ESEMÉNYTÁR: ORSZÁGOS SZERZETESI TALÁLKOZÓ

Teréz Anya a szent hit sötét éjszakája 2010

COMMENT: VÁRNAI JAKAB OFM - ORSZÁGOS SZERZETESI TALÁLKOZÓ

Mária Magdolna története magyarul

Dalban elmondott imák

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.04.26.

VATICAN: Regina Coeli Ferenc pápával magyarul (2015.04.26.)

Búzaszentelő - Esztelnek - Barátok kertje

„S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.” – Imre atya írása

Tegnap ismét jöttél „napozni”, ahogyan nevezni szoktad. A munka után nem sietsz haza, hanem jösz a pénteki szentmisére, s előtte elbeszélgetünk. Mikor miről. Ilyenkor lelkedet kiteszed a „napra”, azaz kimondod belőle mindazt, ami hétközben összegyűlt. És sok minden van, hisz a sok stressztől – mint mondod – még arra sincs időd, hogy összeszedd a gondolataidat.

Ezúttal arról kérdeztél, hogy érdemes-e jónak lenni, segíteni, emberek dolgainak utánajárni, értük másoknál kilincselni, nem egyszer a hivatalos szerveknél is erőszakosnak lenni, hogy segítsenek... Ha utána, amikor mindent kiharcoltál számukra, még meg sem köszönik? Néha legszívesebben úgy tennél, mint a többi német kollega, akik minden nehezebb ügyet leráznak magukról, csak annyit tesznek, ami elő van írva, s közben nem engednek magukhoz semmiféle emberi érzelmet... Kinek teszed? Minek teszed?

Azt válaszoltam Neked, hogy régebben olvastam egy érdekes gondolatsort, amely mintha éppen a Te helyzeteddel, helyesebben kételyeiddel kapcsolatosan íródott volna.

Egy szegény koldusnak alamizsnát adtál,

és senki nem látta...

Egy magányos embert meghallgattál,

és senki nem vette észre...

Egy sírónak odanyújtottad papirzsebkendődet,

és senki nem köszönte meg neked...

Sétálás közben szívedben imádkoztál,

és senki nem hallotta meg...

Egyik beteg szomszédodat elkísérted az orvoshoz,

és senkit nem érdekelt...

Legyőzted benső haragodat, haragodban inkább hallgattál, mintsem

valami nem odaillőt mondj,

és senkinek nem tűnt fel...

Öreg, magányos szomszédodat egy kis csomaggal Karácsonyra

megajándékoztad,

és senki nem szerzett tudomást róla...

A bevásárló központban előreengedtél a kasszához valakit,

mert sietett,

és senki nem értette meg...

Halld ma Isten Szavát:

„S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.”

(Máté evangéliuma 6,6)

Isten szereti a kicsit és a szerényet, a csendest és az elrejtettet. Soha nem (csak) a kézre tekint, hisz nincs is mindenkinek keze.

Isten mindig a szívet nézi.

És mindazt, amit Érte, Neki vagy bárkinek szeretetből teszel, meg fogja neked jutalmazni.

Miközben idéztem a sorokat, végig mosolyogtál. S én tudtam, hogy lelked gondjaira ismét ráragyogott a napsugár...

Stuttgart, 2015-04-25.

Forrás: http://stuttgarti-katolikusok.de

Húsvét 4. - Jópásztor – hivatások vasárnapja

Húsvét negyedik vasárnapján, a jó pásztor vasárnapján ünnepeljük a papi és szerzetesi hivatások világnapját, az idei az 52. A következőkben a Szentatya, Ferenc pápa, ezzel kapcsolatos üzenetét szeretném megosztani, amelynek témája: a kivonulás, a hivatás alapvető tapasztalata (élménye).

Kedves Testvérek!

Húsvét negyedik vasárnapja elénk állítja a Jó Pásztor ikonját, aki ismeri juhait, nevükön szólítja, táplálja és vezeti őket. Ezen a vasárnapon, immár több mint ötven éve, a hivatások világnapját ünnepeljük. Ez minden alkalommal felhívja figyelmünket az imádság fontosságára – amint Jézus mondta apostolainak –, hogy „az aratás ura (…) küldjön munkásokat az aratásába” (Lk 10,2). Jézus ezt a parancsot egy olyan alkalommal fogalmazza meg, amikor éppen misszióba küldi tanítványait. A tizenkét apostolon kívül további hetvenkét tanítványt is meghív, és kettesével elküldi őket a misszióba (vö. Lk 10,1–16). Valóban, ha az egyház „természetéből fakadóan missziós” (II. vatikáni zsinat, Ad gentes, 2.), a keresztény hivatás nem születhet meg másképpen, mint egy missziós tapasztalaton belül. Így amikor Krisztusnak, a Jó Pásztornak a hangját halljuk és követjük, s engedjük, hogy Ő magával ragadjon és vezessen bennünket, neki szenteljük életünket, ez azt is jelenti: engedjük a Szentléleknek, hogy bevezessen minket a misszió dinamizmusába, felkeltve bennünk a vágyat és az örömteli bátorságot, hogy felajánljuk életünket, és odaadjuk Isten Országáért.

Csak akkor vagyunk képesek életünket felajánlani ebben a missziós lelkületben, ha kilépünk önmagunkból. Ezért a hivatások 52. világnapja alkalmából éppen arról a sajátos „kivonulásról” szeretnék elmélkedni, amit a hivatás, jobban mondva az Istentől ajándékba kapott hivatásra adott válaszunk jelent. Amikor a „kivonulás” szót halljuk, gondolatunk rögtön az Isten és a gyermekei alkotta nép közötti szeretet csodálatos történetének kezdeteire száll vissza, amelynek főbb eseményei az egyiptomi rabszolgaság drámai napjai, Mózes meghívása, a megszabadulás és az út az ígéret földje felé. A Kivonulás könyve – a Biblia második könyve –, amely elbeszéli ezt a történetet, egyben ábrázolja az egész üdvtörténet példázatát és a keresztény hit alapvető dinamikáját is. Valóban, a rabságban élő régi ember átmegy az új életre Krisztusban: ez a megváltás műve, amely végbemegy bennünk hitünk révén (vö. Ef 4,22–24). Ez egy valódi „kivonulás”, a keresztény lélek és az egész egyház útja egy olyan lét felé, amely teljes mértékben az Atya felé fordul.

Minden keresztény hivatás gyökerénél megtalálható a hit megtapasztalásának ez az alapvető mozzanata: hinni azt jelenti, hogy kilépünk saját magunkból, énünk kényelmességéből és rugalmatlanságából, hogy életünk középpontja Jézus Krisztus legyen. Ábrahám nyomdokain elhagyjuk saját földünket, bizalommal útra kelünk abban a tudatban, hogy Isten megmutatja számunkra az utat az új föld felé. Ez a „kilépés” nem azt jelenti, hogy megvetjük saját életünket, érzéseinket, emberségünket. Éppen ellenkezőleg: aki Krisztus nyomdokain járja az utat, az élet bőségét találja meg, miközben önmagát teljesen Isten és az Ő országa szolgálatába állítja. Jézus mondja: „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29). Mindennek legmélyebb gyökere a szeretetben van. Valóban, a keresztény hivatás elsősorban szeretetteli meghívás, amely vonzza az embert, és az önmagán való túllépésre, az önközpontúságból való kilépésre ösztönzi, amely egy „állandó kivonulás a magába zárkózó énből önmaga elajándékozásának szabadsága felé, s éppen ezáltal önmaga megtalálása, sőt Isten felfedezése felé” (XVI. Benedek, Deus Caritas est kezdetű enciklika, 6).

A kivonulás megtapasztalása a keresztény élet paradigmája, különösen azok esetében, akik az evangélium szolgálatára sajátosan átadott hivatásban élnek. Ez a megtérés és átalakulás folyamatosan megújuló alapállása, az úton maradásé, a halálból az életre történő átmeneté, ahogyan azt az egész liturgiában ünnepeljük: ez a húsvét dinamizmusa. Végül is Ábrahám meghívásától Mózeséig, Izrael pusztai vándorlásától a próféták által hirdetett megtérésig, egészen Jézus missziós útjáig, amelynek csúcspontja halála és feltámadása, a meghívás mindig Isten cselekedete, amellyel arra indít, hogy kilépjünk kezdeti állapotunkból, megszabadít a rabszolgaság minden fajtájából, kiragad a megszokásokból és a közönyösségből, és elindít az öröm felé, amelyet az Istennel és a testvérekkel való közösség jelent. Az Isten hívására adott válasz tehát nem egyéb, mint hogy engedjük kivezetni magunkat Őáltala a hamis biztonságérzetből, hogy útra keljünk Jézus Krisztus felé, aki életünknek és boldogságunknak kezdő- és végpontja is egyben.

A kivonulásnak ez a mozzanata nemcsak a meghívott egyénre vonatkozik, hanem az egész egyház missziós és evangelizációs tevékenységére is. Az egyház annyira hű ténylegesen Mesteréhez, amilyen mértékben „kivonul”, nem aggódik önmaga, struktúrái és eredményei miatt, hanem képes nekiindulni, megmozdulni, találkozni Isten gyermekeivel azok valós élethelyzetében és együtt tud érezni (szenvedni) velük sebeik miatt. Maga Isten is kilép önmagából a Szentháromság szeretetdinamikájában, meghallja népének nyomorúságát, és fellép, hogy megszabadítsa (vö. Kiv 3,7). Az egyház ugyanerre a lét- és cselekvésmódra kapott meghívást. Az evangelizáló egyház elindul az emberek irányába, hirdeti az evangélium szabadító üzenetét, Isten kegyelmével gyógyítja a lélek és a test sebeit, felemeli a szegényeket és a szükséget szenvedőket.

Kedves testvéreim, ez a szabadító „kivonulás” Krisztus és a testvérek felé egyben az az út is, amelyen teljes mértékben megérthetjük az embert, és amely lehetővé teszi az ember és a társadalom fejlődését. Az Úr hívásának meghallása és elfogadása nem intim magánügy, amelyet összekeverhetnénk a pillanatnyi érzelmekkel, hanem konkrét, valóságos és teljes elköteleződés, amely átfogja egész életünket, és azt Isten országa építésének szolgálatába állítja itt a földön. Ezért a keresztény hivatás, amely az Atya szívének szemlélésében gyökerezik, ugyanakkor testvéreink, különösen a legszegényebbek szabadságáért való tevékeny szolidaritásra indít minket. Jézus tanítványának ki van tárva a szíve a határtalan horizontra, és az Úrral való bensőséges kapcsolata soha nem menekülés az életből és a világtól, hanem éppen ellenkezőleg: „lényegében mint missziós közösség mutatkozik meg” (Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás, 23).

A kivonulásnak ez a dinamikája, amely az Isten és az emberek felé vezet minket, életünket örömmel és értelemmel tölti meg. Ezt szeretném főként a fiatalabbaknak elmondani, akik koruknál fogva és az előttük feltáruló jövőkép miatt képesek készségesnek és nagylelkűnek mutatkozni. Olykor az ismeretlen, a jövővel kapcsolatos aggodalmak és a mindennapok bizonytalansága azzal fenyegetnek, hogy megbénítják lendületüket, gúzsba kötik álmaikat, s egészen odáig jutnak, hogy azt gondolják: nem érdemes elköteleződni, és hogy a keresztény hit Istene korlátozza a szabadságukat. Ezzel szemben, kedves fiatalok, ne legyen bennetek félelem aziránt, hogy kilépjetek önmagatokból, és útra keljetek! Az evangélium az az Ige, amely felszabadítja, átalakítja és szebbé teszi az életünket. Milyen szép is engedni, hogy meglepjen Isten hívása, befogadni az Ő Igéjét, életetek útját Jézus nyomában járni, az isteni misztérium imádásában és a felebarátok iránti nagylelkű odaadottságban! Életetek ezáltal napról napra gazdagabb és örömtelibb lesz!

Szűz Mária, minden hivatás példaképe nem félt kimondani „igen”-jét az Úr hívására. Ő kísér és vezet bennünket. Mária a hit nagylelkű bátorságával énekelte meg azt az örömöt, hogy kilépett önmagából, és rábízta életének terveit az Istenre. Hozzá fordulunk, hogy teljesen nyitottak legyünk arra a tervre, amelyet Isten mindannyiunknak egyenként készített; hogy növekedjen bennünk a vágy a kivonulásra, és hogy sietve elinduljunk a többi ember felé (vö. Lk 1,39). Szűz Mária védelmezzen bennünket, és járjon közben mindnyájunkért.

Vatikán, 2015. március 29. virágvasárnap

Ferenc pápa

Szent György búcsúra készülőben tartott lelkigyakorlat hanganyaga és a búcsús szentmiséből RÉSZLETEK.

A Szent György búcsút megelőző lelkigyakorlat vezetője Ft. Bartos Károly, kézdisárfalvi plébános volt.

Ennek keretében volt külön találkozó az asszonyokkal, amit Erika nővér tartott Csíkszentdomokosról – a férfiakkal, amit a lelkigyakorlatot vezető Károly atya tartott két tanúságtevő, gelencei házaspárt is bevonva – majd a harmadik este a fiatalokkal való találkozót szintén Károly atya tartotta.

Az újraindított, Szent György vértanú tiszteletére bemutatott búcsús szentmise főcelebránsa: Ft. Vargha Béla, főesperes-plébános volt, az ünnepi szónok Fr. Laczkó-Dávid Anaklét ofm volt, a Szárhegyi ferences kolostorból. A kántori szolgálatot a sepsiszentgyörgyi Lőfi Gellért isk. ig. és kántor látta el, közreműködött Jánó Zoltán helybéli kántor és az énekkar néhány tagja, meg a Művészeti líceum diákja trombitán.

Hálás köszönet MINDAZOKNAK, akik széppé tették a templomi és az asztalkörüli ünneplésünket. Isten fizesse a virágdíszítést is!!!

. . .

A szent György vértanú tiszteletére tartott búcsú utáni csendélet

Keresztény barátját követte a halálba egy muzulmán férfi

Az Iszlám Állam sokkoló videofelvételt tett közzé április 19-én huszonnyolc etióp keresztény kivégzéséről Líbiában. A vértanúk között volt egy muzulmán férfi is, aki keresztény barátját követte a halálba – számol be a Pápai Missziós Intézet (PIME) honlapja.

A kalifátus propagandacéllal teszi közzé a brutális erőszakot bemutató videofelvételeket. A legutóbbi felvételről kiderült, hogy nemcsak etiópok, hanem eritreaiak is voltak a keresztények között. Ott volt a halára szánt foglyok sorában a muzulmán Dzsamaál Rahman is, aki túszként, önként ment a fegyveresekkel, mert nem akarta magára hagyni keresztény barátját. Dzsamaál, keresztény társaihoz hasonlóan, etióp bevándorló volt Líbiában.

A Pápai Missziós Intézet honlapja, a MissionLine teszi közzé a történetet, amelyet az al-Shabaab szomáliai iszlám szélsőséges katonai szervezet egyik tagja megerősített.

Dzsamaál túszként ajánlotta fel magát a dzsihadistáknak, keresztény barátja iránti szolidaritásból. Talán azt hitte, ha egy muzulmán is jelen van a csoportban, az megmentheti a többiek életét. De nem ez történt: őt is kivégezték, mint hitehagyottat.

Története emlékeztet Mahmud al-Aszali történetére, aki muzulmán egyetemi tanár volt, és tavaly nyáron Moszulban nyilvánosan kiállt az üldözött keresztények mellett. Életével fizetett a szolidaritás gesztusáért.

„Dzsamaál, Mahmud – és valószínűleg sokan mások, akikről nem tudunk – az iszlám lelkiismeret hangja. Olyan hang, amelyről tudnunk kellene, de amely felett elsiklik a figyelmünk, miközben panaszkodunk, hogy a muzulmánok nem reagálnak az Iszlám Állam őrült tetteire… A dzsihadisták kommunikációs stratégiájának kitervelője most nagyot hibázott: megmutatta és elterjesztette az iszlám másik arcát. Egy muzulmán ember képét, aki az erőszakra és a vallási türelmetlenségre olyan barátsággal válaszolt, amely képes osztozni egy keresztény csoporttal a vértanúságban is. Van szemünk, hogy meglássuk ezt is?” – zárul a Pápai Missziós Intézet beszámolója.

Fotó: MissiOnline.org
Magyar Kurír
(tzs)

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

© Híreink „Magyar Kurír” forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók.

Bódi Mária Magdolna vértanúságának 70. évfordulója

VATICAN: AUDIENCIA - Ferenc pápa katekézise (2015.04.22.)

Fogadalommegújító ferencesek

1209. április 16-án hagyta jóvá a szentatya a ferences rend reguláját, ekkortól tekinthető hivatalosan is létező rendnek. Ezt ünnepelték a szárhegyi kolostorban Csíksomlyóról, Székelyudvarhelyről és Esztelnekről érkezett ferences szerzetesek. Az ünnep alkalmával szerzetesi fogadalmukat is megújították, illetve lelki napot tartottak.

A házigazda, a Szárhegyen szolgáló Anaklét testvér a délelőtti beszélgetésekről elmondta: „arról volt szó, hogy engedjük, érintsen meg Isten igéje. Kérdés volt, hogy mire törekszünk, haladunk-e előre a Krisztus-követésben. Felmerült a kérdés: honnan lehet megállapítani, hogy fejlődünk, nem ott tartunk, mint egy jó pár évvel ezelőtt. Mert napjaink telnek, de életünknek célja van, előre kell haladni, a helyben maradás szégyen a mi számunkra. A szentatya mondja: nem azt várják el az emberek, hogy tökéletesek legyünk, hanem hogy sodrásban legyünk, törekedjünk, és életünk az Úrra irányuljon.”

A folytatás a Székelyhon.ro - n olvasható 

Kedves Esztelneki Fiatalok!

Szent György búcsúra készülőben, a lelkigyakorlatos napok harmadik estéjén a szentmise után a fiatalokkal való találkozó és beszélgetés van beütemezve.

Hála Istennek az asszonyokkal és a férfiakkal való találkozó, mondhatom egyszerűségében is jól sikerült és tartalmas volt. És ami a lényeg, hogy volt igény rá, s akik részt vettek rajta, nem bánták meg, mert lelkileg töltekezhettek.

A holnap esti 6 órás szentmisére és az azt követő találkozóra nagy szeretettel hívunk és várunk BENNETEKET is. Remélem, hogy számíthatunk RÁTOK együttesen és külön-külön is.

Szilveszter testvér

AZ ÉLET TELJESSÉGE

Henri Boulad SJ felajánló imája:

AZ ÉLET TELJESSÉGE

Jézus, Te azért  jöttél,

hogy nekünk add az élet teljességét.

És szóltál:

„…azért jöttem, hogy életük legyen,

és bőségben legyen.”

Ma én ezt a meghívást

komolyan veszem.

Meg akarom érteni,

hogy életem

még egyszer már soha

nem ismétlődhet meg.

Amit ma megéltem,

azt megnyertem örökre.

Amit nem,

az elveszett örökre.

Add meg számomra

e felelősség érzetét!

Hogy odaadjak mindent ma,

amit adni tudok.

Szeressek mindent ma,

amit szeretni tudok.

Követve lépteidet és utadat,

az Igazság útját.

Így rátalálok

a szeretni,

adni,

és lenni

mélységes örömeire.

Így, igaz önmagammá válva,

Mindenné leszek Tebenned.

(Bátorság léthez, Budapest 1997)

A mi egyházunk a vértanúké, álljunk ki üldözött testvéreinkért

Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában

A mi egyházunk a vértanúk egyháza – Szent István vértanú megkövezéséről elmélkedve a pápa meghatott szavakkal szólt arról, hogy napjainkban is hány embert üldöznek és ölnek meg pusztán azért, mert keresztények. Sok az úgynevezett „rejtett vértanú” is, akik új utakat keresnek, hogy segítsék testvéreiket, és ezért a modern „főtanácsok” üldözik őket.
A mai első olvasmány az Apostolok Cselekedeteiből István vértanú elítélését és megkövezését írja le. Ebből a drámai jelenetből bontotta ki szentbeszédét Ferenc pápa, aki a szívében hordozza annak a sok embernek az arcát és sorsát, akiket az első vértanúhoz hasonlóan napjainkban is üldöznek és megölnek, csak azért mert hűek Jézushoz. A vértanúknak – állapította meg a pápa – nincs szükségük más kenyérre, mert az ő egyetlen kenyerük Jézus. Istvánnak sem volt szüksége arra, hogy alkudozzon, kompromisszumot kössön.

Isten szava zavarja a keményszívűeket

István tanúságtétele olyan erős, hogy rágalmazói nem tudnak ellenállni a szavaiból áradó bölcsességnek és léleknek. Amint Jézusnak, úgy Istvánnak is szembe kell néznie a hamis tanúkkal és a nép lázadásával, amely elítéli őt. István emlékezteti őket, hány prófétát öltek meg azért, mert hűek voltak Isten szavához. És amikor elmondja nekik, hogy látja Jézust Isten jobbján, akkor üldözői megbotránkoznak, befogják fülüket, hogy ne hallják. Kihurcolják a városból, hogy megkövezzék.
„Isten szava mindig kellemetlen egyes szíveknek. Isten szava zavaró, amikor kemény a szívünk, amikor pogány a szívünk, mert Isten szava azt kéri tőlünk, hogy menjünk előre, keressük azt a kenyeret, amelyről Jézus beszélt és csillapítsuk vele éhségünket. A kinyilatkoztatás történetében sok vértanút öltek meg azért, mert hűek voltak Isten szavához, az isteni igazsághoz” – mondta a pápa.

Sok vértanú István él a világban, akiket keresztény mivoltukért üldöznek

István vértanúsága hasonló Jézuséhoz: a bocsánat, az ellenségekért való ima keresztény nagylelkűségével hal meg. Ezek az emberek, akik üldözték a prófétákat, mint ahogy Istvánt is, azt hitték, hogy Isten dicsőségét emelik, hogy hűek az isteni tanításhoz. A pápa ekkor így folytatta homíliáját: „Ma szeretnék az egyház valódi történetére emlékezni, amely a szentek és a vértanúk története: a vértanúké, akiket üldöztek és megöltek azok, akik azt hitték, hogy Istent dicsőítik, akik azt hitték, hogy náluk az igazság”. Romlott volt a szívük, de igazságról beszéltek.
„Ezekben a napokban hány István van a világon! Gondoljunk azokra a testvéreinkre, akiknek a líbiai partokon elvágták a torkát; gondoljunk arra a fiúra, akit élve elégettek a társai, mert keresztény volt; gondoljunk azokra a bevándorlókra, akiket a többiek a tengerbe vetettek, mert keresztények voltak. És gondoljunk azokra az etiópokra, akiket tegnapelőtt meggyilkoltak keresztény mivoltuk miatt… Ma az egyház a vértanúk egyháza: ők szenvednek, ők életet adnak, és mi Isten áldását kapjuk tanúságételükért” – mondta Ferenc pápa.

A mi egyházunk a vértanúk egyháza, rejtve is élnek köztünk

„És ott vannak a rejtett vértanúk is, a Lélek hangjához hű férfiak és nők, akik utat törnek, új utakat keresnek, hogy segítsék testvéreiket és jobban szeressék Istent. Aztán gyanúba fogják őket, meggyalázzák és üldözik azok a „modern főtanácsok”, akik az igazság birtokosainak hiszik magukat: oly sok a rejtett vértanú!”
„És sok olyan rejtett vértanú is van, akik hűek a családjukban és sokat szenvednek hűségükért. Az egyházunk a vértanúk egyháza – ismételte Ferenc pápa, majd így folytatta: Most, ezen a szentmisén eljön közénk az első vértanú; az első, aki tanúságot tett, sőt még többet adott nekünk: az üdvösséget, mindannyiunknak. Egyesüljünk Jézussal az eucharisztiában, egyesüljünk azokkal a testvéreinkkel, akik az üldöztetés, a rágalmazás és a gyilkosság vértanúságát szenvedik el azért, hogy hívek legyenek az egyetlen kenyérhez, mely jóllakat: vagyis Jézushoz” – fohászkodott végül kedd reggeli homíliájában Ferenc pápa.
(gá)

Forrás: Vatikáni Rádió 

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.04.19.

Ti legyetek tanúi ezeknek! – Húsvét 3. vasárnapja - hanganyag is

A mai evangélium arról számol be, hogy Jézus megjelenik az apostolok közösségének. Korábban az üres sírnál néhány asszonynak jelent meg, majd az Emmausz felé vezető úton két tanítvánnyal találkozott. Itt pedig egy nagyobb csoportról, az apostolok közösségéről van szó, akikkel más tanítványok is együtt lehettek ebben az időben. Nem lehet tehát szó egyéni képzelődésről, amelyet az is bizonyít, hogy Jézus a szemük láttára eszik és megmutatja nekik a keresztre feszítés sebhelyeit, amelyek feltámadt testén is látszanak. Mindezek láttán még mindig csodálkoznak egyesek és nehezen mernek hinni.
Ennek ellenére Jézus mégis azt mondja: „Ti tanúi vagytok ezeknek". Talán ez megnyugtat egy kissé bennünket, hisz nem kell különleges hősnek születni, ahhoz hogy Krisztus tanúi legyünk mi is. Esendő, félénk, bizonytalan emberekre esett Jézus választása, a tanítványok és a mi esetünkben is. És minden olyan „köznapi” a megjelenéseiben! Semmi ünnepélyesség, semmi rendkívüli. Halat eszik velük. Testét és sebeit hívja tanúságul.
Ennek ellenére „Örömükben még mindig nem mertek hinni?" – úgy tűnik, hogy nem csak a félelem, hanem öröm is meg tud bénítani. 

A közember nem született nagy dolgokra! Sem a megpróbáltatásban, sem a nagy boldogságban nem találja helyét, csak a mindennaposban mozog otthonosan. És Jézus nem rendkívüli hősökre bízta az Evangélium hirdetését, a szentmiseáldozat bemutatását, a bűnbocsátó hatalom gyakorlását, hanem kisemberekre. Talán, azért mert így válhatott nyilvánvalóvá, hogy valóban Isten teszi a csodás dolgokat, s nem az „ügyeskedő” ember. Ezt nehéz volt, és ma is nehéz elfogadni.
„Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék…”- írja az evangélista. Megnyitotta az értelmüket, mégpedig két irányban egyszerre. Visszafelé, a múlt felé, hogy megértsék, megérthessék – amennyire emberileg lehet –, hogy mi is történt Betlehemben, Názáretben, a tanítás három éve alatt és Jeruzsálemben, meg a golgotán? Megnyitotta az értelmüket élőre, a jövő felé, hogy felfogják a mindenkire háruló feladatot: hogy aki egyszer találkozott a föltámadt Úrral, aki hisz a föltámadásban, annak kötelessége szavával és életével tanúságot tenni róla.

Ha valaki erre azt mondja, hogy mind a két nyitás elég tökéletlen módon sikerült, annak igaza van, mert a tanítványok akkori magatartása ezt igazolja, akik előtt enni kell, akiknek meg kell tapintaniuk Őt, akiknek csak a látható nem elég. Vagyis mindannyian valamilyen módon a Feltámadottal való sorsdöntő találkozás előtti Tamások voltak, - vagyunk.
Arra gondolok, ha Jézus ebben a feltámadott testben itt maradt volna köztünk, az elmúlt két évezredben egyik templomból a másikba, egyik háztól a másikig rohangálhatott volna, hogy újra és újra elmondja: „miért támad kétely a szívetekben?”
Hiszen mi sem vagyunk mások: azt a kézzel fogható tapasztalatot, amit az érintésben és szellemi elfogadásban részesült apostolok ránk hagytak a Biblia lapjain, minden újabb generáció, nagyító alá veszi. A nagyító alatt pedig kiderül, hogy elméletileg nagyon jól ismerjük a Biblia üzenetét, leírásait, de a gyakorlatban hamisítottuk-hamisítjuk meg az örökséget: akkor, amikor nem vesszük komolyan a Föltámadott tanítását, akkor, amikor nem annak fényében és irányítása alatt éljük mindennapjainkat, hordozzuk keresztjeinket.

Amikor a húsvéttól pünkösdig terjedő időszakban a Feltámadottal való találkozásokat olvassuk az evangéliumban, érdemes két fontos szempontra odafigyelnünk. Az egyik az, hogy az apostolok hitének a Jézussal való személyes kapcsolat az alapja. Az apostolok azzal a meggyőződéssel válnak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak Jézussal. Ez az esemény válik igehirdetésük legfontosabb elemévé, tehát Jézus feltámadásának fényében kezdik értelmezni és hirdetni Mesterük csodáit és beszédeit, amelyeket korábban átéltek. Számukra is és hallgatóik számára is a Jézus feltámadásába vetett hit a döntő, s nem az, hogy miként történhetett meg korábban egy-egy csodás gyógyulás vagy hogyan kell értelmezni a jézusi példabeszédeket. A Feltámadottal való találkozás élménye válik hitük biztos alapjává.
Másrészt azonban azt is látnunk kell, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy a hitetlenségből és a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre és az örömteli lelkesedésre.
A két tanítvány nem a Jézussal való találkozás első pillanatában jut el a felismerésre, hanem csak az után, hogy az út folyamán végighallgatták Jézus tanítását, szeretettel befogadták őt otthonukba, s kezükbe vehették a Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílik fel szemük és születik meg szívükben a hit.
A mai evangéliumban szereplő apostoloknak egy ehhez hasonló utat kell megtenniük, amely a félelemtől és a csodálkozástól vezet el a hit megszületéséig. Itt sem arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus megjelenik köztük, akkor valamennyien azonnal térdre borulva imádják őt, hanem csak miután hallják szavait, láthatják sebhelyeit, s a szemük láttára eszik, akkor kezdik el megérteni Jézus halálának és feltámadásának értelmét.

Az apostolok története igazolja, hogy a hitre való eljutás olyan út, amelyen fokozatosan ismerjük fel a Feltámadottat, s nem azonnal, hanem csak lassan értjük meg szenvedésének és feltámadásának értelmét. A felismerés és megértés folyamatában fontos szerepe van a Szentléleknek. De annak megértése is időt igényel, hogy saját küldetésünket felismerve elinduljunk és a feltámadt Krisztus tanúi legyünk a világban.
Ti tanúi vagytok ezeknek – ez a kijelentés egyben felszólítás is, ti tanúi legyetek ezeknek. E mondat felhívó aktualitása mindenkor érvényes. Ugyanis mindnyájan tanúnak szólíttattunk meg.

Sokak előtt világos, hogy a tanúságot hősies fokon a vértanúk, a szentek gyakorolták, ők Krisztus igazi tanúi a történelemben. Minden ellenkező jellel szemben az is világos, hogy a tanítványi kötelesség minden emberre vonatkozik, aki a legcsekélyebb módon is a Mestert szeretné jó tanítványként követni.
Jézus is utal arra virágvasárnap Jeruzsálemi bevonulásakor, hogy a tanúságtételt nem vállaló tanú, vagy a hamis tanú helyettesíthető, mégpedig eléggé meghökkentő szövegkörnyezetben teszi ezt, amikor a megszólaló kövekről beszél (Lk 19.40).
Vajon ki tudná megmondani, hogy ma mennyi élő ember-tanúja van a Messiásnak, és hány kő beszél Róla?
S itt nem csak azokról a kövekről, a régi templomok köveiről beszélünk, melyeket többnyire „kulturális éhségtől hajtva” milliónyian keresnek fel, hogy belőlük, alkotóik hitéből vagy éppen történetük tanúságából merítsenek erőt vagy éppen csak műveltségüket csiszolgassák, fitogtassák.
A Föld minden köve, azzal, hogy az ami, azzal, hogy betölti azt a feladatot, amire hivatott, a maga módján tanúságtevő, megelevenítő, sokszor minden fajta csoda nélkül is "beszédesebb", mint az ember – akivel ellentétben – legalább a helyes irányba mutat. Stabilnak és megbízhatónak látszik minden egyes darabjuk – velünk szemben –, akiknek elég egy pillanat, egy kudarcba fulladt álom, egy meg nem hallgatott ima, egymástól szerzett keserű tapasztalat, hogy a jó nem lehet annyira jó, hogy semmi sem olyan szép, mint amennyire első pillantásra látszik, vagy éppen a "mellőzöttség-érzés" ahhoz, hogy szangvinikusan vagy éppen depresszióba hajlóan hitünk – és ezzel együtt tanúságunk – meginogjon.
Pedig az evangelizáció igazán komoly apostolai az igazi megmondhatói annak, hogy mennyire nem ők, nem mi vagyunk a szemek, szívek és értelmek megnyitói, sokszor mennyire másra, jelentéktelennek, nem fontosnak tartott dolgokra reagál a leghevesebben a kereső ember. Isten nélkül, a Föltámadottba vetett hit nélkül ugyanis sem mi, sem a kövek, sem a csodák nem elegendők.

Törvényszéki perek kapcsán, nem ritka eset az, hogy a tanúk, hamis tanúskodásuk miatt a vádlottak padjára kerülnek. Nagyon vigyázzunk, nehogy oda kerüljünk mi is földi pályafutásunk végén, mert itt lenn, a földön még csak mondunk valamit a körülményekről, a bűnbe vivő alkalmakról, de ott minden másként fog kinézni, az igazságnak megfelelően!
Csak ameddig van még ma és holnap, addig érvényesek a mondatok: „Békesség nektek! Ti tanúi vagytok ezeknek, ti legyetek tanúi ezeknek!”

A keresztet átölelve - keresztények a Közel-Keleten

A Nagyszőlősi Ferences Rendház és régi kolostor bemutatása

Az Esztelneki Szent György búcsúra készülőben - már egészen közel van

A kép forrás helye itt érhető el

Templomunk védőszentjének, Szent György vértanúnak ünnepe, búcsúja számomra ismeretlen oknál fogva már egy jó ideje elmaradt. Az idéntől ezt szeretnénk újraindítani, és egy lelkigyakorlatos készülődéssel a hívek tudatába visszalopni. 

A lelkigyakorlat vezetője Ft. Bartos Károly, kézdisárfalvi plébános lesz.

Lelkigyakorlatos programunk a következő:

Április 21-én este 6 órától szentmise lelkigyakorlatos beszéddel. Szentmise után találkozó a nőkkel – vezeti Erika, Csíkszentdomokosi Segítő Nővér. 

Április 22-én este 6 órától szentmise lelkigyakorlatos beszéddel. Szentmise után találkozó a férfiakkal – vezeti a lelkigyakorlatos atya, Bartos Károly és munkatársa. 

Április 23-án este 6 órától szentmise lelkigyakorlatos beszéddel. Szentmise után találkozó a fiatalokkal - vezeti a lelkigyakorlatos atya, Bartos Károly.

Biztatunk mindenkit: férfiakat, nőket és fiatalokat, esztelnekieket és a szomszédos településeken élőket, hogy használják ki a lelki-haszonnal járó búcsús előkészületek adta lehetőségeket.

Az ünnepi, búcsús szentmise 24-én, pénteken délelőtt 11 órakor kezdődik, amelyre mindenkit szeretettel várunk. 

Az újraindított búcsús szentmise szónoka Fr. Laczkó-Dávid Anaklét ofm lesz, a Szárhegyi ferences kolostorból.

fr. Szilveszter ofm

HÍREK (2015.04.16.)

A szívében mindenki szerzetes – 1. A napi imádság

„Fejezetek Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatainak történ...

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.04.12.

VATICAN: REGINA COELI FERENC PÁPÁVAL (2015.04.12.)

A kereszténység egy nagy Remény virága! – Isteni Irgalmasság. vasárnapja - hanganyag

Az idei húsvét úgy provokál bennünket is, mint egykor Jézus Lázárhoz intézett szavai: gyere ki sírodból. Mert Jézus nemcsak tud rólunk, nemcsak figyeli behatároltságunkat, a „félelemtől bezárt ajtóinkat”, hanem bennünk és közöttünk él. Be akar vonni a húsvét sodrásába, részesíteni akar a Vele való találkozás örömében, hogy megváltozott életvitelünk másokra is átragadjon, hogy mások számára is vonzó legyen a kereszténység nyújtotta remény és bizalom az új lehetőségekben, az új életben, amelyet a Feltámadott és Irgalmas Krisztus kínál fel minden egyes embernek.

A kereszténység egy nagy Remény virága! – Isteni Irgalmasság. vasárnapja

Életünk sokféle eseménye, a nagyböjt bűnbánati ideje, esetleg egy jó szentgyónás Isten kegyelméből lehetőséget adott, hogy elgondolkodjunk életünk értelme felett. Ezek a külső és benső események bevilágítanak emberségünk legmélyébe, úgy hogy keményen megtapasztalhatjuk korlátainkat, lehetőségeink határait.

Ki győzi le az élet törékenységét, ki képes arra, hogy megtörje a halált, amely kemény falként mered elénk az élet egy váratlan pillanatában? – merül föl bennünk a kérdés.

Az apostolok, Jézus tanítványai is ezt érezhették, hasonló kérdések gyötörhették őket, amikor a nagypénteki tragikus események után rombadölve látták minden reményüket.

Lelkesedtek Jézusért, mindenki szép jövőt jósolt nekik – és ők ennek reményében mindent elhagytak. Három év röpült el az életükből visszafordíthatatlanul – és Nagypénteken mindent keresztülhúztak. Megriadva szaladtak szét, becsapottnak érezték magukat várakozásukban. Most már csak a túlélésen gondolkodtak – szép volt, jó volt, de kár hogy ez lett a vége.

És mégsem a befejezés volt ez, a látszólagos nagy kudarcot Isten meglepetése oldotta fel. Olyan meglepetés, amely minden előző fordulatot felülmúl, ennek nincs előzménye, összehasonlíthatatlanul egészen új.

Jézus legyőzte a halált, legyőzte a kínt, az elveszett reményt. Erre senki nem számított, bár előre megmondta. Ez semmilyen földi forgatókönyvben nem volt benne – mert emberileg gondolkodva, a vég után semmi nem következik. Csupán Isten világában lehetséges az, hogy újra kivirult az élet.

Az, ami Jézussal történt nem csak rá vonatkozik, hisz a feltámadás tanúit mind bevonta ebbe az új lehetőségbe.

Az első Mária Magdolna volt, szeretetének jutalmaként. Nem tudott belenyugodni abba, hogy egy nagy kő feddje mindazt, amit Jézus jelentett neki – így láthatta a Feltámadottat.

Péter és János az első hírre, hogy üres a sír rohantak megbizonyosodni, és az otthagyott leplek már nem csak a tapasztalatot jelentik számukra, hanem a hit világába tartoznak – látták és hittek.

Aztán jött az első találkozás Húsvét este, amelyről a mai evangéliumi szakasz számol be, s amelyet még jó néhány követett, hogy megértsék a nagy igazságot – ahol véget ér az ember tehetetlensége, ott kezdődik Isten minden-hatósága.

Így a Feltámadottal való találkozásuk adta vissza a tanítványoknak az apostoli lendületet, újra éledt a jövőbe vetett reményük, bizalmuk, most már újra nem sajnálták, hogy mindent elhagytak, és semmi nem téríthette el attól, hogy ennek az új életnek az öröméről, a feltámadás tényéről beszéljenek.

Ilyen alap élményből fakad Szent Pál felszólítása is a Kolosszei levélben: "Krisztussal ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van."

Ezek után elmondhatjuk, hogy a kereszténység nem holmi ideológia szüleménye. Még csak nem is ravaszul kiagyalt emberi terv, vagy ügyes filozófiai termék (mint amilyen például a marxizmus, szocializmus… stb.). NEM! Egyszerűen egy nagy Remény virága!

Szent Péter első levele élő, diadalmas, győztes reménynek nevezi ezt és azt állítja, hogy a kereszténynek mindig készen kell lennie arra, hogy okát tudja adni annak a reménynek, ami élteti, eltölti és alázatosan is büszkévé teszi.

Alig tíz évvel Krisztus halála után az antióchiai keresztények között már régi „szokás” volt a kenyértörés ünneplése. Ezt mi eucharisztiának, szentmisének mondjuk. Tíz év nagyon kevés legendák, mitológiák képződéséhez. Az Egyháznak még nem voltak templomai; nem voltak meg az evangéliumok szövegei, nem volt újszövetségi Szentírás, nem volt világot behálózó szervezete. Mégis Egyház volt. Elevenen élt benne Jézus keresztjének és feltámadásának az emléke, jelenlétének tudata.

Két óriási felfedezésből született az Egyház. Az egyik, hogy a kereszt nem tragédia, nem csőd, hanem az üdvösség titka, munkálója volt! A föltámadásban lett ez nyilvánvalóvá.

A második nagy felfedezés pedig: a föltámadás maga sem a végső szó, nem végállomás, hanem valami még nagyszerűbb, még fenségesebb valaminek az elő-íze, záloga. S ez a nagyszerű Valami Krisztus úgy nevezett „második” eljövetelekor lesz nyilvánvalóvá.

Az ebbe vetett, szinte fékezhetetlen vágy, vagyis Remény indította el azt a nagy folyamatot, amit kereszténységnek nevezünk. Erről tanúskodik a szentmise azóta is ismétlődő, megingathatatlan hitvallása: „Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz”. S ahogy Tamás apostol kezdeti hitetlensége nem volt képes ezen változtatni, úgy a pokol kapui sem tudják ezt a reményteli hitet megingatni.

Ha gyakran meg is tapasztaljuk emberi létünk határait, ha el is csüggesztenek az előttünk álló korlátok, akadályok, gyengeségek és hiányosságok, még akkor sem szabad elcsüggednünk, kétségbeesnünk, hanem tudnunk kell, különösen ma az Isteni Irgalmasság Vasárnapján, hogy saját bűneink sem kötözhetnek meg – mert Krisztussal új lehetőségünk nyílott, feltámadásából új remény és irgalom fakadt a mi számunkra.

Szent II. János Pál pápa, aki 2000. április 30-án elrendelte az Isteni Irgalmasság ünnepét, mondta, hogy „a húsvéti misztérium magában foglalja az irgalom teljes kinyilatkoztatását is, vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál; az irgalmas szeretet kinyilatkoztatását, amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb veszedelmekből is.” (Dives in misericordia. 96. pont)

Amikor a Szentírásban olvassuk Izaiás prófétának a szenvedő Messiásról írt megrázó látomását, az evangéliumokban Jézus szenvedéstörténetét, amikor elvégezzük a nagyböjti áhítatgyakorlatokat, és látjuk Jézust vérrel verejtékezni a Getszemáni-kertben, látjuk, amint megostorozzák, tövissel koronázzák, elkísérjük újra meg újra a keresztúton, egészen a Golgotáig, és ott látjuk keresztre feszítve: akkor elénk tárul Jézus Szívének végtelen jósága és irgalma. Hiszen mindezt értünk, bűnös emberekért vállalta. Lélekben álljunk Jézus keresztje alá, és ismételjük: "Jézus Krisztus szerettél engem és meghaltál értem. Milyen határtalan nagy a te irgalmas szereteted irántam, irántunk, bűnös emberek iránt. Valóban, a nagyböjti idő és a szent három nap a legalkalmasabb idő arra, hogy felismerjük a zsoltáros szavainak igazát: "Irgalmas a mi Urunk, Istenünk, könyörületre hajlik szíve".

Figyeljük meg, hogy a Szentlélektől sugalmazott zsoltárokban, a szentmise imáiban és még számtalan imában a leggyakrabban ismétlődő kérés így hangzik: irgalmazzon nekünk a Mindenható Isten.

Kérjük ezt nagy bizalommal, beismerve, hogy bűnösök vagyunk, de bánjuk bűneinket, és el akarjuk kerülni azokat. Merjük kérni Isten irgalmát, mert hisszük és meggyőződéssel valljuk, hogy Isten végtelenül irgalmas, aki a megtérő bűnösnek szívesen megbocsát.

Az idei húsvét úgy provokál bennünket is, mint egykor Jézus Lázárhoz intézett szavai: gyere ki sírodból. Mert Jézus nemcsak tud rólunk, nemcsak figyeli behatároltságunkat, a „félelemtől bezárt ajtóinkat”, hanem bennünk és közöttünk él. Be akar vonni a húsvét sodrásába, részesíteni akar a Vele való találkozás örömében, hogy megváltozott életvitelünk másokra is átragadjon, hogy mások számára is vonzó legyen a kereszténység nyújtotta remény és bizalom az új lehetőségekben, az új életben, amelyet a Feltámadott és Irgalmas Krisztus kínál fel minden egyes embernek.

Nagycsütörtöki közvetítés

Hitélet 2015. április 5. – Erdélyi Magyar Televízió

VATICAN: AUDIENCIA-FERENC PÁPA KATEKÉZISE (2015.04.08.)

Hitélet 2015. március 8. – Erdélyi Magyar Televízió

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.04.05.

Iskola másként avagy Kolostor – Iskola

Egy rövid fél napra a Nagy Mózes Gimnázium diákjainak és
tanárainak köszönhetően, a régi idők emlékei elevenedtek fel, azok az idők
amikor még alapfokú iskola és gimnázium is működött kolostorunkba.

Kivert kutya (A Dog of Flanders)

Húsvéthétfő: A holt életvezér ma Úr és él! - Hanganyag

„Milyen nagy öröm, hogy átadhatom nektek ezt az üzenetet: Krisztus feltámadt! Szeretném, hogy eljusson minden házba, minden családba, különösen oda, ahol több a szenvedés, a kórházakba, a börtönökbe…” - mondta a Szentatya, Ferenc pápa a 2013-as húsvéti ünnepi szentbeszéde kezdetén. „Mindenekelőtt azt szeretném, hogy ez az üzenet eljusson minden szívbe, mivel Isten ott akarja elvetni ennek az Örömhírnek a magvát: Jézus feltámadt, van remény a számodra, többé már nem állsz a bűn, a rossz uralma alatt! Győzött a szeretet, győzött az irgalom! Mindig győz Isten irgalmassága!”