„Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.”
Az imént elhangzott evangéliumi szakasz egyik leglényegesebb mondata ez: „Zakeus nevű gazdag ember, a vámosok feje. Szívesen látta volna Jézust szemtől-szembe, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt” (Lk 19,1-10).
Zakeus nagyon erősen vágyik arra, hogy láthassa Jézust. Ez a vágyakozás a vámos részéről annak a ténynek tanúbizonysága, hogy bár élete nem igazodott Isten törvényéhez, még saját emberségéhez sem, a szíve mélyén megőrzött valami érzéket az igaz, a szép, a dolgok emberi mértéke iránt, és ennek következtében képes arra, hogy találkozzék a dolgok isteni Mértékével. És ebben a szenvedélyes vágyakozásban, hogy ti. Krisztust szemtől-szembe láthassa, két nehézsége is támadt: kis termetű ember és ezért módot kell találnia arra, hogy az Úr tekintetét magára vonja, ez a mód azonban nevetség tárgyává teszi őt. Kis ember, elhatározza tehát, hogy fölmászik egy fára.
Vajon nem vagyunk-e valamennyien nagyon is kicsi emberek? Eltakar bennünket a tömeg és akadályoz a látásban. Vajon nem kell-e nekünk is olykor-olykor valami magaslatra emelkednünk? Vajon nem kell-e önmagunk fölé emelkednünk, hogy ne maradjunk ugyanolyan kicsik és szegények, mint amilyenek kezdetben voltunk? És vajon olyankor, amikor nagyobbak próbálunk lenni, mint amekkorák vagyunk, csak hogy szemtől-szembe találjuk magunkat Istennel, nem kockáztatjuk-e, hogy megdöbbenést és gúnyt ébresztünk másokban?
Általában a kigúnyolás, a kinevetés az, ami bármi másnál erőteljesebben visszatart bennünket Isten-keresésünkben és az ő tanítása szerinti élet vállalásában. Az ellen, hogy kíméletlenül bíráljanak, egyenest nekünk támadjanak, megutáljanak, elkerüljenek, megvessenek tiltakozik a büszkeségünk, makacsságunk és önmagunk érvényre juttatásának a vágya. Igaz, nagyon nehéz elviselni a gúnyolódást és a kinevetést. Ez az a fő probléma, amelyet szeretnénk ma átgondolni.
De előbb hadd utaljunk egy másik lényeges mozzanatra Zakeus történetében. Amikor Krisztus betér Zakeus házába, ott tisztelettel és örömmel fogadják. Zakeus életében ez az Isten iránti tiszteletadás, ez az Isten jelenlétében való örvendezés igazi megtérése révén vált nyilvánvalóvá az által, hogy bűnbánatot tartott, a METANOIA következtében, ami teljesen új irányt szabott életének. Mert találkozott Istennel, mert ez a találkozás benne életet és örömet ébresztett, mert megnyomorodott lelke annyira kiegyenesedett, hogy most már valóban emberivé vált, és megnyílt benne az Istennel békében élő emberi lélek minden mélysége; ezért Zakeus eltaszítja a múltját.
Kész jóvátenni minden hibáját, igyekszik új életet kezdeni, olyan életet, amely mentes a múlttól az Istenbe vetett bizalom és hit által. Krisztus mindezt felismeri, amikor azt mondja: „Ő is Ábrahám fia” – vagyis azoknak a nemzetségéhez tartozik, akik hinni tudtak, nem hiszékenységből, hanem a teljes elkötelezettség jegyében. Ezért jelenti ki Jézus, hogy „üdvösség köszöntött erre a házra”.
Az egész helyzet azonban egyvalamin fordul meg, ami ebben megtörhette, megakadályozhatta volna Zakeust: a tömeg nevetése.
Gyakran a nevetségessé válástól, a kigúnyolástól való félelem akadályozza meg azt, hogy új életet kezdjünk, nem a rossz vonzása, amihez hozzászoktunk, vagy az ellenállás, amelybe előreláthatólag ütközünk, hanem az, hogy mit szólnak hozzá az emberek. Az ivó cimborák, a házasságtörésből sportot űző kollégák, kolléganők, a templomba nem járó barátok, a langyos keresztények...
A mások ítéletétől és véleményétől való félelem az, ami oly gyakran megakadályoz bennünket abban, hogy megváltozzunk. Még akkor is, ha teljesen képesek vagyunk a változásra, arra, hogy tegyünk egy olyan lépést, amellyel egészében megtagadjuk múltunkat. Sokkal jobban félünk a kinevetéstől, mint a goromba feddéstől. Talán ez hitünknek legkeményebb próbája.
Csak egy mód van ennek a hiúságnak, a közvéleményhez való alkalmazkodásnak legyőzésére: alázatosság, más megoldás nincs. A hiúság volt az, ami Zakeust kicsinnyé tette és ami bennünket is kicsivé tesz mind Isten, mind az emberek előtt.
A hiúságra két különböző vonás jellemző: egyrészt az a személy, aki hiú, teljesen behódol mások vélekedésének, saját lelkiismerete elhallgat a tömeg hangja előtt. Isten ítéletét elveti. Isten messze van, láthatatlan, tapintatos, a tömeg pedig hangoskodó és szemtelen, behódolást és hasonlóságot követel. Ily módon a közvéleménynek való behódolás a lelkiismeretet és az Isten ítéletét semmibe veszi. Másfelől az a legmegalázóbb az egészben, hogy még csak nem is azoknak az embereknek véleményére hagyatkozunk, akiket tisztelünk. A tömeg, amelynek tapsát várjuk, a tömeg, amelytől félünk, amelynek ítéletétől rettegünk, nem a szentek gyülekezete. Még csak nem is olyan emberekből tevődik össze, akik képesek tárgyilagos ítéletet hozni, igazi értékeket megállapítani. Olyan emberek azok, akiknek véleményét – amikor másokról beszélnek – gyakran megvetjük, mégis félünk az ítéletüktől. Gondoljuk csak meg, mi mindent csinálunk életünkben, miközben egyik szemünkkel a társaságot nézzük és kíváncsiak vagyunk, hogy vajon jót vagy rosszat gondolnak-e rólunk.
Ha egy pillanatnyi szünetet tartanánk, látnánk, hogy azok az emberek, akiknek a kedvező vagy kedvezőtlen véleményére adunk, olyan emberek, akiknek – szerintünk – alig van ítélőképességük. Mégis meghunyászkodunk fürkésző tekintetük előtt.
Mint fentebb már említettem, csak egy módja van annak, hogy megszabaduljunk a függőségtől, a mások véleményének való behódolástól és ez az alázat.
Van az alázatosságnak egy olyan formája, amelyikben sem mások rosszallását, sem dicséretét nem fogadja el az ember, hanem egyszerűen Isten ítéletére és saját lelkiismeretére bízza magát, mint az a szerzetes testvér, aki egy történet szerint meg akarta tudni, hogyan válaszoljon a dicséretre és a bírálatra. „Menj a temetőbe”, tanácsolta neki lelkiatyja „és sértegesd a halottakat”. Úgy is tett, és amikor visszajött, a lelkiatyja megkérdezte, hogy mit csináltak a halottak. „Semmit”, válaszolta a fiatal testvér, „csendben maradtak”. „Menj vissza és dicsérd őket”, mondta az atya. És amikor a fiatal szerzetes jelentette, hogy a temető ugyanolyan csendes volt, mint azelőtt, ezt mondta neki: „Tégy úgy, mint a halottak; az emberi ítélet már nem érinti őket, hiszen állandóan Isten színe előtt állnak.”
Az alázatosság az Evangélium egyik leghatalmasabb erénye, nekünk azonban sikerült ezt a rabszolga gyenge erényévé tenni. Nagyon kevés olyan ember van, akiben él a vágy, hogy alázatos legyen, mivel úgy tűnik, az alázatosság az emberi méltóság megtagadása. Ugyanez a helyzet az engedelmességgel is: egy gyermeket dicsérünk azért, hogy engedelmes, pedig csak hajlékony, nincs saját akarata. Nagyon ritkán vagyunk kíváncsiak arra, hogy mi megy végbe a szívében és nagyon könnyen összetévesztjük a bégető bárányokat Krisztus nyájához tartozó bárányokkal. Ha valakit alázatosnak, engedelmesnek, szelídnek mondanak, az majdnem sértés. Már nem látjuk az ilyen magatartás nagyságát és erejét.
Az igazi alázatosság abból születik, hogy látjuk Isten szentségét. Csakhogy mi úgy igyekszünk nagyobb alázatosságot érezni, hogy mesterségesen kicsivé tesszük magunkat. Csakhogy Krisztus az, Isten az, aki megadta az embernek, hogy fogalmat alkothasson saját nagyságáról és azzal igazolta az ember méltóságát, hogy Emberfia lett. Ha azt akarjuk tudni, mi az ember, Krisztusra kell tekintenünk, az Evangéliumok, az Olajfák-hegyének Krisztusára, a kereszten függő és feltámadt Krisztusra, az Atya dicsőségének jobbján ülő Emberfiára. Nincs szükség arra, hogy megpróbáljuk Istent nagyobbá tenni azáltal, hogy magunkat kicsivé és megvetésre méltóvá tesszük. Isten tiltja, hogy így tegyünk. Ha mégis így teszünk, nem alázatosság az amit elérünk, hanem lealacsonyodás, ami megakadályoz bennünket abban, hogy Isten országához és emberi hivatásunkhoz méltóan éljünk.
Ezért az alázatosság nem abból áll, hogy örökké le akarjuk magunkat alacsonyítani és elutasítjuk azt a méltóságot, amelyet Isten ad nekünk és megkövetel tőlünk, mivel gyermekei és nem rabszolgái vagyunk.
Az az alázatosság, amelyet a szentekben látunk, nem egyedül a bűntudatból születik, hiszen épp egy bűnös megtört és töredelmes szívét ajánlhatja Istennek és a megbocsátás egyetlen szava elegendő ahhoz, hogy eltörölje mind a múlt, mind a jelen minden gonoszságát.
A szentek alázatossága az Isten dicsőségének, fönségének és szépségének látásából ered. Nem csupán a kirívó különbség érzése kelti fel alázatosságunkat, hanem Isten szentségének tudata, a tökéletes szépségnek és lenyűgöző szeretetnek megnyilvánulása; így az egyetlen dolog amit jelenlétében tehetnek: imádattal, örömmel és csodálattal leborulni Előtte. Ez alázatosság – nem alázkodás.
Az alázatosság az Isten színe előtt való megállás módja, Isten előtt, aki szívünk-lelkünk titkait is látja, áll az ember, aki ennek nincs tudatában; az alázat önkéntelenül a legalacsonyabb helyet keresi magának, mint ahogy a víz spontán fut a legmélyebb pont felé. Az alázatosság teljes nyitottság Isten felé, önmagunk teljes átadása, készség arra, hogy kapjunk tőle, akár közvetlenül az ő kezéből, akár más emberek útján, miközben egyáltalán nem hirdetjük alázatos voltunkat, mivel ez nem lealacsonyodás, hanem egyszerűen megmaradás Isten előtt – csodálkozva, örömben és hálaadásban.
Ez az egyetlen eszköz arra, hogy megszabaduljunk a közvéleménytől való félelmünktől, attól a szolgalelkűségtől, amely lehetetlenné teszi, hogy bátorságot vegyünk és alkalmat találjunk életünk megreformálására, mert emberi értékeket kínál fel végső mérceként. Mihelyt ettől megszabadulunk, egyedül maradunk lelkiismeretünkkel, amelyben Isten szava szabadon szól, közli velünk ítéletét és képessé tesz bennünket, hogy teljes és szabad életet kezdjünk élni.
Tudjuk, azért tehetjük ezt meg, mert vannak pillanatok, amikor mindnyájan elszakadunk, szabaddá válunk a közvéleménytől a mélységes megtapasztalás pillanatai ezek, amelyek teljes emberi lénnyé tesznek bennünket, igazi emberré, amikor is kicsiségünk lehámlik, megszűnik. Amikor nagy boldogság kerít hatalmába, amikor bánat hatja át szívünket, amikor teljesen fölébünk kerekedik valami belső megtapasztalás, eszünkbe sem jut – legalább egy pillanatra sem –, hogy más emberek mit gondolnak rólunk. Amikor arról értesülünk, hogy meghalt valaki, aki mindenki másnál kedvesebb számunkra, elmerülünk a bánatban; nem kérdezzük magunkat, hogy vajon mások kedvezően vagy kedvezőtlenül vélekednek-e rólunk. Ha olyasvalakivel találkozunk hosszú távollét után, akit szeretünk, nem vonakodunk barátunk karjaiba vetni magunkat, nem érdekel, ha a tömeg azt gondolja is, hogy bolondot csinálunk magunkból.
Mindez lehetségesnek bizonyult Zakeus számára, mert félretéve minden emberi tekintetet, elhatározta, hogy látni fog és ez az elhatározás tette őt képessé arra, hogy egyenest Istenhez menjen, átélje az élő Isten felfedezését. Zakeus Istene, az élő Isten az, Akit minden emberi lélek keres évezredről évezredre, olyan Isten, Aki merőben különbözik azoktól a statikus istenképektől, amelyeket a sokféle egymást váltó vallás fölkínált.
Isten, aki elé odaállok, hogy imádjam és imádkozzak Hozzá, olyan Valaki, Akihez az ismereteim addig a pontig vezettek el, ahol már találkozhatom Vele személyesen, az emberi elképzelés és az értelmi felfogás határain túl. S ha már találkoztam Vele, ha lelkem mélyén felfedeztem őt, akkor ennek a találkozásnak, ennek a felfedezésnek örömét másokkal is meg kell osztanom.
Nem új istenmodellek feltalálása révén leszünk képesek Istent megláttatni az emberekkel, hanem azon isteni arc bemutatása által, amely a költő, Reményi Sándor szerint szívünk, lelkünk mélyé van és amelyet felszínre kell hoznunk, hogy mások is megláthassák, föl fedezhessék. Gondoljunk csak Szent Pál korintusiakhoz írt levelére, amelyben ezt mondja: „Felragyogott előttünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.” (2Kor 4,6.) Hasonló szakasszal találkozunk az ortodox atyák egyikénél is: „Senki sem tud lemondani a világról, hacsak nem látta az örökkévalóság fényét legalább egy emberarcon.”
Ha ilyenfajta kinyilatkoztatás volnánk embertársaink számára, akkor nem lenne szükség arra, hogy ezerféleképpen körülírjuk Istent. A sivatagi Atyák történeteiben van egy találkozás a puszta nagy mestereinek egyike és három szerzetes között. Közülük ketten szakadatlanul kérdéseket tesznek fel neki, míg a harmadik hallgat. Végül az atya hozzá fordul és így szól: Te nem akarsz valamilyen kérdést feltenni? „Nem”, válaszolja az illető, „nekem elég az, hogy nézhetlek”. Van egy másik történet egy alexandriai püspökről, aki meglátogatott egy kolostort. A szerzetesek megkérték egy testvérüket, hogy mondjon üdvözlő beszédet, de az visszautasította. „Miért?” — kérdezték. „Ha nem fogja megérteni a hallgatásomat, azt sem fogja megérteni, amit mondanom kell neki.”
Ily módon fedezte fel Zakeus Krisztust és így beszélt hozzá az Úr, mint ahogy szótlanul beszélt Péterhez is megpróbáltatásainak éjszakáján: „Az Úr megfordult és rátekintett ... és Péter kiment és keserves sírásra fakadt.” „Isten, Akinek tekintete a mélységeket vizsgálja, Aki nem aszerint ítél, amit a szem lát” (Iz 11,3), „az Úr, Aki a szíveket és veséket vizsgálja” (Jer 17,10), Aki megnyitja szemünket, szabadítson meg minket a farizeuskodásunktól, csalásainktól és mentsen ki minket a másoktól való félelem rabszolgaságából!
„Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.”
(Reményik Sándor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése