vasárnap, szeptember 24, 2017

Tolle et lege, azaz vedd és olvasd! – Szentírás vasárnapja

Minden évben, szeptember utolsó vasárnapján Egyházunk a Szentírás vasárnapját tartja. Ez alkalommal a Szentírás fontosságának hangsúlyozása érdekében a Bibliára irányítja figyelmünket és kihangsúlyozza, hogy a Bibliát nemcsak a templomok falain belül kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül, a mindennapi életben is. Amikor pedig olvassuk, akkor nem a történelmi hitelességet, a történeti hűséget kell elsősorban figyelnünk, hanem annak Istentől származó üzenetét, hitünk alapját. Ugyanis nekünk Bibliával a kézben kell meg tanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni.
Így valójában nemcsak egy évben egyszer, hanem mindig égő gyertyák között, ünnepélyesen oltárra helyezve kellene tartanunk a Biblia díszes példányát. Így kellene kifejeznünk és vallanunk hitünket, hogy Krisztus nemcsak a kenyér és a bor színében maradt közöttünk, hanem a Szentírás tanító, vigasztaló és gyógyító szavaival is.
De ahogyan az Eucharisztiát nem elég a tabernákulumban őrizni, leborulva imádni, hiszen nem valami emlékmű az, hanem az Élet Kenyere, amelyet magunkhoz kell venni, ugyanígy a Szentírás sugalmazott emberi szavában köztünk élő Krisztust sem elég oltárra emelni, hanem olvasni kell. Mindennap, egész évben, mert a szentírás alapos ismerete nélkül még a legőszintébb keresztény törekvések sem vezetnek sikerre. Pál apostol szerint belőle tanuljuk meg „Jézus Krisztus fönséges ismeretét” (Fil 3, 8), és általa jutunk el Isten megtestesült Igéjéhez, egyházi közösségünk éltető forrásához és középpontjához, Isten népének egyetlen szegletkövéhez. Általa közösségbe kerülünk a Szentháromsággal és egymással.

Az Ige fontosságának látható jelével találkozunk templomainkban, ahol az oltár mellett mindig központi helyet foglal el az ambo, az olvasó állvány, az élet Igéjének terített asztala is. Templomainkban az egyház mindkettőn Isten megtestesült Igéjével vár bennünket: az Ige asztalán Isten szavával, az oltáron az Oltáriszentséggel, az Eucharisztiával, az élet kenyerével, Krisztus testével. Mindkettőben Isten közeledik felénk. Az egyház Isten Igéjével és az Eucharisztiával táplálja lelkünket. Az egyiket az Ige asztalán, a másikat az oltáron kínálja nekünk.

A Szentírás lelkünk fontos tápláléka, olvasása és tanulmányozása fontos szentségi jel, amely nélkül alig találkozhatunk igazán Krisztussal és alig lehetünk igazi Krisztus-hívők, követők.
Csak a Szentírás olvasása közepette döbbenhetünk rá arra, hogy a Biblia szava nemcsak kinyilatkoztató tanítás, amely az üdvösség eléréséhez szükséges igazságokat tárja elénk, hanem igen konkrét, személyes megszólítás és meghívás is, amely egyeseket arra rendel, hogy az „emberek halászaként” egész életüket mások üdvösségének munkálására szenteljék, de emellett mindannyiunk számára folytonos ösztönzés– főleg a bizonytalanságok, csüggedések, sikertelenségek idején keresztény hivatásunk újbóli elfogadására és megélésére.

Az olvasóállvány, vagyis az ambo és a miséző oltár összetartozik. A kérdés csak az, hogy megfelelő figyelmet tulajdonítunk-e mindkettőnek: a Szentírásnak és az Oltáriszentségnek, vagy mindkettő megszokottá, unalmassá, valami régi kacattá vált a mi számunkra, amit csak azért nem vetünk el, mert hozzá nőt az életünkhöz?

Néha úgy tűnik, hogy többen megelégszenek azokkal a szentírási ismeretekkel, amelyeket valamikor gyermekkorukban szereztek. Ezekkel a bibliai ismeretekkel viszont egyetlen felnőttnek sem sikerül érdemlegesen választ kapni a nagykorúvá vált ember mindennapi kérdéseire. Ami gyerekkorban a Szentírásból lebilincselt, mert az számunkra fontos és érdekes volt, ugyanaz felnőtt korban már alig fog érdekesnek tűnni, mert mások lettünk, mások a gondjaink, problémáink és kérdéseink, amelyek megoldásához felnőttekhez illő és méltó bibliai ismeretek szükségesek és azok megszerzése nem mindig egyszerű, de lehetséges, ha kezünkbe vesszük a bibliát és elkezdjük olvasni naponta.

Természetesen a Szentírást nem lehet csak újságként vagy egyszerű regényként olvasni, mert a Biblia nem „regényből van". Nem Jókai vagy Verne előzménye, nem is ájtatos imakönyve őseinknek. Igaz van benne csata is, kaland is, szerelem is, mese is. Korhűen ábrázolja, milyen mélyről hozott fel minket Isten, hogyan váltunk kultúr-emberré, az írások rétegeiben fejlődés bontakozik az egyistenhit, az egynejű házasság, a közösség felé. Tetten érhető benne – mint egy óriási karácsonyi csomag bontásakor az ajándék –, Isten emberhez közeledése, majd a képeskönyvek kedvességével Jézuson keresztül bemutatkozik maga a személyes Végtelen Isten.

Így is fogalmazhatnánk: a Bibliával információrobbanás következett be, kommunikációs csatorna nyílt ég és föld között, Isten és ember között. Mintákat kaptunk a hiteles vallásosságról. Megismerhettünk szabadságharcosokat, lelkivezetőket, prófétákat, megtérőket, utolsókból lett elsőket, mindenkinek mindeneseit.

Foglalkoznunk kell a Szentírással, tanulmányoznunk kell, rágódnunk kell tanításán és akár vitába kell szállnunk azokkal, mert csak így tehetjük magunkévá, csak így lesz képes alakítani, formálni magatartásunkat, egyéni, családi és közösségi életvitelünket.
A hittudósok szerint Isten nem hittételeket nyilatkoztatott ki a Bibliában, hanem kezünkbe adta önmagát. Ebből a tapasztalatból fakadt az ősegyház hite, majd ennek továbbadásakor keletkeztek az újszövetségi iratok, azok nyomán az első hitvallások, végül századokkal később a tételek.
Ha a Bibliát úgy olvassuk, hogy a közénk jött Istenre figyelünk, akkor laikusként is rájövünk a lényegre, az Írás pedig eléri célját. Akkor bennünk nem valami felszínes, vállvonogatós „elfogadó" hit keletkezik, hanem fellobban az örömteli, Istenre való „ráhagyatkozó" hit.

Kiderül a figyelő olvasásnál (Jn 6,68), hogy Jézus azért nem tágított az Élet Kenyerétől, mert mindenki kenyeréről, a jövőről volt szó, ránk is gondolt. Azért nem engedte megkövezni a házasságtörőt (Jn 8,11), mert különben baj lett volna a mi mostani házasságainkkal, szent gyónásainkkal is.
Nagycsütörtök délelőtt azért beszélt „virágnyelven" az esti vacsora lakáscíméről (Lk 22,10), mert még sok mondanivalója volt, élni és kommunikálni akart. Ha hamarább ölik meg, lemaradtunk volna például a tanítványok lábainak megmosásakor bemutatott alázatnak nemcsak az információjáról, de az illusztrációjáról is.
Nagypénteken nem szállt le a keresztről (Mt 27,42), hogy minden későbbi korszak elnyomottjának példája legyen a hűségről, a hősiességről. Testi, lelki fájdalom okozás esetén így van választási lehetőségünk a bosszúállással szemben. Ezek után „Passiónk", szenvedésünk nem a porul járt ember csúfos végéről szól, hanem bemutatja az Erőst, akinek „hatalma" van odaadni az életét (Jn 10,18). Amikor papjaink miséznek, ezt a titkot jelenítik meg, ez az egyház igazi frontja, ez a naponként ismétlődő ellenállás a Halál Kultúrájával szemben. Ez Isten „politizálása"!

Megírták a Szeretethimnuszt (1Kor 13), hogy találjunk mintát a szép, a krisztusi szeretetre. Szent Pál apostol szerint: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha”(1Kor 13,4-8).  Elkészült a Jelenések Könyve, hogy legyen „jövőképünk" (Jel 21). Ahogy Babits mondta a „Zsoltár férfihangra” című versében: minden értünk történt.

A mi teljes Bibliánk mérhetetlen kincs. Ez az Írás a felfedezett Jézusról szól. Előttünk áll a leleplezett titok. Szent Pál írja: „nekem, az összes szent közül a legkisebbnek jutott osztályrészül a kegyelem, hogy Krisztus felfoghatatlan gazdagságát hirdessem a pogányoknak, és felvilágosítsak minden embert, hogyan valósult meg ez a titok, amely kezdettől fogva el volt rejtve az Istenben, a mindenség teremtőjében (Ef 3,8-9). Majd így folytatja, az ószövetség emberére utalva: „az ő értelmük eltompult, hiszen mindmáig rajta a fátyol az Ószövetségen, amikor olvassák, s rajta is marad, mert csak Krisztusban tűnik el”. (2Kor 3,14).

Amíg csak időszámításunk kezdetéről, avagy vallásos körökben Krisztus születésének időpontjáról beszélünk, addig egy időhatározóval bíbelődünk. Ha viszont olvasva az Apostolok Cselekedeteinek 19. fejezetét, és a régi efezusiakkal együtt elpirulunk, mert kiderül, nekünk sem mond semmit az, hogy „Szentlélek", akkor fordulóponthoz érkeztünk. 
Ha befogadjuk Isten Szentlelkét, minden a helyére kerül életünkben.
Akkor megszűnik felszínes vallásgyakorlatunk, érteni fogjuk Krisztust, tenni fogjuk, amit kér tőlünk, attól függetlenül, hogy ki mit gondol vagy mond, elkötelezett, öntudatos keresztény életünkkel kapcsolatosan.
Akkor elkezdődik az új időszámításunk, ami nem Gergely-naptár, nem a tudós találmánya, hanem a Lélek adománya lesz. Ettől kezdve velünk is minden úgy történik, mint egykor a föltámadt Üdvözítővel találkozott Magdolnával, akinek húsvét hajnalán, a találkozás pillanatában indult az „órája", Saullal, aki déltájtól számította magát másnak, a századossal, aki délután háromkor jött rá, hogy Isten fiával találkozott, a fiatal Jánossal, aki négykor járt Jézus lakásán, vagy az emmausziakkal, akiknek szíve alkonyattól kezdve lángolt.

A Szentírással törődnünk kell, a szentírást olvasnunk kell. Miért ne lehetne nekünk is mindennapi olvasmányunk, akárcsak másoknak?
Az Ige, az Úr megterített asztalának tápláléka, a Szentírás mindennapi életünk lelki eledele. Arra vár, hogy hozzányúljunk és táplálkozzunk vele, hogy erőt merítsünk belőle a mindennapi kereszt hordozásához, hogy eligazítást nyerjünk problémáink megoldása közben, hogy megvilágosodásban legyen részünk fontos döntéseink közepette.

Tolle et lege, azaz vedd és olvasd – mondta egy hang Ágostonnak! Ágoston kezébe vette, olvasta és ez megváltoztatta az életét. Az erkölcsileg lezüllött fiatalemberből a keresztény világ egyik legnagyobb gondolkodója és az Egyház egyik legnagyobb szentje lett. Adja Isten, hogy ehhez hasonló dolog történhessen a mi életünkben is… Ámen

Nincsenek megjegyzések: