Isten szeretetének nincsenek határai – Nagycsütörtök

A ma esti szentmisével elkezdődik a Húsvéti Szent Három nap, amely Húsvétvasárnappal fejeződik be. E három szent nap, nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat segít bennünket abban, hogy egyre mélyebbre hatoljunk hitünk nagy misztériumába, a mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedésének és feltámadásának titkába.
E három szent nap azt adja tudomásunkra, hogy meddig képes elmenni Isten szeretete az emberért. A mai evangéliumi szakaszban Szent János evangélista segít megérteni ennek lényegét, amikor kijelenti, hogy Jézus: „Szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1). Isten szeretetének nincsenek határai. Ahogyan Szent Ágoston mondta gyakran, ez „mindvégig tartó, végtelen” szeretet. Isten valóban feláldoz értünk mindent, mindannyiunkért, egyáltalán nem kíméli magát. 

„Az a Misztérium, amelyet ezen a nagyhéten imádunk, egy akadályokat nem ismerő, nagy szeretettörténet – mondta Ferenc pápa, majd hozzá tette: Jézus kínszenvedése a világ végéig tart, mert egy olyan történet, amely osztozik az egész emberiség szenvedéseiben, egy állandó jelenlét mindannyiunk személyes életének eseményeiben. A húsvéti szent három nap végeredményben egy olyan szeretetdráma emlékezete, amely azzal a bizonyossággal ajándékoz meg bennünket, hogy sosem leszünk magunkra hagyatva életünk megpróbáltatásaiban.”

A mai estén, az utolsó vacsorán történtek állnak a középpontban: felidézzük Jézus szolgáló szeretetét, amellyel megmosta tanítványai lábát és átéljük az Oltáriszentség szerzését, valamint a papság, az egyházi rend szentségének a megalapítását.
Az Úr Jézus halála előtti estét tanítványai körében tölti. Most újra elmondja nekik küldetésének titkát. Nemcsak szavakkal, hanem nagyjelentőségű jelekkel is, még egyszer összefoglalja életének és isteni küldetésének igazi tartalmát. „Mivel szerette övéit, - írja Szt. János evangélista – akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének”. Ugyan is, Ő azért lett, mint a második isteni személy emberré, hogy a szegényeknek reményt, a betegeknek gyógyulást, a bűnösöknek kiengesztelődést, az éhezőknek kenyeret, a haldoklóknak örök életet ajándékozzon. Ez a szolgálata egy utolsó, az egész emberiségnek szóló szolgálatba torkollik: kereszthalálában beteljesíti az emberiség megváltását.
Az Úr szeretetének egyik végső jele, hogy az étkezés alatt odamegy minden tanítványához és megmossa lábukat. Hogy megértesse tanítványaival az őt mozgató szeretetet, megmossa lábukat, s ezzel ismételten maga ad példát arra, hogyan kell cselekedniük. 

Szellemünk és szívünk mindig lemarad az igazán jelentős történések nagyságának a megértésétől, felfogásától. Péter és a többi apostol csak az Úr Jézus halottaiból való föltámadása után visszatekintve érezhette át és érthette meg ennek az estének és történéseinek egyedülálló voltát. Így vagyunk mi is mindannyian. Csak halálunk után, amikor eláraszt majd bennünket a dicsőség világossága, fogjuk megpillantani földi életünk eseményeit, többek között ezt a mai napot is, és látni fogjuk, hogy Isten szent Fia nem a lábunkat, hanem a szennyes lelkünket, legbenső énünket mosta meg. 

Látni fogjuk, hogyan kezdte mosni első bűntudatunk és szentgyónásunk óta, egészen utolsó gyónásunkig, és mi még csak nem is tiltakoztunk, mint Péter apostol. Szinte természetesnek vettük, hogy van szentgyónás, van szabadulás a bűntől, amit a világ nem ismer, hiszen csak az önfelmentés hazug elméleteiről, pszichológiai gyakorlatairól tud. 

Az Úr Jézus egy másik mély értelmű cselekedettel is, még egyszer kinyilvánítja életének célját, küldetését: értünk emberekért van itt közöttünk, sajátját, saját magát osztja szét az embereknek: az idejét, szavait, szeretetét, barátságát, az örök üdvösséget. Most saját magát teszi étellé és itallá, hogy tápláléka legyen övéinek, és ezt titokzatos módon összekapcsolja halálával és feltámadásával. Saját testét adja nekik, nekünk táplálékul, hogy egy test és egy lélek lehessünk. 

Az Eucharisztia Krisztus magasztos jelenléte: ő szeretne jóllakatni minden embert, főleg a leggyengébbeket, hogy képessé tegye őket a tanúságtétel útján járni a világ nehézségei közepette. De nem csak erről van szó. Azzal, hogy ételül adja nekünk magát, Jézus azt tanítja, hogy nekünk is képesnek kell lennünk szétosztani ezt az eledelt, hogy valódi életközösség alakuljon ki a szükséget szenvedőkkel. Ő nekünk adja magát, és azt kéri, hogy maradjunk őbenne, hogy hasonlóképpen tudjunk cselekedni.
Tehát nemcsak megmosta tanítványai lábát, kiszolgálta őket és foglalkozott velük, de még étkül is felkínálta magát nekik: „Vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok, mert ez az én testem, ez az én vérem, mely értetek adatik”. Azt akarta, hogy magunkhoz engedjük, sőt magunkhoz vegyük és egyesüljünk vele. Arra képesített, hogy közösségre lépjünk Vele, és ez által beálljunk az emberiség egységére vonatkozó üdvözítő tervébe, és Vele együtt munkálkodjunk annak megvalósításán a szeretet által. 

Önmagát adja, „mivel szerette övéit… mindvégig szerette őket” – mondja Szent János evangélista az utolsó vacsora elbeszélésének bevezetőjében.
„Azon az éjszakán, amikor elárultatott”, hangsúlyozza Pál apostol az Oltáriszentség alapításáról szólva a szentleckében.
Félelmetes ellentét: Krisztus részéről végtelen szeretet, mindvégig, egészen a halálig: az emberek részéről árulás, megtagadás, hűtlenség. Teremtményei árulására az Úr az Oltáriszentséggel felel. Szinte türelmetlen, hogy megmentse ezeket a gyönge és szószegő embereket, ezért titokzatos módon elővételezi halálát: táplálékul adja testét, amelyet rövidesen feláldoz a kereszten, és vérét, amit utolsó cseppig ki fog ontani. Néhány óra múlva ugyan a halál elragadja a földről, az Oltáriszentségben azonban valóságosan jelen marad közöttünk, egészen az idők végezetéig. 

Íme, ennyire szeret bennünket az Isten. Viszont az ember tragédiája abban rejlik, hogy nem fogja fel, hogy Isten mennyire szereti, nem engedi, hogy megragadja őt Isten és elmerüljön szeretetében, hogy nem képes azt a mély igazságot felfogni, hogy mi mindannyian az ő szeretetének vagyunk a gyümölcsei, belőle, általa és vele élhetünk.
Az Eucharisztiában világosabban látjuk, hogy mi az ember és mekkorák az előtte álló kihívások. A lábmosással kapcsolatosan a megdöbbent apostoloknak ezt mondja az Úr Jézus: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg”. Az Oltáriszentség alapításával kapcsolatosan pedig: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”!

Mit tesz az ember egy végrendelettel? Nemcsak kinyitjuk és elolvassuk, hogy azután napirendre térjünk fölötte. A végrendeletet teljesíteni kell, a végső akarat szent, amit meg kell tenni. Ha nekünk egy ember végső akarata szent, és mindent megteszünk azért, hogy teljesítsük, mennyivel inkább kell nekünk, Krisztus tanítványainak az ő végső akaratát szentnek tekintenünk. Mindannyiszor, amikor az Úr asztalához járulunk, eszünk az egy Kenyérből, és iszunk az egy Kehelyből, az Ő végrendeletére, akaratára kell gondolnunk és fáradoznunk annak megvalósításán.  

Az Úr utolsó akaratát, amelyet a lábmosás jelképes cselekedetével hagyott ránk, a mindennapi életünkben kell teljesítenünk. Ezt azzal tesszük meg, ha viseljük egymás terhét, ha azokkal az adományokkal, amelyeket Istentől kaptunk, másokat szolgálunk, ha a legkisebb szolgálatokat sem tartjuk magunkhoz méltatlannak, hanem éppen ezekben látjuk a legjobb lehetőségeket Urunk követésére. „Urunk segíts minket, hogy utolsó akaratodat teljesíteni tudjuk életünkkel!”