Oldalak

vasárnap, április 19, 2015

Ti legyetek tanúi ezeknek! – Húsvét 3. vasárnapja - hanganyag is

A mai evangélium arról számol be, hogy Jézus megjelenik az apostolok közösségének. Korábban az üres sírnál néhány asszonynak jelent meg, majd az Emmausz felé vezető úton két tanítvánnyal találkozott. Itt pedig egy nagyobb csoportról, az apostolok közösségéről van szó, akikkel más tanítványok is együtt lehettek ebben az időben. Nem lehet tehát szó egyéni képzelődésről, amelyet az is bizonyít, hogy Jézus a szemük láttára eszik és megmutatja nekik a keresztre feszítés sebhelyeit, amelyek feltámadt testén is látszanak. Mindezek láttán még mindig csodálkoznak egyesek és nehezen mernek hinni.
Ennek ellenére Jézus mégis azt mondja: „Ti tanúi vagytok ezeknek". Talán ez megnyugtat egy kissé bennünket, hisz nem kell különleges hősnek születni, ahhoz hogy Krisztus tanúi legyünk mi is. Esendő, félénk, bizonytalan emberekre esett Jézus választása, a tanítványok és a mi esetünkben is. És minden olyan „köznapi” a megjelenéseiben! Semmi ünnepélyesség, semmi rendkívüli. Halat eszik velük. Testét és sebeit hívja tanúságul.
Ennek ellenére „Örömükben még mindig nem mertek hinni?" – úgy tűnik, hogy nem csak a félelem, hanem öröm is meg tud bénítani. 

A közember nem született nagy dolgokra! Sem a megpróbáltatásban, sem a nagy boldogságban nem találja helyét, csak a mindennaposban mozog otthonosan. És Jézus nem rendkívüli hősökre bízta az Evangélium hirdetését, a szentmiseáldozat bemutatását, a bűnbocsátó hatalom gyakorlását, hanem kisemberekre. Talán, azért mert így válhatott nyilvánvalóvá, hogy valóban Isten teszi a csodás dolgokat, s nem az „ügyeskedő” ember. Ezt nehéz volt, és ma is nehéz elfogadni.
„Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék…”- írja az evangélista. Megnyitotta az értelmüket, mégpedig két irányban egyszerre. Visszafelé, a múlt felé, hogy megértsék, megérthessék – amennyire emberileg lehet –, hogy mi is történt Betlehemben, Názáretben, a tanítás három éve alatt és Jeruzsálemben, meg a golgotán? Megnyitotta az értelmüket élőre, a jövő felé, hogy felfogják a mindenkire háruló feladatot: hogy aki egyszer találkozott a föltámadt Úrral, aki hisz a föltámadásban, annak kötelessége szavával és életével tanúságot tenni róla.

Ha valaki erre azt mondja, hogy mind a két nyitás elég tökéletlen módon sikerült, annak igaza van, mert a tanítványok akkori magatartása ezt igazolja, akik előtt enni kell, akiknek meg kell tapintaniuk Őt, akiknek csak a látható nem elég. Vagyis mindannyian valamilyen módon a Feltámadottal való sorsdöntő találkozás előtti Tamások voltak, - vagyunk.
Arra gondolok, ha Jézus ebben a feltámadott testben itt maradt volna köztünk, az elmúlt két évezredben egyik templomból a másikba, egyik háztól a másikig rohangálhatott volna, hogy újra és újra elmondja: „miért támad kétely a szívetekben?”
Hiszen mi sem vagyunk mások: azt a kézzel fogható tapasztalatot, amit az érintésben és szellemi elfogadásban részesült apostolok ránk hagytak a Biblia lapjain, minden újabb generáció, nagyító alá veszi. A nagyító alatt pedig kiderül, hogy elméletileg nagyon jól ismerjük a Biblia üzenetét, leírásait, de a gyakorlatban hamisítottuk-hamisítjuk meg az örökséget: akkor, amikor nem vesszük komolyan a Föltámadott tanítását, akkor, amikor nem annak fényében és irányítása alatt éljük mindennapjainkat, hordozzuk keresztjeinket.

Amikor a húsvéttól pünkösdig terjedő időszakban a Feltámadottal való találkozásokat olvassuk az evangéliumban, érdemes két fontos szempontra odafigyelnünk. Az egyik az, hogy az apostolok hitének a Jézussal való személyes kapcsolat az alapja. Az apostolok azzal a meggyőződéssel válnak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak Jézussal. Ez az esemény válik igehirdetésük legfontosabb elemévé, tehát Jézus feltámadásának fényében kezdik értelmezni és hirdetni Mesterük csodáit és beszédeit, amelyeket korábban átéltek. Számukra is és hallgatóik számára is a Jézus feltámadásába vetett hit a döntő, s nem az, hogy miként történhetett meg korábban egy-egy csodás gyógyulás vagy hogyan kell értelmezni a jézusi példabeszédeket. A Feltámadottal való találkozás élménye válik hitük biztos alapjává.
Másrészt azonban azt is látnunk kell, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy a hitetlenségből és a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre és az örömteli lelkesedésre.
A két tanítvány nem a Jézussal való találkozás első pillanatában jut el a felismerésre, hanem csak az után, hogy az út folyamán végighallgatták Jézus tanítását, szeretettel befogadták őt otthonukba, s kezükbe vehették a Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílik fel szemük és születik meg szívükben a hit.
A mai evangéliumban szereplő apostoloknak egy ehhez hasonló utat kell megtenniük, amely a félelemtől és a csodálkozástól vezet el a hit megszületéséig. Itt sem arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus megjelenik köztük, akkor valamennyien azonnal térdre borulva imádják őt, hanem csak miután hallják szavait, láthatják sebhelyeit, s a szemük láttára eszik, akkor kezdik el megérteni Jézus halálának és feltámadásának értelmét.

Az apostolok története igazolja, hogy a hitre való eljutás olyan út, amelyen fokozatosan ismerjük fel a Feltámadottat, s nem azonnal, hanem csak lassan értjük meg szenvedésének és feltámadásának értelmét. A felismerés és megértés folyamatában fontos szerepe van a Szentléleknek. De annak megértése is időt igényel, hogy saját küldetésünket felismerve elinduljunk és a feltámadt Krisztus tanúi legyünk a világban.
Ti tanúi vagytok ezeknek – ez a kijelentés egyben felszólítás is, ti tanúi legyetek ezeknek. E mondat felhívó aktualitása mindenkor érvényes. Ugyanis mindnyájan tanúnak szólíttattunk meg.

Sokak előtt világos, hogy a tanúságot hősies fokon a vértanúk, a szentek gyakorolták, ők Krisztus igazi tanúi a történelemben. Minden ellenkező jellel szemben az is világos, hogy a tanítványi kötelesség minden emberre vonatkozik, aki a legcsekélyebb módon is a Mestert szeretné jó tanítványként követni.
Jézus is utal arra virágvasárnap Jeruzsálemi bevonulásakor, hogy a tanúságtételt nem vállaló tanú, vagy a hamis tanú helyettesíthető, mégpedig eléggé meghökkentő szövegkörnyezetben teszi ezt, amikor a megszólaló kövekről beszél (Lk 19.40).
Vajon ki tudná megmondani, hogy ma mennyi élő ember-tanúja van a Messiásnak, és hány kő beszél Róla?
S itt nem csak azokról a kövekről, a régi templomok köveiről beszélünk, melyeket többnyire „kulturális éhségtől hajtva” milliónyian keresnek fel, hogy belőlük, alkotóik hitéből vagy éppen történetük tanúságából merítsenek erőt vagy éppen csak műveltségüket csiszolgassák, fitogtassák.
A Föld minden köve, azzal, hogy az ami, azzal, hogy betölti azt a feladatot, amire hivatott, a maga módján tanúságtevő, megelevenítő, sokszor minden fajta csoda nélkül is "beszédesebb", mint az ember – akivel ellentétben – legalább a helyes irányba mutat. Stabilnak és megbízhatónak látszik minden egyes darabjuk – velünk szemben –, akiknek elég egy pillanat, egy kudarcba fulladt álom, egy meg nem hallgatott ima, egymástól szerzett keserű tapasztalat, hogy a jó nem lehet annyira jó, hogy semmi sem olyan szép, mint amennyire első pillantásra látszik, vagy éppen a "mellőzöttség-érzés" ahhoz, hogy szangvinikusan vagy éppen depresszióba hajlóan hitünk – és ezzel együtt tanúságunk – meginogjon.
Pedig az evangelizáció igazán komoly apostolai az igazi megmondhatói annak, hogy mennyire nem ők, nem mi vagyunk a szemek, szívek és értelmek megnyitói, sokszor mennyire másra, jelentéktelennek, nem fontosnak tartott dolgokra reagál a leghevesebben a kereső ember. Isten nélkül, a Föltámadottba vetett hit nélkül ugyanis sem mi, sem a kövek, sem a csodák nem elegendők.

Törvényszéki perek kapcsán, nem ritka eset az, hogy a tanúk, hamis tanúskodásuk miatt a vádlottak padjára kerülnek. Nagyon vigyázzunk, nehogy oda kerüljünk mi is földi pályafutásunk végén, mert itt lenn, a földön még csak mondunk valamit a körülményekről, a bűnbe vivő alkalmakról, de ott minden másként fog kinézni, az igazságnak megfelelően!
Csak ameddig van még ma és holnap, addig érvényesek a mondatok: „Békesség nektek! Ti tanúi vagytok ezeknek, ti legyetek tanúi ezeknek!”

Nincsenek megjegyzések: