 |
| Erdélyi autósztráda |
Az ószövetségi választott nép milyen boldogan hirdette: nincs nép, amelyhez oly közel lennének istenei, mint amilyen közel van hozzájuk az ő Istenük. Pedig ők csak cselekedeteiben és jeleiben ismerhették meg Istent. Személyes közvetlenségben senki sem láthatta közülük, de vágytak rá, hogy lássák. Ezért Fülöp apostol a próféták, pátriárkák nagy kívánságával fordul Jézushoz: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”- látni szeretnénk Isten dicsőségét, magát az Istent. Mózes is ezért könyörgött az Úrhoz, de azt a választ kapta, hogy nem láthatja meg, mert aki Istent meglátta, annak meg kell halnia. És ez természetes, mert aki Istent színről színre látja, az már nem e világban van, hanem odaát a mennyországban. Az Isten látás ugyanis az örök boldogság jutalma.
Isten láthatóan csak Jézus Krisztusban jelent meg a földön, amikor a látható, „megtapasztalható” emberi természet a Fiú Isten sajátja lett. Ezért mondja Jézus: „Aki engem látott, az Atyát is látta”(9). Vagyis a második isteni Személy megtestesülése, az Isten emberré válása után lehetségessé vált a lehetetlen, hogy tudniillik itt a földön is megláthassuk az Istent. Mert aki Jézust látja, magát az Istent látja. Aki Jézus jóságával, szelídségével, bűnösök iránti irgalmával találkozik, az magának a mennyei Atyának jóságával, irgalmas szeretetével találkozik. Jézus tengert, vihart lecsendesítő hatalmában magának a mennyei Atyának az erejét csodálhatjuk. Jézus bölcsességében az Atya bölcsességét tapasztalhatjuk meg. Az apostoloknak, különösen Fülöp apostolnak éppen ezzel a „látással” voltak nehézségei.
Az az ismeret és látás, amelyet Jézus jelenléte valósít és közvetít hívei között, nyilván nem külső, emberi látás, hanem benső ismeret és hitben való látás, amely egyben részesedés Istenben, vagyis Isten benső életének megtapasztalása. Nagy vigasztalás ez számunkra, akik test szerint nem láthattuk Jézust: a hitben és kegyelemben, tehát a benne való életben mégis láthatjuk és megtapasztalhatjuk őt, és általa az Atyát. S ez a „megtapasztalás” már elő íze az örök boldogságnak: Isten színről színre való látásának.
„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”. A zsoltáros szavai visszhangzanak Fülöp ajkán: „Uram, mutasd meg nekünk a te utaidat, taníts meg minket az ösvényeidre”(27,11 zs - 86,11 zs). Ezek az utak a parancsok, az istenfélelem, a felebaráti szeretet gyakorlása, egy szóval: a Törvény. De egy prófétának sem jutott eszébe, hogy ezt az utat egy Személlyel azonosítsa. Jézus pedig azt mondja: a Cél ahová el kell jutnotok, az Atya: egy Személy. Az út, amely hozzá vezet, szintén egy személy: a Fiú. „Én az Atyában vagyok, s az Atya bennem”(11) - vagyis „az Atya és én egy vagyunk”(10,30). Így lehet a Fiú Cél is meg Út is a célhoz: Isten és egyúttal közvetítő az Istenhez. Éspedig egyedüli Út, egyedüli Közvetítő, mintegy szakadékon át vezető egyetlen Híd, úgy köti össze a megtestesült Ige az isteni és emberi természetet egyetlen Személyben.
Jézust akkor láthatjuk és ismerhetjük meg igazán, ha elfogadjuk őt útnak, igazságnak és életnek. Ha bennünk él, akkor megtapasztalhatjuk a hitben és kegyelemben azt, aki önmagában és önmaga által megmutatta az Atyát és a hozzá vezető utat is. Ebből az a keresztény kötelesség és felelőség következik a mi számunkra, hogy Jézust kell megmutatnunk a világnak és az embereket elvezetnünk az örök üdvösségre. Úgy kell élnünk e világban, hogy fölismerjék bennünk Jézust és Jézus által az Atya házába vezető utat. Ennek érdekében kérte Jézus az utolsó vacsorán az Atyát, hogy „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”(17.21).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése