak a szentmise idejére jelenik meg a kenyér és bor színe alatt, hanem jelenvaló marad ebben a szentségben a szentmise után is. Éppen ezért az Oltáriszentség helye, a tabernákulum, amelyre az örökmécses hívja fel a figyelmünket, a legszentebb tér a templomainkban és az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletének, a szentségimádásnak, fölbecsülhetetlen értéke van az Egyház, azaz a mi életünkben.
Ezt nagyon sok szent gyakorolta az elmúlt századok során, püspökök és pápák is tettek érte, hogy végül meggyökeresedjék az egyházban. Erre a hagyományra alapozva aztán néhány templomban kialakult a szokás, amit örök-imádásnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy a kitett oltáriszentség állandóan látogatható: a nap (vagy az éjszaka) bármely szakában lehet előtte imádkozni.
Az örökös szentségimádásnak hosszú hagyománya van a gyulafehérvári főegyházmegyében is. Haynald Lajos püspök számos kortársához hasonlóan, a társadalmi és lelki nyomor megoldását a szentségi élet felbuzdulásában látta. Ennek szellemében rendelkezett 1859, nagyböjt küszöbén irt körlevelében. E körlevélben említés tesz arra vonatkozóan, hogy az örökös szentségimádásnak Erdélyben volt már gyakorlata: „de az idők viszontagsága miatt szokásból ismét kiment”. Aztán úgy rendelkezik, hogy „az év minden napján az egyházmegye valamely anya-, fiók-, vagy szerzetes-temploma legyen soron az imádásban”. 80 évvel később Isten szolgája Márton Áron püspök, 1939 decemberében kiadott körlevelében aktualizálja egyházmegyénk örökös szentségimádási rendjét. Ezt a szentségimádási beosztását dr. Jakubinyi György érsek úr 1998-ban újra szabályozta.
A szentségimádás tehát a katolikus liturgia része, amelynek gyönyörű és mély értelmű lényege az oltáriszentségben megtestesülő Krisztus előtti hódolat és imádat.
A szentségimádásnak sok formája létezik. Van énekes, kötött imádsággal vezetett és van csendes szentségimádás. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hívő ember lelki életének érésével fokozatosan egyre fontosabbá válik a csend, az egyszerű imaformák gyakorlása – így a szentségimádásé is.
A szentségimádás az egyik legmélyebb, legérettebb imaforma. Egyébként sohasem tudjuk – és elvileg nem is tudhatjuk meg pontosan –, hogy valójában mi is az Oltáriszentség. Szent Ferenc atyánk mondja „…Ezen a világon nem láthatom Isten leghatalmasabb Fiát a saját szemeimmel, hacsak nem az ő legszentebb Testében és Vérében.” Talán ezért nem is kellene feszegetnünk az Oltáriszentség titkát, hogy hogyan van jelen az átváltoztatott kenyér és bor külső színe alatt az Úr Jézus, hasznosabb és gyümölcsözőbb lenne, ha egyszerűen csak nagy tisztelettel viseltetnénk iránta, ha mélységes hódolattal és imádattal borulnánk le előtte.
Egyik pap testvér internetes oldalán olvastam, hogy egy fiatal emberrel folytatott lelki beszélgetésben előjött a szentségimádás kérdése. Az illető arról kérdezte őt, hogy az egyáltalán mire jó, nem idő pazarlás? Egyáltalán minek ülni a kitett oltáriszentség előtt, vagyis pontosabban, minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk, de minek látni? Mit ad hozzá az imádsághoz, ha nézzük is őt?
Első kérdés tehát: Nem idő pazarlás? Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a szentségimádás időpazarlás. Igen! De a legdrágább Személyre pazaroljuk időnket ilyenkor!!! Ez a legdrágább időpazarlás! „Én nézem Őt és Ő néz engem”.
Kétirányú folyamat. Az Úr kíváncsi a gondolataidra ugyanúgy, mint az embertársaid, érdeklődik. De ugyanúgy, mint ők, mondani is szeretne valamit. Meg tudod hallgatni? El tudsz hallgatni? A csendes szentségimádás hasonlít a napozásra: kifekszel a napra, nem szólsz, nem csinálsz semmit, és hat rád a nap.
Tanuljunk meg nyitottak lenni a belső csendre, Isten halk, de egy idő után tisztán hallható hangjára! Ahogy a dal szerző (Kindelmann Győző) fogalmaz: „Mindig csendben szól hozzád az Úr… A város zaján hangja nem jut túl. Enyhe szellő suttogásaként hallod szavát, ha rád talál, így jön az Úr, nem látod, de szíved lángra gyúl! … Hang nélkül szól: figyeld a Lélek szavát! Figyeld a Csend, mit beszél, hagyd a város zaját! Nincs messzeség… reád talál… csendben jő az Úr egy éjszakán!”
Az Oltáriszentség imádása közben kapcsolatba léphetünk az Úrral, aki gyengéd testvéri, baráti szeretettel mindig szeretne bennünket átölelni. Tegyük hát magunkat nyitottá az ölelésre, végezzünk lelki nagytakarítást, és nyissuk ki szívünk kapuit, hogy a szeretettel közeledő Isten, szeretetével tisztává tudja tenni életünket.
Kalkuttai Szent Teréz anya szerint: „Az idő, amit Jézussal töltesz el az Oltáriszentség előtt, a legjobb idő, amit a földön tölthetsz. Minden egyes Jézussal töltött pillanat elmélyíti a kapcsolatod vele, lelkedet mindörökre dicsőségesebbé és gyönyörűbbé teszi a mennyben, és segít elhozni az örökkévaló békét a földre”. Genovai Szent Katalin szerint: „Az Eucharisztia jelenlétében eltöltött bármennyi idő, legyen az hosszú vagy rövid, életünk legjobban eltöltött ideje”.
Igen: „Minél több időt töltesz a Legszentebb Oltáriszentség előtt, annál inkább be fog tölteni az Ő erejével és hatalmával.” (Kalkuttai Szent Teréz) Ha hívő lélekkel szemléljük az Oltáriszentséget, beborít minket az Isten jelenléte és megismerjük az Ő világosságát, életét és örömét. Krisztus világossága felragyog az Eucharisztiából, mutatva az utat a mennyország felé, bátorítva minket, hogy legyünk szentek, sőt felszítja bennünk a szentté válás utáni sóvárgást. Éhségünk és szomjúságunk valóban kielégíttetik, de titokzatosan fokozódik is, amint egyre többet vagyunk az Isten jelenlétében.
Minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk? - volt a fiatal ember másik kérdése a lelki-beszélgetésben.
A kérdés, hogy ha már Jézus úgyis ott van a tabernákulumban, minek még látni is: mit segít az?
Emlékszem – írja a föntebb idézet pap testvér –, kicsit dadogva kezdtem bele a mondókámba. Valami olyasmit próbáltam válaszolni, hogy hát persze, persze, nem kell feltétlenül nézni is Jézus Krisztust ahhoz, hogy imádkozni tudjunk hozzá. Hogy őt imádni tényleg bárhol lehet, hiszen nem itt van vagy ott, és nem Jeruzsálemben kell keresni és imádni őt, nem is a Garizim hegyén, hanem „lélekben és igazságban” (Jn 4,24). És hogy mégis nagyon sokaknak segít, ha úgymond „előveszik” az Urat abból a kis oltárszekrénykéből, és látható módon is kihelyezik az oltárra. Hogy sokaknak így erősebb, elevenebb a tapasztalat. Ilyesmiket mondtam. De valahogy én magam is erőtlennek éreztem a szavaimat. Pedig naponta végzek szentségimádást.
Ekkor azonban váratlan helyről érkezett segítség. Kérdezőm – ez a rokonszenves, fiatalember – hirtelen felkapta a fejét, mint akinek jó gondolata támadt: „Akkor ugye ez olyan, mint amikor Skype-on beszélgetek a barátnőmmel? Azt vettem észre, hogy amikor kép nélkül, csak telefon módjára használjuk a számítógépet, akkor egy-egy hosszú beszélgetés alatt időnként el-elszórakozom. Az is előfordult már, hogy kinyitottam egy-egy dokumentumot, vagy keresgéltem közben valamit az interneten… De amikor látjuk is egymást, akkor sohasem jutna eszembe ilyesmit tenni! Ha látom, sokkal jobban ott vagyok nála” – és csillogott a szeme, mint aki megértett valamit a szentségimádás lényegéből.
Elcsodálkoztam ezen a hasonlaton. Hát nem zseniális? Mert tényleg erről van szó! Ha látom, az élőbb, elevenebb, valóságosabb, 9személyesebb.
Szentségimádásra hív a Lélek, sürgetve és bátorítva minket, hogy szabadon és nagylelkűen töltsünk minél több időt az Úr imádatában és félelmében, aki valóságosan van jelen az Oltáriszentségben.
Molokai Szent Damján, aki egész életét a leprában szenvedőkért szentelte, ezt mondta: „Ha nem lett volna állandó a Mester jelenléte a kicsiny kápolnánkban, nem találtam volna lehetségesnek azt, hogy kitartsak a leprások mellett. Az Eucharisztia az a kenyér, amely erőt ad. Ez egyszerre a legkifejezőbb bizonyíték szeretetére és a legerősebb jele, hogy szeretetével táplál minket. Ő odaadja önmagát mindennap azért, hogy a mi parázsló szívünk lángra lobbanthassa a hívők szívét. XIII. Leó Pápa meggyőződése volt, hogy „a világ megújulása csak a Szent Eucharisztia által következik be”.
Amikor Jézus először tanított az Eucharisztiáról, a tanítványok negatívan reagáltak: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?”(Jn 6, 60) A puszta hús és a vér, az emberi értelem önmagában nem képes az Eucharisztia misztériumát megragadni. Egyedül imádságban, térden állva, a Szentlélek segítségével leszünk képesek Krisztus mélységét meglátni, kincseit megragadni és titkait felfedezni az Eucharisztiában.
Feltámadásunknak és örök életünknek záloga az Oltáriszentség, Krisztus urunk szent teste és vére a kenyér és a bor külső színében. Szoros kapcsolatot kell ápolnunk vele az imában és gyakran kell magunkhoz vennünk őt a szentáldozásban, hogy el ne lankadjunk a földi élet zarándokútján, és eljussunk a feltámadás dicsőségébe.
A magyar nyelvű egyház, Budapest szervezésében az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készül nagy lázban, melyre 2020 szeptemberében kerül sor. Főesperesi kerületünkben ennek jegyében zajlanak az örökös szentségimádási napok, melyek november elsején az Esztelnek-i plébánia templomban kezdődtek és november 30-án, Bélafalván fejeződnek be. Mi ránk, a ferences templom közösségére a jövő héten csütörtökön kerül sor.
Ezek a szentségimádási napok egy kicsit arról is árulkodnak, hogy az illető plébániai vagy templomi közösségek életében milyen helyet foglal el az Oltáriszentségben köztünk élő Jézus Krisztus, hogy őt mennyire veszik komolyan, hogy egy-egy közösség tagjai mennyire törekszenek a vele való személyes kapcsolat ápolására a szentségimádások keretében is. Jó volt látni, például Futásfalván ahol az Esztelneki Madonna szobrát őrzik, hogy a 300 körüli lakosból legalább 100-an ott voltak a szentmisén, akik közül nagyon sokan áldoztak is. De szomorú volt tapasztalni, hogy az ettől háromszor nagyobb település lakói közül alig voltak 19-en a befejező ünnepi szentmisén. Szeretném remélni, hogy ez a mi esetünkben nem így lesz.
A sok imaforma közül, amelyek által a háromszemélyű egy Istenhez fordulhatunk, a vele való kapcsolatunkat elmélyíthetjük, személyesebbé, élőbbé tehetjük, az a szentségimádás.
Ez az imaforma csak elég későn, a XIII. században bontakozott ki. Van magánájtatossági formája is ennek, mégpedig a szentséglátogatás. Ez az, amikor – például iskolából vagy munkából hazafelé vagy oda menet – röviden betérünk egy templomba, hogy a tabernákulumokban köztünk élő Jézus, vagyis az oltáriszentség előtt imádkozzunk.
Az Oltáriszentség „az egész keresztény élet forrása és csúcsa” (Lumen Gentium 11), „az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java” (Presbyterorum Ordinis 5). Jézus Krisztus nemcsak a szentmise idejére jelenik meg a kenyér és bor színe alatt, hanem jelenvaló marad ebben a szentségben a szentmise után is. Éppen ezért az Oltáriszentség helye, a tabernákulum, amelyre az örökmécses hívja fel a figyelmünket, a legszentebb tér a templomainkban és az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletének, a szentségimádásnak, fölbecsülhetetlen értéke van az Egyház, azaz a mi életünkben.
Ezt nagyon sok szent gyakorolta az elmúlt századok során, püspökök és pápák is tettek érte, hogy végül meggyökeresedjék az egyházban. Erre a hagyományra alapozva aztán néhány templomban kialakult a szokás, amit örök-imádásnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy a kitett oltáriszentség állandóan látogatható: a nap (vagy az éjszaka) bármely szakában lehet előtte imádkozni.
Az örökös szentségimádásnak hosszú hagyománya van a gyulafehérvári főegyházmegyében is. Haynald Lajos püspök számos kortársához hasonlóan, a társadalmi és lelki nyomor megoldását a szentségi élet felbuzdulásában látta. Ennek szellemében rendelkezett 1859, nagyböjt küszöbén irt körlevelében. E körlevélben említés tesz arra vonatkozóan, hogy az örökös szentségimádásnak Erdélyben volt már gyakorlata: „de az idők viszontagsága miatt szokásból ismét kiment”. Aztán úgy rendelkezik, hogy „az év minden napján az egyházmegye valamely anya-, fiók-, vagy szerzetes-temploma legyen soron az imádásban”. 80 évvel később Isten szolgája Márton Áron püspök, 1939 decemberében kiadott körlevelében aktualizálja egyházmegyénk örökös szentségimádási rendjét. Ezt a szentségimádási beosztását dr. Jakubinyi György érsek úr 1998-ban újra szabályozta.
A szentségimádás tehát a katolikus liturgia része, amelynek gyönyörű és mély értelmű lényege az oltáriszentségben megtestesülő Krisztus előtti hódolat és imádat.
A szentségimádásnak sok formája létezik. Van énekes, kötött imádsággal vezetett és van csendes szentségimádás. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hívő ember lelki életének érésével fokozatosan egyre fontosabbá válik a csend, az egyszerű imaformák gyakorlása – így a szentségimádásé is.
A szentségimádás az egyik legmélyebb, legérettebb imaforma. Egyébként sohasem tudjuk – és elvileg nem is tudhatjuk meg pontosan –, hogy valójában mi is az Oltáriszentség. Szent Ferenc atyánk mondja „…Ezen a világon nem láthatom Isten leghatalmasabb Fiát a saját szemeimmel, hacsak nem az ő legszentebb Testében és Vérében.” Talán ezért nem is kellene feszegetnünk az Oltáriszentség titkát, hogy hogyan van jelen az átváltoztatott kenyér és bor külső színe alatt az Úr Jézus, hasznosabb és gyümölcsözőbb lenne, ha egyszerűen csak nagy tisztelettel viseltetnénk iránta, ha mélységes hódolattal és imádattal borulnánk le előtte.
Egyik pap testvér internetes oldalán olvastam, hogy egy fiatal emberrel folytatott lelki beszélgetésben előjött a szentségimádás kérdése. Az illető arról kérdezte őt, hogy az egyáltalán mire jó, nem idő pazarlás? Egyáltalán minek ülni a kitett oltáriszentség előtt, vagyis pontosabban, minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk, de minek látni? Mit ad hozzá az imádsághoz, ha nézzük is őt?
Első kérdés tehát: Nem idő pazarlás? Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a szentségimádás időpazarlás. Igen! De a legdrágább Személyre pazaroljuk időnket ilyenkor!!! Ez a legdrágább időpazarlás! „Én nézem Őt és Ő néz engem”.
Kétirányú folyamat. Az Úr kíváncsi a gondolataidra ugyanúgy, mint az embertársaid, érdeklődik. De ugyanúgy, mint ők, mondani is szeretne valamit. Meg tudod hallgatni? El tudsz hallgatni? A csendes szentségimádás hasonlít a napozásra: kifekszel a napra, nem szólsz, nem csinálsz semmit, és hat rád a nap.
Tanuljunk meg nyitottak lenni a belső csendre, Isten halk, de egy idő után tisztán hallható hangjára! Ahogy a dal szerző (Kindelmann Győző) fogalmaz: „Mindig csendben szól hozzád az Úr… A város zaján hangja nem jut túl. Enyhe szellő suttogásaként hallod szavát, ha rád talál, így jön az Úr, nem látod, de szíved lángra gyúl! … Hang nélkül szól: figyeld a Lélek szavát! Figyeld a Csend, mit beszél, hagyd a város zaját! Nincs messzeség… reád talál… csendben jő az Úr egy éjszakán!”
Az Oltáriszentség imádása közben kapcsolatba léphetünk az Úrral, aki gyengéd testvéri, baráti szeretettel mindig szeretne bennünket átölelni. Tegyük hát magunkat nyitottá az ölelésre, végezzünk lelki nagytakarítást, és nyissuk ki szívünk kapuit, hogy a szeretettel közeledő Isten, szeretetével tisztává tudja tenni életünket.
Kalkuttai Szent Teréz anya szerint: „Az idő, amit Jézussal töltesz el az Oltáriszentség előtt, a legjobb idő, amit a földön tölthetsz. Minden egyes Jézussal töltött pillanat elmélyíti a kapcsolatod vele, lelkedet mindörökre dicsőségesebbé és gyönyörűbbé teszi a mennyben, és segít elhozni az örökkévaló békét a földre”. Genovai Szent Katalin szerint: „Az Eucharisztia jelenlétében eltöltött bármennyi idő, legyen az hosszú vagy rövid, életünk legjobban eltöltött ideje”.
Igen: „Minél több időt töltesz a Legszentebb Oltáriszentség előtt, annál inkább be fog tölteni az Ő erejével és hatalmával.” (Kalkuttai Szent Teréz) Ha hívő lélekkel szemléljük az Oltáriszentséget, beborít minket az Isten jelenléte és megismerjük az Ő világosságát, életét és örömét. Krisztus világossága felragyog az Eucharisztiából, mutatva az utat a mennyország felé, bátorítva minket, hogy legyünk szentek, sőt felszítja bennünk a szentté válás utáni sóvárgást. Éhségünk és szomjúságunk valóban kielégíttetik, de titokzatosan fokozódik is, amint egyre többet vagyunk az Isten jelenlétében.
Minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk? - volt a fiatal ember másik kérdése a lelki-beszélgetésben.
A kérdés, hogy ha már Jézus úgyis ott van a tabernákulumban, minek még látni is: mit segít az?
Emlékszem – írja a föntebb idézet pap testvér –, kicsit dadogva kezdtem bele a mondókámba. Valami olyasmit próbáltam válaszolni, hogy hát persze, persze, nem kell feltétlenül nézni is Jézus Krisztust ahhoz, hogy imádkozni tudjunk hozzá. Hogy őt imádni tényleg bárhol lehet, hiszen nem itt van vagy ott, és nem Jeruzsálemben kell keresni és imádni őt, nem is a Garizim hegyén, hanem „lélekben és igazságban” (Jn 4,24). És hogy mégis nagyon sokaknak segít, ha úgymond „előveszik” az Urat abból a kis oltárszekrénykéből, és látható módon is kihelyezik az oltárra. Hogy sokaknak így erősebb, elevenebb a tapasztalat. Ilyesmiket mondtam. De valahogy én magam is erőtlennek éreztem a szavaimat. Pedig naponta végzek szentségimádást.
Ekkor azonban váratlan helyről érkezett segítség. Kérdezőm – ez a rokonszenves, fiatalember – hirtelen felkapta a fejét, mint akinek jó gondolata támadt: „Akkor ugye ez olyan, mint amikor Skype-on beszélgetek a barátnőmmel? Azt vettem észre, hogy amikor kép nélkül, csak telefon módjára használjuk a számítógépet, akkor egy-egy hosszú beszélgetés alatt időnként el-elszórakozom. Az is előfordult már, hogy kinyitottam egy-egy dokumentumot, vagy keresgéltem közben valamit az interneten… De amikor látjuk is egymást, akkor sohasem jutna eszembe ilyesmit tenni! Ha látom, sokkal jobban ott vagyok nála” – és csillogott a szeme, mint aki megértett valamit a szentségimádás lényegéből.
Elcsodálkoztam ezen a hasonlaton. Hát nem zseniális? Mert tényleg erről van szó! Ha látom, az élőbb, elevenebb, valóságosabb, 9személyesebb.
Szentségimádásra hív a Lélek, sürgetve és bátorítva minket, hogy szabadon és nagylelkűen töltsünk minél több időt az Úr imádatában és félelmében, aki valóságosan van jelen az Oltáriszentségben.
Molokai Szent Damján, aki egész életét a leprában szenvedőkért szentelte, ezt mondta: „Ha nem lett volna állandó a Mester jelenléte a kicsiny kápolnánkban, nem találtam volna lehetségesnek azt, hogy kitartsak a leprások mellett. Az Eucharisztia az a kenyér, amely erőt ad. Ez egyszerre a legkifejezőbb bizonyíték szeretetére és a legerősebb jele, hogy szeretetével táplál minket. Ő odaadja önmagát mindennap azért, hogy a mi parázsló szívünk lángra lobbanthassa a hívők szívét. XIII. Leó Pápa meggyőződése volt, hogy „a világ megújulása csak a Szent Eucharisztia által következik be”.
Amikor Jézus először tanított az Eucharisztiáról, a tanítványok negatívan reagáltak: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?”(Jn 6, 60) A puszta hús és a vér, az emberi értelem önmagában nem képes az Eucharisztia misztériumát megragadni. Egyedül imádságban, térden állva, a Szentlélek segítségével leszünk képesek Krisztus mélységét meglátni, kincseit megragadni és titkait felfedezni az Eucharisztiában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése