szombat, szeptember 02, 2017

"Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról…" - Évközi 22. vasárnap

Régi, Nyárádremetei emlék.- Bekecs közelében
A bűn és annak következményei miatt a lelkiélet, a hitélet, a vallásos élet, az Isten szolgálata, az üdvösség elnyerése, - szenvedéssel, áldozattal, harccal, lemondással és önmagunk legyőzésével jár együtt, de „aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt” – ígéri az Úr. A mai vasárnap szentírási olvasmányaiban, Isten üzenete ezt akarja tudomásunkra adni, szívünkbe vésni.

Jeremiás próféta bánkódása (Jer 20,7-9) annak az Isten által kiválasztott embernek mélységes gyötrelmét fejezi ki, akinek Isten szavát, Isten akaratát kell hirdetnie a választott népnek, s ezért mégis állandó üldözésben van része.
Ugyanis a legtöbbször a szövetség útjáról letért népet kell figyelmeztetnie, olykor meg kell dorgálnia. A prófétának rá kell mutatnia arra, hogyha nem hagynak fel a bűnös, az Istennel kötött szövetséghez való hűtlen életmóddal akkor a büntetés, a pusztulás következik. Ezzel pedig nem nyeri el a nép, még inkább a nép vezetőinek tetszését.
Ahelyett, hogy komolyan vennék a próféta figyelmeztetését és bűnbánatot tartanának, mint annak idején Ninive népe, inkább üldözik a prófétát, el akarják hallgattatni. Ezek után a próféta nagy fájdalmában perlekedni kezd az Úristennel, odáig jut, hogy kijelenti: Isten rászedte, amikor meghívta szolgálatára, becsapta, hiszen szava hirdetése gyalázatára vált és csúfságára.
A szenvedéstől összetörten ki akarta vonni magát Isten akarata alól, menekült volna hivatása elől, nem akart tovább az Úr eszköze lenni, de érzi, hogy ez lehetetlen: „mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” – mondja a próféta.
Ez a titokzatos belső tűz, Isten szeretetének jele, ami meghódította, továbbá a ráruházott prófétai karizma arra készteti, hogy minden természetes hajlandósága, félelme ellenére folytassa hálátlan küldetését. Csodálatos példa ez arra, hogyan működik Isten hatalma egy gyönge teremtményben, emberben.

Még világosabb az evangélium tanítása (Mt 16,21-27): Jézus a rá váró kínszenvedésről beszél apostolainak, amelynek Jeremiás szenvedése csak halvány előképe. „Ettől kezdve – vagyis attól a pillanattól, hogy Péter apostol az Isten Fiának nevezte – Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie… megölik”. Péter a rá jellemző hevességgel azonnal reagál: Szerinte megengedhetetlen az, hogy a Messiást, az élő Isten Fiát, üldözzék, és halálra adják.

Péter minden idők emberének gondolatait fejezi ki. Az emberi logika szerint minél nagyobb valaki, annál több sikert, több győzelmet kell aratnia, Istennek azonban nem ez a logikája. Jézus kijelenti, hogy szenvednie kell, mégpedig az Atya akaratából, s így kell megváltania a világot a bűntől.

Természetesen a "kell", korántsem valamilyen kényszerre utal, hanem arra, hogy az Isten-ember, Jézus Krisztus felismerte Isten akaratát és azt maradéktalanul teljesíteni akarja. Ő nem a sors kényszeréből szenved és hal meg, hanem önszántából, értünk való szeretetéből. Egy alkalommal erre utalva mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet… Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).
A szenvedés ellen tiltakozó Péter apostol Jézus részéről heves elutasításban részesült: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak!”.

Félelmetes az ellentét e szavak és a Jézus Istensége és messiási mivolta megvallásakor hallott szavak között, amit a múlt vasárnap olvastunk föl. Akkor azt hallhatta, hogy „Boldog vagy Simon…”, és megkapta a főhatalmat és most: sátánnak nevezik és elutasítják.
Mindennek egyetlen oka van, Péter emberileg gondolkodva, elképzelhetetlennek, értelmetlennek tartja Jézus szenvedését és halálát. Neki könnyebb elismerni Jézusban az Isten Fiát, mint elfogadni azt, hogy a gonosztevőkhöz hasonlóan kivégzik. Aki azonban megbotránkozik a keresztben, az magában Jézusban botránkozik meg. Aki elutasítja a kínszenvedést, őt utasítja el, mert Krisztus maga a megfeszített Üdvözítő.

Viszont aki Jézus útmutatása alapján szenved, annak szenvedése értelmet nyer, mert a véges értékektől való elszakadás mértékében Istent fogadhatja be életébe. Az ilyen Istent befogadó magatartás már nem értelmetlen kínlódás, hanem út a boldogság felé. S minthogy az Istenből eredő boldogság ajándékozni kíván, a krisztusi módon szenvedő ember örömet sugároz a természet és embertársai felé. - Amikor Jézus a tudatos kereszthordozásra buzdít, arra figyelmeztet, hogy szenvedésünk ne a véges értékek siratásában álljon, hanem Isten befogadásában.

A kereszt, mint tárgy, és mint kiterjesztett, átvitt értelemben szemlélt fogalom, a legszorosabban Krisztushoz tartozik, az ő legszemélyesebb ügye. Krisztus nélkül a kereszt elveszíti szimbolikus jelentését, és értelmezhetetlen.

„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket – írja Szent Pál apostol a mai szentleckében,  –, adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul”(Róm 12,1). A keresztény nem hordhatja kényszerből a keresztjét, hanem önként, szeretettel kell fogadnia, hogy Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért „élő és szent” áldozat legyen.
Ez azonban a gondolkodásmód gyökeres átalakulása által lehetséges csak: Isten logikája szerint kell gondolkodnunk, hogy így felismerjük, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a tökéletes előtte, és a szenvedés láttán meg ne botránkozzunk.

Elmondhatjuk, hogy Krisztust követni, az ő tanítványának lenni öntudatos elkötelezettséget jelent ma is. Erre maga Jézus mutat rá a mai evangéliumi szakaszban: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen." A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.
Jézus tanítását visszhangozza Szent Pál a római keresztényeknek írt levelében, amikor arra buzdítja őket, hogy ne hasonuljanak a világhoz, amely semmit se akar tudni Istenről, hanem egész életük legyen Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért Istennek tetsző „élő és szent” áldozat.

Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell haladnunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.
Erre utalva mondta 2014. augusztus 29-én a Szentatya, Ferenc pápa Jorge Hernandez, a Palesztinában lévő, gázai plébánosnak: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!”

Ez az áldozat vállalás tükröződik például a kedden ünnepelt, és mindannyiunk előtt jól ismert Keresztelő Szent János vértanúságában. Krisztus előfutára a következetességet választotta, amikor tanúságot tett Isten Bárányáról, előkészítve útját. Halállal fizetett az erkölcsösség és az igazság iránti szeretetéért és az a melletti kiállásáért.
Keresztelő Szent János példája nyomán az Úr számos tanítványa vallotta meg hitét élete feláldozásával, gondolhatunk itt nemcsak azokra, akik az ősegyházban haltak vértanúhalált, hanem azokra is, akik az elmúlt század keresztényellenes rendszereiben névtelenül feláldozták életüket Krisztus iránti szeretetükért, vagy a napjainkban üldözött keresztényekre, legyen szó akár Irakról vagy a többi keleti országokról, ahol ma is kockázatos kereszténynek lenni és elég gyakran vértanúsággal jár.
Kötelességünk, hogy emlékezzünk a hit nagy tanúira, akik korunkban is szenvedtek és szenvednek hitükért, életpéldájukat kövessük, és ugyanakkor imádkozzunk azokért, akiket ma is üldöznek, hitükért, vallásos meggyőződésükért.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a kereszt vállalása, olykor a vértanúság által is, annyit jelent, mint meghalni a véges értékeknek, és megnyílni a végtelen Érték, Isten felé. A mai szentmisén arra kérjük Istent, segítsen bennünket a szenvedés misztériumának elfogadásában. Segítsen bennünket a meghalás folyamatában, és adjon nyitott szívet, hogy a szenvedés pillanataiban is készséggel tudjuk befogadni az Ő boldogító valóságát.

Nincsenek megjegyzések:

Nagycsütörtök: a legnagyobb szeretet pillanatai a legnagyobb árulás alkalmaivá is válhatnak

Lábmosás március 28., csütörtök Jn 13,1-15 Galaczi Tibor SP elmélkedése Fájdalmas tapasztalatunk, hogy nagyon sokszor az emberi életben a le...