Oldalak

vasárnap, március 11, 2018

Minden megkérdőjelezhető, csak egy valami nem… – Nagyböjt 4. vasárnapja


Esztelneki házaspárok nagyböjti zarándoklata
Olvasmányok:  2 Krón 36,14-16. 19-23 // Ef 2,4-10  // Jn. 3, 14-21.

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” 
(Jn 3:16).

Valahányszor olvasom, hallom, vagy idézem a fenti szavakat, midig olyan jóleső tudat tölt el, hisz annyira pozitív, erőteljes, előremutató üzenete van a Szentírás eme legismertebb, legtöbbet idézett mondatának.
Ha a Szentírás lényegét egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni, ezt a mondatot idézhetnénk. Viszont ha ennek a mondatnak a lényegét egy szóban kellene összefoglalni, akkor a szeretetre kell gondolnunk. Isten szeretetére. A szeretet Istenére.

„Isten Szeretet”(1Jn 4,8) – írja Szent János az ő első levelében. Amúgy az egész Biblia nem más, mint Isten szeretetének az elbeszélése. S ez az a jó hír, amely hordozza és megmagyarázza az összes többit. Végeláthatatlan viták voltak és lehetnek arról, hogy van-e Isten, vagy nincs. Viszont a legfontosabb kérdés nem Isten létére vonatkozik, hanem Isten szeretetére.

Amennyiben feltételeznénk Isten létét szeretet nélkül, inkább megfélemlítene, mintsem hogy örvendeznénk léte miatt, mint ahogyan ezt látjuk számos nép és civilizáció esetében. A keresztény hit nagyon határozott ebben: Isten az, Aki Van, és Isten a Szeretet.

Isten szeretetének a megközelítésében kiindulópontunk a Szentháromság lehet. Miért hisznek a keresztények a Szentháromságban? A válasz: azért, mert hiszik, hogy az Isten Szeretet. Ahol az Istenről, mint legfőbb Hatalomról, vagy Törvényről gondolkodnak, ott nincs szükség több személyre, s ezért nem is értik a Szentháromságot. A törvényt és a hatalmat egyvalaki is gyakorolhatja, de a szeretetet nem.

És itt jön a keresztény kinyilatkoztatás, melyet az Egyház Krisztustól kapott, s melyet vall a Hiszekegy-ben. Isten maga a szeretet, öröktől fogva, mert Ővele mindig is ott volt a Fiú, az Ige, akit végtelenül szeret, s ez a szeretet szintén egy személy, a Szentlélek. Ezért minden szeretetben jelen van három valóság, minden szeretetnek van három alanya, mégpedig valaki, aki szeret, valaki, aki felé irányul a szeretet, s maga a szeretet, mely egyesíti őket.

A Szentírásban, Isten úgy beszél a szeretetről, mint ami az ember számára természetes valóság. Dante a nagy olasz költő és filozófus mondja, hogy Istenben együtt van jelen az a szeretet, ami a világban „sokfélének” látszik. Mindenféle emberi szeretet – a házastársi, az atyai, anyai, a baráti szeretet – egyetlen szeretet lángnyelve, s azoknak forrása és teljessége Istenben van.

Isten elsősorban a prófétákon keresztül beszél szeretetéről. Izaiás prófétánál olvashatjuk ennek egyik legszebb megfogalmazását: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad”(Iz 49,15). A prófétai megnyilatkozásokban egyidejűleg fejeződik ki Isten szeretetének atyaisága és anyaisága.

Az atyai szeretet kezdeményez, ösztönöz és bátorít. Azt akarja, hogy a gyermeke felnőjön, eljusson az érettségre. Ezért korrigálja, ezért nem dicséri, amikor jelen van, nehogy azt higgye, már célba ért, már nem kell fejlődnie, nehogy azt higgye, hogy már tökéletes és nincs szükség további erőfeszítésre De egy igazi atya szabadságot és biztonságot is ad gyermekének, ami miatt az védettnek érzi magát. Ez az, amiért Isten úgy nyilatkoztatja ki Magát az embereknek, mint „kőszikla, bástya és vár”.

Máskor Isten az anyai szeretet képével beszél Önmagáról. Az atyai szeretettel szemben az anyai szeretet elfogadó és gyöngéd, bensőséges, az anyaság mélységéből származik, onnan, ahol a gyermek formálódott, s ez az anya egész személyiségét igénybe veszi, betölti együttérzéssel. Az édesanyák mindig cinkosaik gyermekeiknek, megvédik őket és közben járnak értük az édesapa előtt. Elmondhatjuk, hogy Isten hatalmas és erős, ugyanakkor gyöngéd és tehetetlen is. Ez az „anyai” gyöngeség.

Az ember ismer egy másikféle szeretetet, a házastársi szeretetet, amely „erős, mint a halál”, amelynek lángja „lobogó tűz” (Én 8,6). Istenre vonatkoztatva is megtaláljuk a szeretetnek ezt a típusát a Bibliában, azért, hogy bemutassa, milyen szenvedélyes szerelemmel szeret bennünket Isten. A jegyesi szeretetnek minden szakaszára és szenvedélyességére hivatkozik ez okból, a szerelemre lobbanástól a nász öröméig, a szakítás tragédiájáig, az újrakezdés reményéig, az újszövetségig. (Jer 2,2); (Iz 62,5); (Oz 2,4) ; (Oz 2,16); (Iz 54,8)
A jegyesi szeretet alapvetően vágy és választás. S ez igaz, hiszen az ember vágyódik Isten után, de bár misztérium, az is igaz, hogy Isten is vágyódik az ember után, el akarja nyerni a szeretetét, örvendezik felette, mint ahogyan a vőlegény örvend a menyasszonynak. „Mert amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled fölépítőd; és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened” (Iz 62, 5).

A nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa a Deus Caritas est enciklikájában megjegyzi, hogy a menyegző, mint hasonlat, végigkíséri csaknem az egész Bibliát, ez a szövetség nyelvezete, mely leginkább bizonyítéka annak, hogy Isten irántunk való szeretete egyszerre vágyó és önajándékozó szeretet.

Jézus megvalósította a szeretet e formáit – az atyait, anyait, házastársit, de még hozzátett valamit: a baráti szeretetet. Ezt mondja apostolainak: „Nem hívlak titeket többé szolgáknak… barátaimnak nevezlek titeket, mert mindazt, amit Atyámtól hallottam, elmondtam nektek”(Jn 15,15).
Mi a barátság? A barátság erősebb kötelék lehet magánál a rokonságnál. A rokonság azt jelenti, hogy a hozzátartozóknak közös a vérük; a barátságban pedig közös az ízlés, az eszmény, az érdeklődés. A barátság alapja a bizalom, az, hogy rábízza a másikra legbensőségesebb és személyesebb gondolatait és tapasztalatait. Nos, Jézus barátainak hív minket, mert minden lényeges igazságot, amit tudott a mennyei Atyjától, ránk bízta, elmondta nekünk.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy megosztotta velünk a Szentháromság családi titkait! Például azt, hogy Isten szereti a kicsinyeket és a szegényeket, megbocsát tékozló gyermekeinek, vagy, hogy Ő úgy szeret minket, mint az Atya, vagy azt, hogy helyet készített nekünk a mennyek országában. Jézus adja meg a „barátság” szó legteljesebb értelmét.

Isten „úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda”. Ez valósult meg a Kálvárián, amit minden egyes keresztúti ájtatosságban föl elevenítünk, amikor Krisztus meghalt értünk a kereszten, majd feltámadt, saját vérével pecsételve meg az új és örök szövetséget az emberiséggel.
Az Eukarisztia, az Oltáriszentség örök emléke ennek a határtalan szeretetnek. Az Eukarisztiában Jézus, az „élet kenyere” és az „igazi manna” fenntartja a történelem „pusztájában” a mennyei „Ígéret Földje” felé zarándokló híveket, mondja Szent II. János Pál pápa.

Mit kell tennünk, miután erre a szeretetre gondolunk? Egészen egyszerűen hinnünk kell Isten szeretetében és Szent Jánossal együtt ismételni: „megismertük Isten irántunk való szeretetét és hitünk abban!”
Úgy tűnhetne, mintha ez valami könnyű és kellemes hit lenne, pedig talán ezt a legnehezebb elhinni nekünk, embereknek is.

Valóban hisszük, hogy Isten szeret bennünket? Mintha nem hinnénk valójában, vagy eléggé! Amennyiben igazán hinnénk, az élet, mi magunk, a dolgok, események, minden azonnal átalakulna a szemünk előtt. Akkor azonnal Vele lennénk a paradicsomban, mert ez a paradicsom kifejezés lényege: élvezni Isten szeretetének teljességét.

Az embereknek szükségük van arra, hogy tudják, Isten szereti őket, és ezt a jó hírt leginkább Krisztus tanítványai vihetik el nekik.

A világban sokan osztoznak a keresztények istenfélelmében, aggódnak a szociális igazságért, az emberi jogokért, a békességért, a toleranciáért, de senki – se a filozófusok között, se a többi vallás között nem viszi hírül az embereknek, hogy Isten szereti őket, hogy Isten előbb szeret, mint az ember, hogy irgalommal szeret, vággyal és önmagát ajándékozva szereti őket.

Szent Pál javasol egy módszert, hogyan alkalmazzuk a magunk konkrét életére Isten szeretetének fényét. Azt írja: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket” (Rom. 8,35).
Isten szeretetének ellenségeit Pál is megtapasztalta saját életében: „többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam.  Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt.” (2Kor 11,23-26) Felidézi ezeket és mégis azt mondja, egyik sem összehasonlítható erőben Isten szeretetével.

Nekünk is ezt kell tennünk, tekintsünk életünkre, úgy, amint van, hozzuk napvilágra a bennünk lapuló félelmeket, szomorúságokat, ellentmondásokat, erkölcsi hibákat, fájdalmas emlékeket, melyek megaláznak bennünket, és helyezzük mindezeket annak a gondolatnak a fényébe, hogy Isten szeret bennünket. Szent Pál arra hív, kérdezzem meg magamtól mi az, ami életemben meg akar engem nyomorítani?
Az Apostol személyes élettapasztalatából tekint rá a környező világra és mondja: „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38-39).

Pál rátekint az „e világra”, mely a maga csalóka hatalmával, a pusztulás nyomorúságával, az élet csalfaságaival, s a sötét mélységek hatalmával, olyan rettegésbe tudta tartani az ókori embert, s olykor bennünket is.
Mi is megtehetjük ugyanezt, rátekinthetünk a bennünket körülvevő világra, mely ijeszt bennünket, s amely félelemmel tölt el, mert az ember egyedül törékeny és gyönge…

Igen, minden megkérdőjelezhető, minden összeomolhat, amit biztosnak tartottunk, csak egy valami nem, mégpedig Isten irántunk való szeretete mindennél erősebb. Mert „az Úr nevében van a mi segítségünk, aki az eget és a földet alkotta.”

Nincsenek megjegyzések: