Oldalak

vasárnap, január 24, 2016

Jézusra szegezett tekintettel élni az életet – Évközi 3. vasárnap

Az évközi harmadik vasárnapnak igen sajátos az evangéliumi szakasza: első része a Lukács szerinti evangélium bevezetése, ajánlása; majd a többi része már a negyedik fejezetből való, és Jézus nyilvános működésének kezdetéről szól. Bár egy ilyen szövegtársítás különösnek tűnik, mégis van egy lényeges oka, amely a két részt összeköti. Amikor ugyanis Szt. Lukács próbálja megfogalmazni, hogy mi is a célja művével, ezt írja: mások példáját követve, alapos utánajárás után akarom leírni a „körünkben lejátszódott eseményeket… úgy, ahogy ránk maradtak azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az isteni igének” (Lk 1,1). 
Nos, épp ez a kezdet, Jézus nyilvános működésének első pillanata körvonalazódik előttünk. Hiszen a Jordánban való megkeresztelkedése, és a pusztai megkísértése után kezdi el működését és lép fel Názáretben. 
Felmerülhet a kérdés: nem a születés, nem a karácsonyi események elbeszélése az igazi kezdet? Bizonnyal igaz ez az állítás, Lukács maga is megírja a gyermekségtörténetet, mégis ha a négy evangéliumot nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy a tulajdonképpeni kezdet a megkeresztelkedés és Isten országa örömhírének meghirdetése volt. 
Ennek oka az a mély meggyőződés, hogy nem emberi élettörténet vagy egyfajta mai értelemben vett életrajz az evangélium; és maga Krisztus, sem mint érdekes vagy izgalmas ember áll előttünk életének sokszor szűkszavú leírásaiban. Az evangélium valódi tárgya az örömhír, az emberré lett Isten hozzánk intézett üzenete és értünk végbevitt műve. Épen ezért az „evangélium” sajátos műfaj: a Jézus által megvalósult isteni üdvtett örömhírét közlő, az abban való hitet megvalló és e hit elfogadására buzdító irat.

Krisztus elsősorban az „Országot” hirdeti. Isten Országát, amelyet olyannyira fontosnak tekint, hogy ami rajta kívül esik, az csupán a „többi”, amelyet hozzáadnak. Az Isten-országa tehát a legfőbb JÓ: minden egyebet ehhez kell mérni. Sokféle formában érzékelteti, mily boldogság az Isten Országához tartozni, de ennek a boldogságnak különös útjai vannak: olyanok, amelyeket a világ megvet, épen ezért sokszor az árral szembe kell úszni. A hegyi-beszédben meghirdeti ennek az országnak követelményeit, - úgy is mondhatnánk: „Magna Charta”-ját, alkotmányát. 

A legfőbb „Jó Hír”, az evangélium lényege az üdvösség. Isten nagy ajándéka ez. Azt jelenti, hogy az embernek szabadságot ígér mindentől, ami rajta zsarnokoskodik, szabadságot elsősorban a bűntől és annak forrásától, a Gonosztól. Ez a szabadság együtt jár azzal az örömmel, hogy ismerjük Istent, és Ő ismer minket, imádhatjuk Őt és bízhatunk Benne, mert a nyugalomba vonult Benedek pápa szavaival élve: „aki hisz, az félelem nélkül Istenre bízza életét”. 

„Isten-országa” és az „Üdvösség”: ez a két szó kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni Krisztus tanítását. Az Isten-országot és az üdvösséget Isten ingyenes kegyelméből és irgalmából nyerjük el, mert Jézus halála és feltámadása végleg megfizette üdvösségünk váltságdíját, de nekünk magunknak is erőfeszítést kell tennünk érte. Az Úr szavaival élve, az erőszakosak ragadják azt el. 
Tanításának értelmében jeleskednünk kell a jócselekedetekben és el kell köteleznünk magunkat a bűn elleni állandó harcra. Vagyis le kell rontanunk önmagunkban a bűn hatalmát egészen a gyökerekig, egészen a legcsekélyebb megnyilvánulásáig. Ez a munka igen nehéz, de az egyetlen módja annak, hogy elnyerhessük az örök üdvösséget.  Ezért figyelmeztet Jézus: „A szűk kapun menjetek be! …Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják” (Mt 7, 13-14).

Igen, fáradoznunk kell és az evangélium elvei szerint alakítanunk életünket. Főképpen pedig arra van szükség, hogy lelkileg teljesen megújuljunk. Az evangélium „metanoia”-nak nevezi a megtérést, ami felfogásunk és szívünk teljes megváltoztatását jelenti, Isten akaratához való igazodást. Krisztus szavai ugyanis Isten titkait nyilatkoztatják ki, az ő terveit és ígéreteit: ezért képesek arra, hogy átalakítsák az emberszíveket és az emberi életet. Aki Krisztus szavát a hit szellemében hallgatja, az mindig találkozik a názáreti Jézussal, és minden egyes találkozás üdvösségének új szakaszát jelöli. 

Jézus a názáreti zsinagógában Izajás próféta könyvéből olvasott fel. Izajás a várakozók, a reménykedve várakozók prófétája. Ő jövendöl arról a határtalan irgalomból táplálkozó segítségről, amelyet Isten Felkentje fog népének hozni. Galilea dombjainak földművelő emberei bizonyára nem is sejtették, hogy aki hozzájuk szól, az a prófétától megígért Emmanuel, vagyis, általa „velünk az Isten”? Hiszen Isten az Úr Jézus személyében úgy lép fel Izrael történetében, mint eddig sohasem. Jézus ünnepélyesen kijelenti, megérkezett az üdvösség ideje. Minden jóakaratú embernek megígéri annak a beteljesedését, amelyet a zsidók olyan nagyon vártak. Szavai különleges erővel csendültek fel a hallgatók előtt: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok”. 
Amit a próféta megígért, most valósággá vált. Ez számunkra is mindig megmaradó valósággá lett. Mert az evangéliumok elsősorban nem Jézus élettörténetét akarják megírni, hogy így megőrizzék emlékezetét, hanem arról az örömhírről akarnak beszámolni, amely mindannyiunk üdvösségét szolgálja. Azok az események, amelyeket a próféta a jövő számára hirdet, most is, ma is, közöttünk is beteljesednek. 
Egy hasonlattal kifejezve: Galileában növekedett a földbe vetett mag fává, amely még mindig tovább hajtja a leveleket, és újra, és újra gyümölcsöt hoz, de most már az egész világon. Hisz az Egyházban Jézus Krisztus van jelen, ő él tovább benne. Az Egyház hitében és életében az üdvösségünkön fáradozó Úr ölt alakot. 

„Ma beteljesedett az üdvösség ideje”. Ez a "ma" nem csak arra a konkrét napra utal, amely akkor virradt Názáretre, amikor Jézus olvasásra jelentkezett a zsinagógában. Ez a "ma" az a nap, amely fölött a Nap még ma sem nyugodott le, amely fölött ma is világít, és amely egykor bele fog torkollani abba a napba, amelynek nem lesz alkonya, az Isten örökké megmaradó napjába. Jézus most is tevékenykedik szavaival a szegények, a rabok, az elnyomottak megmentésén. Jézus a megalázottak Üdvözítője. Ő megszabadít a lelki vakságtól-, szegénységtől, a reménytelenségtől, a bűn szolgaságától. 

Krisztus, éltető, gyógyító, bátorító jelenlétére mindenkinek szüksége van. Akkor élünk az igazság szerint, ha nemcsak a földi élet, hanem a hit világa is valóság számunkra. Alapvető igényünk, hogy megtaláljuk életünk igazi értelmét. Lelki és testi nyomor egyaránt nyomasztja életünket. Hívő életünk sokféle veszélynek van kitéve. Ezekre a nehézségekre csak Krisztus adhat választ. Csak az Ő segítsége nyújt lehetőséget ahhoz, hogy sikeresen megküzdjünk azokkal a veszélyekkel, amelyek komolyan fenyegetik igazi, emberi, keresztényi életünket. 
Ha igazán rátaláltunk, ha életünk döntő kérdéseire tőle kaptuk meg a választ, ha felismertük: az üdvösség kegyelmei hogyan emelnek fel minket elesettségünkből, csak akkor állíthatjuk, hogy igazán Krisztust követjük. Így van lehetőségünk arra, hogy hitünket megvalljuk a világban. Így lesz hitünk igazi örömforrássá. Istennek így tudunk mindig hálát adni, azért, hogy Krisztust nekünk ajándékozta. 
Mindaz, amit az élő Krisztus feltámadása után tett az Egyházban, egyszerre van kapcsolatban a prófétai ígérettel, és az idők végével, amikor az Úr végérvényesen visszajön. Mindaz, ami lelkének erejéből történik szeretetben, igazságosságban, békében, Isten országát építi, amely teljességében akkor jön majd el, amikor az örökkévalóságban az enyészetté lesz a tér és az idő. 
Ezért nagyon vigyázzunk azokra a képekre, tanúságtevő életünkre, amelyek ma Krisztust bemutatják a világnak. Ezeket a képeket sokszor a mi földi vágyaink alakítják, formálják, sajnos sokszor deformálják, aminek következtében Krisztus igazi alakja erősen elszegényedik és elveszíti hitelességét. 

Nagyon fontos tudnunk, hogy Jézus nem forradalmár volt, aki a római hatalommal való küzdelemben vereséget szenvedett. De nem is csak a felebaráti szeretet tanította, nemcsak a földi nyomor ellen emelte fel szavát, és nemcsak az üldözöttek és elnyomottak barátja volt, hanem ennél sokkal több. Az evangélium úgy beszél róla, mint aki üdvösségünk, örök boldogságunk szerzője és ennek érdekében mindig közöttünk működik. Úgy fáradozik üdvösségünkön, hogy az Egyház élő közösségébe vezet minket. 

„Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok”. 

Az Evangélium kulcs-szava a „ma”. Jézus ma tanít, ma szenved, ma hal meg és ma támad fel halottaiból. Jézus ma tesz csodákat, ma bocsát meg bűnöket, ma vigasztalja a szomorúakat. Mindaz, amit az Evangéliumban olvasunk, ma történik. Ez a kereszténység ereje. A kereszténység ereje ugyanis nem a kikezdhetetlen egyházi struktúrákban van, nem a magasztos ideológiájában, nem is a magasan ívelő erkölcsi elveiben, hanem a ma is élő Jézus Krisztusban. Jézus itt áll előttünk és nekünk mondja, hogy Ő az egyetlen Út, az Igazság és az Élet. 

Hagyjuk, hogy szavai minket is megigézzenek, amint megigézték a názáreti zsinagóga hallgatóságát, akiknek szeme Jézusra szegeződött. Mert ez keresztény mivoltunk lényege: Jézusra szegezett tekintettel élni az életet. Ő maga biztatta tanítványait, hogy Tőle tanulják meg a szelídséget, az alázatosságot és minden más erényt. 

Igen, ha békére vágyik a lelkünk, e zűrzavaros világban, emeljük tekintetünket Jézusra és figyeljük meg, honnan táplálkozott lelke nyugalma: onnan, hogy szíve és lelke mindig mennyei Atyjának akaratát kereste. Aki Isten akaratára bízza magát, annak semmi sem képes megzavarni lelki békéjét. Ha szeretetre vágyunk, e gyűlölettől és bosszúállástól átitatott világban, emeljük tekintetünket Jézusra, aki életével és halálával tanúsította, hogy az Atya szeretete kísérte Őt életének és halálának minden pillanatában. Aki hisz Isten szeretetében, az tudja, hogy életét ma is rábízhatja a jóságos mennyei Atyára, akinek jelenléte világunkba életet és megváltást ajándékoz, és a Vele való örök életre hív, amely nem ismeri a sötétséget. Ámen. 

Nincsenek megjegyzések: