Oldalak

vasárnap, április 28, 2013

Jézus belehalt a szeretetbe a golgotán - Húsvét 5. vasárnapja

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34).
Kedves Testvérek!
Mikor is mondta Jézus ezeket, a szavakat? Szent János evangélista szerint: „Abban az időben: amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett…”(13,31), vagyis, kereszthalálának előestéjén, az úgynevezett búcsúbeszédben, mely egyben végrendelete is.
Végrendelet. Gondoljunk csak bele, mennyire fontos az ember számára, amit egy szülő mond halála előtt a gyermekeinek, azt soha nem felejtjük el. Mi emberek, milyen görcsösen és pontosan tudunk ügyelni arra, hogy elhunyt szeretteink utolsó kívánsága teljesítve legyen, hogy hová legyen temetve, milyen ruhát adjanak rá, és még sorolhatnánk tovább. Ha pedig végrendelet maradt az eltávozott után, ügyelünk arra, hogy pontosan végre legyen hajtva végakarata - főleg, ha anyagi oldalról érdekeltek vagyunk benne.
Ezzel szemben az Istenember, az Úr Jézus végakarata, végrendelete messze nem izgat úgy bennünket, krisztuskövetőket, mint elhunyt szeretteinké. Ebből is látszik, hogy nem vesszük komolyan és nem szeretjük eléggé az Úr Jézust. Ha komolyan vennénk, ha őszintén szeretnénk és nem csak a szavak szintjén, akkor minden erőnkkel azon fáradoznánk, hogy végrendelete megvalósuljon: "Szeressétek egymást!" Talán azért nem törekszünk ennek megvalósítására, mert ebből a végrendeletből nincs semmi kézzel fogható, anyagi hasznunk.
"Szeressétek egymást!" – Jézus végrendeletének lényege a Szeretet. Elcsépelt szó. Annyi mindenre használják és használjuk. Annyiszor kimondják, vagy kimondjuk hazug módon. Kimondják házasságkötéskor örök érvényűen, hogy aztán néhány hónap vagy év múlva elváljanak útjaik a megtestesült szeretetüket, gyermekeiket elszakítva az anyától vagy apától. Kimondjuk ezt a szót személytelen dolgokra: egy jó ételre, italra, a filmre, egy ruhadarabra… 
Olyan személytelen, nálunk, embereknél ezerszer értéktelenebb dolgokra mondjuk, amelyekről azt hisszük, hogy boldoggá tesznek. Ebben a hazug és hamis szeretetben nem csoda, ha úgy tűnik: tényleg nem is olyan fontos a jézusi szeretet, mert talán ő is csak úgy mondta, mint ahogy mi mondjuk személytelen tárgyakra. Holott Jézus egészen más szeretetről beszélt, mint ami például már az Ószövetségben felbukkan, vagy nem beszélve arról, ahogyan és amire mi használjuk ezt a szót ma.
A hagyományos ószövetségi meghatározásban a szeretet a főparancsban van leírva: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Szeresd felebarátodat, mint saját magadat." Úgy gondoljuk, hogy ezt a szeretetet kell megvalósítani, ez a mérce. Annál is inkább, mert a hitoktatásban központi szerepet tölt be ez a mondat, s úgy van előadva, mint jézusi tanítás. Pedig nem az, hanem már az Ószövetségben megfogalmazott meghatározás, melyet Jézus felidéz, de ugyanakkor kiegészít és beteljesít.
Ha pedig a főparancs szeretet-meghatározása ószövetségi gondolat, akkor ezen a lényeges területen mi újat hozott Jézus? Mi az újszövetségi mérce? Miben van az Újszövetség új szeretetkapcsolata? – tehetjük fel a kérdést. A mérce, az újdonság abban van, amiről Jézus beszél, amit hozzáfűz a felszólításhoz: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!”

Kt. Hogyan szeretett ő? Hogyan is szeretett Ő bennünket?  „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet... Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda...”(Jn 10,17-18) Elsősorban úgy szeretett bennünket, hogy tudatosan az életét adta értünk, minden feltétel nélkül.
A szeretet tehát nem csupán egy érzelem, a szeretet az egy cselekedet. Kicsit általánosítva: a szeretet az egy – cselekedetekben megnyilvánuló – állapot. Az az állapot, amikor tudatosan és önzetlenül adok. Mit adok? Magamat adom. Ahogy Jézus fogalmaz, az „életemet”, azaz a gondolataimat, a cselekedeteimet, a hozzáállásomat, az időmet. Persze ebben benne vannak az anyagi javak is, de azok csak járulékai ennek a dolognak.
„Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” Személyesen szeretett bennünket. Nem lehet szeretni messziről, telefonon, interneten keresztül, ajándékot küldve...stb. Manapság a filmek, de nemcsak a filmek, hanem a mindennapi élet elég gyakori kijelentése, hogy „szeretlek téged, de hát nem tudok veled élni”, s elválnak, boldogtalanná teszik a másik felet, anya vagy apa nélkül maradnak a gyerekek. Szeretetnek nevezik azt a „nemes valamit”, ami össze kellene kösse őket jóban és rosszban egyaránt, de ez inkább „képmutatás”. Mert a „szeretet” jó, ezért nem cselekedhet olyat, ami „nem szeretet”, ami rossz, amivel csak a saját maga érdekeit nézve, árt a másik személynek.
A jézusi szeretet fogalmának első fele tehát az önzetlen, tudatos adás. Magamat adom, feltétel nélkül adom, személyesen adom.
Még mindig az utolsó vacsoránál tartunk. Miután Jézus megmosta az apostolok lábát, így szólt hozzájuk: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. (Jn 13,14) Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. (Jn 13,15) „Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.” (Jn 13:17) Értelemszerűen folytatva: „Ha nem értitek meg, és cselekedeteitekben nem ehhez igazodtok, akkor nem lesztek boldogok, helyesebben, boldogtalanok lesztek.”
Újabb „kulcsmondat” ezzel kapcsolatosan Szent János evangéliumában: „Aki befogadja azt, akit küldök, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött”. (Jn 13:20) Kit küld Jézus? Néhány mondattal később Júdáshoz fordul: „Jézus csak ennyit mondott neki: Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb! (Jn 13:27) Most küldte Júdást. Lehet, hogy első hallásra furcsán hangzik, de ezekből a mondatokból az következik, hogy Júdást be kell fogadni.
Ez azt jelenti, hogy minden, ami velem történik, minden ember, minden esemény azért nyilvánul meg az életemben, hogy befogadjam. Az nem valami „istencsapás”, és nem valami büntetés. Azért nyilvánul meg, hogy befogadjuk, mert ha befogadjuk, akkor ezzel Jézust - mármint a tanítását - fogadjuk be, és ha Jézust fogadjuk be - azaz az Ige szellemében cselekszünk -, akkor Istent fogadjuk be. Ez nagyon keményen hangzik, de érdemes végiggondolni.
Jézus tanítása személyesen nekünk szól: aki befogadja azt, akit küldök - azt az embert, azt az eseményt -, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Ha ezt megértjük, s tetteinkben ehhez igazodunk, boldogok leszünk. Ha nem, akkor nem fogjuk megérteni, hogy mi miért történik velünk. Akkor az élet csak úgy rángat, csapkod ide–oda, és boldogtalanok leszünk.
Az „aki befogadja azt, akit küldök”, azaz a „befogadás” szintén a szeretet fogalmához tartozik. Az előbb a szeretet még „adás” volt, most már befogadás. A látszólagos ellentmondás egyből feloldódik, ha megértjük a befogadás lényegét.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy a jézusi szeretet az önzetlen, tudatos adás és az önzetlen, tudatos befogadás egysége. 

Jézus emberként nem tett más, mint ő is az ószövetségi eredetű főparancsot valósította meg. Szerette Istenét teljes szívéből, lelkéből, elméjéből és erejéből. De Jézusban nem voltak korlátok, s ő nem igyekezett leszűkíteni szívének, lelkének, elméjének, s erejének határait. Olyannyira nem, hogy a benne lévő istenség szétfeszítette emberségét, túllépte azt, amit egy ember elbír, ami abban nyilvánult meg, hogy Jézus még testi életét sem tartotta fontosabbnak ennél a szeretetnél, vagyis belehalt a szeretetbe a golgotán, a kereszten.
Jézus valóban úgy szerette felebarátját, mint önmagát. De benne a Fiú lakozott, akit az Atya szült az idő kezdete előtt - szeretetből. A Fiú pedig megtapasztalva az Atya önajándékozó szeretetét mindenestől visszaajándékozta magát az Atyának. Jézus tehát önmagában a Szentháromság végtelen szeretetét szerette, s ezzel a szeretettel szerette az embereket: a barátait és azokat is, akik ellenségei lettek, mert Isten "fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is".
Jézus tehát megvalósította a főparancsnak ismert ószövetségi szeretetparancsot - isteni módon, végtelen méretekben. Épen ezért, ezen túl nekünk, Krisztus követőinek, nem a mi méreteink, hanem Jézus méretei szerint kell megvalósítanunk a szeretetet - isteni módon.
De mi emberek vagyunk - hogyan szerethetünk isteni módon? Úgy, hogy bennünk van az isteni szikra, mert minden ember Isten képére és az Ő hasonlatosságára lett teremtve. Fontos, hogy ez a szikra lángra lobbanjon, hagyjuk lángra lobbanni. Fontos, hogy ezt a lángra lobbant szikrát ne rejtsük véka alá, hanem tartóra tegyük, hogy világítson körülöttünk.
Jézus ugyanis azt mondta: „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). A megélt kölcsönös szeretet lesz tehát az a jel, azaz egyenruha, mely hitelessé teszi Krisztus tanítványait. Ez a keresztények ismertetőjele, mondja Jézus. Ha ez hiányzik, a világ többé nem ismeri fel a keresztényekben Jézus tanítványait.
Éppen ezért mielőtt hozzá fognál dolgozni: az irodában, a gyárban, a mezőn, vagy éppen a konyhába, mielőtt betegágyadban felgyógyulásodra várnál, mielőtt tanulnál, misére mennél vagy bármi mást cselekednél, győződj meg arról, hogy megvan-e a kölcsönös, jézusi szeretet közted és azok között, akik melletted élnek. Mert ha nincs, akkor e nélkül az alap nélkül semmi sem kedves Isten előtt. De ha meg van, akkor mindennek értelme van. 

Tudatosítani kell magunkban, hogy Jézus élete „mintaélet”. Isten üzenete – az Ige – testet öltött Jézus személyében, és megmutatta nekünk, hogy milyen életet élhet az ember, ha „tudja honnan jött, és hová megy”. Ne feledjük, tanításának alkalmazásával, magunkévá tételével erőt kapunk ahhoz, hogy az élet terheit könnyebben elviseljük és az élet göröngyös útján Célba érjünk.

Nincsenek megjegyzések: