Ó, jöjj, ó jöjj, Emmánuel – Advent

Istenem, „nélküled elveszünk”, „szükségünk van rád”, „nagyon várunk rád”, „cselekedj az életünkben”, „nélküled elfonnyadunk, mint az őszi levelek”, „fordulj felénk és ne hagyj el minket, gyere le az égből.” Advent I. vasárnapján újra csak visszagondolunk arra az érzésre, amelyet Izajás próféta a mai első olvasmányban elénk tár. Ez ezek a mondatok akkor csengenek fel szívünkben, amikor rádöbbenünk, mennyire rászorulunk Isten szabadítására. Ez az első szeretet alapja, amelyet Jézus a Jelenések könyvében említ. Ha meg vannak bennünk ezek az érzések, akkor szívből tudjuk várni Jézus Krisztus eljövetelét. Izajás próféta a Szabadító első eljövetelről szól. A második eljövetelre váró keresztényekben azonban szintén ez az érzés van, amelyet a Zsoltáros oly szépen mondd: „Isten, te vagy az én Istenem, virrasztva kereslek. Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped, mint a puszta kiaszott földje.” Ez a várakozó és bizalommal előretekintő érzület az, amely képessé tesz bennünk arra a virrasztásra, amelyre a mai Evangéliumi szakasz buzdít bennünket. Virrasztásunkkal megtestesítjük a várakozást és az Istenben való bizalmat, hiszen kifejezzük, hogy hisszük el fog jönni, és érdemes rá várni. Mikor érezhetjük ezt az érzést a való életben?

Az írás további része a következő linken olvasható:  Ó, jöjj, ó jöjj, Emmánuel – Advent