Az a lényeg, amit tesznek, illetve nem tesznek… - Évközi 26. vasárnap

A múlt vasárnap a Szentírásvasárnapját ünnepeltük, remélem a feladott házi feladatnak mindenki eleget tett és legalább egyszer-kétszer kezébe vette a Bibliát, olvasott belőle és megpróbálta megérteni Isten üzenetét és életére alkalmazni. Milyen jó lenne, ha ezt naponta megtennénk, hisz ezzel is igazolnánk azt, hogy mennyire vesszük komolyan az Írásban megfogalmazódó isteni üzenetet életünkre vonatkozólag.

A mai evangéliumi szakasz (Mt 21, 28-32) épen arról szól, hogy hogyan viszonyul a két fiú az atyai szóhoz, parancshoz, hogy mennyire készek teljesíteni azt, illetve, hogy ki a szavak és ki a tettek embere.

A jó szavak jó tettek nélkül nem sokat érnek. A tettek fontosabbak! De legfontosabb a jó érzület, a jó lelkület, amelyből a jó szavak és a jó tettek egyaránt származnak.

Azonban tudnunk kell, hogy a példabeszédben szereplő két fiú közül egyik sem lehet a példaképünk, hisz egyikük sem következetesen engedelmes. Az igazán helyes válasz az lett volna, hogy igent mondanak, és azonnal indulnak. Erre azonban csak az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus mutatott példát, és az ő szent Anyja, a Boldogságos Szűz Mária.

A bűnbe esett ember ösztönösen húzódozik Isten akaratának teljesítésétől, féltve tőle szabadságát, emberi kiteljesedését, míg csak meg nem ízleli az Úr szőlőjében való munkálkodás édességét.

Az első fiú nemje mögött ez a spontán tiltakozás van, annak az Istennel szembeni „dackorszaknak” a tipikus megnyilvánulása, mely Ádám vétke óta tart. Később megbánta, és mégis kiment a szőlőbe.

Vajon egyedül fáradozó apja iránti szeretettből, részvétből tette? Vagy, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis meg kell tennie, s jobb előbb túl lenni rajta? Esetleg a büntetéstől félt? Nem tudjuk. Mindenesetre kiment. Ő a tettek embere, a bűnbánó szeretet példája.

A másik fiú ellenben példaszerűen akart viselkedni apjával szemben, készségesnek és engedelmesnek mutatkozott – talán jólneveltségből, udvariasságból, vagy, mert le akarta rázni? Az is lehet, hogy őszintén ki akart menni, csak közben megfeledkezett róla egyéb teendői közepette? Mindegyik válasz lehetséges, de Jézus nem tér ki rá, mert a mondanivaló szempontjából az a lényeg, amit tesznek, illetve nem tesznek, nem pedig az, amit gondolnak vagy mondanak.

Ez a második fiú a szavak embere tettek nélkül. Megbízhatatlan és szeretet nélküli, csak magának élő ember.

A főpapok és a nép vénei, akik a jézusi példabeszéd címzettjei, hivataluknál fogva az igent mondók csoportjába tartoztak. Ezzel azonban meg is elégedtek. Nem az volt az ambíciójuk, hogy fáradságos munkával bizonyítsák engedelmességüket, hanem beérték azzal, hogy az emberek szemében hűségesnek látsszanak.

Ezek az emberek látszólag nagyon vallásosak voltak: kínosan ügyeltek a vallási törvények megtartására, tüntető módon imádkoztak, és mindent megtettek, ami a vallás külsejéhez, felszínéhez tartozott. Belül azonban képtelenek voltak a megtérésre, a megbocsájtásra, s vallási előítéleteik rabjaként nem tudták elfogadni a Jézusban közeledő Istent. Vallásosságuk csak külső máz volt, de szívük mélyén nem tudtak igent mondani Isten akaratára.

Jézusnak a példabeszédhez fűzött szavaiból az is kitűnik, hogy vétkük annál súlyosabb, mivel nemcsak hogy nem mentek ki első szóra, holott megígérték, hanem a másodszori figyelmeztetés, Keresztelő János fellépése után sem indultak, sőt azok példája sem hatott rájuk, akik előbb ugyan nemet mondtak, de később mégiscsak kimentek.

Ez már nem kételkedés, hanyagság és lustaság, hanem valódi megátalkodottság, amely meggyalázza az egyszer kimondott igent.

A farizeusok, a főpapok és a nép vénei mellett, akik vallási előítéleteik rabjaiként nem tudták elfogadni a Jézusban közeledő Istent, az evangéliumok beszélnek az embereknek egy másik csoportjáról, akik az Isten iránt nyitott, a bűnbánatra és megbocsájtásra készek voltak. Ezek többnyire az egyszerű nép közül kerültek ki, s gyakran éppen a nagy bűnösök, a vámosok és az utcanők világában voltak találhatók. Külső szempontok alapján ítélve nagyon távol álltak a vallási gyakorlatok világától, de készek voltak a megtérésre, s nem ragaszkodván előítéleteikhez el tudták fogadni Jézust. Vallásosságukról hiányzott a külső máz, de belül igent tudtak mondani Isten közeledésére.

A két fiúról szóló példabeszédben van egy érdekes részlet. Az apa felszólítja a fiait, hogy menjenek dolgozni a szőlőbe. Tudjuk, hogy az evangéliumi szóhasználatban a szőlőskert Isten országát jelenti.

Az érdekes ebben a felhívásban a jelen idő használata: „Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni!” Nem holnap, nem amikor lesz rá időd, nem amikor majd befejezted mostani elfoglaltságodat, hanem most menj, most azonnal. Ez azt jelenti, hogy Isten országának építése a legfontosabb feladatunk.

Ha ezt az evangéliumi felszólítást magunkra alkalmazzuk, akkor azt mondhatnánk, hogy a keresztény a ma, a jelen pillanat embere. Nem olyan ember ő, aki siratja a múltat, aki igyekszik görcsösen megőrizni letűnt formákat vagy szokásokat, de nem is álmodozó, aki egy nem létező jövő után vágyakozik.

A keresztény ember lényegében realista. Vallja, hogy mindennapi élete, annak minden örömével és bánatával, Isten adta feladat és küldetés. Pontosan mindennapi kötelességeit végezve építi a hívő ember Isten országát. Ez az, ami megkülönbözteti a hívőt a nem hívőtől: nem a külső teljesítmények teszik őt másmilyenné, hanem az a belső meggyőződés, amelyet hite ihlet, vagyis hogy még a legszerényebb tevékenysége révén is Isten országát építi. Hála Istennek, hogy ma is vannak ilyen hívek.

A mai példabeszéd arra figyelmeztet, hogy a vallásos életben a külsőnek és a belsőnek összhangban kell lennie, s hogy a hangsúly nem a külsőségeken, hanem az Isten útmutatását követő tetteken van, amelyeket ma kell elvégeznünk.

Házi feladat gyanánt az előttünk álló héten gondolkodjunk el azon, hogy mennyire vesszük komolyan az Írásban megfogalmazódó isteni üzenetet, s tegyünk meg mindent, hogy az első fiúra hasonlítsunk, aki nem a külsőségekben, hanem szívében és tetteiben mutatja meg, hogy Atyjához tartozik.

Szentírásvasárnapja

A többi kép ide kattintva érhető el

Tolle et lege, azaz vedd és olvasd! – Szentírás vasárnapja

Minden évben, szeptember utolsó vasárnapján Egyházunk a Szentírás vasárnapját tartja. Ez alkalommal a Szentírás fontosságának hangsúlyozása érdekében a Bibliára irányítja figyelmünket és kihangsúlyozza, hogy a Bibliát nemcsak a templomok falain belül kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül, a mindennapi életben is. Amikor pedig olvassuk, akkor nem a történelmi hitelességet, a történeti hűséget kell elsősorban figyelnünk, hanem annak Istentől származó üzenetét, hitünk alapját. Ugyanis nekünk Bibliával a kézben kell meg tanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni.
Így valójában nemcsak egy évben egyszer, hanem mindig égő gyertyák között, ünnepélyesen oltárra helyezve kellene tartanunk a Biblia díszes példányát. Így kellene kifejeznünk és vallanunk hitünket, hogy Krisztus nemcsak a kenyér és a bor színében maradt közöttünk, hanem a Szentírás tanító, vigasztaló és gyógyító szavaival is.
De ahogyan az Eucharisztiát nem elég a tabernákulumban őrizni, leborulva imádni, hiszen nem valami emlékmű az, hanem az Élet Kenyere, amelyet magunkhoz kell venni, ugyanígy a Szentírás sugalmazott emberi szavában köztünk élő Krisztust sem elég oltárra emelni, hanem olvasni kell. Mindennap, egész évben, mert a szentírás alapos ismerete nélkül még a legőszintébb keresztény törekvések sem vezetnek sikerre. Pál apostol szerint belőle tanuljuk meg „Jézus Krisztus fönséges ismeretét” (Fil 3, 8), és általa jutunk el Isten megtestesült Igéjéhez, egyházi közösségünk éltető forrásához és középpontjához, Isten népének egyetlen szegletkövéhez. Általa közösségbe kerülünk a Szentháromsággal és egymással.

Az Ige fontosságának látható jelével találkozunk templomainkban, ahol az oltár mellett mindig központi helyet foglal el az ambo, az olvasó állvány, az élet Igéjének terített asztala is. Templomainkban az egyház mindkettőn Isten megtestesült Igéjével vár bennünket: az Ige asztalán Isten szavával, az oltáron az Oltáriszentséggel, az Eucharisztiával, az élet kenyerével, Krisztus testével. Mindkettőben Isten közeledik felénk. Az egyház Isten Igéjével és az Eucharisztiával táplálja lelkünket. Az egyiket az Ige asztalán, a másikat az oltáron kínálja nekünk.

A Szentírás lelkünk fontos tápláléka, olvasása és tanulmányozása fontos szentségi jel, amely nélkül alig találkozhatunk igazán Krisztussal és alig lehetünk igazi Krisztus-hívők, követők.
Csak a Szentírás olvasása közepette döbbenhetünk rá arra, hogy a Biblia szava nemcsak kinyilatkoztató tanítás, amely az üdvösség eléréséhez szükséges igazságokat tárja elénk, hanem igen konkrét, személyes megszólítás és meghívás is, amely egyeseket arra rendel, hogy az „emberek halászaként” egész életüket mások üdvösségének munkálására szenteljék, de emellett mindannyiunk számára folytonos ösztönzés– főleg a bizonytalanságok, csüggedések, sikertelenségek idején keresztény hivatásunk újbóli elfogadására és megélésére.

Az olvasóállvány, vagyis az ambo és a miséző oltár összetartozik. A kérdés csak az, hogy megfelelő figyelmet tulajdonítunk-e mindkettőnek: a Szentírásnak és az Oltáriszentségnek, vagy mindkettő megszokottá, unalmassá, valami régi kacattá vált a mi számunkra, amit csak azért nem vetünk el, mert hozzá nőt az életünkhöz?

Néha úgy tűnik, hogy többen megelégszenek azokkal a szentírási ismeretekkel, amelyeket valamikor gyermekkorukban szereztek. Ezekkel a bibliai ismeretekkel viszont egyetlen felnőttnek sem sikerül érdemlegesen választ kapni a nagykorúvá vált ember mindennapi kérdéseire. Ami gyerekkorban a Szentírásból lebilincselt, mert az számunkra fontos és érdekes volt, ugyanaz felnőtt korban már alig fog érdekesnek tűnni, mert mások lettünk, mások a gondjaink, problémáink és kérdéseink, amelyek megoldásához felnőttekhez illő és méltó bibliai ismeretek szükségesek és azok megszerzése nem mindig egyszerű, de lehetséges, ha kezünkbe vesszük a bibliát és elkezdjük olvasni naponta.

Természetesen a Szentírást nem lehet csak újságként vagy egyszerű regényként olvasni, mert a Biblia nem „regényből van". Nem Jókai vagy Verne előzménye, nem is ájtatos imakönyve őseinknek. Igaz van benne csata is, kaland is, szerelem is, mese is. Korhűen ábrázolja, milyen mélyről hozott fel minket Isten, hogyan váltunk kultúr-emberré, az írások rétegeiben fejlődés bontakozik az egyistenhit, az egynejű házasság, a közösség felé. Tetten érhető benne – mint egy óriási karácsonyi csomag bontásakor az ajándék –, Isten emberhez közeledése, majd a képeskönyvek kedvességével Jézuson keresztül bemutatkozik maga a személyes Végtelen Isten.

Így is fogalmazhatnánk: a Bibliával információrobbanás következett be, kommunikációs csatorna nyílt ég és föld között, Isten és ember között. Mintákat kaptunk a hiteles vallásosságról. Megismerhettünk szabadságharcosokat, lelkivezetőket, prófétákat, megtérőket, utolsókból lett elsőket, mindenkinek mindeneseit.

Foglalkoznunk kell a Szentírással, tanulmányoznunk kell, rágódnunk kell tanításán és akár vitába kell szállnunk azokkal, mert csak így tehetjük magunkévá, csak így lesz képes alakítani, formálni magatartásunkat, egyéni, családi és közösségi életvitelünket.
A hittudósok szerint Isten nem hittételeket nyilatkoztatott ki a Bibliában, hanem kezünkbe adta önmagát. Ebből a tapasztalatból fakadt az ősegyház hite, majd ennek továbbadásakor keletkeztek az újszövetségi iratok, azok nyomán az első hitvallások, végül századokkal később a tételek.
Ha a Bibliát úgy olvassuk, hogy a közénk jött Istenre figyelünk, akkor laikusként is rájövünk a lényegre, az Írás pedig eléri célját. Akkor bennünk nem valami felszínes, vállvonogatós „elfogadó" hit keletkezik, hanem fellobban az örömteli, Istenre való „ráhagyatkozó" hit.

Kiderül a figyelő olvasásnál (Jn 6,68), hogy Jézus azért nem tágított az Élet Kenyerétől, mert mindenki kenyeréről, a jövőről volt szó, ránk is gondolt. Azért nem engedte megkövezni a házasságtörőt (Jn 8,11), mert különben baj lett volna a mi mostani házasságainkkal, szent gyónásainkkal is.
Nagycsütörtök délelőtt azért beszélt „virágnyelven" az esti vacsora lakáscíméről (Lk 22,10), mert még sok mondanivalója volt, élni és kommunikálni akart. Ha hamarább ölik meg, lemaradtunk volna például a tanítványok lábainak megmosásakor bemutatott alázatnak nemcsak az információjáról, de az illusztrációjáról is.
Nagypénteken nem szállt le a keresztről (Mt 27,42), hogy minden későbbi korszak elnyomottjának példája legyen a hűségről, a hősiességről. Testi, lelki fájdalom okozás esetén így van választási lehetőségünk a bosszúállással szemben. Ezek után „Passiónk", szenvedésünk nem a porul járt ember csúfos végéről szól, hanem bemutatja az Erőst, akinek „hatalma" van odaadni az életét (Jn 10,18). Amikor papjaink miséznek, ezt a titkot jelenítik meg, ez az egyház igazi frontja, ez a naponként ismétlődő ellenállás a Halál Kultúrájával szemben. Ez Isten „politizálása"!

Megírták a Szeretethimnuszt (1Kor 13), hogy találjunk mintát a szép, a krisztusi szeretetre. Szent Pál apostol szerint: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha”(1Kor 13,4-8).  Elkészült a Jelenések Könyve, hogy legyen „jövőképünk" (Jel 21). Ahogy Babits mondta a „Zsoltár férfihangra” című versében: minden értünk történt.

A mi teljes Bibliánk mérhetetlen kincs. Ez az Írás a felfedezett Jézusról szól. Előttünk áll a leleplezett titok. Szent Pál írja: „nekem, az összes szent közül a legkisebbnek jutott osztályrészül a kegyelem, hogy Krisztus felfoghatatlan gazdagságát hirdessem a pogányoknak, és felvilágosítsak minden embert, hogyan valósult meg ez a titok, amely kezdettől fogva el volt rejtve az Istenben, a mindenség teremtőjében (Ef 3,8-9). Majd így folytatja, az ószövetség emberére utalva: „az ő értelmük eltompult, hiszen mindmáig rajta a fátyol az Ószövetségen, amikor olvassák, s rajta is marad, mert csak Krisztusban tűnik el”. (2Kor 3,14).

Amíg csak időszámításunk kezdetéről, avagy vallásos körökben Krisztus születésének időpontjáról beszélünk, addig egy időhatározóval bíbelődünk. Ha viszont olvasva az Apostolok Cselekedeteinek 19. fejezetét, és a régi efezusiakkal együtt elpirulunk, mert kiderül, nekünk sem mond semmit az, hogy „Szentlélek", akkor fordulóponthoz érkeztünk. 
Ha befogadjuk Isten Szentlelkét, minden a helyére kerül életünkben.
Akkor megszűnik felszínes vallásgyakorlatunk, érteni fogjuk Krisztust, tenni fogjuk, amit kér tőlünk, attól függetlenül, hogy ki mit gondol vagy mond, elkötelezett, öntudatos keresztény életünkkel kapcsolatosan.
Akkor elkezdődik az új időszámításunk, ami nem Gergely-naptár, nem a tudós találmánya, hanem a Lélek adománya lesz. Ettől kezdve velünk is minden úgy történik, mint egykor a föltámadt Üdvözítővel találkozott Magdolnával, akinek húsvét hajnalán, a találkozás pillanatában indult az „órája", Saullal, aki déltájtól számította magát másnak, a századossal, aki délután háromkor jött rá, hogy Isten fiával találkozott, a fiatal Jánossal, aki négykor járt Jézus lakásán, vagy az emmausziakkal, akiknek szíve alkonyattól kezdve lángolt.

A Szentírással törődnünk kell, a szentírást olvasnunk kell. Miért ne lehetne nekünk is mindennapi olvasmányunk, akárcsak másoknak?
Az Ige, az Úr megterített asztalának tápláléka, a Szentírás mindennapi életünk lelki eledele. Arra vár, hogy hozzányúljunk és táplálkozzunk vele, hogy erőt merítsünk belőle a mindennapi kereszt hordozásához, hogy eligazítást nyerjünk problémáink megoldása közben, hogy megvilágosodásban legyen részünk fontos döntéseink közepette.

Tolle et lege, azaz vedd és olvasd – mondta egy hang Ágostonnak! Ágoston kezébe vette, olvasta és ez megváltoztatta az életét. Az erkölcsileg lezüllött fiatalemberből a keresztény világ egyik legnagyobb gondolkodója és az Egyház egyik legnagyobb szentje lett. Adja Isten, hogy ehhez hasonló dolog történhessen a mi életünkben is… Ámen

„Ötven évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz.” – Pietrelcinai Szent Pio atya

Pio atya életútját idézzük fel mennyei születésnapján, liturgikus emléknapján, szeptember 23-án.

Pio atya Francesco néven, kisbirtokos szülők hét gyermeke közül a negyedikként született az olaszországi Pietrelcinában 1887. május 25-én. Már kisgyermekként részt vett a gazdaság körüli munkában. A bárányok őrzése közben gyakran látott egy szakállas szerzetest, aki adományokat gyűjtött. A kisfiú elhatározta, ő is olyan szerzetes lesz, akinek szakálla van. Szívesen időzött az Angyalok Királynéja-templomban, amikor egyedül volt, a rózsafüzért imádkozta.

A folytatás a Magyar Kurír oldalán olvasható, ide kattintva lehet elérni.  

ESZTELNEK SZENT GYORGY NAPJA 2017 - filmes visszaemlékezés

ESZTELNEK WWW.ESZTELNEK.RO BEMUTATÓ FILM

ESTELNIC ESZTELNEK FILM DE PREZENTARE WWW.ESTELNIC.RO WWW.MIKEWEB.EU

Római Riportok - 2017. szeptember 17.

Állj fel!... - Imre atya írása - újra olvasva

A kép lelőhelye itt érhető el.

Amire, sajnos, ritkán jut időm, azt most megtehettem. Elnéztem konferenciánk időpontját, és egy fél órával hamarabb érkeztem a Stuttgarti Katolikus Házba. Mivel azonban vakítóan napos volt az idő, ezúttal nem a székesegyházba mentem be, hanem a kastélykertbe. Leültem egy padra, és néztem a sok embert, akik a fűre telepedve beszélgettek, nevetgéltek…

Elgondolkoztam eddigi életemen…
Sikeres akartam lenni, és sorozatosan kudarcot vallottam...
Mindenben győzni akartam, de sokszor voltam vesztes...
Az élet minden területén erősnek akartam látszani, de be kellett ismernem, hogy nem egyszer gyenge voltam... Hirtelen úgy éreztem, hogy csalódott vagyok önmagamtól, mert látszólag nem jutok előre.

Ekkor egy gyermeket pillantottam meg, aki éppen járni tanult. Minduntalan elesett. Anyja ott volt mellette, de nem segítette fel. Már én akartam odamenni, hogy felállítsam, de még mielőtt megtehettem volna, a gyermek feltápászkodott. Majd újra elesett, de újra felállt.
És ez így ment egy jó ideig...

Ekkor belém villant egy gondolat, amibe belekapaszkodhattam.
Noha a gyermek egy szót sem szólt hozzám, igazából még beszélni sem tudott, mégis megtanított arra:
hogy a növekedéshez hozzátartozik az esés,
az emberré levéshez hozzátartozik a kudarc,
a felnőtté váláshoz hozzátartozik a kis lépésekhez való bátorság,
az érett ember bölcsességéhez pedig hozzátartozik önmagunk gyengeségeinek elfogadása.

Azóta nem szisszenek oda minden sikertelenséghez,
nem taglóz le, ha néha vereséget szenvedek,
nem nyomaszt emberfelettien, ha gyenge vagyok,
és, talán ami a legfontosabb, nem adom fel.

Mert tudom, hogy amit nagy lépésekben nem sikerül elérnem, azt kisebb lépésekkel próbálom.
A lényeg, hogy előre menjek!
A lényeg, hogy építsek!
A lényeg, hogy növekedjem!
A lényeg, hogy nap, mint nap érettebbé váljak!
A lényeg, hogy mindig felálljak!

Stuttgart, 2014-09-27.

Szent Ferenc Stigmatizációjának ünnepe – Évközi 24. vasárnap

Szent Ferenc atyánk Stigmatizációjának ünnepén a figyelmünket tudatosan is a kereszt fontosságára és üzenetére szeretnénk irányítani. Mégpedig azért, hogy ne váljon üres jelképpé, értéktelen tárggyá a mi számunkra - hanem elfoglalhassa azt a helyet, ami megilleti őt egy hívő, öntudatos keresztény ember életében.

Szent Ferenc atyánk megtérése pillanatától haláláig odaadó tisztelettel követte és szóval-tettel mindenkinek hirdette a megfeszített Krisztust. Ennek következtében Krisztus Urunk kínszenvedésének tárgyát, a keresztet is különös tisztelettel illette.

Számára a szerzetesi fogadalom sem volt más, mint hálatelt válasz a keresztre: arra az útra, melyre az ember - önmagát feledve - Isten hívó szavát követve lép. Ő maga is a kereszt nyomdokait követte, gyönyörét ízlelte, dicsőségét hirdette, testében és lelkében hordozta. Megkeresztelkedvén Krisztus halálában, a bűnbánók kereszt alakú ruháját magára öltve indult el a kereszt útján, egyre jobban hasonulva és egyesülve Mesterével. (LM 13)

Így járta végig a via crucis, a keresztút megannyi állomását, mígnem arra a magaslatra jutott, melynek Golgota a neve. A hegyre, ahová Krisztus vezeti övéit, hogy szenvedésben és szeretetben magához ölelje. Így lett La Verna hegye Ferenc Golgotája, a végső, Istentől kijelölt stációja annak az útnak, mely San Damiano omladozó templomában lévő festet kereszt elől indult.

Ferenc halála előtt két évvel, 1224-ben missziós útjáról, La Verna hegyére vonult vissza, hogy kiválasztott testvéreivel megünnepelje Nagyboldogasszony ünnepét és 40 napos böjttel készüljön az égi seregek zászlóvivőjének, Szent Mihálynak a tiszteletére.

Imádságaiban nagy megindultsággal állt meg az Isten nagysága előtt, és élte át az ember gyöngeségét és kicsinységét. Ki vagy te, édességes Istenem, s ki vagyok én, hitvány féreg, haszontalan szolgád? - ismételgette egyre.

Az Istenhez ragadtatás boldog órái mellett elementáris erővel tapasztalta meg a lélek pusztaságát, a rettenetes magányt, a szorongást és félelmet, de a vigasztaló Lélek látogatását is, mely amilyen csöndes, éppoly bizonyos is.

Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére nagy gonddal készült. Az Evangélium háromszori felnyitásával Isten értésére adta: miként életének minden cselekedetében Krisztust követte, akként szenvedéseiben is osztoznia kell.

A dicsőséges kereszt ünnepének hajnalán Ferenc így imádkozott: „Ó, Uram, Jézus Krisztus, két kegyelmet kérek Tőled, mielőtt meghalok. Add, hogy érezhessem azt a szeretetet és azt a szenvedést, melyet Te éreztél, mikor értünk keresztre feszítettek.” (2 Cel 3, LM 13)

Mialatt mély áhítattal, imádságba merülve térdelt, megnyílott előtte az ég, s egy tűzből és fényből sugárzó szárnyas lényt, egy szeráfot látott, egyikét azoknak a szellemeknek, akik Isten trónja előtt állnak. De ez a dicsőséges alak szenvedett: szárnyai egy keresztre feszített ember testét takarták, ám arcán az odaadott szeretet boldogsága ragyogott. A látványra Ferenc lelkét öröm és fájdalom járta át, a Keresztre feszített öröme és fájdalma.

A szeráfi látomásban megjelenő Krisztus Ferenccel magasztos titkokat közölt. "Tudod-e, mit tettem veled? Hogy zászlóhordozóm légy, a sebhelyeket, kínszenvedésem jeleit adtam neked. S miképpen halálom napján leszállottam a pokol tornácára, s a lelkeket onnan kiszabadítottam, azonképpen néked is megengedem, hogy évente, halálod napján leszállj a tisztítótűzbe, s hármas rended elhunytjait és mindazokat, kiket tisztelőid közül ott találsz, sebhelyeid erejével kiszabadítsd és a Paradicsom dicsőségébe vigyed. Miként életedben, úgy halálodban is hozzám légy hasonló." (Fioretti, 186)

A látomás lassan szétoszlott az égben, a fájdalom is alábbhagyott, csend és tiszta lég töltötte be a hajnalt. Ferenc többé nem volt ugyanaz az ember. Feje az égről a földre hanyatlott, s amint tekintete lefelé tévedt, megpillantotta a szögek nyomát - saját kezén és lábán. …

Assisi szentje nem dicsekedett a sebekkel, hanem igyekezett rejtegetni azokat, de hiteles szemtanúk bizonyították, hogy kezein, lábain és oldalán élete végéig hordozta a be nem gyógyuló krisztusi sebeket. A 20. században, Ferenc egyik lelkes követője, a kapucinus ferences Szent Pio atya is megkapta és őrizte testében Krisztus sebeit.

A már mondottakból kitűnik, hogy a Kereszt nemcsak központi jelképe hitünknek, hanem központi tartalma is. A Kereszt által nyertük el megváltásunkat, a Kereszt útján mutatta meg Isten irántunk való végtelen szeretetét. De Krisztus Keresztje hitünk és életünk legvigasztalóbb üzenete is, mert általa tudjuk, hogy egyetlen szenvedés sem hiábavaló, ha képesek vagyunk Krisztus szenvedéséhez fűzni azt.

Ha lélekben felmegyünk a Golgotára és megállunk Krisztus keresztje előtt, akkor tudatossá kell válnia bennünk annak, hogy az Úr Jézus mit vállalt értünk, és nekünk Krisztus-követőknek, keresztényeknek milyen irányba kell haladnunk. Ezért fontos, hogy megértsük a kereszt üzenetét, de azért is, mert nekünk, keresztényeknek is ott van az életünkben a kereszt.

Keresztet találunk utcáinkon, házainkban, helységneveinkben, de az életünkben is. Ez utóbbiban, az életünkben a legfájdalmasabb a kereszt. És nem az a kereszt, amelyeket mi találunk ki magunknak, hanem az, amit nem akarunk, és mégis ott van. Amit Jézus így fogalmaz meg: „Atyám, ha lehetséges múljon el ez a kehely, de ha nem, akkor legyen a Te akaratod szerint”.

Az Újszövetségben a kereszt a bűn és a halál fölötti győzelem helye, a Mennyei Atya iránti fiúi engedelmesség: - „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,8), és szeretet: - „Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13), valamint a szeretetből fakadó megbocsátás eszköze és képe: - „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” (Lk 23,34), és ezáltal válik a Kereszt Fája, a bűnbeesés fájának az ellentétévé, az áldás fájává.

Az Úr Jézus életében a kereszt nem egy elszigetelt esemény, hanem azaz esemény, amely felé tart Jézus egész földi élete. Jézus minden élet-eseménye a kereszt fényében áll. Szent Márk evangéliumában olvashatjuk az Úr Jézus jövendölését a szenvedésről: „… az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad” (Mk.8,31).

Szent Pál az első teológus, aki a keresztre építi tudományát. A pogányok apostola számára az evangélium hirdetése nem egyéb, mint a kereszt hirdetése. A Galata-i hívek előtt semmivel sem akar dicsekedni, csak „Krisztus keresztjével”, mert az ember a kereszt által részesedik a megváltásban.

Így nagypénteken a keresztények nem a holt fa, még kevésbé az egykori kivégzőeszköz előtt borulnak le, hanem a szeretet egyetemes, isteni jele előtt (1Ján 3,14), amely az örökké élő Isten Fia, és az Ő Szentlelkének hatása folytán kegyelem közvetítő mindazok számára, akik hittel tekintenek rá, és bűnbánattal borulnak le előtte.

A keresztet az egyház történelmében mindig együtt említették a szenvedés vállalásával. Avilai Szent Teréz, karmelita nővér erről azt mondja: „A kereszt a mi nagy nevelőnk, és ha hiányzik a kereszt az életemből, akkor félek, hogy elfeledkezett rólam az Isten”. Hasonlóképpen gondolkodott korábban Szent Ferenc atyánk is: azon a napon, melyen nem volt alkalma Istenért valami keresztet szenvedni, attól félt, hogy Isten talán meg is feledkezett róla.

Aranyszájú Szent János azt írja, hogy mikor az Úr valakit a szenvedés kegyelmével ajándékoz meg, nagyobb kegyelmet gyakorol vele, mintha hatalmat adott volna neki a halottak feltámasztására; mert a csodatevésben az ember adósa marad Istennek, a szenvedésben azonban az Isten válik az embernek adósává.

XVI. Benedek pápától még bíboros korában megkérdezték, miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, ő ezt válaszolta: „A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért.” A kereszt Isten szeretetének, az ember felé kiáradó élő szeretetének jele, egyben nagy kegyelmek forrása, sőt az örök élet forrása.

Az egyik nagy erejű földrengés alkalmával a romba dőlt házban egy édesanya holttestét találták meg. Alatta még két élő gyermeket találtak, akiket az összeomlás pillanatában húzott magához. Az anya halála mentette meg gyermekei életét. Így adott nekünk is életet Krisztus saját kereszt halála árán, mert: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki őbenne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen”.

Itt nem arról van szó, hogy a keresztény ember élete a kereszt, a szenvedés keresése. Nem. Krisztus keresztje győzelmet aratott a bűn fája felett. A mi keresztjeinknek is ez lenne az értéke. A mai ember, aki úgy él, mint Krisztus, aki becsületesen helyt akar állni az életben, annak keresztjei, szenvedései vannak és lesznek. Ezzel a gondolattal meg kell barátkoznunk. Mert amíg a földön élünk, a kereszt és a szenvedés gyakran titok marad a számunkra. De ha a jobboldali latorhoz hasonlóan elismerjük vétkességünket, és keressük a keresztre feszített Jézussal való kapcsolatot, akkor választ kapunk a szenvedés fájó kérdésére.

Igen, szenvedésünknek csak úgy tudunk értelmet adni, ha felnézünk a kereszten függő Jézusra.

Lelki-szemeinkkel láthatjuk a két lator között a keresztre feszített Jézust. Megrendít bennünket ez a kép és a belőle fakadó gondolat: ahol szenvedés van, ott van a közelben Krisztus is. Ha úgy érezzük magunkat, mintha a keresztre lennénk szegezve, elég felemelni tekintetünket és rádöbbenünk arra, hogy ott áll mellettünk Krisztus keresztje is.

A Kereszt titkát azonban Krisztus feltámadása tárja fel véglegesen. Krisztus feltámadása előtt a kereszt a legnagyobb tehetetlenség, reménytelenség és szégyen jele volt. Krisztus feltámadása után a Kereszt a remény, a győzelem és a szeretet jelévé vált.

Ezért van az, hogy amikor felemeljük tekintetünket Krisztus keresztjére. Amikor tekintetünk megáll Jézus szenvedő arcán, akkor a szenvedések más fényben jelentkeznek: ahelyett, hogy lázadnánk, belenyugszunk a szenvedésbe, majd elfogadjuk a szenvedést és felajánljuk azt Istennek.

Ha Krisztus keresztre feszítése a megdicsőülésbe vezetett, akkor remélhetünk benne, hogy a mi kereszthordozásunknak is örök értéke van, és a dicsőségbe torkollik.

Önmagában a szenvedés nem érték. Isten sem örül annak, ha mi kínlódunk. Az teszi értékessé, hogy közben a krisztusi hasonlóság üt át rajtunk. Valamint az, hogy a szeretet fokmérője az áldozat. Tehát minél nagyobb áldozatra vagyunk képesek Istenért, annál inkább igazoljuk iránta való szeretetünket. Így érthetjük meg a szentek megállapítását: „Földi életünk legnagyobb értéke a néma, panasz-nélküli szenvedés”.

Ady Endre „Krisztus-kereszt az erdőn” című versének tanúsága szerint fiatal korában dalolt, hogyha keresztre nézett. 20 év múlva, érett fejjel bűnbánóan jelenti ki: „Amit akkor elmulasztottam, megemelem kalapom mélyen”.

Tanuljuk meg öntudatosan tisztelni Krisztus keresztjét. Valahányszor keresztet vetünk magunkra, vagy észrevesszük templomunk tornyán, valahányszor megpillantjuk szobánk falán, vagy nyakláncunkra tűzve, lángoljon fel szívünkben a hálás viszont szeretet az Úr keresztje iránt. Ajkunk pedig ismételje az ősi ferences imát: „Imádunk Téged legszentebb Urunk Jézus Krisztus itt és a világon lévő minden templomodban és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.”

Assisi Szent Ferenc stigmatizációja. Loránd testvér.

10:30 -tól. Mária neve búcsúja. 2017. 09.12

Napi gondolatok: Szűz Mária szent neve

Kun Fruzsina: Szűz Mária neve

Szent Bernát apát beszédeiből

Mindenben gondolj Máriára, hívd Máriát!

     A szűz neve Mária (Lk 1, 27). Szóljunk valamit erről a névről is, amelyet a tenger csillagának szoktak fordítani, és ami nagyon illik a Szűzanyára. Ő ugyanis valóban a csillaghoz hasonlít, mert amint a csillag, bár sugarakat bocsát ki, megmarad épnek, úgy a szent Szűz is szüzessége sérelme nélkül szülte világra a Fiút. Amint a sugárzás nem csökkenti a csillag fényességét, úgy a Fiú sem a Szűz épségét. Ő ugyanis az a ragyogó csillag, amely Jákobból támadt, amelynek fénye megvilágosítja az egész földet, világossága ott ragyog a magasságokban, behatol a mélységekbe, bejárja a földet, inkább a lelket melegíti, mint a testet, növeli az erényeket, és kiégeti a hibákat, ő az a nagyszerű és kiváló csillag, amely magasba emelkedett életünk nagy és hatalmas tengere fölött, hogy ott ragyogjon erényekkel, és világoskodjék jó példájával.

     Ó, te, aki megérted, hogy mindnyájan e világ folyamán inkább viharok között hánykolódunk, mint szilárd talajon járunk, ne fordítsd el szemeidet e csillag ragyogásától, ha nem akarod, hogy elborítson az áradat. Ha a kísértések szele ér, ha a gyötrelmek szirtjei között hajózol, nézd a csillagot, hívd Máriát. Ha a kevélység, a hatalomvágy, a mellőzés vagy hiú vetélkedés hullámai között hánykolódsz, nézd a csillagot, hívd Máriát. Ha a harag, a kapzsiság vagy a test vágyai fenyegetik lelked hajóját, nézd Máriát. Ha a bűnök félelmetessége megzavar, ha a lelkiismeret beszennyeződése megijeszt, ha az ítélet borzalmassága megrémiszt, ha a szomorúság feneketlen mélysége és a kétségbeesés örvénye elnyeléssel fenyeget, gondolj Máriára.

     Veszélyben, szükségben, kétségeidben gondolj Máriára, hívd Máriát. Ne távozzék ajkadról, ne távozzék szívedből, és hogy közbenjáró imáját elnyerhesd, ne szűnj meg példáját követni. Ha őt követed, nem fogsz eltévedni; ha őt kéred, nem fogsz kétségbeesni; ha rágondolsz, nem térsz rossz útra; ha ő fogja kezedet, nem fogsz elbukni, ha ő védelmez, nincs mitől félned; ha ő vezet, nem fogsz elfáradni; ha ő kegyes hozzád, célba érsz. Így önmagadban megtapasztalod, hogy mennyire joggal mondja a Szentírás: A szűz neve Mária. De most egy kicsit meg kell állnunk, hogy ne csak átmenetileg szemléljük ezt a ragyogó fényességet. Az Apostol szavát mondom: Jó nekünk itt lennünk (vö. Mt 17, 4). Most szabad csendben, belső örömmel szemlélni azt, amit nem tud kifejezni a nehézkes szó.

Forrás: Az Imaórák Liturgiája

Római Riportok - 2017. szeptember 10.

Római Riportok - 2017. szeptember 3.

„Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd…” – Évközi 23. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz középpontjában a Föltámadt Üdvözítő, Jézus Krisztus körül kialakult új közösség, az egyház tagjai közötti kapcsolatok témája áll, ami egyaránt érinti a családi, a szerzetesi, vagy éppen a faluközösséget is.

Szent Máté evangélista Krisztus követői között lát olyanokat, akik a hitükben erősek, és persze olyanokat is, akik gyengék. Öröm tölti el a szilárdan állók kitartását tapasztalva, és aggódik az ingadozók miatt. Jól látja, hogy a közösséget nemcsak szentek alkotják, hanem bűnösök is. A bűn lehetősége és jelenléte viszont zavaróan, sőt aggasztóan hat a közösségre. Máté tudatában van annak, hogy a megoldás keresése közben nagyon tapintatosan, okosan és persze előrelátón kell beszélnie és cselekednie. Ezért veszi át a hibázó testvér rendreutasítását segítő módszert, ami a közösség békés együttélését kívánja elősegíteni.

A kapcsolatokról beszélve nem lehet eltekinteni attól, hogy gondoljunk a rosszra, a bűnre, az együttélés és a találkozások nehézségére. Az egyik kérdés, amelyre vallásos választ kell adnunk, éppen az, hogy hogyan fogadjuk az emberi tapasztalat mélyén jelenlévő rosszat. A rossz létezik, ezt nap, mint nap megtapasztaljuk.

A mai evangéliumi szakaszban Jézus azt mondja, hogy ezzel a problémával szembenézni hosszú és fáradtságos munkát kíván, nem lehet megoldani egyik percről a másikra.

Ha egy testvérem vétkezik ellenem, ez a munka paradox módon rám vár, és nem rá. Emberi logika szerint annak kellene megtenni az első lépést, aki hibázott. Jézus számára nem így van: aki elszenvedte a rosszat, annak kell sok mindent megtennie, mert a veszélyben - az elkárhozás veszélyében - lévő testvér az, aki a rosszat tette, nem pedig az, aki a rosszat elszenvedi. Akit bántanak, nincs másra joga, mint hogy segítsen bántójának.

Tehát aki elszenvedi a rosszat, annak kell „mennie”, hogy négyszemközt találkozhasson a másikkal azért, hogy „figyelmeztesse őt” (Mt 18,15). Fel kell adnia azt a pozícióját, hogy ő a sértett fél. Aki megsebezve a másik bocsánatkérésére vár, annak ki kell lépnie a „nekem van igazam” biztonságából, lépéseket kell tennie, hogy a másikkal találkozzon. Fizikai értelemben is meg kell tennie az utat, de azt megelőzi az érzelmi és a lelki út. A négyszemközt tartott bizalmas beszélgetés segíthet a tisztázásban, ugyanakkor védi a hibázó magánéletét.

Ha ez nem bizonyul elegendőnek, akkor meg kell tennie az utat más testvérek társasságában is. Erre azért van szükség, mert aki elsőként beszélt a vétkessel, az lehet, hogy elfogult volt. De azért is szükség lehet mások bevonására, mert ők talán alkalmasabb szavakat találnak a figyelmeztetésére.

Ha ez az eljárás is eredménytelen maradna, akkor az esetet a hívők közössége elé kell terjeszteni. Ha a bűnös még mindig vonakodik, semmibe veszi az egész közösség fáradozását, elereszti azt a füle mellett, akkor ebben a rendkívüli esetben a közösségnek az egysége veszélyeztetőjeként meg kell válnia tőle. Ez az eljárás messzemenően figyelembe veszi a közösség tagjáért érzett felelősséget, de tudatosítja a megtévedt ember szabadságának a korlátait is. A közösség tagjai nem érezhetnek felelősséget olyanért, amire nincs ráhatásuk.  

Van tehát egy folyamatos mozgás: felkeresni a testvért és visszatérni tőle, egy törekvés, amely nem hagyja őt egyedül a maga gonoszságában. A megbocsátás szüntelen megújuló, fáradhatatlan felkeresése a másiknak.

Minél mélyebb az ő gonoszsága, annál mélyebb az a magány, amibe zuhanhat és annál inkább szüksége van testvérek jelenlétére: amitől el kell szigetelődni, az a rossz, nem pedig a testvér, aki azt elkövette.

Nem azért megyünk egy bűnt elkövető testvérhez, hogy egyszerűen szemrehányást tegyünk neki, nem is azért, hogy megbüntessük, hanem, hogy intsük őt: azért megyünk tehát, hogy visszaszerezzük őt, ahogyan a pásztor visszaszerzi az elveszett bárányt abban a példabeszédben, amelyik közvetlenül megelőzi a mai evangéliumi szakaszt (Mt 18,12–14). Nem csak az van távol, aki eltávolodik a közösségtől, hanem az is, aki másoktól elkülönülve bezárkózik saját bűnébe.

A kifejezés, amelyet Máté használ a feddésre, valójában meggyőzést, tanúsítást jelent: János evangéliumában ez a Szentlélek műve, aki eljön, hogy „meggyőzze a világot a bűnről” (Jn 16,8).

Elsősorban a módot kell megtalálni, hogy hogyan ismertessük fel a testvérrel hibáját: az újra meg újra felkeresésnek pontosan ez a célja, hogy tudatára ébredjen a benne élő rossz valóságának, mert ez az első lépcsőfok bármely lehetséges kiengesztelődéshez, az egység újra megtalálásához. Miközben a rossz rejtve akar maradni, a Lélek testvérekben megvalósuló működése mindenképpen le akarja rántani a leplet a rosszról.

Ez csak közös törekvés lehet, olyan munka, amelyben mindannyiunknak részt kell vennünk, amely mindannyiunkat érint. Az igazság művének nekifeszülni, sebezhetővé tesz mindenkit. Lépéseket tenni a testvér felé kockázatos.

De miért vállaljuk ezt a fáradságos munkát? Az evangélium szerint ennek két alapvető oka van.

Az első, hogy így megnyerd testvéredet (Mt 18,16): ha az igazi gazdagságot azok a kapcsolatok jelentik, amelyekben részünk van, akkor minden testvér felbecsülhetetlen, helyettesíthetetlen érték számunkra, amellyel törődni kell. Nem veszíthetjük el könnyelműen.

A második érvet a záró vers fogalmazza meg (Mt 18,20): amikor ez a munka eredményes, amikor újra felfedezzük a barátságot, akkor és ott biztosak lehetünk a Feltámadt Úr Jézus jelenlétében.

Ez a fáradtságos munka akár kudarcba is torkollhat: semmi garancia nincs arra, hogy „sikerül” (Mt 18,17). A testvér így olyan lesz, mint „a pogány és a bűnös”, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy elhagyta a közösséget. Ez csak azt jelenti, hogy megmarad a távolság, ami pedig szenvedést okoz.

Ezt a távolságot, ezt az űrt csak az imádság töltheti be: „ha közületek a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, Atyám, aki a mennyekben van, megadja nekik” (Mt 18,19) – mondja az Úr.

Nagyon fontos a közösségben az összhang. Ha legalább ketten vagy hárman egyetértenek egy célban, és ezt Isten elé terjesztik, biztosak lehetnek a kérésük meghallgatásában.

Az ima az emberi elképzeléseket messze felülmúló célok elérésére képes. És amikor a közösség Jézus nevében jön össze, biztos lehet Jézus jelenlétében is. Jézus jelenléte nélkül a közösség tevékenységei közül egyiknek sem lenne jogalapja. 

A Húsvétból újjászületettek közössége szegények közössége volt, amely minden nap megtapasztalta az együttélés nehézségét és a fáradtságos munkával elérhető kiengesztelődés lehetőségét. A közösség pedig, miután egyszer már újra rátalált a békére, egész szívvel imádkozott a még távol lévő testvérekért, hogy a Feltámadott új életének ajándéka őket is elérje és senki el ne vesszen (Mt 18,14).

Befejezésül elmondhatjuk, hogy az egyház olyan élő közösség, amiben jelen kell lennie az igazságra és a szeretetre irányuló törekvésnek. Az igazság érdekében újra és újra egyértelmű határokat kell kijelölni. A szeretet viszont ezeket a határokat mindig szétfeszíti. Az igazságnak és a szeretetnek ez a különös mozgása a közösség Urától és Bírájától ered, akinek a jelenlétében megy végbe mindez. Az egyház közösségének nap, mint nap fáradságosan kell keresnie azt, amit Jézus elvár tőle. Egymásra figyelve, egymást segítve, becsületes párbeszédet folytatva Jézus jelenlétében ez lehetséges.

Templomi hirdetés: Évközi 23. vasárnap

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy:

1.    Hétfőn a szentmise délelőtt 9 órakor kezdődik. Ez lesz az iskolások évkezdő szentmiséje. Minden gyereket, szülőt, nagyszülőt és pedagógust szeretettel hívunk erre az alkalomra, hogy közösen imádkozhassunk iskolát, óvodát kezdő gyerekeinkért.
2.    Kedden, Szűz Mária Szent neve napján délután 6 órától lesz szentmise, szerdán reggel ½ 8-tól, csütörtökön, Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén ismét délután 6 órától lesz a szentmise, pénteket és szombatot pedig reggel ½ 8-tól lesz szentmise.
3.    Amint láthatják a kedves testvérek elkezdtük templomunk külsejének: tornyának és környezetének a felújítását, a feljáró lépcsők, járdák, kerítés rendbetételét, mivel a szép belsővel nem talál, a megfakult, megrongyosodott külső.     Hála Istennek sikerült megnyerni egy pályázatot a KOVÁSZNA MEGYEI TANÁCSTÓL és már alá is írtuk a támogatási szerződést a felújítási munkálatokkal kapcsolatban, de sajnos ez még nem fedezi a teljes költségvetést. Ezért arra kérem a kedves testvéreket, hogy ahogy a múltban, az ablakok cseréjénél és a belső felújítási munkálatoknál, illetve a liturgikus bútorok beszerzésénél is szépen segítettek, amiért ismételten hálás köszönet, úgy a külső munkálatok fedezésére is támogassanak bennünket pénzbeli adományukkal.

Erdélyi vízesések

"Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról…" - Évközi 22. vasárnap

Régi, Nyárádremetei emlék.- Bekecs közelében

A bűn és annak következményei miatt a lelkiélet, a hitélet, a vallásos élet, az Isten szolgálata, az üdvösség elnyerése, - szenvedéssel, áldozattal, harccal, lemondással és önmagunk legyőzésével jár együtt, de „aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt” – ígéri az Úr. A mai vasárnap szentírási olvasmányaiban, Isten üzenete ezt akarja tudomásunkra adni, szívünkbe vésni.

Jeremiás próféta bánkódása (Jer 20,7-9) annak az Isten által kiválasztott embernek mélységes gyötrelmét fejezi ki, akinek Isten szavát, Isten akaratát kell hirdetnie a választott népnek, s ezért mégis állandó üldözésben van része.

Ugyanis a legtöbbször a szövetség útjáról letért népet kell figyelmeztetnie, olykor meg kell dorgálnia. A prófétának rá kell mutatnia arra, hogyha nem hagynak fel a bűnös, az Istennel kötött szövetséghez való hűtlen életmóddal akkor a büntetés, a pusztulás következik. Ezzel pedig nem nyeri el a nép, még inkább a nép vezetőinek tetszését.

Ahelyett, hogy komolyan vennék a próféta figyelmeztetését és bűnbánatot tartanának, mint annak idején Ninive népe, inkább üldözik a prófétát, el akarják hallgattatni. Ezek után a próféta nagy fájdalmában perlekedni kezd az Úristennel, odáig jut, hogy kijelenti: Isten rászedte, amikor meghívta szolgálatára, becsapta, hiszen szava hirdetése gyalázatára vált és csúfságára.

A szenvedéstől összetörten ki akarta vonni magát Isten akarata alól, menekült volna hivatása elől, nem akart tovább az Úr eszköze lenni, de érzi, hogy ez lehetetlen: „mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” – mondja a próféta.

Ez a titokzatos belső tűz, Isten szeretetének jele, ami meghódította, továbbá a ráruházott prófétai karizma arra készteti, hogy minden természetes hajlandósága, félelme ellenére folytassa hálátlan küldetését. Csodálatos példa ez arra, hogyan működik Isten hatalma egy gyönge teremtményben, emberben.

Még világosabb az evangélium tanítása (Mt 16,21-27): Jézus a rá váró kínszenvedésről beszél apostolainak, amelynek Jeremiás szenvedése csak halvány előképe. „Ettől kezdve – vagyis attól a pillanattól, hogy Péter apostol az Isten Fiának nevezte – Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie… megölik”. Péter a rá jellemző hevességgel azonnal reagál: Szerinte megengedhetetlen az, hogy a Messiást, az élő Isten Fiát, üldözzék, és halálra adják.

Péter minden idők emberének gondolatait fejezi ki. Az emberi logika szerint minél nagyobb valaki, annál több sikert, több győzelmet kell aratnia, Istennek azonban nem ez a logikája. Jézus kijelenti, hogy szenvednie kell, mégpedig az Atya akaratából, s így kell megváltania a világot a bűntől.

Természetesen a "kell", korántsem valamilyen kényszerre utal, hanem arra, hogy az Isten-ember, Jézus Krisztus felismerte Isten akaratát és azt maradéktalanul teljesíteni akarja. Ő nem a sors kényszeréből szenved és hal meg, hanem önszántából, értünk való szeretetéből. Egy alkalommal erre utalva mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet… Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).

A szenvedés ellen tiltakozó Péter apostol Jézus részéről heves elutasításban részesült: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak!”.

Félelmetes az ellentét e szavak és a Jézus Istensége és messiási mivolta megvallásakor hallott szavak között, amit a múlt vasárnap olvastunk föl. Akkor azt hallhatta, hogy „Boldog vagy Simon…”, és megkapta a főhatalmat és most: sátánnak nevezik és elutasítják.

Mindennek egyetlen oka van, Péter emberileg gondolkodva, elképzelhetetlennek, értelmetlennek tartja Jézus szenvedését és halálát. Neki könnyebb elismerni Jézusban az Isten Fiát, mint elfogadni azt, hogy a gonosztevőkhöz hasonlóan kivégzik. Aki azonban megbotránkozik a keresztben, az magában Jézusban botránkozik meg. Aki elutasítja a kínszenvedést, őt utasítja el, mert Krisztus maga a megfeszített Üdvözítő.

Viszont aki Jézus útmutatása alapján szenved, annak szenvedése értelmet nyer, mert a véges értékektől való elszakadás mértékében Istent fogadhatja be életébe. Az ilyen Istent befogadó magatartás már nem értelmetlen kínlódás, hanem út a boldogság felé. S minthogy az Istenből eredő boldogság ajándékozni kíván, a krisztusi módon szenvedő ember örömet sugároz a természet és embertársai felé. - Amikor Jézus a tudatos kereszthordozásra buzdít, arra figyelmeztet, hogy szenvedésünk ne a véges értékek siratásában álljon, hanem Isten befogadásában.

A kereszt, mint tárgy, és mint kiterjesztett, átvitt értelemben szemlélt fogalom, a legszorosabban Krisztushoz tartozik, az ő legszemélyesebb ügye. Krisztus nélkül a kereszt elveszíti szimbolikus jelentését, és értelmezhetetlen.

„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket – írja Szent Pál apostol a mai szentleckében,  –, adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul”(Róm 12,1). A keresztény nem hordhatja kényszerből a keresztjét, hanem önként, szeretettel kell fogadnia, hogy Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért „élő és szent” áldozat legyen.

Ez azonban a gondolkodásmód gyökeres átalakulása által lehetséges csak: Isten logikája szerint kell gondolkodnunk, hogy így felismerjük, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a tökéletes előtte, és a szenvedés láttán meg ne botránkozzunk.

Elmondhatjuk, hogy Krisztust követni, az ő tanítványának lenni öntudatos elkötelezettséget jelent ma is. Erre maga Jézus mutat rá a mai evangéliumi szakaszban: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen." A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.

Jézus tanítását visszhangozza Szent Pál a római keresztényeknek írt levelében, amikor arra buzdítja őket, hogy ne hasonuljanak a világhoz, amely semmit se akar tudni Istenről, hanem egész életük legyen Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért Istennek tetsző „élő és szent” áldozat.

Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell haladnunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.

Erre utalva mondta 2014. augusztus 29-én a Szentatya, Ferenc pápa Jorge Hernandez, a Palesztinában lévő, gázai plébánosnak: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!”

Ez az áldozat vállalás tükröződik például a kedden ünnepelt, és mindannyiunk előtt jól ismert Keresztelő Szent János vértanúságában. Krisztus előfutára a következetességet választotta, amikor tanúságot tett Isten Bárányáról, előkészítve útját. Halállal fizetett az erkölcsösség és az igazság iránti szeretetéért és az a melletti kiállásáért.

Keresztelő Szent János példája nyomán az Úr számos tanítványa vallotta meg hitét élete feláldozásával, gondolhatunk itt nemcsak azokra, akik az ősegyházban haltak vértanúhalált, hanem azokra is, akik az elmúlt század keresztényellenes rendszereiben névtelenül feláldozták életüket Krisztus iránti szeretetükért, vagy a napjainkban üldözött keresztényekre, legyen szó akár Irakról vagy a többi keleti országokról, ahol ma is kockázatos kereszténynek lenni és elég gyakran vértanúsággal jár.

Kötelességünk, hogy emlékezzünk a hit nagy tanúira, akik korunkban is szenvedtek és szenvednek hitükért, életpéldájukat kövessük, és ugyanakkor imádkozzunk azokért, akiket ma is üldöznek, hitükért, vallásos meggyőződésükért.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a kereszt vállalása, olykor a vértanúság által is, annyit jelent, mint meghalni a véges értékeknek, és megnyílni a végtelen Érték, Isten felé. A mai szentmisén arra kérjük Istent, segítsen bennünket a szenvedés misztériumának elfogadásában. Segítsen bennünket a meghalás folyamatában, és adjon nyitott szívet, hogy a szenvedés pillanataiban is készséggel tudjuk befogadni az Ő boldogító valóságát.