 |
| Benczúr Gyula : Napkeleti bölcsek Jézusnál |
Vízkereszt napja az Egyház egyik legrégibb ünnepe, a negyedik század elejére vezethető vissza. A magyar vízkereszt elnevezés az ilyenkor hagyományosan végzett vízszentelésből eredeztethető.
Vízkereszt napja a IV. század elején kezdett a keresztények körében terjedni, mint Krisztus születésének – a háromkirályok (napkeleti bölcsek) látogatásának–, Krisztus keresztségének és a kánai menyegzőnek az ünnepe. E három evangéliumi esemény Jézus istenségének első „megnyilvánulásai”, epiphanéi.
Később az ünnep elsődleges témája keleten Jézus keresztsége lett, erre emlékeztet a vízszentelés; nyugaton viszont a háromkirályok látogatása került előtérbe, mindamellett itt is megmaradt a vízszentelés szertartása.
Így ma az ünnep központi mondanivalója, a három napkeleti bölcs látogatása által nyilvánvalóvá lett, hogy Jézus Krisztus a világ Megváltója, és mindenki üdvösségéért testesült meg az Isten Fia.
A napkeleti bölcsekről szóló evangéliumi részt olvasva elgondolkodhatunk azon, hogy nemcsak az Isten indult el felénk, amit karácsonykor ünnepeltünk, a megtestesülés és megszületés történetében, hanem az ember is „mozgásba lendül”-t.
A Gyermek, aki Betlehemben Máriától született, nemcsak a választott néphez jött, akit a betlehemi pásztorok jelképeznek, hanem az egész emberiséghez, akit ma a napkeletről érkezett bölcsek, a „háromkirályok”képviselnek. Valójában éppen a bölcsekre és az ő Messiást kereső vonulásukra, és a megtalálás örömére irányítja ma az egyház a figyelmünket, hogy elmélkedjünk róluk. Hogy elgondolkodjunk azon, hogy mit tanulhatunk ma a csillagot követőktől, akik a Messiást keresve a semmiből indultak, és senki sem tudta visszatartani őket, hogy eljussanak céljukhoz?
A napkeleti bölcsek felismerték, az Isten nem e világ hatalmában jelenik meg, hanem szeretetének alázatában fordul felénk. Ezért a napkeleti bölcsek evangéliuma mindannyiunkhoz közel áll, karácsony titkát mélyíti el bennünk. Érdekes megfigyelni az események kettős vonalát: az igazság keresését, a haladást, és az igazság keresésének a megakadályozását, az ellenállást, a félelmet, a zavart, a háborgást. A kettő jól elkülönül egymástól, személyekben, helyzetekben, viselkedésben, de még a jelentős városok neveiben is.
A haladást képviselik a bölcsek, akik őszinte, nyílt emberek, egyszerűek, örömteliek. Az ellenállást, Heródes vezeti, és környezete osztozik benne, a képmutatók, a gyanakvók, az aggódók. A haladás kis, vidéki városkája Betlehem, míg az ellenállás, a gőgös, öntelt hatalom városa Jeruzsálem. A két front, a két tűz között található az a szelíd Jézus, aki gyermek, védtelen, szótlan, elfogadó, az igazi hatalom birtokosa, aki miatt ez a kettősség ennyire láthatóvá válik.
A haladás és az ellenállás valamiképpen mindig tényezője az emberiség történelmének. Természetesen nem az ateista értelemben, nem osztályharcra, inkább az örök igazságra kiélezetten.
Van azonban az ellenállásnak, a feltámadó heródesi indulatoknak egy másik következménye is: nemcsak Heródes rémül meg, hanem „vele együtt egész Jeruzsálem” (Mt 2,3). A nagyzolástól szenvedő, hatalomféltő király félelme érthető, hiszen Jézus „a zsidók újszülött királya” egy esetleges rivális, vetélytárs lehet…
De a nép nem éppen Heródestől szenved? Miért nem örül egy új király feltűnésének? Senki sem szánja el magát, hogy útra keljen a bölcsekkel és felkeresse a Kisdedet. Nem, mert a passzivitás, a megszokás visszahúzó ereje rajtuk is elhatalmasodik. Így voltak a zsidók annak idején Egyiptomban, bár szenvedtek a fáraótól, mégsem volt erejük ledobni magukról az igát, inkább elnyomták magukban a szabadságvágyat. Egyedül Mózes volt a haladás embere, aki nem altatta el magában az emberekért érzett felelősségtudatot.
Igaza van az egyik neves gondolkodónak (Erich Frommnak), aki szerint a ma emberét: „Egy rémkép kerítette hatalmába... legfőbb célja az anyagi teljesítmény és a maximális fogyasztás”- és semmi más.
Ma is fellelhető ez a lelkület: a heródesi visszahúzó erő kioltja a keresés, a lelkesedés, a hűség, az igazi emberi érzések tüzét, s helyükben kínlódunk a fenyegetettséggel, az erőszakkal, a magánnyal, a tehetetlenséggel.
A napkeleti bölcsek feladata akkor sem, ma sem egyszerű. „Látták csillagát napkeleten” és elindultak a keresésére, hittek benne, bátran vállalkoztak, nem tartóztatta őket vissza az utazás fáradalma, veszélye, a megszokott életforma kényelmének feladása.
Erre a nagy vállalkozásra szólít minket is keresztény hivatásunk. A heródesi ellenállást leküzdve, egy Jeruzsálemnyi hitetlen, közömbös, céltalan, képmutató emberrel szemben vállalnunk kell a hit harcát, megpróbáltatásait, de azután a megtalálás páratlan örömét is!
Visszahúzó erő lehet a belső tehetetlenségünk, kényelmünk, kísértéseink, a kettős életformához: az Istenes élet mellett, a bűnös életvitelhez, a testi vágyak kielégítéséhez való, minden felelősség, elkötelezettség vállalás nélküli ragaszkodásunk, vagy az anyagiak féktelen harácsolása, illetve a mások verejtékén való gyors meggazdagodás, vagy épen a káros szenvedélyek mindenáron való kielégítése miatti elszegényedés, illetve a lustaságból, a becsületes munka kerüléséből származó nincstelenség. Buta módon, talán önmagunkat is becsapva azt gondoljuk, hogy mindkettőt egyszerre élhetjük: szerethetjük Istent, miközben fittyet hányunk törvényeire, és semmibe vesszük embertársainkat.
Évente, vagy a nagyobb ünnepek alkalmával elvégezzük szentgyónásunkat, de eszünk ágában sincs változtatni bűnös életvitelünkön, akár az élettársi kapcsolatok felszámolásával, a valaki melletti elköteleződés felelősségének a vállalásával, a szentségi házasság megkötésével. Akár a harag megszüntetésével, a feltétel nélküli megbocsátás gyakorlásával, attól függetlenül, hogy kinek van igaza, vagy ki a nagyobb vétkes. Akár káros szenvedélyeink megfékezésével, mint amilyen az alkohol, a nikotin vagy a szerencsejátékok…
De lehetnek tárgyi visszahúzó erők is, mint például a kor divatja szerint élő külvilág. Olykor a rosszul használt internet, a TV, a manipulált, keresztény ellenes média, illetve az értéktelen, rossz társaság, akik megpróbálnak lebeszélni, akik kinevetnek a keresztény értékrendhez való ragaszkodásunk miatt – mint amilyen a hitünk gyakorlása, az igazmondás, a becsületesség, a házasság előtti tisztaság megőrzése, a házastárshoz való feltétlen hűség, a becsülettel végzett munka, az igazságos bér megadása, a társadalom peremére szorultak, a szükséget szenvedők megsegítése…
A mai ünnep legbensőbb értelme, hogy az Isten Fia megjelent közöttünk, és az ő fénye, tanítása „kiragadott minket a sötétség hatalmából” (Kol 1,12), így a bölcsek csillaga, a hit fénye minket is vezethet, de csak akkor, ha nyitottak vagyunk rá, ha befogadjuk életünkbe.
A bölcsek életéből láthatjuk, hogy a kereső és megtaláló emberek élménye csodálatos: látnak, örvendeznek, szívük tele van hálával, s ennek következtében ajándékaikkal leborulva hódolnak az Istengyermek előtt, majd pedig más úton térnek vissza hazájukba.
Ez a sors vár mindannyiunkra, ha Heródes félelmein, aggodalmain túllépve elindulunk a keresés éjszakájában, és a tiszta szeretet Krisztusát akarjuk megtalálni.
A vízkereszti, a betlehemi Gyermekkel való találkozás után, a bölcsekhez hasonlóan utunkat már mi sem folytathatjuk a megszokott kerékvágásban, a bűnös életforma, a kényelmes divat szerint. A napkeleti Bölcsek példájára mi sem térhetünk vissza „Heródeshez, Jeruzsálembe”, az isteni törvényekre fittyet hányó, a krisztusi tanítástól idegen életformához, hanem más úton kell tovább mennünk. Más úton, mégpedig a hitnek az útján, az öntudatos hitnek az ösvényén kell folytatnunk életvitelünket. A betlehemi Gyermekkel való találkozás után nem járhatjuk a korábbi kettős életutat, mert az elkötelezett keresztény ember életében nincs helye: a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvnek.
A mai evangéliumi történet nemcsak arról beszél, hogy a vágyakozó, a szomjazó ember keres, aztán amikor talál, a forrásnál, semmivel sem törődve, mintegy rátapad a friss vízre. Hisz a bölcsek, miután megtalálták a betlehemi Kisdedet és leborulva hódoltak az újszülött Király előtt, azután „fölnyitották kincses ládájukat, és ajándékokat adtak neki”- mert nem üres kézzel érkeztek hozzá.
Egy karácsonyi festmény szerint (Alfred Gottwald) az egyik térdeplő király kezében aranyaktól, láncoktól, koronától roskadozó tál látható, a kopasz, fehér-szakállú öreg bölcs egy élet gyűjteményét tartja a kezében. Mások, később csak parányi semmiséggel érkeznek, mint a kenyérszaporításkor a fiú: „öt árpakenyérrel és két hallal” (Jn 6,9), vagy az özvegyasszony két fillérrel; az Úr azonban mindent örömmel fogad, itt is ott is.
Valamit nekünk is vinnünk kell a betlehemi Kisdednek. Valamit nekünk is adnunk kell, magunkból ajándékoznunk, amikor megtaláltuk az Istent. Zakeus, a vámos is adott, a vagyona felét (Lk 19,8), a szegény asszony két fillérét, azaz teljes megélhetését (Lk 21,2), Pál és a többi apostol is odaadta az egész életét.
Hogy lehetne üres a kezünk, amikor feléje indulunk, hisz övé az időnk, a tehetségünk, az ötleteink, a sikereink, szeretteink, szolgálatunk…
A mai szentmisében kérjük Istent, nyissa meg értelmünket, szemünket, szívünket, hogy keresni tudjuk, hogy kegyelmével a hozzá vezető útra rátaláljunk és arról soha le ne térjünk – hogy az a számtalan sok ember, aki rá vár, ne hiába kutassa, – s valamennyien odaadással induljunk a nyomába, hogy felismerjük őt, a betlehemi Kisdedben, a segítségre szoruló embertársban, a fehér ostya színében, s a bölcsek hitével és áldozatos lelkületével hódoljunk mi is előtte, aki minden ember számára reményt jelent. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése