 |
| Ószövetségi Jeruzsálemi templom makettje a pogányok udvarával A kép forrás helye itt érhető el |
Olvasmányok: Kiv. 20, 1-17. // 1 Kor 1,22-25 // Jn. 2, 13-25.
A mai evangéliumi szakasz arról számol be, hogy Jézus a húsvét közeledtével fölmegy Jeruzsálembe, hogy tanítványaival a templom közelében ünnepelhesse a húsvétot.
A jeruzsálemi templom Jézus korában egyszerre volt szentély és a zsidó gazdasági élet központja. A zsidók a jeruzsálemi templomba jártak imádkozni, ott kötötték és oldották fel fogadalmaikat, de a templom épület együttesét profán célokra is felhasználták: az oszlopcsarnokkal övezett külső udvaron kötötték üzleteiket, ott helyezték letétbe megtakarított pénzüket, és szövögették gazdasági álmaikat.
Ezért az árusok és pénzváltók jelenléte a templom külső udvarában az úgynevezett ’pogányok udvarában’ önmagában véve nem jelentett semmiféle rendellenességet. Az áldozati állatok megvásárlásához és a templomadó befizetéséhez ugyanis szükség volt ezekre az intézményekre, amelyek egyébként sem a szentély közelében, hanem a pogányok udvarának nevezett részben működtek.
Azonban sokan voltak, akik a szent helyen nem az Istent keresték, hanem földi érdekeiket hajhászták: számukra a vallásosság csak ürügy volt, és az oszlopcsarnokot mintegy spanyolfalként használták kétes üzleteik lebonyolítására.
Jézus jelképes cselekedetével haragosan ítéli el ezt a szentet és profánt összekeverő gyakorlatot, és kemény szavakkal ostorozza a mögötte meghúzódó pogány lelkületet. Ostorcsapások közepette hangzik el Jézus egyetlen mondata: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” A tanítványok pedig, az evangélium leírása szerint megértették, hogy Jézusnak eme cselekedetében beteljesedett a zsoltáros szava: „Házadért való buzgóság emészt el engem”(68 zsolt).
Meghökkentő, elgondolkodtató mozzanat ez a szelíd, és alázatos szívű Jézus részéről. Jézus életének ez a jelenete felidézi bennünk az ószövetség különféle elbeszéléseit Isten szent haragjáról. Bizonyára ismerős előttünk a történet, hogy amikor Mózes lejön a szövetségkötés hegyéről és népét bálványimádásban találja, Isten így szól hozzá: „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez, engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom” (Kiv 32,10).
Az első olvasmányban meghirdetett Tízparancsolat nemcsak valamikor Mózesnek adott szabályrendszer, nemcsak Izrael ókori történetének törvénytára, hanem az egész emberiség egyetlen útja önmaga kibontakozása és a teremtő Isten felé.
Épen ezért a Tízparancsolat nem valami merev erkölcsi törvény, amit egy abszolút tekintély kényszerít az emberre a magasból, hanem Isten szeretetéből fakadó törvénye, ugyanis Isten miután népét kiszabadította Egyiptom fizikai rabságából, most meg akarja szabadítani a szenvedélyek és a bűn erkölcsi rabságából, barátságot akar vele kötni.
„Azt mondja a szöveg: ’Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából’ (Kiv 20,2). A tízparancsolat tehát a megszerzett szabadság megerősítése kíván lenni. A parancsolatok, ha alaposan szemügyre vesszük őket, valóban azt az eszközt jelentik, amelyet az Úr ad nekünk, hogy megvédjük szabadságunkat mind a belülről korlátozó szenvedélyektől, mind a rosszindulatúak külső kihasználásától. A parancsolatok tiltó szava megannyi ’igen’ a valódi szabadság növekedésére. Van a tízparancsolatnak egy másik dimenziója is, amelyet ugyancsak ki kell emelnünk: a Mózes által adott törvényen keresztül az Úr feltárja, hogy szövetséget akar kötni Izraellel. A törvény ezért nem annyira előírás, mint inkább ajándék. Nem annyira előírja, mit kell tennie az embernek, mint inkább mindenkinek meg kívánja mutatni Isten választását: Ő a választott nép oldalán áll, megszabadította a szolgaságból, s körülveszi irgalmas jóságával. A tízparancsolat egy megkülönböztető szeretetről tanúskodik.” Mondotta XVI. Benedek pápa a szent Péter téren összesereglett sok hívőnek 2006 márc. 19-én.
A Tízparancsolat azt a szeretetet fejti ki – Isten és az embertárs iránt –, amit Isten a teremtés kezdetekor belevésett az ember szívébe. Az ember azonban gyorsan elfelejtette és eltorzította ezt. Maga Izrael sem volt következetesen hűséges a Sinai ígérethez, sok volt az eltévelyedés, a hűtlenség és az árulás. Aztán a századok során megszaporodtak az értelmezések, az üres formalitások, s mindez kiüresítette a Tízparancs hiteles és mély tartalmát.
Jézusnak kellett jönnie és az ősi törvényt helyreállítania, kiegészítenie s tökéletesítenie, különösen a szeretet és a bensőségesség jelentésében. Ezért mondja: „Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű, vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik” (Mt 5,17–18).
Természetesen ő, mint az emberiség Üdvözítője, isteni tekintéllyel szól az ószövetségi törvényről. Ostorozza azokat, akik messze kerültek annak lelkületétől, csak szavain rágódnak. Ezért rámutat annak lényegére: „Szeresd Uradat, Istenedet, szeresd felebarátodat, (mert) ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták” (Mt 22,36–40).
A két kőtábla szimbólum: a kinyilatkoztató, a szigorú, értünk aggódó, a mi javunkat akaró, teremtő Isten jelképe. Nem mindegy, hogyan élünk! – Jézus arcán az „értünk haragvó Isten” vonásai tükröződnek. Isten joggal haragszik az emberre: már a teremtés hajnalán, a bűnbeesés után, amikor a kígyót megátkozza, dühe a szabadságával visszaélt ember védelmében tör ki (Gen 3,14). Illés próféta dühén át is Isten haragja nyer kifejezést, amikor a Kármell-hegyi áldozat után végeznek Baál bálványimádó prófétáival (1Kir 18,40).
Az ószövetség népe tudja, hogy Jahve, a Seregek Ura él, ismeri tetteit, számon kér, elvár, nevel. Izajás próféta írja: „haragja izzó, elviselni nehéz... nyelve, mint emésztő tűz, lehelete, mint a megáradt patak” (30,27). Isten haragját úgy élik át, mint saját vétkük, eltévelyedéseik, szeretetlenségük következményét. Azt is tudják, hogy Isten nem dönt haragja hevében, mert ő mégiscsak Isten és nem ember (Oz 11,9).
Ha hiteles képet akarunk formálni a templomot megtisztító Jézusról, akkor ebben az ószövetségi háttérben kell őt szemlélnünk. Személyében továbbra is jelen van köztünk a miattunk és értünk aggódó Isten. Amikor indulattal parancsol a sátánnak, megfékezi a démoni erőket, szinte magán kívül száll szembe a képmutató, ravasz farizeusokkal, amikor a szívtelen szolga történetét meséli el, akinek sokat engedtek el, ő mégis kegyetlen maradt szolgatársával; s amikor a jeruzsálemi templomot nyilvánosan megtisztítja a rablók barlangjára emlékeztető kufároktól, mert Istent tiszta szándékkal kell szolgálni és imádni, a vallás nem szolgálhat ugródeszkaként önző érdekek vagy becsvágy kielégítésére.
Jézus azért jött, és arról tett tanúságot, hogy „aki nem hisz a Fiúban (azaz őbenne), arra Isten haragja száll” (Jn 9,36). Pál apostol is ír erről: „Isten haragja száll a hitetlenség fiaira” – erkölcstelenségük, bálványimádásuk miatt (Kol 3,6), vagy: „Megnyilvánul az égből Isten haragja az emberek gonoszsága fölött” (Róm 1,18).
A Szentírás minden lapja ennek ellenére mégis arról szól: „Isten nem haragra szánt minket, hanem az üdvösség elnyerésére” (1 Tessz 5,9). A harag ebben az esetben nem öncél, nem ellenünk, hanem értünk való. Ahogy József Attila fogalmaz: „Érted haragszom, és nem ellened!” Komolyabban kell vennünk azt, hogy Isten féltékeny szeretettel fordul felénk, a javunkat akarja. Fenyítéke azt szolgálja, hogy megváltozzunk, észbe kapjunk, visszatérjünk hozzá, egyetlen Urunkhoz, Istenünkhöz.
Jézus határozott mozdulatai azt jelzik, hogy ő tényleg tüzet jött bocsátani a földre (Lk 12,49), s ez lehet, hogy kezdetben haragot jelent: a kapzsiság, a féltékenység, az irigység, a gyűlölet magatartásformáinak, a pletykálás és megszólás szokásainak, a selejtnek, vagy rövidebben a bűnnek az elégetését, de azután a Szentlélek mindent átragyogó, sugárzó világosságát, rendet, értelmet, tiszta szándékot! Mert az Újszövetség középpontja már nem egy kőből épült templom, hanem „a megfeszített Krisztus, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban… Isten ereje és Isten bölcsessége”(1Kor 1,23).
A már mondottak kapcsán, szinte magától adódik a kérdés: komolyan vesszük-e a haragvó Jézus személyében értünk, értem aggódó, felénk, felém forduló Istent?
Komolyan számítanak-e életünkben azok az értékek, amelyeket Isten annak tart: a szentmiseáldozat, az igazság melletti kiállás, a házasság előtti tisztaság, a házasságban való hűség, az Isten és embertárs iránti szeretet, az emberi élet tisztelete, a fogamzástól a halálig, a másik ember becsületének tiszteletben tartása?
De ugyanakkor azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mi hogyan gondolkodunk a templomról? Vajon milyen lelkülettel látogatjuk Isten házát, ezt a templomot? Földi terveinket szövögetjük, vagy valóban az égről álmodunk? Kereskedni akarunk Istennel, vagy találkozni akarunk a halált legyőző Krisztussal? Kiválasztottságunk tudatában ‘menedékhelynek’ tekintjük Isten házát, vagy tudatában vagyunk annak, hogy a falakon kívüli emberek is valamiképpen Krisztushoz tartoznak?
Ha e kérdések hallatán kellemetlenül érezzük magunkat, kérjük Isten segítségét. Kérjük őt, hogy úgy alakítsa és formálja lényünket, hogy a templomban ne az evilági érdekeinket kiszolgáló automatát, hanem mindig az égi világ jelenlétét és feltámadt és a minden embert üdvözíteni akaró Krisztussal való találkozás színhelyét lássuk.
Minden szentmise, amelyet hittel ünneplünk, azáltal, hogy magunkhoz vesszük a megfeszített és feltámadt Úr testét, segít bennünket növekedni az Úr élő templomaként. Jézus mindazt ismeri, ami bennünk lakik, így azt az égő vágyunkat is, hogy ő, egyedül ő lakjon bennünk. Engedjük, hogy belépjen életünkbe, családunkba, szívünkbe! A legszentebb Mária, Isten Fiának kiváltságos lakhelye kísérjen és támogasson minket nagyböjti utunkon, hogy újra fel tudjuk fedezni a minket megszabadító és üdvözítő Krisztussal való találkozás szépségét és örömét.
A mai evangéliumi szakasz arról számol be, hogy Jézus a húsvét közeledtével fölmegy Jeruzsálembe, hogy tanítványaival a templom közelében ünnepelhesse a húsvétot.
A jeruzsálemi templom Jézus korában egyszerre volt szentély és a zsidó gazdasági élet központja. A zsidók a jeruzsálemi templomba jártak imádkozni, ott kötötték és oldották fel fogadalmaikat, de a templom épület együttesét profán célokra is felhasználták: az oszlopcsarnokkal övezett külső udvaron kötötték üzleteiket, ott helyezték letétbe megtakarított pénzüket, és szövögették gazdasági álmaikat.
Ezért az árusok és pénzváltók jelenléte a templom külső udvarában az úgynevezett ’pogányok udvarában’ önmagában véve nem jelentett semmiféle rendellenességet. Az áldozati állatok megvásárlásához és a templomadó befizetéséhez ugyanis szükség volt ezekre az intézményekre, amelyek egyébként sem a szentély közelében, hanem a pogányok udvarának nevezett részben működtek.
Azonban sokan voltak, akik a szent helyen nem az Istent keresték, hanem földi érdekeiket hajhászták: számukra a vallásosság csak ürügy volt, és az oszlopcsarnokot mintegy spanyolfalként használták kétes üzleteik lebonyolítására.
Jézus jelképes cselekedetével haragosan ítéli el ezt a szentet és profánt összekeverő gyakorlatot, és kemény szavakkal ostorozza a mögötte meghúzódó pogány lelkületet. Ostorcsapások közepette hangzik el Jézus egyetlen mondata: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” A tanítványok pedig, az evangélium leírása szerint megértették, hogy Jézusnak eme cselekedetében beteljesedett a zsoltáros szava: „Házadért való buzgóság emészt el engem”(68 zsolt).
Meghökkentő, elgondolkodtató mozzanat ez a szelíd, és alázatos szívű Jézus részéről. Jézus életének ez a jelenete felidézi bennünk az ószövetség különféle elbeszéléseit Isten szent haragjáról. Bizonyára ismerős előttünk a történet, hogy amikor Mózes lejön a szövetségkötés hegyéről és népét bálványimádásban találja, Isten így szól hozzá: „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez, engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom” (Kiv 32,10).
Az első olvasmányban meghirdetett Tízparancsolat nemcsak valamikor Mózesnek adott szabályrendszer, nemcsak Izrael ókori történetének törvénytára, hanem az egész emberiség egyetlen útja önmaga kibontakozása és a teremtő Isten felé.
Épen ezért a Tízparancsolat nem valami merev erkölcsi törvény, amit egy abszolút tekintély kényszerít az emberre a magasból, hanem Isten szeretetéből fakadó törvénye, ugyanis Isten miután népét kiszabadította Egyiptom fizikai rabságából, most meg akarja szabadítani a szenvedélyek és a bűn erkölcsi rabságából, barátságot akar vele kötni.
„Azt mondja a szöveg: ’Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából’ (Kiv 20,2). A tízparancsolat tehát a megszerzett szabadság megerősítése kíván lenni. A parancsolatok, ha alaposan szemügyre vesszük őket, valóban azt az eszközt jelentik, amelyet az Úr ad nekünk, hogy megvédjük szabadságunkat mind a belülről korlátozó szenvedélyektől, mind a rosszindulatúak külső kihasználásától. A parancsolatok tiltó szava megannyi ’igen’ a valódi szabadság növekedésére. Van a tízparancsolatnak egy másik dimenziója is, amelyet ugyancsak ki kell emelnünk: a Mózes által adott törvényen keresztül az Úr feltárja, hogy szövetséget akar kötni Izraellel. A törvény ezért nem annyira előírás, mint inkább ajándék. Nem annyira előírja, mit kell tennie az embernek, mint inkább mindenkinek meg kívánja mutatni Isten választását: Ő a választott nép oldalán áll, megszabadította a szolgaságból, s körülveszi irgalmas jóságával. A tízparancsolat egy megkülönböztető szeretetről tanúskodik.” Mondotta XVI. Benedek pápa a szent Péter téren összesereglett sok hívőnek 2006 márc. 19-én.
A Tízparancsolat azt a szeretetet fejti ki – Isten és az embertárs iránt –, amit Isten a teremtés kezdetekor belevésett az ember szívébe. Az ember azonban gyorsan elfelejtette és eltorzította ezt. Maga Izrael sem volt következetesen hűséges a Sinai ígérethez, sok volt az eltévelyedés, a hűtlenség és az árulás. Aztán a századok során megszaporodtak az értelmezések, az üres formalitások, s mindez kiüresítette a Tízparancs hiteles és mély tartalmát.
Jézusnak kellett jönnie és az ősi törvényt helyreállítania, kiegészítenie s tökéletesítenie, különösen a szeretet és a bensőségesség jelentésében. Ezért mondja: „Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű, vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik” (Mt 5,17–18).
Természetesen ő, mint az emberiség Üdvözítője, isteni tekintéllyel szól az ószövetségi törvényről. Ostorozza azokat, akik messze kerültek annak lelkületétől, csak szavain rágódnak. Ezért rámutat annak lényegére: „Szeresd Uradat, Istenedet, szeresd felebarátodat, (mert) ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták” (Mt 22,36–40).
A két kőtábla szimbólum: a kinyilatkoztató, a szigorú, értünk aggódó, a mi javunkat akaró, teremtő Isten jelképe. Nem mindegy, hogyan élünk! – Jézus arcán az „értünk haragvó Isten” vonásai tükröződnek. Isten joggal haragszik az emberre: már a teremtés hajnalán, a bűnbeesés után, amikor a kígyót megátkozza, dühe a szabadságával visszaélt ember védelmében tör ki (Gen 3,14). Illés próféta dühén át is Isten haragja nyer kifejezést, amikor a Kármell-hegyi áldozat után végeznek Baál bálványimádó prófétáival (1Kir 18,40).
Az ószövetség népe tudja, hogy Jahve, a Seregek Ura él, ismeri tetteit, számon kér, elvár, nevel. Izajás próféta írja: „haragja izzó, elviselni nehéz... nyelve, mint emésztő tűz, lehelete, mint a megáradt patak” (30,27). Isten haragját úgy élik át, mint saját vétkük, eltévelyedéseik, szeretetlenségük következményét. Azt is tudják, hogy Isten nem dönt haragja hevében, mert ő mégiscsak Isten és nem ember (Oz 11,9).
Ha hiteles képet akarunk formálni a templomot megtisztító Jézusról, akkor ebben az ószövetségi háttérben kell őt szemlélnünk. Személyében továbbra is jelen van köztünk a miattunk és értünk aggódó Isten. Amikor indulattal parancsol a sátánnak, megfékezi a démoni erőket, szinte magán kívül száll szembe a képmutató, ravasz farizeusokkal, amikor a szívtelen szolga történetét meséli el, akinek sokat engedtek el, ő mégis kegyetlen maradt szolgatársával; s amikor a jeruzsálemi templomot nyilvánosan megtisztítja a rablók barlangjára emlékeztető kufároktól, mert Istent tiszta szándékkal kell szolgálni és imádni, a vallás nem szolgálhat ugródeszkaként önző érdekek vagy becsvágy kielégítésére.
Jézus azért jött, és arról tett tanúságot, hogy „aki nem hisz a Fiúban (azaz őbenne), arra Isten haragja száll” (Jn 9,36). Pál apostol is ír erről: „Isten haragja száll a hitetlenség fiaira” – erkölcstelenségük, bálványimádásuk miatt (Kol 3,6), vagy: „Megnyilvánul az égből Isten haragja az emberek gonoszsága fölött” (Róm 1,18).
A Szentírás minden lapja ennek ellenére mégis arról szól: „Isten nem haragra szánt minket, hanem az üdvösség elnyerésére” (1 Tessz 5,9). A harag ebben az esetben nem öncél, nem ellenünk, hanem értünk való. Ahogy József Attila fogalmaz: „Érted haragszom, és nem ellened!” Komolyabban kell vennünk azt, hogy Isten féltékeny szeretettel fordul felénk, a javunkat akarja. Fenyítéke azt szolgálja, hogy megváltozzunk, észbe kapjunk, visszatérjünk hozzá, egyetlen Urunkhoz, Istenünkhöz.
Jézus határozott mozdulatai azt jelzik, hogy ő tényleg tüzet jött bocsátani a földre (Lk 12,49), s ez lehet, hogy kezdetben haragot jelent: a kapzsiság, a féltékenység, az irigység, a gyűlölet magatartásformáinak, a pletykálás és megszólás szokásainak, a selejtnek, vagy rövidebben a bűnnek az elégetését, de azután a Szentlélek mindent átragyogó, sugárzó világosságát, rendet, értelmet, tiszta szándékot! Mert az Újszövetség középpontja már nem egy kőből épült templom, hanem „a megfeszített Krisztus, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban… Isten ereje és Isten bölcsessége”(1Kor 1,23).
A már mondottak kapcsán, szinte magától adódik a kérdés: komolyan vesszük-e a haragvó Jézus személyében értünk, értem aggódó, felénk, felém forduló Istent?
Komolyan számítanak-e életünkben azok az értékek, amelyeket Isten annak tart: a szentmiseáldozat, az igazság melletti kiállás, a házasság előtti tisztaság, a házasságban való hűség, az Isten és embertárs iránti szeretet, az emberi élet tisztelete, a fogamzástól a halálig, a másik ember becsületének tiszteletben tartása?
De ugyanakkor azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mi hogyan gondolkodunk a templomról? Vajon milyen lelkülettel látogatjuk Isten házát, ezt a templomot? Földi terveinket szövögetjük, vagy valóban az égről álmodunk? Kereskedni akarunk Istennel, vagy találkozni akarunk a halált legyőző Krisztussal? Kiválasztottságunk tudatában ‘menedékhelynek’ tekintjük Isten házát, vagy tudatában vagyunk annak, hogy a falakon kívüli emberek is valamiképpen Krisztushoz tartoznak?
Ha e kérdések hallatán kellemetlenül érezzük magunkat, kérjük Isten segítségét. Kérjük őt, hogy úgy alakítsa és formálja lényünket, hogy a templomban ne az evilági érdekeinket kiszolgáló automatát, hanem mindig az égi világ jelenlétét és feltámadt és a minden embert üdvözíteni akaró Krisztussal való találkozás színhelyét lássuk.
Minden szentmise, amelyet hittel ünneplünk, azáltal, hogy magunkhoz vesszük a megfeszített és feltámadt Úr testét, segít bennünket növekedni az Úr élő templomaként. Jézus mindazt ismeri, ami bennünk lakik, így azt az égő vágyunkat is, hogy ő, egyedül ő lakjon bennünk. Engedjük, hogy belépjen életünkbe, családunkba, szívünkbe! A legszentebb Mária, Isten Fiának kiváltságos lakhelye kísérjen és támogasson minket nagyböjti utunkon, hogy újra fel tudjuk fedezni a minket megszabadító és üdvözítő Krisztussal való találkozás szépségét és örömét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése